Egy mindenkire nyitott ember

Legerősebb emlékeimet Árpádról, mint államelnökről néhány közös utazásunk hagyta. Egyszer például együtt utaztunk le Egerre, ahol én akkoriban politika-elméleti előadásokat tartottam, s ahová mind a ketten valami ünnepségre voltunk hivatalosak az Esterházy-palota csodálatos nagytermébe. Utunk utolsó szakasza szőlősdombokon át haladt, s az Elnök úr többször kérte meg sofőrjét, hogy álljon már meg egy percre. Ezekre a szünetekre azért volt szüksége, hogy az ott dolgozó szőlősgazdákat kikérdezze a munkájukról, az időjárásról és a termésről, olykor a családjukról is, mert – bármilyen hihetetlenül hangozzék is – volt, akit régebbről ismert, s noha nyílván keveset tudott róluk, de azért számon tartotta a sorsukat. Ráadásul azt is tudta, hány gyerekük van, s hogy azok mit tanulnak, minek készülnek. Én meg csak ámultam, mert nem fért a fejembe, hogy mindennapi emberekből hogyan lehet ennyit ismerni és számon tartani. Valahogyan úgy képzelem, hogy ez a képessége is szerepet játszott abban, hogy Göncz Árpád olyan tökéletesen tudta betölteni a tőle eleve amúgy távolálló elnöki funkciót. Ha ma – idestova negyedszázados távlatból – úgy találjuk, hogy senki utána (sem előtte) nem érte el, sőt meg sem közelítette Árpád államelnöki minőségét, ez nemcsak az ő politikai judíciumával és gyakran emlegetett erkölcsi kvalitásaival magyarázandó, hanem azzal a természetességgel is, amely őt a politikai közösséget alkotó többi emberrel, minden egyes emberrel, a legkisebbtől a legnagyobbig összekapcsolta.

Itt akár abba is hagyhatnám, hiszen az idő sürget, hadd beszéljek azonban még egy dologról, ami engem halála óta vele kapcsolatban foglalkoztat. Ez pedig Árpád utolsó éveinek emlékezet-vesztése. Nem lévén orvos, eszem ágában sincsen erről szakmailag értekezni. De mint a vele együtt létrehozott „Bibó István Közéleti Társaság” ügyvezető alelnöke (az elnök Árpád volt), megfigyelhettem valamit, aminek értelme utólag világosodott meg előttem. Nyílvános összejöveteleinken Árpád egyre sűrűbben kért meg engem arra, hogy időben jelezzem neki, mi a soron következő elnöki teendője. Mint aki érezte, hogy valami készsége kifogyóban van, de zavarná őt, ha ez zavart okozna. A nyilvános szerepléstől való visszavonulásának ez volt az első látható jele. Amit én ebben lenyűgözőnek tartok, az a diszkréció. A gyengeségével szembesülő közéleti személyiség ügyelt arra, hogy a többieket ne hozza kínos helyzetbe. Én ezt a tapintatosságot roppant nagyra értékelem és Göncz Árpád emlékezetre érdemes jellem-vonásai között tartom számon. Örülök, hogy megoszthattam önökkel, kedves barátaim.

Elhangzott 2016. február 9-én az Örkény Könyvesboltban tartott megemlékezésen.