1992. december 31.
MTI
Kedves Barátaim,
hát vége ennek az évnek is. Bizonyára akad közöttünk, aki azzal zárja, hogy ez élete legsikeresebb, ha nem is legkönnyebb éve volt. De azt hiszem jóval többen, akik szemében 1992 a létért folytatott szakadatlan küzdelem, az elhalasztott álmok, a beteljesületlen vágyak, a sikeres vagy épp sikertelen újrakezdések esztendeje.
Az ország egésze számára keservesen nehéz közbülső szakasz, a legutóbbi lépés egy félig sejtett jövőbe vezető úton. Kilométerkő, amelyet magunk mögött kell hagynunk, mert visszatérnünk nincs hová, s mert az utat, bármilyen rögös is, végig kell járnunk. Hisz helyettünk senki se fogja. És végső soron rajtunk múlik, hogy képesek leszünk-e végigjárni.
Ma éjjel hát arra ürítsük poharunkat, hogy megint csak sikerült megőriznünk értékeink javát, az emberségünket és önmagunkat, s ne firtassuk, hogy milyen áron. Arra, hogy győztük az évet kitartással, türelemmel és ötletekkel. Hogy lassacskán, tetszik, nem tetszik, de megtanuljuk: csak együtt, egymással szót értve juthatunk egyről kettőre. Kormány és nép. Párt és párt. Munkaadó és munkavállaló. Család és család. Férfi és nő. Szomszéd és szomszéd. Mert ebben van az erőnk. Az ország ereje. És semmi másban. Tudjuk, megtanultuk: ,,Szívére veszi terhünk, gondunk. Vállára venni nem bolond,,... Se Nyugattól, se Kelettől, senki emberfiától jó szónál, bíztatásnál többet okkal nem várhatunk.
Barátaim, parázslik körülöttünk a világ, át-át csap határainkon egy és más gonosz szél, de elmondhatjuk: a mi fedelünk alatt még mindig jutott és jut menedék a hadak űzte menekülőnek. S megtanultuk, hogy jó, ha az emberi élet, a szellemi érték védelmében kinek mije van - pénze, ereje, szakértelme - azt a másokéval összedobja. Hogy az egyérdekűek okosan teszik, ha összefognak közös és jogos érdekeik védelmére és érvényesítésére.
Hogy az azonos gondokkal küszködő közösségek könnyítenek terhükön, ha hangot adnak a gondjaiknak, és egyeztetik a tennivalóikat. Ha a hívők nem mondanak le az együttes Istenközelség, a sorsverte kisközösségek az emberközelség melegéről. Mert ha fagyot lehel körülöttünk a világ, egymást kell melengetnünk. S helyet kell szorítanunk magunk között a gyöngébbnek, a meleget áhítónak. Aki, meglehet, épp a gyűlölet, a magány vagy a nyomorúság teléből kéredzkedik közénk.
Barátaim, ma éjszakára mégis feledjük a gondjainkat: jó lelkiismerettel és nyugodt lélekkel ürítsük poharunkat a jövendőnkre. Akinek pezsgő jutott, pezsgővel, akinek csak bor, az borral, akinek az se, bizakodó szóval köszöntse az Újesztendőt. Ami könnyű biztos hogy nem lesz. De egymás számára könnyebbé tehetjük.
Igyunk az asszonyaink egészségére, akik jövőre is háromszázhatvanötször vívják meg csatájukat a mindennapokkal, s a férjeinkére, akik az övéik és az ország betevő falatjáról gondoskodnak. És igyunk a gyerekeinkére, a lányokéra és fiúkéra, pólyásokéra és kamaszokéra, mert ők a mi jövőnk, mindannyiunké, s a világ rendje az, hogy legyen kinek átadnunk a terhet, amit ma mi hordunk a magunk vállán. És igyunk az apáinkéra-anyáinkéra, akiknek a terhét csak részben vettük át, mert maradt az ő vállukon több mint elegendő.
S közben gondoljunk azokra is, akik az éjjel nem ünnepelnek: akik hazánk határát, az utcán az éjszaka békéjét őrzik, a határőrökre, a rendőrökre. A mentőkre. A tűzoltókra. A kórházakban a súlyos betegekre, s akik velük maradtak, az ügyeletesekre. A mozdonyvezetőkre. Meg mindazokra, akik épp minket szolgálnak ki, hogy vidáman várjuk a hajnalt. A ránk virradó Újesztendőt.
S végezetül hadd köszöntsem Önöket én - minden magyart a határon innen és a határon túl, és valamennyi más anyanyelvű honfitársamat - József Attila öt sorával:
...,,az ember él,
kenyeret eszik és remél,
várja, hogy elmúljon a tél,
hogy egy padon a napba üljön
és fölpiruljon még a vér,,.