Talált kincsek

A „Talált kincsek” fejezetbe a 100. évforduló kapcsán várjuk Göncz Árpáddal kapcsolatos emlékeiket, fényképeiket!

RÉVÉSZ SÁNDOR: EGY EMBER, AKI KELL!

Göncz Árpád eddigi kilenc évtizedének van egy pozitív és egy negatív olvasata. Az optimista olvasatban ott van mindaz, amit a magyar demokráciáért és kultúráért tett. A katonaszökevények, a zsidók, akiket a Táncsics zászlóalj keretében megmentett; mindaz, amit a Kisgazdapárt centrumában: a Teleki Pál Munkaközösségben és Kovács Béla oldalán tett azért, hogy Magyarország demokráciaként épüljön föl a háborúból; a magyar talaj, melynek védelmére ő dolgozta ki a sokáig használatos technológiát; a világ tudomása az általa célba juttatott ’56-os alapdokumentumokról, a magyar forradalom kibontakozási platformjáról és Nagy Imre memorandumáról; az ellenzék magisztrális alapító műve, a Bibó-emlékkönyv, melynek szerkesztőbizottságában összetartotta a széttartó ágakat; a soproni valdensek megrázó története: a Sarusok és a Magyar Médeia; a magyar Tolkien, Golding, Updike, Faulkner, Hemingway, Styron, Thackeray; a harmadik köztársaság, melyet az ő személyére épülő paktum tett működőképessé, melynek médiáját ő védte a hatalmi kisajátítástól, melynek az ő közkedvelt személyisége biztosított egy időre bizalmi tartalékot.

És persze az optimista nézethez tartozik, hogy az eddigi kilenc évtized könnyen lehetett volna feleennyi sem. Ha az antifasiszta ellenállásban nem a lábát, hanem a szívét lövik át, ha nem jön ki pár évvel később, élve a katpolról, ha ’58 augusztusában nem döntenek úgy, hogy élég lesz neki meg Bibónak az életfogytiglan, s a szörnyeteg Borbély vérbíró legnagyobb sajnálatára nem köttetheti fel őket...

Másrészt meg: Göncz Árpád volt az a nagy helyzet, amit a magyar történelem mindig kihagyott. Ő arra teremtetett, hogy hídember legyen a magyarok között. Puritán értelmiségi, nagypolgár, nemes, katolikus, zsidó, unitárius és szombatos, magyar, olasz, horvát, román, osztrák, német - ezer felől összevegyült Kárpát-medencei család, hagyományegyüttes van mögötte, s a személyisége is olyan, hogy mindenhez köze legyen, és semminek ne legyen a rabja. Minden irányban nyitott, befogadó és minden irányban kritikus. Minden közegbe bele tud illeszkedi a vasmunkásoktól a földművelőkön át az arisztokratákig, a kapcsolatteremtő és kapcsolatfenntartó képessége minden rétegben működik, s minden helyzetben szuverén és önazonos marad. Úgy lelkesedik együtt a népi mozgalommal, úgy viszi a parasztradikalizmus zászlaját, hogy a nacionalizmus és a polgárellenesség minden változatával szemben tökéletesen immunis marad. Összeérik benne Németh László és Babits Mihály, Sinka István és Thomas Mann, a plebejus baloldali reformista és a következetes liberális, aki a diktatúra évtizedeiben is a jogállam tiszta szellemét képviselte, aki a 80-as évek közepén, a nem tudni, mikori jövőnek készült életútinterjújában is azt hangsúlyozza, hogy „a történelem gerince a jogrendszer”, hogy „a demokrácia nem jóakarat, nem homlokcsók, nem idill kérdése, hanem intézményrendszeré”.

Göncz Árpádot arra predesztinálta a helyzete és a személyisége, hogy a demokrácia fölépítésében a közmegegyezés kimunkálásának kulcsembere legyen. 1945-ben, 1956-ban, 1990-ben. Az összes kísérlet összedőlt. Az első két esetben külső, a harmadikban viszont csakis belső okokból. A közvetítő békebarátnak a történelmi konfliktusok örvényében kellett helytállnia. Ameddig bírta, helytállt.

1985-ben a diktatúra bukásának reményével mondta: „Ha lesz valamikor öt perc, politikai öt perc Magyarországon, amikor egy formálódó időszakban szükség lesz olyan emberre, aki kommunistával és népivel egyaránt szót tud érteni, és akinek a lapja tiszta, ha kellek, én ott leszek, ha nem kellek, akkor nem.” A demokratáknak kellett.

Népszabadság, 2012. február 10.

RÉSZLET GÖNCZ ÁRPÁDNAK A MAROSVÁSÁRHELYI NAGGYŰLÉSÉN ELMONDOTT BESZÉDÉBŐL, 1997. május 27.

Közjogi tisztem szerint Magyarország 10 millió polgárának demokratikus jogait vagyok köteles és képes védelmezni, de magyar voltomban testvéremnek érzek a világon bárhol élő minden magyart, és felelősséget érzek valamennyiük sorsáért, boldogulásáért. szeretném elérni, hogy a 15 millió magyar jogai a világon sehol ne sérüljenek meg. Ott, ahol élnek, elégedettek és boldogok legyenek. De azért érdemben csak akkor tudok tenni valamit, ha én és a magyar kormány szót ért a szomszédaival, felismeri az ország valóságos érdekeit és lehetőségeit, ha Magyarország ügyeit úgy tartja rendben, ahogyan azt az európaiság erkölcsi és politikai követelményei, írott és íratlan szabályai megkívánják.  

Fotó: MTI/Bruzák Noémi

HOFI GÉZA  TÖRTÉNETE, AMIKOR 1996-BAN GÖNCZ ÁRPÁD KÖZTÁRSASÁGI ELNÖKKEL A MAGYAR KÖZTÁRSASÁGI ÉRDEMREND TISZTIKERESZTJÉT KERESIK...

Kézedee, hogy jön Árpi bácsi tűzni, a kitüntetés meg ilyen kis pirinyócska, van rajta egy még kisebb tű. Tudod?! És azt át kellett szúrni a szöveten, és a szövet az így szoríccsa a tűt, szoríccsa, és akkó a másik oldalról gyorsan rá kell tenni egy kis bigyót, érted? Na most... odamegyek én... eleve érettségiző kabátban, Árpi bácsi meg jön, és a tűt beleszúrta a gomblukba. Kész. Potty! A helyzetet képzeld el, hogy ott az elnök úr, itt meg itt vagyok én, az udvarias meg a félvak, hát akkor mit lehet ilyenkor tenni, keressük. És képzeld el, az a pirinyó kitüntetés éppen olyan színű, mint a szőnyeg. Az a rohadt vörös csillag legalább kiabált! És ott így beszélgettünk Árpi bácsival, hogy "Hmm... meg hah... hmm... hmm..." Sehol. De kínos! Na hiszen, gondoltam magamban, Géza, ha rajtad múlik, téged itt ma nem tüntetnek kI!"

Fotó: MTI/Soós Lajos

INOTAI ANDRÁS: SZEMÉLYES EMLÉKEK GÖNCZ ÁRPÁD KÖZTÁRSASÁGI ELNÖK ÚRRÓL

A kilencvenes években rendszeresen találkoztam Göncz Árpád elnök úrral. Parlamenti dolgozószobájában éppúgy, mint az MTA Világgazdasági Kutatóintézetében, ahová minden évben ellátogatott. Nyitott volt minden terület iránt, különösen érdekelték a globális és európai fejlemények, ezen belül Magyarország sikeres felkészülése az EU-tagságra.

Alapvetően ebben az összefüggésben hívott meg több külföldi útjára, mint az Integrációs Stratégiai Munkacsoport vezetőjét 1995 és 1998 között. Elkísérhettem hivatalos látogatására Varsóba Lech Walesához, valamint Prágába Václav Klaushoz. De az igazi és máig ható személyes élményem a Crans Montana-i nyári világgazdasági fórumhoz kötődik.

A fórum munkája előtt, vasárnap reggel Elnök Úr meghívást kapott egy paptól, aki egy kis kápolnát gondozott az egyik dombtetőn. Elmentünk a fehérre meszelt egyszerű templomhoz, ahol először a nyári zöldben pompázó és páratlan alpesi kilátást nyújtó mezőn beszélgettünk. Elnök Úr érdeklődött a templom történetéről, mire a pap elmondta, hogy ez egy sok évszázados templom, amelyet eredetileg a katolikusok építettek, aztán jött a reformáció, és többször is történt vallási gazdacsere. Elnök Úr megkérdezte, hogyan lehet, hogy akkor még mindig áll a templom, nem kellett-e többször újra- vagy újjáépíteni? A pap először nem értette a kérdést, hogy mi ok lett volna rá. Aztán azt válaszolta, hogy itt senki nem akart semmit lerombolni, hanem saját vallása szerint folytatni a tevékenységét. Ehhez pedig a templom, mint épület mindenki számára kiváló környezetet biztosított. Más szavakkal és máig ható tanulsággal: nem rombolni kell a múltat, hanem építkezni rá, kijavítva a hibákat, gazdagítani a jelent és felkészülni a jövőre.

Budapest, 2022. január 26.           Inotai András

                                                                             

WISINGER ISTVÁN: EGY DEDIKÁCIÓ TÖRTÉNETE

Könyvtárszakos egyetemi hallgatóból lettem pályakezdő újságíró a Magyar Rádióban 1971-ben. Egyetemista koromban kezdtem gyűjteni a dedikált könyveket. A számomra legértékesebb 1990 augusztusában került a könyvespolcra, és most bárki elolvashatja ebben az emlékgyűjteményben.

A könyv egy novelláskötet, a Hazatérés, a szerző Göncz Árpád a rendszerváltás utáni Magyar Köztársaság első államfője.

Beiktatása után rövidesen a sajtófőnöke, Faragó András megkereste a Rádió egyik szerkesztőjét, László Györgyöt, hogy az Elnök szeretné, ha a Rádióban egy önálló műsorban válaszolhatna a hozzáérkező rengeteg levélben feltett kérdésre. Így született meg a havonta vagy hathetente szombat vagy vasárnap élőben hallható „Látogatóban a Köztársasági Elnöknél” című hatvanperces interjú műsor, amelynek nem riportere, hanem „beszélgetőpartnere” lehettem.

A mintája egy sikeres amerikai rádióprogram volt. 1933–ban Franklin Delano Roosevelt, az Egyesült Államok 32. elnöke úgynevezett „kandalló melletti beszélgetésekben” mondta el aktuális gondolatait az amerikai állampolgároknak.

A mi műsoraink szövege két könyvben is olvasható, az elsőben „előszóként” egy 70 oldalas életmű interjú szövege is. Ezekből kiderül, hogy Göncz Árpád 1990 és 2006 között 17 alkalommal látott vendégül a hallgatók képviseletében a Rádió adásán keresztül az éterben, többnyire az elnöki rezidencián, de előfordult, hogy a Balatonnál vagy Szigligeten, szabadsága közben.

A 1991. június 17-i beszélgetés után – mint az első évben szinte minden találkozáskor – ajándékot kaptam, itt olvasható a legérdekesebb: „Wisinger Pistának, legkedvesebb inkvizítoromnak, szeretettel Árpád”.

Mit is üzent nekem ez a fura mondat? Hogy egyes kérdéseim néha kényelmetlen helyzetbe hozták, hogy valóban sikerült a hallgatókat képviselni és a beszélgető partnerkérdései olykor szigorúbbak voltak a megszokottnál.

A válaszokban pedig a hallgatók igazi exkluzív információkhoz juthattak, meg a vendég olykor vitatkozott a jelek szerint néha keményen, de mindenkor a kíváncsiság elfogadható keretein belül maradva.

A legutolsó találkozás óta tizennégy év telt el, a könyvet minden évben a születésnapján – így teszem majd a mostani századikon is – fellapozom és boldogsággal tölt el, hogy a „szerencse lovagja” lehettem.

 2022 február 2.                                      Wisinger István, Pulitzer emlékdíjas újságíró

Göncz Árpád dedikációja Wisinger Istvánnak

Tovább az oldalra
Göncz 100