Hazaérkezés

HAZAÉRKEZÉS

„Először csak halványan derengő négyszög jelent meg a padozaton, világosszürke a sötétszürkén, majd lassan-lassan kifényesedett, megsárgult, közeledett a fal aljához, s halvány csíkok tűntek föl rajta: mire a csíkok körvonalat öltöttek, a négyszög befogta a cserépkantát, s fölköltözött a falra, a kanta füle nagyra nőtt, és torz árnyékot rajzolt a sebtében kiszemelt, rücskös felületre: a folt most sárgán vándorolt a sarok felé, megnyúlt, a sarkon megtört és leköltözött a padozatra, ott kúszott tovább némán: a széles és határozatlan, alig táguló csíkok ferdén metszették a padozat kőlapjainak derékszögű, szigorú fekete osztásait: a szürke kőlapok megszűrték a folt sárgaságát, s a széttartó csíkokat alig-alig engedték észrevenni: a folt elúszott a küszöb előtt, a küszöböt sosem érte, széle szelíd ívet írt le, s mire megközelítette a másik sarkot, ahova soha be nem költözött, már fáradtan elnyúlt, elhalványult, belső rajza kihunyt, az volt,  aminek született: derengő szürke, szabálytalan négyszög a szürkén, míg végül mindkét szürkét el nem nyelte  a  fekete.”

A gyerek

A gyerek fölnyúlt a terített asztalra – még épp csak hogy elérte -, s föltette, amit maszatos kis tenyerében tartott.

-  Vakondka – mondta. – Meggyógyult.

A vakondka pici volt, kölyökvakond még, hamvasszürke.

Döglött.

-  Hát ezt hol szerezted?

Nagyanyja adta meg a választ.

- Találtuk. Az erdőben.

- És nem tudtad rávenni, hogy?..

- Látod… Nem győztem a boltban elébe állni, mindenáron föl akarta rakni a pultra… A pultra. Képzelheted.

- Vakondkát szeretem. Vakondka meggyógyult.

Egymásra néztünk. – Az ördög tudja, mi baja volt… mitől….

- Nem rég… Még meg sem merevedett – mondta a gyerek nagyanyja. A vakondkának pici vérgyöngy ült a szája sarkában.

A gyerek érte nyúlt.

- Mossatok inkább kezet – mondtam. Aztán a gyereknek: - Tudod-e, hol él a vakondka? A föld alatt. Ott érzi jól magát. Ott szokta meg. Én azt mondom, tegyük vissza a föld alá. Keresel neki egy szép dobozt, mondjuk, azt, amelyikben a lendkerekest tartod, aztán elássuk. Úgy lesz jó neki.

- Akkor nem lát. Átlátszóba tegyük.

Kerestünk egy műanyag zacskót, virágot szedtünk, kopjafát faragtunk. Vakondka fejéhez.

- Mert vakondka meghalt.

A gyerek aznap még vagy háromszor ki akarta ásni. Sikerült lebeszélnünk róla. De este nem tudott elaludni. Már régen sötét volt, mikor fölült:

- Dédi is meghalt – mondta.

Aztán megeredt az eső: sűrűn, keményen dobolt a tetőn: az ablakot lassan guruló mennydörgések rezegették.

- Vakondka fél – szólalt meg a gyerek. Azt hittük, alszik már.

- Dédi is – tette hozzá nagy sokára.

Hallottuk, csak forgolódik: időbe telt, míg elnyomta megint az álom.”

1944

LÉGITÁMADÁS

Az első

A várost ért első két bomba a jómódú író villájára és az Isten házára, egy templomra esett.

A megrendült író kiáltványt írt, s a romházat a köznek adta. Isten nem írt kiáltványt.

A várost utóbb még számos légitámadás érte.

Kép

Sápadt fénycsápok a borult égen idegesen ide-odakúszó fénykörök két fénycsáp ollójában csillogó fénybogár ernyőn ledobott fürtös fényvirág alant lassan elnyúló sűrűn folyó árnyékok a ház sarkának gyászfekete vetülete az utcakövön fénybogár körül bárányfehéren kibomló pamacsok villanó torkolattüzek sötét ágyúböffenések

Repeszek szürke esőkopogása

Lovak

A két lóval már nem engedték be a kapu alá: idegesen kapkodta mindkettő a fejét: lóésszel teljesen értelmetlen volt az üvegzápor. A két ló közt, kezében a kötőfékkel, ő is lószemmel nézte e világot.

A Liberátorokat.