Göncz Árpád: A „névtelen” magyar

Miről ismerhetünk rá a – korombéli, hatvan évnél többet megélt – „névtelen” magyarra? Próbáljuk megrajzolni az arcképét úgy, ahogyan a névtelen bűnözőkét szokta a rendőrség, a szemtanúk olykor egyező, olykor eltérő személyleírása alapján. Ennek a magyarnak eleve kiesett az életéből vagy hat esztendő, mellyel az ördögnek tartozott, s ennek nyomát ott viseli abban a két mély ráncban a szája sarkán. Akkor is, ha szerencséje volt, és nem kaparták el Ukrajna fagyott földjébe holtan, hanem vékony talpú bakancsban, fagyott lábbal, szakadatlan harcok közt vagy ezerkétszáz mérföldet gyalogolt, fogságba sem esett, s hazaért, és idehaza, ha volt neki, anyja-asszonya-gyereke várta. Ha várta. Négy évbe se telt, elvették földjét, házát, államosították műhelyét, kitették a lakásából, deportálták, menekült a falujából, és vagy megtagadta hitét, politikai meggyőződését, hazáját, vagy kényszermunkatáborban, börtönben találta magát, s ha szabadult, kezdhetett mindent elölről, ápolgathatta a „lelkét” belső emigrációban. S ha másra nem, a nyomorúságra, a börtönre, az újrakezdésre idehaza – hadifogság nélkül – is ráment öt-hat esztendeje. Miközben, ha nem adta meg magát, megtanult folyékonyan hazudni – önvédelemből. Amíg Sztálin meg nem halt. Akkor – lassan – ritkulni kezdett a homály, és 1956-ban fölkelt a nép, kirobbant a forradalom, mely a névtelen magyar lelkében elválaszthatatlanul kapcsolódott 1848 emlékéhez, akkor dédapái vívták ki – az osztrák császár fegyvereivel szembefordulva – hazájuk függetlenségét, alapozták meg az első demokratikus magyar köztársaságot. Amit akkor a cári orosz hadsereg taposott el, ugyanúgy, ahogy 1956-ban Hruscsov Vörös Hadserege a másodikat. A névtelen magyar ezután – ha a harcok során nem esett el tízezredmagával, vagy nem menekült el kétszázezredmagával, nem zárták börtönbe vagy internálták nyolcezredmagával, nem kötötték föl négyszázadmagával – megint csak belső emigrációba vonult, és hallgatott. Önvédelemből. Vagy jövőtlenségében ivásnak adta a fejét, öngyilkos lett, infarktust kapott, elkopott: meghalt idő előtt. A hetvenes évek vége felé megint ritkulni kezdett a homály. A többség már nem hitt a szemének, de volt a névtelenek között, aki nekilátott szamizdatot gyártani, vállalta a házkutatásokat, a gumibotozást. Megkezdődött a hosszú, vértelen, de keserves küzdelem, mely csak a minapi választással ért véget, reméljük: végleg, és higgyük: hogy a szabadság s nem a nyomorúság győzelmével. A névtelen magyar ennek a küzdelemnek is ott viseli nyomát az arcán, mint valami különleges ismertetőjelet. Könnyű róla ráismerni.

Vajon rám is illik ez a kép? Anyám magyar – születése helye ma Románia. Apám magyar – születése helye ma Jugoszlávia. Feleségem apja magyar – születése helye ma Csehszlovákia. Mindannyian menekültek. Nekem már könnyű dolgom volt – túl sokat tudtam az embertelenségről ahhoz, hogysem ne ismertem volna fel már diákkoromban (jogot tanultam): hol a helyem. Legjobb barátom szüleit zárt marhavagonban szállították el Auschwitzba, ő maga – az egyetlen szent, akivel életemben találkoztam – munkaszolgálatos volt, halál várt rá, de nem volt hajlandó szökni, bár szökhetett volna: vállalta társai sorsát, s holtáig csak jó szava volt gyilkosairól. Nekem nem. Én nem vagyok szent: behívtak katonának, megszöktem, fegyverrel harcoltam a nácik ellen, megsebesültem, s ez eleve kijelölte a helyemet a háború után újonnan épülő magyar demokráciában. Ami nem élte meg a negyedik születése napját – megölte Sztálin és a hidegháború már zsenge gyermekkorában. Vele együtt, úgy látszott, az én jövőmet is, mint annyi más – névtelen – magyarét. Aki egyszer vásárra vitte a bőrét a demokráciáért, az gyanús: vásárra fogja vinni másodszor is. Tanulmányaimnak a forradalom vetett véget. Ez alkalommal is szerencsém volt: megint csak túl sok embertelenségnek voltam tanúja, hogysem a forradalom leverése után ne kerestem volna – barátaimmal együtt –valamiféle politikai kiutat, józan kompromisszumot, modus vivendit a Szovjetunióval, hogy ne ismétlődjék meg az előző nyolc szörnyű esztendő. Kísérletünk nem járt sikerrel. Ekkor következett az én hat évem, mellyel – akkor azt hittem – az ördögnek tartozom. Zárt és titkos tárgyaláson, gyorsított eljárással, fellebbezés lehetősége nélkül életfogytiglani börtönre ítéltek összeesküvésért és hazaárulásért Bibó Istvánnal – Nagy Imre, a kommunista mártír miniszterelnök mellett ötvenhat másik politikus hősével – együtt. A börtönben tanultam angolul, s ma úgy érzem, már csak ezért is érdemes volt becsukatnom magamat… Jó húsz évig éltem abból, hogy amerikai írók – Faulkner, Hemingway, Styron, Doctorow, Updike, Susan Sontag, James Baldwin etc. – műveit fordítottam magyarra. Amit Amerika a Wheatland-díjjal viszonzott.

Némi szakmai cikcakkok után így váltam íróvá. Ötvenkét éves voltam, mire az első művem megjelent nyomtatásban. Ez az első kinyomtatott mű: a Sarusok.

Budapest, 1991