Magabiztosan

Közel másfélszáz éve, hogy hazánk - függetlenségének kivívása, gazdaságának korszerűsítése, társadalmának polgárosodása érdekében - megvívta a maga európai forradalmakba ágyazott, dicsőséges forradalmát és szabadságharcát. Amit levertek bár, de utóéletében győztesnek és messze hatónak bizonyult, s mindörökké a nemzet leírhatatlan erejéről tanúskodik.

         Ennek az ellentmondásos történésekkel zsúfolt alig másfél esztendőnek a képe az utókor emlékeztében nagyonis leegyszerűsödött: bekeretezett és romantikus olajnyomatok sorává lett.

         Pedig ez a kurta másfél év lázas gyorsasággal pergő mozgókép. Történéssorozata bonyolult és sokrétű. Háttere egy önmagát túlélt hatalmi rendszer és társadalom, amelynek malmai nyomort őrölnek. Egy olyan termelési rend, amely már a haszonélvezői - a nemesek - számára sem kifizetődő. Amelynek gyökeres átalakítása elkerülhetetlen.

         A középnemesség egy része, s az egyre nagyobb számú, egyre jelentősebb nemesi származású értelmiség - súlyos belső vívódás, nehéz szellemi érlelődés árán - el is indult a változáshoz vezető úton. Leszámolt hagyományos értékeinek, előítéleteinek legtöbbjével. Pedig a végső megoldás, a jobbágyfelszabadítás és a politikai jogok kiterjesztése csak távoli javulást ígért. Javarészük számára nem is ez volt a kiindulópont, hanem a hagyományos rendi-nemesi ellenzékiség. A nemesség széles látókörű képviselői - Széchenyi, Wesselényi, Kölcsey - a nyugati eszmék, nyugati tapasztalatok táján kereste a megoldást. Széchenyi könyörtelen logikával elemezte a magyar gazdasági helyzet okait, s mutatott rá a jobbágyság tarthatatlanságára. A végleges célt a reformkorszak vége felé mégis Kossuth jelölte ki. A jobbágyfelszabadítást és a politikai jogok kiterjesztését. Az iparpártolást. A nemzeti középosztály megteremtését. Bécs, a hatalmát féltő arisztokrácia és a jobbágyfelszabadítástól rettegő nemesség jelentős része ellenében.

         A fiatal Magyarország, a Petőfi és Vasvári körül csoportosult fiatal írók és jogászok már világosan felismerték a cél és a megvalósításához szükséges eszközök hiányának ellentétét, a nemesi reformpolitika tehetetlenségét. Úgy ítélték meg a helyzetet, hogy az átalakulás ügyét csak a nép - a még hallgató, de már rettegett nép - együttműködésével lehet dűlőre vinni.

         A szín tehát készen állt a forradalom - és azt követő és betetőző szabadságharc - drámájára. Készen a szereplők is.

         Csak épp a drámát képzelték el másként valamennyien: a jobbágyokat s céhlegényeket a dráma szociális mondanivalója érdekelte. A nemességet a dráma nemzeti eleme. Az önrendelkezés. Az alkotmányban rögzített kereteken belül. A nemesség szabadságtörekvései a magyarság javát szolgálták, de ők nem csak azokat tekintették magyarnak, akik magyarul beszélnek és a magyar nyelvi közösség hagyományait vallják magukénak, hanem a királyság valamennyi lakosát. Azokat is, akik anyanyelve más. S ezzel kizárták a szabadságküzdelemből a maguk szabadságát is kivívni kívánó, a nemzetté válás útján jócskán előrehaladt nemzetiségeket. Az ország lakosságának mintegy a felét. Elkerülhetetlen volt, hogy ez ne váltsa ki az ellenállásukat. S minthogy a magyar nemzeti mozgalom nem mondott le az ősök vérrel szerzett örökéről, az ország idegen ajkú lakosai részint a szláv rokonság erejében, hagyományaiban, részint az udvarnál kerestek saját szabadságtörekvéseikhez támaszt.

         A drámai konfliktus tehát szociális síkon, nemzeti síkon és hatalmi síkon egyaránt kibontakozott.

         Pozsony - a rendi országgyűlés fölött - egyre sűrűsödött a rettegés: a parasztfelkelés réme. A teljes bizonytalanságban csak két biztos pont mutatkozott: Bécs és a nemesség személyi és anyagi biztonságát elvileg szavatoló reform-ellenzék, azaz Kossuth és Batthyány. Március 13-án felgördült a függöny: Bécsben kitört és villámsebesen győzött a forradalom. 15-én Pozsonyból Bécsbe indult az országgyűlés küldöttsége. Ott tudta meg, hogy aznap Pesten is győzött a forradalom, a fiatal Magyarország. S ezzel megindult a radikális plebejus-polgári Pest, a középutat kereső reform-nemesi Pozsony és a sarokba szorult, ellenforradalmi Bécs közt a szívós küzdelem. Pest követelt, Pozsony egyensúlyozott, Bécs fékezett és halogatott. A király kinevezte az első felelős magyar kormányt, amely az ország politikai erőit szinte hiánytalanul egyesítette. Berekesztette az utolsó rendi országgyűlést, s szentesítette a törvényeit, amelyekkel szinte hiánytalanul fölszámolta a rendiséget, kimondta a közteherviselést, megszüntette a jobbágyszolgáltatásokat, az ősiséget. Rendezte a választójogot, rendelkezett a nemesek kárpótlásáról. Az új magyar kormány egyidejűleg igyekezett engedményekkel hatástalanítani, s akár fegyverrel is korlátok közt tartani a Pesten és faluhelyen föl-föllángoló szociális feszültséget. Igyekezett kivédeni vagy fegyverrel elhárítani az igényeik elutasítása nyomán immár nyíltan a magyar államiság ellen irányuló nemzetiségi támadásokat. Megfékezni a márciusi ifjak kristálytiszta elvi radikalizmusát. Megakadályozni a régi rendet képviselő közigazgatási és katonai tisztviselők szándékos károkozását. Megalapozni az új magyar haderőt. S mindeközben - akár megalkuvások árán is - fenntartani a Bécshez fűződő kétértelmű közjogi kapcsolatokat. Kezdetben - hála a lombardiai háborúnak - könnyebb, majd azután, hogy Radetzky legyőzte a szárd hadsereget, egyre nehezebb körülmények közt. Ekkorra Bécs már elkeseredett politikai harcot folytatott a magyar reform-kormány ellen, megpróbálta sorra visszavívni minden korábbi engedményét. Majd - Jellasič-ot használva eszközéül - fegyverrel támadt az országra. A többfrontos harc felőrölte a Batthyány-kormányt. Széchenyi beleroppant. Nagy nehézségek árán új kormány alakult, s mellette létrejött az Országos Honvédelmi Bizottság. Rövidesen Kossuth személyében öltött testet a harcoló magyarság. Immár kellett a paraszt katonának - az országgyűlés lépésről lépésre többet engedett a jobbágyigényeknek. Bécs értette a helyzetet: versenybe szállt a parasztokért, újra meg újra kinyilvánította, hogy nem veti el a jobbágyfelszabadítást. Az ország népe azonban már a bőrén tapasztalta a háborút - önvédelmi ösztöne parancsára hihetetlenül rövid idő alatt szökken talpra az ország új hadereje. Újoncai Pákozdnál visszafordították a Pest ellen vonuló Jellasič seregét. S az ellenséget üldözve átlépték a Lajtát. Bécsben ismét fellobbant a forradalom, s a magyarokat hívta segítségül. Elkövetkezett a nagy "volna": a forradalmi Bécs és Magyarország sorsa egy szemvillanásnyira egybekapcsolódott. Az esély hamar elillant. A szorongatott bécsi forradalom támogatására végül aggályos latolgatás után, elkésve Bécs alá vonuló magyar sereg vereséget szenvedett. A bécsiek forradalmát meg vérbe fojtotta Windischgraetz.

         Majd széles körű és összehangolt támadást intézett Magyarország ellen. Ekkortól kezdve Magyarország harca a függetlenségért és igazságos, korszerű társadalmi rendjéért egyértelműen szabadságharc. Történelme javarészt hadtörténelem: felszíne alatt az akkor már inkább forradalmár, mint reformpolitikus Kossuth lángoló akarata küzd a szabadságharc legtehetségesebb tábornokának, Görgeynek hűvösen mérlegelő és az ellenséggel elfogadható áron megegyezést kereső uralomvágyával. A hadszíntereken győzelmek és vereségek váltják egymást: a harcoló nép új hadserege derekasan és sikeresen áll helyt a belülről s kívülről egyaránt támadó hadak ellen. Erdélyben Bem, a hivatásos forradalmár, maroknyi csapatával csodákat művel: bebizonyítja, hogy aki hadat visel, annak nem csak a fegyverforgatást, hanem az emberek és népek lelkét is értenie kell.

         Negyvennyolc decemberében lemond Ferdinánd, bejelenti trónra léptét I. Ferenc József, s rövidesen katonai segítséget kér a cártól a magyar forradalom leveréséhez. A vereség veszélye megszüli a Békepártot. Negyvenkilenc április 14-én az időlegesen Debrecenbe költözött és népgyűléssé bővült országgyűlés egyhangúlag kinyilvánítja az ország függetlenségét és a Habsburg-ház trónfosztását. Az ország politikai palettája kiszélesedik: a forradalom radikalizálódik, a reformmozgalom megalkuvássá hunyászkodik. Kossuth a nemzetiségek kezét keresi: júniusban elfogadja Stratimirovič szerb felkelővezér megegyezési javaslatát. Balcescuval együtt aláírja a román-magyar megbékélés tervezetét. A képviselőház júliusban még megszavazza a nemzetiségi törvényt, amely a nemzetiségeknek biztosítja a szabad nyelvhasználatot az iskolákban, az egyházakban, a közösségi életben és a törvényhatóságok ülésein, a közigazgatásban és a bíróságokon. Kimondja a zsidók egyenjogúságát. Mindezt későn: az országra zúduló irdatlan orosz seregek sorra aratják a győzelmeket a sokkalta gyöngébb magyar seregtestek fölött. Augusztus 13-án Görgey a magyar hadsereg főerőivel leteszi a fegyvert Rűdiger orosz lovassági tábornok előtt.

         Eddig a történet.

         Egy vesztes háború, s egy győztes forradalom története. Mert 1849. augusztus 13-án nem a nemzet, hanem Görgey tette le a fegyvert. A katonai s nem az erkölcsi túlerő előtt. Az erőszakkal életben tartott múlt, s nem a jövő előtt. A forradalom s a nemesi reformerek szövetsége másfél év alatt mélyebb és maradandóbb társadalmi változást hozott létre az országban, mint Szent István óta bárki és bármi. Ha megvalósítani nem tudta is, megindította az ország polgárosodását. Ami utóbb, a század utolsó negyedében odáig haladt, hogy az országot kis híján fölzárkóztatta Európához. Bebizonyította, hogy nagy nép tesz csuda dolgokat - a balsors ellenében is. S példaképül szolgált - emléke erőt adott 1956 szintúgy katonai vereséggel és megtorlással végződő, s szintúgy dicsőséges, kimeríthetetlen erőforrásul szolgáló forradalmához. És szabadságharcához. Megtanított rá, hogy az idő méhében rejlő minden változást, ha mégúgy érett is rá a társadalom, csak visszahúzó erők ellen, keserves küzdelem és áldozat árán lehet véghezvinni. Mint a múltban, úgy ma is. Ha nem is fegyveres harcban, de a jövőbe vetett hittel és elszántsággal.

         Magabiztosan.

Elhangzott: a Nemzeti Múzeum előtt Budapesten, 1995. március 15-én