Göncz Árpád köztársasági elnök újévi köszöntője

Honfitársaim, Határainkon innen és túl élő magyar testvéreim,

Az év fordulója a számvetés ideje. Kivált ma, amikor ünnepre, honfoglalásunk ezerszázadik évfordulójának ünnepére készülünk. Szerényen és hívság nélkül. Ahogyan napjainkhoz illik: múltunkat vállalva, de őszintén szembenézve önmagunkkal. E történelmi évforduló jó alkalom, hogy számba vegyük: mi az, ami magyarrá tesz, ami nélkül nem lennénk önmagunk, s mi az a terhes hagyomány, amit talán sajnálunk elvetni, mégis okosabb hátrahagynunk. S ha a múltat utólag megváltoztatni nem áll is módunkban, merjük kimondani, mikor, hol és miért tértünk le a helyes történelmi útról, s hogy az úttévesztésért az ország - a nemzet egésze - mekkora árat fizetett. Csak így, a múlt és jelen valóságának ismeretében tudjuk kijelölni a jövőben rejlő, de elérhető közös célt és az odavezető utat. Amit akár áldozatok árán is készek vagyunk végigjárni.

A múlt, a jelen és a jövő szakadatlan időfolyam, még ha a sodra olykor fölfoghatatlanul meggyorsul is. Mint az elmúlt esztendőkben. Tudjuk: a Szovjetunió összeomlása - önrendelkezésünk és szabadságunk visszanyerésének történelmi forrása - egyben piacaink jórészének elvesztését, piacváltást, korszerűtlen iparunk versenyképességének csökkenését jelentette. Termelésünk öt év alatt majd negyven százalékkal esett vissza, s drámai módon megnőtt a munkanélküliek és eltartottak száma. Mezőgazdaságunk szétzilálódott, iparunk gyökeres szerkezetváltásra szorul. Már a rendszerváltásnak jelentős adósságteherrel vágtunk neki - azóta az állam terhei csak nőttek, s a termelés folyamatos csökkenése mellett ezeket újabb és újabb hitelekből volt kénytelen fedezni. Tavaly tavasszal kis híján ránk szakadt a gazdaság adósságteher alatt megroppant épülete. Az összeomlás küszöbén, a világgazdaság bizalmát elveszítve szinte egyik napról a másikra eldugult a hazánkba irányuló tőkeáramlás, zökkenve elakadt a magánosítás. De hosszú évek késlekedése után - Istennek hála, még éppen hogy időben - sikerült megfékeznünk e gazdaságilag máris egy vesztes háborúval felérő folyamatot. Ám annak az árát, hogy a világgazdasághoz ezer szállal kötődő zsenge piacgazdaságunk visszaszerezze és megőrizze életképességét, s hogy mindannyian - ismétlem: mindannyian együtt - megússzuk a legrosszabbat - ma száz és százezrek nyögik.

Mindenekelőtt a szegények, a szegényedő középrétegek. Érthető hát, ha az ország felhördült fájdalmában, s csak most kezd ráocsúdni a keserve valós okaira. Az alkalmazkodás kényszerére. Hadd valljam be: magam is alig mertem hinni, hogy a goromba - oktatást, kultúrát, egészségügyet, s mi több: a családi létet - mellékhatásként károsító gyógyszer életmentőnek bizonyul. De annak bizonyult: életveszélyes fizetési mérleghiányunk meredeken csökken. A költségvetés hiánya szintén. Valutatartalékunk nő. A tőkebeáramlás - hála a helyreállt bizalomnak - folytatódik. A magánosításból több folyt be - az utolsó évnegyedben - mint öv év alatt összesen. Exportunk emelkedik. Az ipar termelése, termelékenysége folyamatosan növekszik. Mezőgazdaságunk mintha kezdene életre kapni. A gazdaság - egyetlen eszközünk, amely előbb-utóbb pótolni képes a kényszerintézkedések okozta fájdalmas kieséseket - nem omlott össze, él, sőt, minden jel szerint izmosodik. A válság mélypontján - a kényszerű alkalmazkodás megrázkódtatásán - talán már túlvagyunk. Ha a magunk bőrén még nem is érezzük, európai létünk ezerszázadik, új keletű világgazdasági honfoglalásunk első megalapozott és szerényen emelkedő esztendeje, semmi kétség, kínkeserves év lesz, ha remélhetőleg nem rosszabb is a tavalyinál. Épp a tavalyi év jóvoltából. Mert az ország tavaly jelesre vizsgázott. Türelemből, szívósságból, és bölcsességből. Ötletességből, életerőből. Az érdekképviseletek tették a dolgukat: körömszakadtig, de nem mindhalálig képviselték tagságuk veszélyeztetett érdekeit.

A helyi és területi önkormányzatok a demokrácia frontvonalán - szűkebb közösségeik önállóságát és létbiztonságát védelmezték. A pártok is tették amit a dolguknak véltek: koalíción belül és ellenzékből késhegyig menő viták során, helytálló és helyt nem álló érvekkel hadakoztak a maguk rész igazáért. S a családapák, családanyák? - mi mást tehettek volna - a föld alól is, néha maguk sem tudták hogyan, előteremtették a gyerekeiknek a betevőt. Persze: tartozom vele az igazságnak, hogy szép számmal voltak, akik nem falat kenyérért, de nagy szelet kalácsért vívtak vérre menő harcot. A társadalom ellen. A kormány mindeközben nehéz szívvel, s olykor az övön alul rámért csapásoktól meg-megtántorodva védte a hite szerinti közérdeket. Ha nem is mindig ügyesen.

De az egyik is, másik is úgy, ahogyan az a demokrácia nagykönyvében meg vagyon írva. Mert a mindenkori közérdek nem más, mint a részérdekek szakadatlanul változó egyensúlya.

Mit várunk hát mi - a nagybetűs TÁRSADALOM - egyiktől is, másiktól is a jövő évben? A kormánytól erélyt és következetességet, tervszerű előrelátást, a megkezdett reformfolyamat végiggondolt folytatását, érdemi és alkotó párbeszédet, nyitottságot és őszinteséget, hogy tudjuk, ma és holnap hányadán állunk? Mert magabiztos kormány nélkül sem létbiztonság, sem közbiztonság nincsen. Sem a nemzet egészét képviselő kiegyensúlyozott szomszédpolitika, sem előretekintő Európa- és biztonságpolitika. E három, mely együtt a magyarság jövőjének záloga.

Az önkormányzatoktól, hogy a kormány öntudatos partnerei legyenek, jogaik birtokában és tudatában vállalják és védjék helyi vezető szerepüket.

S mit várunk az Országgyűléstől? Jó törvényeket, végrehajtható törvényeket. Amelyek szolgálják a társadalmat. És megegyeznek az értékítéletével.

Hát önmagunktól? Hogy éljünk úgy magunk is, ahogyan másoktól elvárjuk. Erre koccintsunk ma, s bízzunk a jövőben. Végülis ki máson múlik az, ha nem mirajtunk? Önmagunkon.

S nézzünk egy pillanatra némán önmagunkba: tengernyi gondunk közt él-e még bennünk a szeretet? Mert a szeretet erő. Isten adománya. Az Újesztendőre kérjünk hát szeretet Tőle. Mindannyian mindannyiunkért.