Göncz Árpád el nem mondhatott ünnepi beszéde

(1992. október 23-án a köztársasági elnököt szervezett tüntetők nem hagyták szóhoz jutni a Kossuth téren.)

Fotó: MTI/Földi Imre

Tisztelt Ünneplő Közönség! Kedves Barátaim!

Forradalomról megemlékezni harminchat évvel utóbb igencsak nehéz: ennyi idő alatt elhalványul, átalakul az emlékezet, rárakódik a közbeeső múlt hordaléka, a változó idő, a jelen, az átalakulás minden indulati terhe. Ennyi idő múltán a történteket, a lázas napok valóságát elfedi az egymást követő „megemlékezések" pora: félek, magam is az ünnepi formaságok — az „ezentúl minden másképpen volt" nyűgét venném magamra, ha most annak a történelemformáló tizenkét napnak a levegőjét próbálnám felidézni: ötvenhat véres pátosza felidézhetetlen, minden nagy szó, minden rikító jelző csak fakítja a valóságot, ahelyett, hogy felidézné. Amit akkor éltünk át, soha többé át nem éljük, az indulat, ami akkor volt hiteles és valóságos, ma már — ha idézzük — alig több, mint színpadi díszlet.

Akkor — ha nem gondoltuk is végig — pontosan éreztük, minek vagyunk a részesei, s a pillanat nagysága súgta meg, mikor mi a teendőnk.

Ma már tudjuk, köztársaságunk kikiáltásának évfordulóján tudatában vagyunk, milyen folyamatot indított meg az a tizenkét nap, s hogy a folyamat hova vezetett. Magyarországon ma nincsen idegen katona, függetlenségünk teljes. S tegyük hozzá, felelősségünk is, hogy e függetlenséget, hazánk hosszú idő után visszanyert politikai szabadságát mire használjuk, s hogy hogyan élünk vele. A pártállam széthullott, szét az a világrend is, amely arra épült. S vele együtt a gazdasága. Van valóságos parlamentünk, s elindultunk az egyetlen elképzelhető úton, amely Nyugatra, a piacgazdaságon át az Egyesült Európába — mondjuk ki bátran: a jövő felé vezet. Ez az út keskeny és göröngyös. A múlt rajtahagyta az országon a nyomát; még itt él az állampárt erkölcsi hagyatéka, az a negyven év, amit ugyancsak hosszú időbe telik önmagunkból, a társadalom egészéből kigyomlálnunk.

Itt él a félelem a múlttól és a jövőtől. Mint ahogy mindezekkel együtt itt él a közös cél, a remény, a vállalkozó kedv, az összefogás lényege is. De sokunkban csalódás, testetlen gyűlölet is.

A forradalom győzelme, leverettetése és a megtorlás után mély változás indult meg Magyarországon. A mi forradalmunk, majd a többi közép- és kelet-európai ország forradalmai nyomán gyökeresen átalakult a minket is magába foglaló térség, az egységessé váló Európa és a világ kényszerítő valóságához és erőviszonyaihoz igazodva. Forradalmunk leghőbb vágya, a semlegesség ebben a világban értelmét vesztette. A versenytársadalom győzelme, a piacgazdaság kikerülhetetlen útja nem munkástulajdonhoz vezet. A nyugat-európai többpártrendszerű parlamentarizmus alig tűri azt a fajta közvetlen demokráciát, amely forradalmunkat a közvetlenül választott és munkahelyi, lakóhelyi közösségek által ellenőrzött munkástanácsok, forradalmi bizottmányok révén győzelemre vitte.

Ha be akarunk tagolódni a jövendő egységes Európa rendjébe, alkalmazkodnunk kell hozzá. Gondolkodásmódunkban és viselkedésformáinkban, a gazdaságunk átszervezésével. Ez — hatását tekintve — hosszan elhúzódó forradalom lesz, s ezzel kénytelenek vagyunk szembenézni. De csak úgy tudunk szembenézni vele, ha önmagunkkal is szembenézünk. Ha hideg fejjel végiggondoljuk, hogy milyen értékeket kell óvnunk, mint a szemünk fényét, miről kell lemondanunk, s mit nyerünk vele. A múltunkból mi az, amit érdemes magunkkal vinnünk, mi az, amiről tudatosan lemondhatunk, sőt le kell mondanunk. S hogy mi az, amit mi idősek magunkkal fogunk vinni a sírba — sérelmet, bántást, kudarcot, szép és utólag megszépült emlékeket. A sérelmeiért, kudarcaiért erkölcsileg, anyagilag még mindig adósai vagyunk a mai szabadságunkért oly sokat áldozott, az életéből immár kifelé tartó '56-os nemzedéknek.

Mi a szívünk mélyén aligha változunk, de tudnunk kell, hogy az idő igenis előre halad, s ez hazánk számára viharos, hisszük, hogy előnyös, de korántsem biztos, hogy mindig és mindenkinek kellemes változásokat hoz. Olyanokat is, amelyek sok szempontból ellene mondanak '56 emlékének.

Ötvenhatot, bár a magyar nép egészének forradalma volt, ismerjük be, mégiscsak a fiatalok vívták. S mert forradalom volt, a jövőre irányult. A vágyainkat vetítette ki. Ez az út, amire most léptünk, 1989-ben — tudatosan vállalva ötvenhat emlékét és szellemét — szintén a jövőbe, s szintén régi, ötvenhatnál sokkal régebbi vágyaink irányába vezet: a korszerű, minden polgárnak esélyegyenlőséget, anyagi jólétet, személyisége kiteljesítését ígérő, egy szóval, demokratikus Magyarország felé. A fiatalok Magyarországa, a korszerű, XXI. századi Magyarország felé. Útközben a vágyainkból sok mindent föl kell majd adnunk — ha nem is örökre. Ha szabad azt mondanom, s ha a jelző nem mond ellent a szó értelmének: tartós forradalom áll előttünk, amit, ugyanúgy, mint '56-ban, a fiatalok tudnak csak véghezvinni. A mai fiatalok. S ez, mint minden forradalom, áldozatot kíván, de tisztító vihar is lesz: próbára tesz, szakadatlan kemény vitákra sarkall, de egyben — a céljait illetően — egységet követel. Mert sok mindent megengedhetünk magunknak, csak egyvalamit nem, hogy ne érjünk végére ennek a magunk választotta útnak, hogy történelmileg ismét lemaradjunk.

1956-ban beírtuk a magyar nevet a világ történelmébe, s ki tudja, mekkorát, de száz évnyinél nagyobbat léptünk előre, az biztos.

Most kicsinyek a lépteink, s ráadásul sokakkal, Európa többségével kell egyszerre lépnünk, de hiszem, hogy a végén megint csak beírjuk a nevünket a történelembe: ezúttal nem a vérünkkel, hanem a verejtékünkkel — az eredményeinkkel. Ötvenhat emlékéből merítsünk erőt az útra. Erőt, elszánt türelmet, akaratot. Mert helyettünk más nem meríthet, a mi utunkat magunknak kell végigjárnunk, s a végső sikernek ez a záloga. Hogy igenis végigjárjuk.