Ötvenhat mindenkié

Ötvenhat annyiféle, ahányan átéltük. Akkor azt hittük - s mert ezen a címen ítéltek halálra, szabadságvesztésre, száműzetésre bennünket, még jó darabig őriztük magunkban a hitet -; hogy a forradalmat mi csináltuk. Sokáig tartott, s nehezünkre esett, hogy elfogadjuk a valóságot: nem mi csináltuk, hanem a forradalom csinált mibennünket. Ahányan részesei voltunk - s a részesei számát csak milliókban lehet mérni -, mind máshonnan jöttünk, más emlékeket hordoztunk magunkban, más család, más környezet, más élményvilág alakított azzá, ami akkor voltunk, amikor a forradalom áradata magával sodort. A közös elviselhetetlenség elleni tiltakozás - ötvenhat - erősebb volt, mint mi, erősebb, mint a résztvevői - a maga képére formált, s azt hittük - elhittük -, hogy egyszer s mindenkorra meghatározza az énünket is. Évtizedbe telt, amíg először fedeztük fel, amíg mi, a forradalom legyőzött győztesei, legyőzőink hadifoglyai, rádöbbentünk, hogy már csíkosban sem voltunk egyformák, hogy bár a forradalom sodra egyirányú volt, a máshonnan jötteket mind egyfelé sodorta, megmaradtunk önmagunknak, hurcoljuk nemcsak a forradalom utáni, hanem előtti önmagunk maradványait is. S még ezután is kétségbeesetten védelmeztük az egység emlékét - az "egyek vagyunk" közös indulatát -, ami több volt, mint a forradalom idején együtt vallott és vitathatatlan egy cél, a nemzet függetlensége, a semlegesség, az igazságos, minden szennyétől megtisztított, kizsákmányolást nem tűrő, szocialistának vélt közösségi társadalom megteremtése. Ahogyan azt a forradalmat vállaló újjáéledt pártokkal és a forradalmi szervekkel teljes egyetértésben Bibó István megfogalmazta. Védelmeztük, mert attól a kikerülhetetlen valóságtól, hogy ötvenhat annyiféle volt, ahány résztvevője, sőt, ahány ellenfele, mire a hazugságáradatban fuldokló tényeit legalább rögzíteni tudtuk volna, lassan, de biztosan elmosódtak a körvonalai: a forradalom emlékét is kikezdte minden múlt átka, hogy az utódok tudatának változásával maga is megváltozik.

         Ennek az elkerülhetetlen folyamatnak ismeretében, mielőtt még ötvenhat emlékének ápolása az iskolai ünnepélyek kötelező frázisáradatává sekélyesülne, szeretném kimondani, hogy ötvenhat mindenkié: ha annyiféle volt is, ahány a résztvevője, ötvenhat egy volt és kikezdhetetlen: olyan, mint a csiszolt gyémánt, amelynek valamennyi sík felülete másként töri, más szögben veri vissza a fényt: ötvenhatról leválaszthatatlanok a reformkommunisták, leválaszthatatlan az Irodalmi Újság, a Petőfi Kör, leválaszthatatlan a nép mellett döntő s a döntése mellett holtáig kitartó kommunista mártír-miniszterelnök s mindaz, aki mellette volt, leválaszthatatlanok az egyetemisták és a pontjaik, leválaszthatatlanok az utca, a kölyökfelkelők, akik a győzelem oldalára billentették át a történtek mérlegét, leválaszthatatlanok a gyárat birtokba vevő munkások, a munkástanácsok, leválaszthatatlanok a földkönyvet égető falvak, a Budapestet élelemmel önként ellátó parasztok, a hadsereget hírekkel folyamatosan tápláló vasutasok, a szovjet erőkkel a harcot kétségbeesetten fölvevő katonák, a döntésüket bíróság előtt halálig vállaló főtisztek és olykor a parancs ellenére is tovább harcoló kiskatonák, a felfegyverzett és a bányát fegyverrel védelmező, sztrájkoló bányászok, az életüket az utcakövön áldozó kis csövesek is, akik, ha el nem estek és föl nem kötötték őket, a börtönben Kossuth-címert tetováltak a szívük fölé, hogy újra és újra megverjék őket, leválaszthatatlanok a szabadságharcosokat és szovjet katonákat a tűzvonalból egyaránt kimentő orvostanhallgatók, leválaszthatatlan Maléter és Pongrácz, Angyal István és a Falábú Jancsi, Wittner Mari és Marián István, Szigethy Attila és Donáth Ferenc, leválaszthatatlan a mosonmagyaróvári és salgótarjáni sortüzek valamennyi áldozata, leválaszthatatlan Mező Imre és a Köztársaság tér minden halottja, leválaszthatatlan még az a kiszállásról gyanútlanul hazatérő gépkocsivezető is, akit huszonötödikén lőttek agyon a Földművelésügyi Minisztérium előtt. Leválaszthatatlan, aki újságot írt, aki fényképezett, aki rádióadót működtetett, s aki a szobája magányában vezette a történtek naplóját. Az emigráns, aki Strasbourgban vagy az ENSZ-ben vívta a forradalom utódvédharcát, aki Ausztráliában védelmezte a forradalom emlékét, az a magyar és román, akit Romániában börtönöztek be ötvenhatért. Mindegyikük arca, mindegyikük tette ott csillog a kikezdhetetlen és üvegnél keményebb gyémánt, a mi közös ötvenhatunk egy-egy csiszolt és csillogó felületén.

         Szeretném ezt a mai napot - köztársaságunk első évfordulóján - azzal a gondolattal indítani, hogy bár senki ne próbálna ma senkit megfosztani közös kincsünktől, ötvenhat tiszta emlékétől. Annál is inkább, mert anélkül ma egy esztendeje nem vehette volna a birtokába az országot polgárainak az a sokszínű összessége, az a nép, amely közösen vívta meg forradalmát, amely az ország közös tulajdona, s amely együttesen, minden tagját beleértve - ma már elmondhatjuk - ötvenhat igazi győztese és hőse volt. Amely ma is a haza jövőjének kulcsa és biztosítéka. Annak a jövőnek, amely lehet, hogy ma nem úgy formálódik, amint azt mi, ötvenhatban elképzeltük, hiszen azóta sok fogalom - szocializmus, Európa, semlegesség, magántulajdon - átértékelődött, s megváltozott - változik ma is - körülöttünk a világ. Mondjuk meg őszintén, ma is harcban állunk - parlament, kormány, Magyarország népe - a körülményeinkkel, önmagunkkal, a bennünk élő múltakkal. Harcunk ma is közös és oszthatatlan, csak éppen beláthatatlanul bonyolultabb, mint ha géppisztollyal harcolnánk fogható ellenség ellen. Az ellenség ma a szegénység réme, a létbizonytalanság - ne egymásból faragjunk hát ellenséget. Ennek a harcnak ma - épp úgy jövőnk - a társadalmi szolidaritás - a tétje, mint volt ötvenhatban.

         Éljünk hát bátran jogos örökségünkkel, ötvenhat szellemével, mely arra tanít, hogy egy nép, ha talpra áll önmaga védelmében, ha közösnek érzi a haza ügyét, képes legyőzni előítéletet és ellenszenvet, képes felülemelkedni a kicsinyes érdekeken, képes közösen nemzetté nemesedni. S ha képes rá, csak a pokol kapui vehetnek erőt rajta.

         Csak a pokol kapui.

Elhangzott: az Országgyűlésben, 1990. október 23-án