Exkluzív interjú Göncz Árpáddal

1997 június 4-én Göncz Árpád, A Gyűrűk Ura és A sonkádi Egyed gazda magyarra fordítója látogatást tett a békásmegyeri Veres Péter Gimnáziumban, melynek igazgatója, Tiszavölgyi István valaha az ő gyermekeinek tanára, sőt, egyiküknek osztályfőnöke is volt.

A látogatás így magánjellegűnek számított, s mind az igazgató, mind maga Göncz Árpád hangsúlyozták: nem a Magyar Köztársaság államfője, hanem az író és műfordító kereste fel az iskolát. Ennek jegyében került sor a gimnázium tanári társalgójában arra a szabályszerű „író-olvasó-találkozóra”, melyen az iskola valamennyi magyar szakos és egynéhány egyéb tanárán kívül minden osztály kiválasztott három diákja is megjelenhetett.

A találkozó megnyitásaként a nyolcosztályos gimnázium másodikos tanulója, Lányi Róbert mondott el egy részletet a Gyűrűk Urából: a második könyv hetedik fejezetének azon részét, amelyben Csavardi Samu belepillant Galadriel varázstükrébe. (Ugyanezzel a részlettel aratott nagy sikert márciusban az iskolai szavalóversenyen.) Göncz — vagy, ahogy mindenkit megkért, hogy szólítsák: Árpi bácsi — a szavalat végeztével egy kérdést tett fel: — Te is szerelmes voltál Galadrielbe?

A tizenkét éves fiú zavart vigyorral ráhagyta: igen, szerelmes volt. Ezután a hatodikos Rácz András vette át a szót, mint a beszélgetés kijelölt irányítója. Az alább következő kérdéseket ő tette fel.

— Az első kérdésem, hogy Árpi bácsi minek tartja A Gyűrűk Urát? Mesének, fantasy-regénynek?

— Kezdjük ott, hogy az elején — azt hiszem — tizenegy ívet — vagy ebből legalábbis hetet — Réz Ádám fordított, úgyhogy én már megörököltem tőle a neveket és a szöveg hangulatát. Ha az ember egy ilyen hosszú könyvet fordít... egy harmincöt ív fölötti könyvet, akkor múlhatatlanul úgy fejezi be, hogy ki nem állhatja. Főleg akkor, ha egy nap huszonöt oldalt kell megcsinálnia belőle, mert sürgős, miután évekig senki sem vállalta el. Az volt tehát a véleményem a befejezése után, hogy ez a világirodalom legnagyobb kerti törpéje, úgy viszonylik egy — mondjuk — damaszkuszi kardhoz, mint egy fröccsöntött vásári játék kard.

Azóta viszont, valahányszor beteg vagyok, mindig ezt olvasom. Valaki nagyon érdekesen jellemezte: azt mondta, hogy ez voltaképpen igen terjedelmes változata a középkori moralitás-játéknak. Jó tudni azt, hogy az író maga az óangol és a gael, ír, tehát kelta mondavilág szakembere volt nyelvészként; ezt a könyvet az unokájának kezdte írni, de utóbb lecsapódott benne a második világháború minden tapasztalata, az angol kispolgár képe, akinek fantáziája nincsen, de megteszi, amit meg kell tennie, aki egyszerű egyfelől, nagyon igényes másfelől; tehát egészében ennek a műnek valóban van moralitásjáték-szerepe is.

Azt hiszem, a Biblia után ma ez a legszélesebb körben fordított könyv. Én a negyvenkilencedik törvényes amerikai kiadásából — mert egy csomó kalózkiadása is van — dolgoztam. Szóval, iszonyatosan elterjedt, a kiadó nagyon beijedt tőle, mert ez még annak idején jelent meg, a kommunista öncenzúra idejében, amikor a fekete meg a vörös a rossz, a fehér meg a jó jelképe volt, tehát kellett hozzá a „jojó” utószó, amely megmagyarázza: mi miért nem az, ami, meg miért nem arról szól az egész, amiről szól. Ez jellemző volt a korszakra. Ennek ellenére, ami utószót én írtam hozzá, az ennél kicsivel mégis több.

Tolkien sokkal tehetségesebb és nagyobb író volt, semhogy a közvetlen mondanivalóját lehetséges lett volna erőszakkal kitekerni. Még akkor is, ha a regényben valóban vannak naivnak ható mozzanatok: abból a szempontból, hogy a középkor, amit az ő képzeletbeli időszaka másol, sokkal véresebb és sokkal valóságosabb volt, az érdek meztelenebbül tükröződtek benne. De van a könyvnek egy óriási előnye: az, hogy minden fejezete végződhet jól is, rosszul is. Nem tudod sose, az utolsó bekezdésig egyikről sem, hogy jól, vagy rosszul végződik. Mint ahogy végződhet jól és rosszul a könyv egésze is. Egyszóval olyan, mint az élet. Végződhet így is és végződhet úgy is, és ha a végén jól, akkor nagy kő esik le az olvasó szívéről.

Ha valaha volt tett, amely mellett teljes joggal ki tudunk állni, akkor az ennek a regénynek a megalkotás. Ezt meg kellett írni. Tudom, hogy az első hazai kiadását feleannyi példányszámban adták ki, mint ahányban azóta elkelt. Telibe találta az érdeklődést, bár a magyar mitológiai hagyományvilág sokkal szegényebb, mint a kelta. Nem voltam biztos benne, hogy telibe fogja találni a magyar olvasók szívét is. Hát telibe találta.

Hogy mikor is fordítottam? Tizenegy néhány éve, és egyre jobban megszeretem; visszavontam a „legnagyobb kerti törpét”, annak ellenére, hogy az esztétikai ítéletemet azóta is fenntartom. Mondjuk, a világ legnagyobb, márványból faragott, kerti törpéje.

— Ki volt a kedvence a szereplők közül? Azon kívül, hogy szerelmes volt Galadrielbe.

— Galadrielbe nem lehet nem szerelmesnek lenni. De ez teljesen eszményi szerelem. Ebben a regényben csak eszményi szerelmek szerepelnek, eszményi gyűlöletek és eszményi szeretetek, szóval minden meg van tisztítva a salakjától. A valóság a középkorban is jóval sötétebb volt, a korai inkvizíciótól kezdve a boszorkányperekig: nem csak egyetlen mitikus, monumentális gonosz volt, hanem sok-sok kis, helyi gonosz is. Ezt nem lehet ebből a könyvből megtanulni, ebből csak a nagybetűs Jót és az ellentettjét, a nagybetűs Rosszat. De hát végül is mért ne redukálhatnánk erre az értékre a jót és a rosszat? Maradjunk ebben, jó?

Galadriel? Nézd, ő az eszménykép, aki birtokában van az életerő teljességének, őtőle származik az étel, amely nem romlik meg, a szürke köpeny, ami elrejt mindenki elől, őbelőle sugárzik az erő. De hát az ő ideje lejárt a Harmadkorral, utána következik az ember ideje, aki egy kicsit bemocskolja a világot, viszont az ura lesz.

Szóval, nem kell ajánlanom, látom, hogy olvassátok Ti is. Higgyétek el, olvasni fogjátok, ha betegek vagytok, pont úgy, ahogy én is mindig akkor olvasom. (Lányi Róberthez): Mondom, rögtön tudtam, amint meghallottam, hogy „Samu felállt a talapzat talpára...”, hogy melyik részt fogod mondani. Kinézted magadnak a legszebbet. Tudod, mert nemcsak ő néz bele a kristálygömbbe, hanem a többiek is. Ott többféle jövő jelenik meg, és pillanatnyilag azt látjuk, hogy életünkben nemcsak a jövők csatáznak egymással, hanem a múltak is. És ez a szép ebben a könyvben, hogy a múltat és a jövőt is többesélyesnek mutatja, tehát valahogyan leképezi a valóságot. Tolkien nagy író volt, és igen-igen nagy nyelvész is.

— És ön szerint mi lesz a történet folytatása?

— A Gyűrű elpusztult, az ember világa jön, de arról Tolkien már nem beszél. Mert a Harmadkor az nem az emberé, az a törpöké volt, a tündéké volt. Ember is létezett benne; ha igaz, esendőbb, de hasonlított hozzánk.

Ezek után a beszélgetés másfelé kanyarodott: Göncz Árpád önálló műveire, majd a napi politika kérdéseire.

*

A Gyűrűk Ura első hazai megjelenése óta tizenhat év telt el. (Rácz András akkoriban születhetett.) Az eltelt idő igen messze sodorta Göncz Árpádot Középfölde világától. Ő ma egy nagyon is evilági gondokkal sújtott ország köztársasági elnöke, s még ha az ellenkező szándékkal érkezett is a Veres Péter Gimnáziumba: gondolatait itt is, ekkor is hazánk NATO-tagságának, a szomszéd államokhoz fűződő viszonyoknak, az életszínvonal zuhanásának és hasonlóknak problémái kötik le. Az egyik diák kérdésére válaszolva keserű mosollyal ismerte be: az utóbbi hét évben szépirodalmi munkára egyáltalán nem maradt ideje, legfeljebb, ha politikai beszédei megírását annak tekintjük.

Nem meglepő hát, ha manapság legfeljebb betegen jut ideje arra, hogy A Gyűrűk Urát kezébe vegye. Még így is a könyv óriási sikerét mutatja, hogy ezt teszi: hogy nem a napi huszonöt oldalas robotmunka terhe jut eszébe róla, hanem Galadriel világának varázsa.

Ha több ideje lenne, több alkalma, hogy emlékezzék és gondolkodjék a regényen, talán érdemes lett volna valakinek (e sorok szerzőjének például, aki magyartanári minőségben maga is jelen volt e beszélgetésen) vitába szállnia vele. Valóban csak az egyetlen, monumentális gonosz léteznék Tolkien világában: Morgoth, majd Sauron?! Nekem úgy tűnt, hogy ez a regény egész enciklopédiáját nyújtja a gonoszság legkülönbözőbb változatainak le az olyan egészen „kicsiny és helyi” jelenségekig, mint az irigységből, korlátoltságból és hiúságból gonosszá züllő Veres Tóni, az önnön zsugoriságától megrontott Tarisznyádi-Zsákos Lothó, a születetten haramiatermészetű Páfrány Pockó, a saját cselszövéseinek csapdájába hulló Kígyónyelvű Gríma, a mesterségesen megrontott, életükből minden értéket nélkülöző, s így szükségképpen csak gyűlöletre és kegyetlenségre képes orkok, vagy éppen Gollam, akinek eleve kicsiny és sanda személyisége e Gyűrű nem őrá tervezett súlya alatt torzul a végletekig. Közöttük és Sauron sátáni indulatai között ott van még Denethor tébolya, a haradi vademberek dacos szilajsága, és még sorolhatnánk... Persze, stilizált világ Középpfölde világa, de hogy eszményített is lenne ebből következően? Persze, nem realista regény a szó balzaci értelmében, de a hazug idealizálástól és egyszerűsítéstől — érzésünk szerint — ugyanolyan távol áll, mint Homérosz istenektől nyüzsgő világa. Mi ebben a hatalmas, „márványból faragott” alakban nem egy kerti törpe alakjára vélünk ráismerni — sokkal inkább egy olyasfajta monumentális királyszoborra, amilyenek a regény szerint Argonath Kapuját őrizték.

Mit tegyünk? Kívánjuk Göncz Árpádnak, hogy amíg jelenlegi tisztségét viseli, minél kevesebb alkalma legyen A Gyűrűk Urát olvasgatni. De azt is, hogy ha egyszer megválik az államfői széktől, legyen ideje egészségesen is újraolvasni e regényt; s talán, hogy akkor legyen alkalmunk újra elbeszélgetni róla, közösen.

Addig köszönjük e beszélgetést nemcsak a Veres Péter Gimnázium, hanem az Aurin nevében is!