Ma már történelem

1992-ben vettük fel Tankó Tibor vezérőrnagy, Elnöki Tanácsadón keresztül, Göncz Árpád Elnök úrral a kapcsolatot, és hívtuk meg Tiszavasvári Önkormányzata és a városban alakult Erdélyieket Segítő Társadalmi Bizottság nevében egy látogatásra. A meghívás célja az volt, hogy találkozzon - az országban akkor egyedülállóan - a város középiskolájában tanuló székelyföldi és kárpátaljai diákokkal, szülőkkel, támogatókkal.

A nagyon várt találkozó 1992. dec. 16-án történt meg. Az egész napot tartalmas programokkal, találkozásokkal töltöttük, amelyet a szakközépiskolában elfogyasztott ebéddel szakítottunk meg. A biztonsági emberek éber figyelme mellett, viszonylag szűk körben ebédeltünk. A középiskola vezetői, a mindenki elé kitett étlapon ismertették a menüt.

Amikor Göncz Árpád átnézte a kínálatot, hozzám fordult, s azt mondta:

- De jó, hogy az étlapon nincs töltött káposzta. Képzeld el Polgármester úr, valaki egyszer megkérdezte tőlem, hogy mi a kedvenc ételem és én mondtam, hogy a töltött káposzta. Ez futótűzként elterjedt a vendéglátók között, s az óta mindenütt azzal traktálnak. Szeretem, de ami sok, az sok.

Miközben jót derültünk a sztorin, feltálalták a tiszavasvári specialitást, a „vasvári zúzos-lét”. Jeles ünnepek, lakodalmak a településen el nem múlhatnak nélküle. Nagyon ízletes, különleges tésztával ízesített húsleves.

Ekkor megint hozzám fordult mindenki Árpi bácsija, s megjegyezte:

- Na, itt sem eszünk pirított libamájat.

Ekkor néztem rá az elém tett étlapra. Előétel, pirított libamáj. Ez engem is meglepett, mert a menü összeállításánál a libamájról nem esett szó. Ez lett volna az iskola kellemes meglepetése? Gondoltam. Hát sikerült. Egész délután bosszantott a dolog, ha valamiért elmaradt az előétel, miért írták az étlapra, füstölögtem. A zsúfolt programok miatt nem tudtam tisztázni a dolgot, az iskola igazgatójával. E kis kellemetlenség ellenére egy tartalmas, csodálatos napot töltöttünk Göncz Árpád társaságában. Meghitt perceket szerezve neki is, a diákok körében.

Másnap, a még itt maradt székelyföldi vendégekkel ebédeltem, amikor a csendben megszólalt a csíkszentsimoni gépkocsivezető:

- Finom ez az ebéd, de a tegnap déli pirított libamájnak nincs párja.

Megállt a kezemben a kanál.

- Miről beszélsz Zolika? – kérdeztem vissza.

Majd kirajzolódott a libamáj eltűnésének története. A magas rangú vendégeknek fenntartott helyiséggel szemben volt megterítve a gépkocsivezetőknek, biztonsági embereknek, akik a tálaló pincérektől azt kérték, hogy ők kapják meg először az ebédet, mert nekik hamarabb kell készenlétben lenni. Így nekik tálalták fel a csak vezetőknek szánt pirított libamájat, s mi hoppon maradtunk.

Másnap Tankó Tiboron keresztül, viccesen megüzentem Göncz Árpádnak, hogy a sofőrjén és biztosító emberein keresse a pirított libamájat. Ő rövid úton visszaüzent, hasonló stílusban, nem keresi senkin, meg is érdemeltük, hogy más ette meg az ínyenc falatokat, mert különbséget tettünk ember és ember között.

Jó érzéssel állapítottam meg, s mondtam a telefonban Tankó Tibornak: - Nem is ő lett volna, ha nem ezt üzeni vissza.