Kedv, remények, goethék

Öt napon át irodalomról beszélni: az nem embernek való. Június 19-től (1989 – A szerk.) öt napon át Budapesten tanácskozott a New York-i illetőségű Wheatland Alapítvány szervezte írókongresszus.

Sokféleképpen lehet erről beszélni, mondjuk rögtön úgy, melyből kitűnnék egy ilyen nagy presztízsű rendezvény fontossága, kulturális jelentősége, helyünk vagy helyre rázódásunk a világban, Nobel-díjasok a Halászbástyán, valóban sok nagy név volt jelen, hogy csak a sztárokat soroljam: Susan Sontag, H. C. Artmann, Nadine Gordimer, Danilo Kis, Claudio Magris, Adam Michnik, Voznyeszenszkij, Milosz, Robbe-Grillet, Dürrenmatt.

/…/

Lehetne személyesen is beszélni (vanitatum vanitas), arról, ami tulajdonképpen minden konferencia igazi hozadéka, a folyosón történtekről, és például elmesélném, ahogy Dürrenmattnak tolmácsot játszottam, újságíró kérdez, én fordítok, Dürrenmatt hallgat, csönd, én válaszolok németül, Dürrenmatt bólint, én fordítok, újságíró jegyez, kérdez, fordítok, hallgat, válaszolok, bólint, fordítok, jegyez, pofás kis nyilatkozat lett, stílben tartva, utána lehet olvasni, és elmesélném az örömömet, amit éreztem, amikor Göncz Árpád átvette Sontagtól a fordítói Wheatland-díjat, s ott tapsolt neki kvázi az egész világ, két nappal előtte nem tudtunk egymástól elválni, ez 17-én, szombaton volt, mert még együtt akartunk maradni, hogy ha beszélni nem is, de hallgatni hallgassunk együtt az előző nap történtekről meg a börtönről meg az elcsellózott életekről.

Esterházy Péter