Beszélő

Beszélő 2015. október 6.

(Fotó: Szilágyi Lenke)

12. szám, Évfolyam 6, Szám 11 » Beszélő-beszélgetés

„MI A BÖRTÖNBEN NÉGY ÉVIG GYŐZTESNEK ÉREZTÜK MAGUNKAT”

Bárdos András, Szakolczai Attila

Göncz Árpáddal az időszerű és időszerűtlen 1956-ról Bárdos András és Szakolczai Attila beszélget

Ha 1956-ot értékeljük, közöttünk egyetlen különbség van, mégpedig az, hogy én átéltem, ti, mert fiatalabbak vagytok, nem. ’56 közvetlen emléke már elhomályosodott, így hát igen sokféle, egymással akár ellentétes nézőpontból szemléljük. A forradalmat megélő idős generáció már kihalóban van, a fiatalabb nemzedékekre – amelyek ’56-ról gyakorlatilag semmit sem tudtak, illetve amit tudtak, az hamis és zagyva volt – vár a jövőben, hogy 1956-ot tágabb összefüggéseiben értékeljék. Nincs ebben semmi különös: a Rákóczi-szabadságharcot, vagy 1848–49-et sem a tulajdon szereplői illesztették be a magyar történelem folyamatába, hanem az őket követő nemzedékek. A mostani beszélgetés, úgy vélem, jellegzetesen határbeszélgetés lesz: egyfelől a történelmi tényekről, másfelől a forradalom értelmezéseiről, érzelmi és társadalmi hátteréről, jövőbeli szerepéről, ha úgy tetszik, „használhatóságáról”: arról, hogy mi az, amit meg tudunk, és mi az, amit mindenképpen meg kell őriznünk belőle.

Ma itt ti kérdeztek. A mi feladatunk, hogy válaszoljunk. Annyit előre is megígérhetek, hogy senkit nem akarok mindenáron meggyőzni a magam igazáról, minden, amit mondok, vitatható, és mindenkinek joga van a tulajdon véleményét megfogalmaznia önmagában, vagy ha kívánja, a nyilvánosság előtt. Nem kívánok híveket toborozni ’56-nak, csak azt akarom elmondani, hogyan éltük meg mi, annak idején. Várom a kérdéseket.

A kérdéseink nagy része a forradalom időszerűségét érinti. Kezdjük hát azzal, hogy ön szerint melyik párt képviseli ma leghitelesebben ’56 eszméjét?

Kimondom egy mondatban: egyik sem. És ezen nincs mit csodálkozni. Egyrészt választás előtt vagyunk, másrészt 1956 mondanivalója vitatott és vitatható, következésképpen mindenki, így a pártok is csak egy-egy részkérdést ragadnak ki az egészből. A forradalmunk szerkezete annyira rétegzett, hogy abból könnyedén kiemelhető mind a társadalmi, mind a gazdasági vagy nemzeti összetevője.

Ez valóban kulcskérdés, hogy tudniillik, volt-e ennek a forradalomnak szerkezete?

Már hogyne lett volna! Voltak előzményei, voltak előkészítői, a szó pozitív és negatív értelmében, volt maga a forradalom, és a szovjet megszállás után volt egy hónapokig tartó utóvédharc, nemzeti ellenállás. Ami megelőzte: az 1945 utáni szovjet megszállás, a sztálini korszak bűnei, a nyomorúság és minden más, ami megteremtette a sztálini diktatúrával szembeszegülő közhangulatot. Aztán Sztálin halála, a XX. kongresszus, Hruscsov „titkos” beszéde, a szovjet rendszer elbizonytalanodása. A napfényre került kegyetlenségek ténye magát a kommunista értelmiséget is megdöbbentette – jóllehet jelentékeny részük maga is megszenvedte. Rá kellett ébrednie, hogy amiben addig vakon hitt, az alapjában véve hazugság.

Nem kívánta ugyan a szocializmus megdöntését, nem is tudott mást elképzelni, mint szocialista rendszert, de nem akart többé sztálinista diktatúrát sem. Ideszámítom az írók ellenállását, az Irodalmi Újság keltette vitákat, az egyetemi mozgalmakat, a Szabad Nép újságíróinak lázadását, akik közül igen sokan kerültek börtönbe, sőt, volt köztük, akit halálra is ítéltek. A Rajk-temetést rendkívül fontos tényezőnek tekintem, a forradalom előkészítésében a Petőfi Kört, amely a korszak számos fontos kérdését társadalmi vita keretében tárgyalta, előidézve ezzel a korabeli elméleti és morális tekintélyek pálfordulását is. És Kodály Zrínyi-kantátájának bemutatását. És hát ne feledkezzünk meg a lengyelországi eseményekről sem, amelyek tökéletesen egybeestek a budapesti műegyetemisták felvonulásával; október 23-a reggelén a varsói és poznani eseményekről tudósító újságokat egymás kezéből tépték ki az emberek. Tehát tökéletesen megérett minden a robbanásra. Ezzel együtt a forradalom előkészítői, a revizionisták persze meg voltak döbbenve; őket éppen úgy, mint Nagy Imrét, készületlenül érték a történések, így aztán a baloldali értelmiség meg a pártellenzék gyakorlatilag csak október 25-én zárkózott fel a felkelők mögé, és kezdte megérteni, hogy itt forradalom van.

Én akkor vidéken dolgoztam, és arra még emlékszem, hogy 23-án délután a piliscsabai páncélosezred felvonult a Bécsi úton, és néhány páncélos a Rádiónál kötött ki. A parancsnok ült az első kocsiban egy tábornok mellett, aki az öklét rázta a tömegre, mert nem értette, hogy mi van.
A tömeg pedig azt kiabálta, hogy „ne lőjetek az apátokra, ne lőjetek az anyátokra”. A harckocsikból visszaintegettek a katonák. Ők persze tudták, amit mi nem, hogy nem mertek nekik éles lőszert adni, s még ha akartak volna, sem tudtak volna lőni a tömegre. Ebben a hangulatban a korábban magabiztos hatalom is elbizonytalanodott. Elég, ha Gerő Ernő este nyolckor mondott beszédére gondolunk, amelyben fasiszta csőcseléknek nevezte a Rádió elé vonult tömeget. Ami persze olaj volt a tűzre.

Miközben azt állítom, hogy igenis volt „szerkezete” a forradalomnak, és volt előkészítő szakasza is, egyvalamit mégis szeretnék leszögezni, még ha kicsit paradox lesz is: hiába voltak „előkészítői” a forradalomnak, maga a forradalom a legkevésbé sem volt előkészítve. Egy jellemző példa: az égvilágon senki nem tudta a több ezres tömegből, hogy a Rádiót nem érdemes a Bródy Sándor utcáról megostromolni, mert a Rádiónak van egy hátsó kapuja, és ott az egész ostrom ideje alatt szabadon ki-be lehetett járni. Ráadásul a Rádiónak a Parlament pincéjében is volt egy szükségstúdiója. Mint ahogyan senkinek nem jutott eszébe, hogy ha a lakihegyi átjátszót megszállják, a kezükbe kerül a Magyar Rádió műsorszórása is. Ehelyett véres csatát vívtak, amiben sokan az életüket vesztették.

Még egy példa a helyzet zavaros voltára: mialatt a Rádió előtt folyt a harc, a korábban emlegetett piliscsabai páncélosezred tankjai már a Sztálin-szobrot vontatták be a Hősök terére, ahol azt aprólékos és kemény munkával törték darabokra, aprították emléktárggyá a felkelők.

Kikből verbuválódtak azok a felkelők, akik a forradalom revizionista előkészítőinél hamarabb ismerték fel a forradalmi szituációt, kirobbantották a felkelést, és az első pillanatoktól fogva meghatározták annak követeléseit?

Az előkészítés javarészt értelmiségi munka volt, ám a forradalom rögtön a kitörése után munkásforradalommá vált, legalábbis Budapesten. Elsősorban fiatal és többségükben nagyon marginális helyzetben lévő munkásfiatalok voltak azok, akik fegyvert fogtak, és akik lőttek. Az egyetemi hallgatók fegyveres alakulatai, amelyek később a Nemzetőrség keretében a rendfenntartásban részt is vettek, jelen voltak az utcákon, de a harcolók között viszonylag kevesen voltak. A munkásoknak az utóvédharcokban a munkástanácsok révén meghatározó szerep jutott, lásd Csepelt, amely a legtovább tartott ki a fegyveres harcban, hiszen a 24 óra alatt felállított „forradalmi bizottmányok” – ’56-ban egy csapásra feltámadt 1848 szóhasználata is – november 4-e után hamar felmorzsolódtak. A politizáló értelmiség szerepe, ami az előkészítés során döntően fontos volt, a forradalom során csökkent, a végén ismét megnőtt, a pártok pedig csak az utolsó két nap kezdtek burjánzani, az esetleges jövőjükről tehát nagyon nehéz beszélni.

És Mindszenty?

Mindszenty szerepét nagyon nehéz meghatározni, valójában egyetlen beszédre korlátozódott. A Szabad Európa Rádió a forradalom egész ideje alatt őt propagálta Nagy Imrével szemben. Ennek ellenére a vidék, a parasztság, amelynek egy részére hatással lehetett a Mindszentyt támogató és a Nagy Imre-ellenes retorika, mindvégig szolidáris maradt Budapest és a városok forradalmával. Miután elzavarta a padlásseprésben túlteljesítő begyűjtési biztosokat, párttitkárokat, elégette a földkönyveket, számolatlanul küldte az élelemmel megrakott teherautókat Budapest meg-segítésére. 1956-ban olyan társadalmi egység valósult meg, ami messze felülmúlta 1848–49-ét.

A társadalmi, nemzeti egységet a forradalom bukása után, még a börtönben is lehetett érzékelni?

Szó sincs róla, hogy mi a börtönben vesztesnek éreztük volna magunkat. Sőt: négy esztendeig győztesnek. Úgy négy év után kezdett bennünk motoszkálni, hogy talán mégsem vagyunk azok. Ez elég furcsa, és ha még hozzáveszem azt is, hogy a „börtönpopulációnak” – borzasztó tudományos vagyok! –, legalábbis az értelmiségi és a szakmunkás részének, eszébe sem jutott, hogy itt „igazságtalanság” érte. Letapostak túlerővel, öltek és bezártak bennünket, ez érthető és tiszta sor – gondoltuk akkor –, hiszen meg akartuk dönteni a rendszert. Az „igazságszolgáltatáshoz” ennek az egésznek semmi köze. A parasztemberek meg a kispolgárok azonban, akik korábban megszokták, vagy legalábbis azt hitték, hogy a börtönbüntetés „bűnért” jár, rettenetesen meg voltak sértve, bántotta az önérzetüket, hogy ártatlanul kerültek börtönbe.

Mégis hogyan működött az ön esetében az „igazságszolgáltatás”? Azért amikor életfogytot kapott, másra is gondolhatott, mint hogy: „ezt nekik”.

Kezdjük azzal, hogy védőt választani csak a 00-ás listáról lehetett, oda pedig csak olyan ügyvédek kerültek, akik pártszempontból tökéletesen megbízhatók. A kihallgatásokról nem beszélek, kinél így ment, kinél máshogy: verés, fenyegetés, sajnálkozás, ígérgetés. A tárgyalási szakasz – a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Különtanácsánál – körülbelül egy-két hétig tartott, ítéletre is kiterjedő titkossággal. Fellebbezés az ítélet ellen nem volt. Ha a különtanács halálos ítéletet hozott, akkor a Népbíróság átalakult kegyelmi tanáccsá, és két óra alatt döntött az ítélet végrehajtása vagy a kegyelem megadása dolgában. Negatív döntés esetén az ítéletet két órán belül végrehajtották. A hozzátartozók tudta nélkül.

A védőm összesen kétszer tizenöt percig látta a 450 oldalas peranyagot, azt is vizsgáló jelenlétében. Amikor elkezdtük a beszélgetésünket, fontosnak tartotta tudatni velem, hogy a történelem szemétdombjára kerülök. Azt hittem, hogy vele majd tudok valamit a feleségemnek üzenni, aki azt sem tudta, hogy a tárgyalás mikor van. Erre, sőt az ítéletre is kiterjedt ugyanis a titkosság: aki beszélt a tárgyalásról, elárulta az ítéletet, öt évet is kaphatott. Becsületére legyen mondva, ügyvédem nem fosztotta ki a családomat, pedig a vádlottak családjainak jelentékeny része azt hitte, lehetőség van arra, hogy a védő a védencét védhesse is; így nem egy védő nyúlhatott le sok pénzt tőlük. Ebben a jogrendszerben azonban védekezésre nem volt lehetőség. A védőbeszéd és a vádbeszéd között a különbség csak annyi volt, hogy az ügyész azt mondta: „tisztelt bíróság, a vádlott, ez a sötét csirkefogó, ezt és ezt követte el, a legsúlyosabb ítéletet kérem”; a védő pedig azt: „a védencem, az a sötét csirkefogó, ezt és ezt követte el, irgalmas ítéletet kérek”. Az utolsó szó jogán beszélő Bibó Istvánt a második vagy harmadik mondata után félbeszakították. Nálam ilyen gond nem volt, mert két mondat volt az egész. A védelem abból állt, hogy a védőm megpróbálta bebizonyítani, hogy amit én csináltam, arról az elsőrendű vádlott, Bibó tehet, a harmadrendű Regéczy-Nagy Laci védője meg azt, hogy amit neki róttak a terhére, arról én, a másodrendű vádlott tehetek. Így aztán – Bibó is meg én is – kénytelenek voltunk tiltakozni, hogy bocsánat, ez engem terhel, s nem a másod-, illetőleg nem a harmadrendű vádlottat. Ebben az abszurd légkörben folyt le a tárgyalás.

Amikor az ügyész, aki az egyetlen volt, aki a perben jogászként viselkedett, azt mondta, hogy a második legsúlyosabb ítéletet kérem, már Bibó is meg én is tudtam, hogy életben maradunk. Hetekig éltünk abban a tudatban, hogy a tárgyalás után két órával ki fognak végezni minket. Ez teljesen nyilvánvaló volt, mert elvégezték még az elmeorvosi vizsgálatot is, hogy az ítéletet ne lehessen kikezdeni. Amikor az ítélethozatalra mentünk le, a kísérő őr megkérdezte: felkötik? Mondtam, hogy nagy valószínűséggel igen. Azt mondta: „Higgye el, nem fáj jobban, mint egy foghúzás.” Ebben valószínűleg igaza volt, de ez nem volt olyan különösen vigasztaló. A bírónk – egy senki kis ember, akinek az volt a híre, hogy a kezét dörgölve hirdet ki halálos ítéleteket, valahogy így: vádlott, álljon fel, most én magát halálra ítélem! –, amikor az ügyészt meghallotta, felcsattant: „Na, de kérem!” Mire az ügyész megismételte: „A második legsúlyosabb ítéletet kérem.” Lehet, hogy az ítéletünket az utolsó öt percben változtatták meg, és a bíróval elfelejtették közölni, vagy már nem volt rá idejük. Hát ilyen légkörben folytak a tárgyalások mindenkinél. Egyedül Szilágyi József volt az, aki mindvégig, mindenkire ráborította az íróasztalt; őt kénytelenek voltak kivégezni, különben nem tudtak volna Nagy Imre-pert csinálni. Elkülönítették, halálra ítélték és kivégezték.

Ezek apró történetek, ha akarjátok, vegyétek adomának. De hát ez akkoriban tényleg így volt. Amit mi átéltünk, az az emberben két dolgot szülhetett: vagy kiölt minden bosszúvágyat, mert ennek az egésznek úgy, ahogy van, egyszer s mindenkorra véget kell vetni, mert ha tovább folytatjuk, soha nem lesz vége a megtorlásoknak. Vagy azt, hogy húsz-harminc év után is eleven maradjon az emberben a vak düh, hogy bosszút álljon mindenkin, aki börtönbe juttatta, elítélte. De mit csináljon, ha gyűlölete tárgya már meghalt? Kiásni, és még egyszer agyonverni már nem lehet.

De amikor meghallotta, hogy az ítélet szerint élete végéig börtönben kell senyvednie, tényleg nem gyűlölte őket?

Az az este az életem legboldogabb estéje volt; több mint másfél év után először tudtam úgy elaludni, hogy nem világított a szemembe kétszázas lámpa, nem rugdosták a vasajtót félóránként végig az egész folyosón, mert valaki behúzta a kezét álmában a takaró alá. Tudtam, hogy életben maradok. Előtte még kaptam egy nagy pohár macskafüvet nyugtatónak, úgy aludtam, mint a bunda. Abban a tudatban, hogy egy kelet-európai életfogyt az általában öt és fél, hat és fél évig tart. Ez pontosan bejött nálam is. Lehet, hogy Amerikában hosszabb ideig tart, nálunk ennyi évre van az „életfogyt” hitelesítve. Ennyi idő alatt szokott megváltozni egy-egy rendszer.

Elképzelhetőnek tartja-e, és amennyiben igen, mikor, hogy két nemzeti ünnepünk – március 15-e és október 23-a – ne csak kimosolyogni való píárt jelentsen egyes politikusoknak, hanem egységesen és büszkén tudjunk emlékezni a két forradalom valamennyi igazi hősére?

Gyerekek, tenyérjós nem vagyok, ’56-ról nagyon szívesen beszélek, de hogy amit kérdeztek, az mikor fog megvalósulni, nem tudnám megmondani. 1848 vitái, Kossuth és Széchenyi korántsem eszmei, hanem alkati különbsége, Görgey és Kossuth ellentétei ma már a hétköznapi embernek nem sokat számítanak. De sok minden elevenen él 1848 követelésrendszeréből. És sok abból is, amit ideje volt megvalósítania. Megmaradt például a jobbágyfelszabadítás, amit – igaz – azóta sem tudott senki következetesen végigvinni; és hát a polgárosodás terén is – aminek feltételeit 1848-ban megteremtették, és ami a kiegyezés után látványosan megindult, aztán többször is lelassult vagy megállt – van még teendő. Nyilvánvaló, hogy ’56 hosszabb ideig aludt, mint 1848, mert nem követte 19 év múlva kiegyezés. Ma tudunk csak beszélni róla. Ha végiggondoljuk a forradalom követeléseit, vannak közöttük olyanok, amelyek elavultak vagy kényelmetlenné váltak, de vannak olyanok is, amelyek korszerűsíthetők, vagy nagyon is időszerűek. A semlegesség – a NATO-tagság és az európai uniós csatlakozás létszükséglete mellett – értelmét vesztette. A munkástulajdon követelése, ami a forradalom tulajdonképpeni utóvédharcában teljes természetességgel valósult meg, mert minden gyárban létrejöttek a tulajdonjogot gyakorló munkástanácsok, ma – egy globalizálódó világban és a nemzetközi tőke erősödése mellett – aligha érvényesíthető. Az is igaz, hogy ’56 munkástanácsainak megalakulásban szerepet kapott a voltaképpen csak nagy vonalakban ismert jugoszláv önigazgatásos modell, ami Magyarország számára az elérhető maximumnak tetszett, valamint a maga útját járó titói szocializmus iránt táplált rokonszenv, ami persze Nagy Imréék kiadása után el is párolgott.

A nemzeti sajátosságok érvényesítése és a társadalmi szolidaritás követelése viszont ma is időszerű. Ezek olyan követelések, vagyishogy követelmények, amelyeknek a korral együtt kell változniuk, és összecsengenek a korszerű szerkezetű társadalom igényével. Az az érzésem, hogy 1956 legmaradandóbb értékeit ma nem is az akkori követelésekben kell keresnünk, mert azok javarészt elavultak, hanem az a magatartásforma a példamutató és mindenkorra érvényes, amely a társadalmi együttérzést és a közös érdekérvényesítést helyezte középpontba. Az, hogy a diktatúra elviselhetetlen és igazságtalan, a nyomorúságot tovább fokozni, az embert a magyarságában végletekig megalázni nem lehet, egyesítette a társadalmat, a nemzetet,

párttagokat és „reakciósokat”, az ország egészét. A társadalom fellázadt, és győzött is. Az megint más kérdés, hogy a forradalmat odavetették martalékul a szovjeteknek. A világ e fölött érzett rossz lelkiismerete mutatkozott meg abban, hogy az 56-os menekültek mindenütt boldogultak a világban, mert akkor őket mindenütt befogadták. Nem tudom, sőt kétlem, hogy az afgán menekülteket ugyanígy be fogják-e fogadni.

Véleménye szerint nem vált a nemzet megint – legalább egy pillanatra – egységessé 1989. június 16-án, Nagy Imre és mártírtársai újratemetésén?

De, mindenképpen. Azt hiszem, újkori történelmünk legnagyobb napja volt ez, és még most is mindig megdobban mindenki szíve, aki csak emlékezik rá. Sajnálok mindenkit, aki azt a napot nem élhette át. Döbbenetes volt, mikor Mécs Imre felszólította a jelenlévőket, hogy fogják meg egymás kezét, és háromszázezer ember keze fonódott össze. Ezek jelképes pillanatok voltak. És meg kell mondanom, aki ott megszólalt, az mind zokogott. Ott ültünk egymás mellett, és bőgtünk, mint a gyerekek, mert az egész hihetetlen volt. Egyszerre volt a megvilágosodás és a lezárás pillanata. A megvilágosodásé, hogy egyek vagyunk, és a lezárásé, mert a tömeg úgy viselkedett a temetőben, ahogy viselkedett. Egyébként a legjobb beszéd, ami a téren elhangzott, Orbán Viktoré volt, mert az volt az egyetlen végiggondolt politikai beszéd, mindenki másé elcsukló emlékezés.

A történelmi pillanat nagyszerűségén és különlegességén túl, nekem is újat hozott ez a nap. Életemben először éltem meg, hogy amikor megszólaltam, háromszázezer emberrel néztem szembe, és halk szavaimat dörögve verte vissza a túloldalon a Szépművészeti Múzeum fala. Előtte két nappal, amikor megállapodtunk a temetés körülményeiről, sajtótájékoztatót tartottunk, és előtte négyen, a miniszterelnöktől jöttünkben – köztünk volt Vásárhelyi Miklós is – beültünk valahova harapni valamit. Ahogy ültünk ott, odajött hozzánk egy égő szemű nő, és azt mondta nekem: „Megölték az apámat, megölték a férjemet, ha holnap vér fog folyni, akkor az Isten verje meg magukat, az Isten verje meg magukat, az Isten verje meg magukat!” Hát, nekem végigfutott a hátamon a hideg, mert hiába számított az ember rá, hogy nem fog vér folyni, senki sem tudta, hogy pontosan mi lesz, és ez az  asszony egy pillanatra engem is elbizonytalanított. A szertartást megelőzően az egész városban – az ünnepélyességen túl – terjengett valami bizonytalanság is. A boltokban felvásárolták a kenyeret. A rendőrkapitány is, akit szerettünk volna rábeszélni, hogy a temető rendjét rendőrökkel biztosítsa, azzal utasította el kérésünket: „Hogyne, majd odaengedem a rendőreimet, hogy agyonverjék őket?” Nem is volt ott rendőr, más egyenruhás sem, de a gyászoló emberek még a gyepet sem taposták le. Mégis: reszketett a levegő körülöttünk, és ezt elfelejteni sose fogom.

Mi az oka annak, hogy a megfigyelő számára úgy tűnik: manapság a MIÉP-retorikát használó, hangos 56-osok uralják a közbeszédet, jelenítik meg a közvélemény előtt a forradalmat? Miért tagadják manapság a forradalom demokratikus baloldali indíttatását, miért szorították háttérbe Nagy Imre emlékét? 

A miértekre nagyon nehéz válaszolni. ’56-ban mi nemzeti egységet és önrendelkezést, függetlenséget követeltünk. Ez épp táptalajul szolgálhat a forradalom egyoldalú – nacionalista – értelmezésére. ’56-nak tagadhatatlanul megvolt a pátosza, letagadhatatlan a nemzeti szelleme. De a pillanat diktálta mozgósító erejű jelszavakat, a pátoszt nagyon nehéz elválasztani a forradalom többi jellemvonásától. De ha azok a jelszavak, hogy „gyárat vissza, földet vissza nem adunk”, vagy ’56 gazdasági és politikai elképzelései ma már időszerűtlenek is, a többpártrendszer, a demokratikus államrend követelése ma teljesen magától értetődő. Igaz: érzelmileg a megszállókkal szembeni ellenállás közelíthető meg ma a legkönnyebben. De azt sem szabad elfeledni, hogy abban a néhány napban egyetlenegy olyan kijelentés sem hangzott el, ami a szomszédos országok bármelyike ellen irányult volna, antiszemita megnyilvánulás is csak elvétve, ezek mind idegenek voltak a forradalom szellemiségétől. Akkoriban a nemzeti tulajdon követelése is mást jelentett, mint amire ma egyesek lefordítják. Persze, ezt sem könnyű ma megérteni. A magyar urán nemzeti tulajdonba vétele a szovjet megszállókkal szemben kivívott függetlenség jelképe volt. Ha mai szemmel nézzük, főleg így, kiélezett választási időszakban, akkor ’56-ból éppenséggel ki lehet szemezni azokat a mazsolákat, amelyek a kampányban így vagy úgy felhasználhatók. Ezen különösképpen csodálkozni nem lehet. Mint ahogy azon sem, hogy most, amikor az ország történelmi emlékezetét nap nap után szinte erőszakkal élesztgetik, a történelem ábrázata így, oldalvilágításban, nem pontosan ugyanazt a képet nyújtja, mint amit szembefényben.

Meg kell vallanom, hogy 1956 emlékezetének nyilvános megünneplésében nem vettem részt. Ennek több oka is volt, de most csak az egyikről, a személyesről beszélnék. Számomra a 301-es parcella mindig is jó barátok nyugvóhelyét jelentette, de tíz éven át mégiscsak a protokoll kötelezettségeim jelképévé alakult át, ahol díszszázad fogad, ketten viszik előttem, s teszik le az emlékhelyre a koszorút. Nem tudtam magamban egy szál virágot sem letenni azoknak a halottaknak a sírjára, akik hozzám legközelebb álltak. Döbbenetes élmény volt, ahogy egyre inkább az ünnepi szónoklatok szintjére süllyed az a személyes élmény, amit számomra az itt nyugvó barátaim testesítenek meg. Persze már az is megrázóan valószerűtlen élmény volt, amikor a 301-es parcellában kihantolták a földi maradványaikat. A holttesteket, amelyeket belekényszerítettek egy ládába úgy, hogy a lábuk is el volt törve vagy épp dróttal voltak összekötve. Lent egy asztal, mellette egy professzor, latinul diktálja, amiről a csontvázak árulkodnak. Az árok szélén ülnek a hozzátartozók, lábuk belelóg a sírgödörbe, nem messze egy négylábú asztal, rajta szendvicsek azoknak, akik megéheznek. Akik az életem részesei, a barátaim voltak, sorra kerülnek ki a földből. Hogy aztán egy hihetetlen napon tisztelettel övezve újra elhantoljuk őket. Háromszázezer ember jelképes jelenlétében.

Mi a véleménye arról, hogy volt 56-osok kifütyülnek egy másik volt 56-ost? Mit érzett, amikor október 22-én látta, hogy az 56-os halálraítélt Mécs Imrét kifütyülték?

Én nem voltam ott, újságból szereztem az értesüléseimet, lehet, hogy el van torzítva a szöveg, de aki Mécs Imrére azt mondja, hogy hazaáruló, és hogy föl kellett volna kötni, akkor csak azért nem mondom azt, hogy ő érdemelné meg, mert ha az elnökségem alatt bevezették volna a halálos ítéletet, egy napig nem maradtam volna a posztomon. Többek közt azért vállaltam el az elnökséget, hogy Magyarországon ne létezzék többé halálos ítélet. És ne is fenyegessenek senkit akasztással, főleg olyasvalakit, aki a bőrét vitte vásárra, többek közt az ő szabadságukért. Ezt kikérem magamnak, az egész magyarság nevében kikérem magamnak! Mécs Imre nyolc és fél hónapig élt az akasztófa árnyékában; ha kinyitották a zárkaajtót, nem tudta, hogy nem őérte jöttek-e.

A Kisfogházban minden második-harmadik nap két-három embert vittek kivégzésre, akik azt kiáltották, hogy „bajtársak, ne felejtsetek el!” Egyetlenegy emberről nem tudok, akit vinni kellett volna az akasztófa alá, mind a maga lábán ment. ’56-nak ott a börtönben még volt ereje.  A börtönnek most ezt a részét állították helyre, az eredeti állapotában. Ez a hely 1918 óta politikai börtön volt, azóta nincs az a politikai jelszó, amely ne lett volna belekarcolva a falba. „Világ proletárjai, egyesüljetek!”, „Nem, nem, soha!”, „Kitartás, éljen Szálasi!”, „Márciusban újra kezdjük!”. 1918 óta ahány politikait bebörtönöztek, az mind ezekben a zárkákban ült. Velünk volt két lány is, a halálra ítélt Wittner Mari és Sticker Kati, akit ki is végeztek. Talán őt vitték akasztani [1959. február 26-án – a szerk.], amikor mi, az első emeleten női kiabálást hallottunk, hogy „gyilkosok”, aztán férfihangot, hogy „maga a gyilkos”. Aztán kloroformszag szivárgott fel hozzánk az emeletre, gondolom, őt kábíthatták el. Korábban láttam valamelyikük szemét a cirklin, kék volt, nem tudom megmondani, melyikükét. Másnap kivittek bennünket sétálni, és egy lányt hallottunk sírni a szomszédos sétálóban, amikor félrenézett az őr, a zárkatársam bakot tartott, és átnéztem a falon. Ott kuporgott egy lány, Wittner Mari volt az, és amikor észrevett, felszólt nekem: „Fiúk, bocsássatok meg, hogy engem nem végeztek ki, csak a Katit.” Hát ez más ’56 volt, mint ma sokan elképzelik. Mielőtt elszállítottak onnét, és nem tudtuk, hogy hová – Szibéria lesz-e, más vidéki börtön vagy szabadulás –, órákig ültünk a zárkában. Volt egy kis egészségügyis nő, végigkérdezte a zárkák sorát: „Óhaj, sóhaj, panasz?” Mondtam, adjon már nekem egy nyugtatót. Beletette a tenyerembe, rácsukta az ujjaimat, és megsimogatta a kezem. Ő sem tudta, hogy hova visznek, de ez a búcsú gesztusa volt. Szép gesztusa. Őszinte gesztusa. Hát most nekem ne szónokoljanak, ne szónokoljanak, az istenfáját! Az nem szónoklat volt, az a simogatás a kezemen, vagy Wittner Mari mondata, vagy Angyal Pista egy könyvben tűszúrással megjelölt betűkből összeálló utolsó üzenete. Nekem ezek jelentik ’56-ot.

Mi a véleménye a sortűzperekről?

Úgy tudom, egyetlen sortűzper sem fejeződött be megnyugtató módon, mert szinte sehol nem sikerült pontosan megállapítani, hogy ki és hogyan adta ki a lőparancsot. Jogilag megnyugtatóan, minden kétséget kizáró módon ennyi idő távlatából aligha lehet már azonosítani az igazi tetteseket.
A tömeggyilkosságot elítélni persze mindenféleképpen lehet, és kell is. Igazságosan megtorolni azonban ma már szinte lehetetlen. Az ítélet erőltetése csak elmaszatolja az egész ügyet.

A Bibó István Közéleti Társaság és a Bibó István Szakkollégium közös rendezvényén elhangzottak rövidített és szerkesztett változata.

MEGJELENT: BESZÉLŐ FOLYÓIRAT, 12. SZÁM, ÉVFOLYAM 6, SZÁM 11

12. szám, Évfolyam 6, Szám 11 » Beszélő-beszélgetés

„ÖTVENHAT CSINÁLT MINKET”

Litván György

Mérei Ferencnek ez a mondása egyre gyakrabban jár az eszemben az utóbbi hetekben. Annak idején inkább frappáns bemondásnak tartottam, ma egyre igazabbnak érzem, különösen a Mécs Imre-”ügy” óta.

Mécs Imrével személyesen csak 1960-ban találkoztam – az „ismerd meg hazánk börtöneit” mozgalom keretében ő másfelé kalandozott, míg végül összekerültünk a Gyűjtőfogházban –, de a nevével nyomban azután, hogy bekerültem a börtönvilágba s annak kommunikációs rendszerébe. Imre mint „kegyelmes úr”, mint a forradalmi diákság egyik vezetője, mint tehetséges elektromérnök, aki a börtön úgynevezett speciál-üzemében dolgozott, közismert, számon tartott, legendás alakja volt az ’56 utáni börtönvilágnak. Persze nem egyedül, hiszen az volt Rácz Sanyi, Krassó Gyuri, Hegedüs Laci, Eörsi Pista vagy Fónay Jenő is, a „nagy öregekről” (Bibó, Mérei, Haraszti stb.) nem is szólva. De itt éppen Mécsről és azokról a fiatalokról, diákokról és munkásokról akarok beszélni, akik ’56 előtt nem csak ismeretlenek voltak, de életkoruknál fogva nem is lehettek még „valakik”. Többnyire kiforrott nézetekkel sem rendelkeztek, legfeljebb hajlamaik, szimpátiáik és – főleg – antipátiáik voltak. A forradalom és a börtön azután „megcsinálta” őket, arculatot adott nekik, felnőtt emberek, tudatos demokraták lettek, szabadulásuk után sem szakadtak el egymástól és múltjuktól, s ezzel megint, sőt, egyre több munkát és fejtörést adtak a politikai rendőrségnek – Mécs Imre idekint is vezéregyéniség és központ maradt. Bajtársaink temetésén legtöbbször ő beszélt, a régiekhez új kapcsolatokat teremtett, először az ő 50. születésnapján, az ő lakásán találkoztak egymással az ötvenhatosok és a demokratikus ellenzék vezetői. Az ő útja tehát nyílegyenesen vezetett a Szabad Kezdeményezések Hálózatába és a szabad demokraták közé, annak ellenére, hogy családi múltja egész másfelé is terelhette volna.
A Bibóval, Gönczcel, Donáthtal együtt töltött évek és a velük kötött barátságok életre szólóan meghatározták gondolkodását.

De ő és társai is hatottak az „öregekre” merészségükkel, a váci éhségsztrájkban érvényesített kezdeményezésükkel, összetartásukkal. Méreinek igaza volt, ötvenhat mindnyájunk életének valamilyen értelemben középpontja, örök viszonyítási pontja, összekötő élménye maradt, a börtönből is más emberként jöttünk ki, mint ahogy bementünk. A hatalom megtette nekünk azt a szívességet, hogy összezárt bennünket, s az eredmény nemcsak az életre szóló szolidaritás lett Bibó, Donáth, Göncz, Mérei, Vásárhelyi és barátaik között, hanem az alapvető elvi egyetértés is, eredetileg nagyon különbözően gondolkodó emberek körében. Ez tette lehetővé, hogy a nyolcvanas években oly könnyen és mintegy természetesen létesüljenek és bővüljenek az ellenzéki kapcsolatok, s jöjjön létre az a szellemi égbolt, amely alatt a demokratikus átalakulás végbemehetett – vagy legalábbis megindulhatott.

1989 után ugyanis kiderült, hogy ’56-ról – azaz múltról, és jövőről – többféleképpen lehet gondolkodni. Göncz Árpád mint államfő személyében testesítette meg a fent jellemzett nemzeti-demokratikus konszenzus szellemét, s nem véletlen, hogy 1992 októberében ellene, mint ahogy a mostani őszön Mécs Imre ellen tüntetett gyalázkodva – temetőben és parlamentben – a jobboldal. Nem bizonyított, hogy „valódi” ötvenhatosok is voltak az üvöltözők és köpködők között, de lehettek ilyenek is. Ötvenhatnak, ne feledjük, nem csupán „nagyimrés” és bibói hagyományai vannak, a nemzeti összefogás és megbékélés, a társadalmi szolidaritás és a humánum jegyében. Sajnos, létezik hagyománya a Köztársaság téri lincselésnek és eszelős kazamata-kutatásnak is, amely sem akkor, sem azóta nem hagyott fel a gyűlölködéssel és gyűlöletkeltéssel. A mostani köpködők lehetnek volt ávósok is, de mindenképpen azoknak az utódai, akik annak idején a fejjel lefelé felakasztott holttesteket leköpdösték.

Őket is ’56 csinálta.

Az utóbbi években sokat sajnálkoztunk amiatt, hogy az októberi évfordulók kiüresedtek, formálissá váltak. Nos, ilyen panaszunk idén nem lehetett, bővelkedtünk „érdemi” eseményekben. Számos publicista utólag úgy vélekedett, hogy a botrányoknál nem ’56-ról, hanem a közelgő választásokról volt szó. Pedig a kettő nem állítható szembe, s nem is választható el egymástól. ’56-ban is azért folyt a vér és a küzdelem – s folyt volna tovább is a szovjet beavatkozás nélkül –, hogy milyen országban, milyen jövőben akarunk élni. Amikor a Fidesz szét akarja zúzni a demokratikus jogállamot, Orbán Viktor a maga szempontjából jó okkal hangsúlyozza, hogy ötvenhatról csak egyféleképpen lehet gondolkodni. A kettő összetartozik. A teljes győzelemhez szét kellene zúzniuk Nagy Imre, Bibó, Göncz és Mécs ötvenhatját is. A Göncz Árpáddal beszélgető fiatalok kérdései azt mutatják, hogy nem ezt szeretnék, s hogy végre kezdik megérteni ’56 aktualitását.

(A kép forrása: rajk.info)

MEGJELENT: BESZÉLŐ FOLYÓIRAT, 12. SZÁM, ÉVFOLYAM 6, SZÁM 11

7–8. szám, Évfolyam 6, Szám 7 » Búcsú

A FORRADALOMTÓL A RENDSZERVÁLTÁSIG

Litván György

Hegedűs B. Andrást 1956 tavasza óta ismerem, s az ismeretség ez esetben természetes módon egybeesett a barátsággal. Megismerkedésünk ugyanis életünk egyik – s talán legfontosabb, máig meghatározó – fordulópontján a politikai (és azon túli) egyetértés jegyében történt, közvetlenül a reményt adó XX. kongresszus után. Az egyetértés a Petőfi Kör működésének hónapjaiban, amikor sokszor találkoztunk, de elég keveset beszélgettünk, annyira kicsiszolódott közöttünk, hogy hamarosan az egyik legnehezebb próbát is kiállta. Amikor a forradalmi hullám október 23–24-én átcsapott a fejünk felett, s mi 25-én reggel újra találkoztunk, kiderült, hogy teljesen azonos módon ítéljük meg a váratlan és bonyolult helyzetet. Nem tudtunk örülni a fegyveres harcnak, de arról meg voltunk győződve, hogy a megoldást elsősorban politikai síkon kell keresni. Nem helyeseltük tehát azt sem, amikor hozzánk közel álló emberek is fegyverletételre szólították fel a rádióban a felkelőket. Véleményünket írásba is foglaltuk Hegedűsék Újpesti rakparti lakásán, amely ezekben a napokban, sőt hetekben, baráti körünk egyik állandó találkozóhelye lett.

Szoros barátságunk és együttműködésünk azonban igazában novemberben kezdődött, nem utolsósorban közös nagy barátunk, a Nagy Imréékkel Romániába hurcolt Tánczos Gyurka hiányának következtében. Ma is úgy látom, hogy elsősorban őt próbáltuk egymásnak pótolni – akkor is, majd újra, amikor Tánczos végképp elhagyott bennünket. Hiszen eredetileg ő volt az, akivel mindketten azonnal érintkezésbe léptünk, amikor valami történt a világban vagy szűkebb köreinkben. Ezt a szokást, kell-e mondanom, azóta is megőriztük, s többnyire – ha már nem is mindig – ma is hasonlóan reagálunk az eseményekre. Az ’56-tal kapcsolatosakra szinte bizonyosan. Elvégre összetartozásunk kiindulópontja és máig fő tartalma az ’56-hoz – legalábbis a mi ’56-unkhoz – való makacs, kissé mániákus ragaszkodás volt és maradt. Ragaszkodás eszmékhez és emberekhez, akik többnyire ugyanehhez a tradícióhoz ragaszkodtak. Valójában ez vitt a börtönbe is mindkettőnket.

HBA mindenekelőtt Tánczoshoz és közös művükhöz, a Petőfi Körhöz kötődött rendíthetetlen hűséggel. Nehéz lenne emlékezetből felidézni számtalan ez irányú akcióját, de jól emlékszem arra, hogy alapos „házkutatást” végzett Tánczosék lakásában, hogy aztán a hivatásos házkutatók ne találjanak ott barátunk ellen felhasználható iratokat. S ami valóban történelmi tett volt: 1957-58-ban, tehát letartóztatásunk előtt, csaknem hiánytalanul összegyűjtötte és biztonságba helyezte a Petőfi Kör vitajegyzőkönyveit és számos egyéb dokumentumát. Amikor a legtöbb magyar polgár és értelmiségi azzal volt elfoglalva, hogy megszabaduljon 1956-os kompromittáló újságaitól és egyéb papírjaitól, vajon hányan gondoltak arra a viták ezernyi résztvevője és hallgatója közül, hogy egyszer mindezt még meg is lehet jelentetni és újra lehet olvasni?! (Igaz, mi meg arra nem gondoltunk, hogy a Petőfi Körről volt MSZMP-tagok, Kádár-huszárok egyszer majd megállapítják, hogy nem volt elég radikálisan ellenzéki, sőt voltaképpen csak gőzkieresztő biztonsági szelepként szolgált a diktatúra rendszerében!)

De hűséges érdeklődése ennél sokkal szélesebb körre terjedt ki: a fokozódó megtorlás híreire, a lefogottak és családjaik sorsára (ezek segélyezésében mindvégig részt vett), az állampárt és az államapparátus újjászervezésére, s persze a világpolitika alakulására. „De miről beszélgettek, ha együtt voltak?” – kérdezte tőle kissé később, 1958 végén Ízer százados a Gyorskocsi utcában. A Beszélő években eleveníti fel a jelenetet, és saját válaszát is. „Természetesen politikáról.” Utólag pontosítja a választ: „Nem tudtuk megemészteni a vereséget, önkínzóan kerestük a hibák, tévedések okait, nem hagytuk abba a vitát, mit kellett volna másképpen tenni, miért nem voltunk felkészülve a forradalomra, nem kellett volna-e mégis fegyvert fogni november 4-én, vagy megannyi barátunkat követni gyalog a határon át?”

Természetesen nem bújhattunk ki a bőrünkből, s ami a következő években történt, alapjában véve elég törvényszerű volt. Cselekményeink, amelyek alkalmat adtak letartóztatásunkra és elítélésünkre, inkább jelképesek voltak, nem veszélyeztették a rendszert, csupán arra figyelmeztették, hogy ezen a tájon is van egy értelmiségi kör, amely még mindig nem vette tudomásul a történteket, nem adta fel belső autonómiáját, és összejár, sőt összetart. Így is nevezték a rendőrségi jelentésekben: „Összejárók”. Ezt nagyította ki Biszku Béla a következő pártkongresszuson, amikor a Mérei–Fekete-csoportról szólva azt állította, hogy ez a társaság „ellensúlyt” próbált képezni a hatalommal szemben. Pedig ők is tudták, amikor mint megfigyelt „célszemélyeknek” olyan ironikus neveket adtak nekünk, mint „Társalgó” (ez volt HBA) és „Firkász” (ez voltam én), valójában inkább csak társalogtunk és firkáltunk. De ez is zavarta őket abban az időben. Mint már akkor is észleltük, utólag pedig a belügyi iratokból pontosabban is megtudhattuk, komikus felhajtással, költséget nem kímélve figyeltették minden lépésünket és találkozásunkat; besúgók raját küldték ránk. Negyedszázaddal később még több besúgóval dolgoztak, de az ellenzék létét ekkor már tudomásul vették és tolerálták, mert azt hitték, elég erősek, s már nem árthat nekik a „társalgás” és a „firkálás”.

Idézek egy 1958. június 20-án kelt, „Szigorúan titkos” minősítésű iratból, amelyen Hollós Ervin BM alezredes s. k. aláírása szerepel: „Javaslom Hegedűs András, Bp. 1930. Décsi Julianna, munkahelye: Központi Statisztikai Hivatal, foglalkozása: előadó, Bp. XIII., Újpesti rakpart 7. sz. alatti lakost munkahelyéről eltávolítani. Hegedűs András aktívan részt vett az ellenforradalom eszmei előkészítésében, rendszeresen látogatta a Petőfi Kör vezetőit, a későbbiekben egyik titkárává választották. Már ebben az időben Nagy Imréhez kapcsolódott Losonczy Gézán keresztül, akinek véleménye és utasításai alapján tevékenykedett a Petőfi Körben és az egyetemen. Egyik előkészítője volt az október 23-i tüntetésnek. (É) Részt vett október 28-án az Értelmiségi Forradalmi Bizottság alakuló ülésén. (É) Ennek keretén belül a Petőfi Kört koalíciós alapon akarták megszervezni. November 4-e után nem tartotta helyesnek a szovjet csapatok segítségét, és nem értett egyet a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megalakulásával. Nagy Imre politikai nézeteinek híve ma is. Az ellenforradalmat forradalomnak és nemzeti felkelésnek minősíti ma is (É) és még 1957. márciusig is a Petőfi Kör újjászervezésével kísérletezett illegális alapon. A Petőfi Kör vezetőségi tagjaival a kapcsolatot tovább is fenntartotta. Még 1957 májusában is azt mondotta, hogy kis családi körben kell összejönni, tisztázni a nézeteket, aztán majd csak lesz mód a Petőfi Körhöz hasonló szervezet létrehozására. Hegedűs András azóta sem szüntette be ellenzéki magatartását. Ma is aktív részese az ún. »ellenállásnak«.”

Kézzel írott feljegyzés ugyanezen az iraton: „1958. augusztus első napjaiban Litván György bemutatta Szakács Miklóst Hegedűs Andrásnak. Hegedűst, mint a Petőfi Kör egyetlen szabadon lévő titkárát mutatta be. Ezen a beszélgetésen Hegedűs értékelte a politikai helyzetet... A beszélgetés során megkérdezte: Szakács Miklós, mit csinálnál, ha valamilyen változás során kineveznének a színházügyek kormánybiztosának. Az egész beszélgetés alaphangja az volt, számon tartani, figyelemmel kísérni az embereket, hogy adott alkalommal össze lehessen őket fogni, és a vezetést átvenni.” A BM tehát hitelt adott a „Cyrano” fedőnéven jelentő színész hazug és tendenciózus beállításának is. Hegedűs nem pusztán állását veszítette el, hanem heteken belül döntés született letartóztatásáról a Mérei-csoport más tagjaival együtt. Október 17-én este ezt végre is hajtották.

Andrissal a vádlottak padján találkoztunk újra, a Nagy Imréék, Bibóék, Gönczék, Déryék, Kardos Lászlóék és mások által már korábban megismert Fő utcai tárgyalóteremben. A második sorban egymás mellett ültünk, a szünetekben kicsit beszélgetni is lehetett – szerencsére, mert a sors és a börtönszabályzat úgy hozta, hogy ötnegyed évig megint nem találkozhattunk. A tárgyalás másnapjától, 1959. április 2-ától egészen 1960. júliusi szabadulásáig Hegedűs a kőbányai Gyűjtőfogház lakója volt. Kétéves (ugyancsak „jelképes”) büntetését három hónap híján letöltették vele. A belügy így hozta tudomására, hogy nem felejti el Petőfi köri ténykedését, amit ekkor már nem lehetett vád tárgyává tenni. Nagyobb ítélettel ő is körbeutazhatta volna hazánk börtöneit, de így is olyan zárkatársakkal lehetett együtt, mint Széll Jenő és Kosáry Domokos. Amikor a váci börtönsztrájk után mi is visszakerültünk a Gyűjtőbe, „szerencsére” még maradt néhány nap az ő – egyébként váratlan és hirtelen – szabadulása előtt, hogy kibeszélhessük magunkat.

A hatvanas években, amikor már a legtöbben – persze még mindig nem mindenki – kiszabadultunk, újra kezdődött, helyesebben folytatódott az összejárás, de most már az előző évek börtönbarátságaival kiegészítve. Ennek számos színhelye és alkalma volt: szilveszterek, születésnapok, esküvők, temetések (sajnos egyre sűrűbben), nyaranta a mi Lupa-szigeti házunk vagy Kardos Lászlóék nagymarosi bázisa, különböző baráti lakások, s mind gyakrabban a Gerlóczy utcai Hegedűs-lakás, amely központi fekvésének, méretének s nem utolsósorban a házigazdának köszönhetően a hetvenes évek végétől vagy a nyolcvanasok elejétől szinte állandó színhelye lett találkozásainknak (melyekről, mint újabban elolvashattuk, többnyire belügyi jelentések is készültek).

A nyolcvanas években három olyan időszakra emlékszem, amikor hónapokon át – ha nem is kizárólag, de elég rendszeresen – a Gerlóczy utcában tartottunk népes összejöveteleket.

Az első sorozatra 1981–82-ben, az úgynevezett Kerekasztal-beszélgetések idején került sor, amikor három kérdező (Csalog Zsolt, Kozák Gyula és Szabó Miklós) segítségével nyolcan ’56-os elítéltek (Donáth Ferenc, Göncz Árpád, HBA, Litván, Mécs Imre, Mérei Ferenc, Rácz Sándor, Vásárhelyi Miklós) és Halda Alíz, egymást kiegészítve hangszalagra mondtuk 1956 előzményeivel, a forradalommal és a megtorlással kapcsolatos emlékeinket.

A második időszak 1985-86-ban volt, a harmincadik évfordulóra rendezett ’56-os konferencia előkészítése kapcsán. Az összegyűlt társaság részben azonos volt a fentivel (Méreit, majd Donáthot leszámítva, de Széll Jenővel kiegészülve), részben pedig a demokratikus ellenzék képviselőiből (Kis János, Kenedi János, Szilágyi Sándor) állt. Ehhez a konferenciához kapcsolódott – utólag – az első ’56-os kronológia szerkesztése is, amelyet Pető Ivánék kezdeménye nyomán ugyancsak a Gerlóczy utcában végeztünk Szabó Miklóssal együtt – éspedig Hegedűs évtizedek alatt felhalmozott és megőrzött ’56-os sajtó- és könyvgyűjteményének felhasználásával, tekintve hogy akkoriban még nem nyíltak meg sem a levéltárak, sem a könyvtárak zárt részlegei, nem létezett Történeti Hivatal, de még XX. Századi Intézet sem.

Végül a harmadik, leghosszabb és mindenképpen „történelmi” periódus 1988 tavaszán kezdődött, amikor itt alakult meg, s csaknem egy éven át itt ülésezett és működött a Történelmi Igazságtétel Bizottság. Ma, amikor a TIB-et már réges-rég ellopták tőlünk, olyan régen, hogy sokan talán már nem is emlékeznek az eredetére, nem árt végre felidézni és lerögzíteni a pontos keletkezéstörténetet. Tehát 1988 tavaszán, valószínűleg áprilisban, de mindenképpen Kádár lemondatása előtt, amikor már közeledett a Nagy Imre-per 30. évfordulója, HBA és Kozák beszélgetésre hívtak a Gerlóczy utcába, s kifejtették, hogy szerintük elérkezett a cselekvés ideje, hozzunk létre valami olyasfélét, amilyen a háború idején a Történelmi Emlékbizottság volt. Az ötlet és az időpont kiválasztása tehát az övék volt, én rögtön elfogadtam, s javasoltam, hogy elsőnek Vásárhelyi Miklóssal beszéljük meg. Az ő egyetértése után hívtuk meg azután, ugyancsak a Gerlóczyba, Mécs Imrét, Göncz Árpádot és – ha jól emlékszem – Rácz Sándort és Hegedűs Lászlót. Ekkor döntöttünk a bizottság nevéről, további bővítéséről (végül mintegy negyvenen lettünk) és a júniusi színre lépés módjáról. A bizottság elnöke Vásárhelyi lett, titkára és fő gyakorlati ügyintézője kezdettől Hegedűs volt, aki mintha egész előéletével erre a szerepre és tevékenységre készült volna. Az üggyel való teljes azonosulása, történeti terep- és emberismerete, politikai rutinja és érzéke, szervezőkészsége, közismert erőszakossága és szívóssága egyik nélkülözhetetlen és fontos tényezője volt a TIB történelmi sikerének, a számunkra is váratlan áttörésnek, amit – más erőkkel együtt – egy év alatt elértünk. De ez már egy másik történet, s egy másik előadás tárgya.

10. szám, Évfolyam 4, Szám 9 » Beszélő-beszélgetés

„EZ AZ ÉN LEGBELSŐBB, SZEMÉLYES ÜGYEM”

Mink András, Révész Sándor

Göncz Árpáddal Mink András és Révész Sándor beszélget 1989-ről

1989 elején már az SZDSZ vezető testületében vagy. Viszont előtte még a kisgazdapárt újjászervezése körül lehetett veled találkozni. Hogyan kezdődött számodra az aktív, pártszerű politizálás, és hogyan alakult a rövid kirándulás az akkoriban újjáalakuló kisgazdapárt háza táján? 

A kisgazdapárti „kaland” nagyon rövid volt. Mint egykori kisgazdapárti, magától értetődően tartottam a kapcsolatot néhány volt kisgazdapárti politikussal. Az első formális kapcsolatfelvételre 1988-ban került sor, amikor Bognár József keresett meg azzal, hogy újjá kellene alakítani a pártot. Azután részt vettem egy-két megbeszélésen…

Antall József akkor már ott volt? 

Az első megbeszéléseken még nem. De ez még nem is volt igazából a pártszervezés időszaka, akkor még csak készülődtek az újjáalakításra. Bognáron kívül Pártay Tivadar volt, aki ekkoriban nagyon tevékenyen bábáskodott a párt újjáalakítása körül. De őszintén szólva, az első összejövetelekről nincsenek túl jó emlékeim, inkább rossz érzéseket keltettek bennem.

Miért, mi volt a baj? 

Bognár régi jó barátom volt az egykori Teleki Pál Munkaközösségben, emberileg nagyon közel állt hozzám. Ez a kör javarészt volt piarista öregdiákokból állt, kevesen voltunk, akik kívülről jöttek, és ő, akárcsak én, e kevesek közé tartoztunk. Akkoriban Bognár a kisgazdapárt budapesti vezetője volt, és szerepfelfogásából eredően ő volt a „legliberálisabb” a párt vezetői közül. Ő ajánlotta nekem annak idején, hogy legyek képviselő, amit én köszönettel elutasítottam, mondván, hogy nem vagyok rá elég felkészült. Életem egyik legokosabb döntése volt ez: tényleg nem voltam elég felkészült. És ennek köszönhetem mellesleg azt is, hogy amikor a kisgazdapárt elleni akciók megindultak, akkor ebből a szórásból én még kimaradtam. De ez a régmúlt. 1988-ban viszont Bognár azt a bizonyos 1947-es kisgazdapártot szerette volna föltámasztani…

Annak idején Kovács Béla volt az, aki emberileg és erkölcsileg példát mutatott, és akiben ott rejlett a lehetőség, hogy nagy államférfi legyen. Mint ahogy Nagy Ferencben is. De ezt a múltat már aligha lehetett föltámasztani. A kezdeti kudarc után, úgy emlékszem, Antall-lal alakítottunk is egy Kovács Béla Társaságot, de ennek a kisgazdapárt és az MDF megalakulása után már megszűnt a jövője. A kisgazdapártnak pedig ment, amerre ment. Nélkülem. Számomra a kisgazdapárti epizód már 1988-ban lezárult.

1989 tavaszán az SZDSZ Corvin moziban tartott közgyűlésén fölolvastál egy általad fogalmazott nyilatkozatot az SZDSZ és a nemzet viszonyáról… 

Megmondom őszintén, már nem emlékszem rá pontosan. Valahogy mindig az marad meg bennem a legkevésbé, ami saját magammal kapcsolatos. De nagyon hálás lennék, ha adnátok egy másolatot ebből a dokumentumból, ha megvan nektek. Azt viszont pontosan tudom, hogy ma mit gondolok a magyarságról. Olyan Magyarországot szeretnék, ahol nyugodtan lehetek magyar anélkül, hogy ezt minden nap celebrálnom kéne. Az örökös bizonygatás, kérkedés és melldöngetés valójában a nemzettudat bizonytalanságát, valamiféle önértékelési zavart takar. Van, aki abból él, hogy magyar. Nekem jobban tetszik, ha valaki azért él, hogy magyar legyen.

1989. június 16-a, Nagy Imre és társai újratemetése. A temetés előkészítésének te voltál az egyik főszereplője. Az 1956-os Intézet mellett működő Oral History Archívumban őrzött interjúdban erről az időszakról, a TIB megalakulásáról és a temetés előkészítéséről úgy beszélsz, mint életed egyik legsűrűbb, legizgalmasabb és legnehezebb időszakáról… 

Akkoriban nemcsak a tárgyalások és a szervezés iszonyatos terhe nehezedett ránk, nemcsak rám, hanem mindannyiunkra, akik ebben részt vettünk – Vásárhelyi Miklós, Hegedűs B. András, Mécs Imre és még sokan –, hanem a felelősség súlyos lelki terhe is. Ha fel akarom idézni ennek az időszaknak az emlékét, egyetlen, látszólag jelentéktelen epizód jut mindig az eszembe: két nappal a temetés előtt találkoztam Vásárhelyi Miklóssal, akivel sajtótájékoztatót kellett tartanunk a budai Vigadóban. Ha jól emlékszem, épp Németh Miklóstól jöttünk.

Miről tárgyaltatok? 

Ha jól emlékszem, ekkor született a megállapodás, hogy a kormány tagjai is díszőrséget adnak a Hősök terén, és ekkor vált az is véglegessé, hogy a temetőben a honvédség díszzászlóalja adja az őrséget. Ez egészen addig bizonytalan volt, mert a hadsereg vezetése nem akart kötélnek állni. S még arról is szó esett, hogy a temető falán kívül legyen-e rendőri biztosítás.

Végül nem volt… 

Nem, mert a rendőrség parancsnoka kijelentette, hogy nem állítja oda az egyenruhás rendőröket agyonveretni. Egyenruhában sehová. Szóval, visszatérve erre az epizódra, a sajtótájékoztató előtt beültünk egy cukrászdába, mert nagyon éhesek voltunk, viszont az éttermek nem voltak nyitva. És akkor odajött az asztalunkhoz egy idős asszony. Lángoló arca és túlfűtött tekintete még ma is előttem van. Nem tudom, honnan ismert. Azt mondta: „Nekem megölték az apámat, megölték az anyámat. Ha holnapután vér fog folyni, az isten verje meg magukat, az isten verje meg magukat, az isten verje meg magukat…” Mindannyiunkban benne élt ez a félelem. De nem volt hátraarc. Az ösztönöm mégis azt súgta, hogy nem lehet baj. Attól nem tartottam, hogy provokáció lesz, de tudtuk, hogy a rendőrség hihetetlen erővel készült fel arra a napra. A legapróbb részletre is nagyon kellett ügyelni, s a mi oldalunkon is voltak túlfűtött emberek. A biztosítást pedig a mi oldalunkon Lezsák Sándor szervezte, javarészt MDF-tagokból.

Visszatérve az előzményekre, ti tárgyaltatok Németh Miklóssal és Szűrös Mátyással, többek között a helyszínről is. 

Többször is jártunk nála Hegedűs B. Andrással, Vásárhelyi Miklóssal. De az egész tárgyalás során közös álláspontot képviseltünk.

Mi volt a benyomásod a tárgyalások alatt az akkori vezetőkről, Németh Miklósról, Szűrös Mátyásról, Pozsgay Imréről? 

Németh Miklós játszotta a főszerepet az eseményekben a kormány oldaláról. Mi elsősorban vele tárgyaltunk, és ritkábban Szűrös Mátyással. Én vele talán egyszer sem. Németh Miklós tisztán látta, hogy a rendszernek ebben a formájában vége, hogy valami más következik. És azt is tudta, hogy a temetés ebben döntő jelentőségű. Benne is hatalmas feszültség volt, hiszen ennek tudatában kellett dűlőre jutnia a rendőrséggel, az államvédelmi apparátussal és a hadsereggel. Neki kellett megbirkóznia azzal az ellenállással, amelyet ezek a csoportok és olykor talán az ő közvetlen környezete is teljesen érthető okokból tanúsított, neki kellett meggyőznie őket arról, hogy nincs más választásuk, mint hogy engedjenek. Nyilván iszonyú nehéz volt szembesülnie a saját addigi életével is, még akkor is, ha ő maga semmi módon sem volt érintett a megtorlások dolgában.

Volt olyan érzésetek a tárgyalások alatt, hogy Németh Miklósnak nincs szilárdan a kezében a rendőrség és a hadsereg? 

Nem, ezt nem lehetett érezni. Inkább az volt a benyomásom, hogy a rendőrség sem a rendszert akarja már megmenteni, csak önmagát, s retteg valami tömegtragédiától. De azt már akkor sem hittem el, hogy az erőszakszervezetek konzervatív vezetői puccsra készültek volna.

Egészen az utolsó pillanatokig nem született döntés arról, hogy hol legyen a szertartás. A politikai vezetés sokáig ellenállt annak, hogy a Hősök terén… 

Sokáig mi magunk sem tudtuk, hogy mi legyen a megoldás. Ahogyan emlékszem, Szilágyi Sándor volt az, aki mindvégig azon kardoskodott, hogy ne engedjünk, ragaszkodjunk hozzá, hogy a Hősök terén legyen a nagy, nyilvános szertartás. Az ő szervezőkészségének, józanságának, gyakorlatiasságának végül döntő szerepe volt abban, hogy ez sikerült. Az utolsó időszakban már végsőkig feszült a vita, egyre többen álltak elő újabb és újabb, egyébként érzelmileg teljesen érthető, de irreális kívánságokkal. Emlékszem, milyen éles vita volt, hogy legyen-e, s hol legyen a névtelen áldozatok jelképes sírja. A 301-es vagy 300-as parcellában-e?

Hogyan dőlt el végül is, hogy a Hősök tere lesz a helyszín? 

Azt hiszem, végül az döntött, hogy mindenki belátta: a temetőben nem férne el annyi ember, ott kezelhetetlen, kaotikus helyzet alakulhatna ki, ami hihetetlen veszélyeket rejtene magában. Végül a temetőben már sokkal kevesebben voltak.

Sokan ellenezték, hogy az akkori kormány tagjai is díszőrséget álljanak a koporsónál. Az sem világos, hogy milyen minőségben álltak ott. Ha jól emlékszem, hivatalosan nem a kormány képviseletében voltak ott, csak mint magánemberek… 

Ennek akkor igencsak nagy volt a politikai jelentősége, azt hiszem, mindkét fél számára. Sőt, más-más okból, de mindkét félnek ez az értelmezés volt a jobb. Ma már azt mondanám, hogy ezt lehetetlen különválasztani. Sőt, igazából már akkor sem lehetett, mert az, hogy ők akkor ott, a sír mellett díszőrséget álltak, az mindenkinek mást jelentett. A személyeken túlmenőleg. Mindenki tudta, ők is, mi is, és valószínűleg a tömeg is, hogy mit. Ma már értelmetlen szőrszálhasogatás ezen lovagolni. Azt pedig ők is nyilván fölmérték, hogy annak az oldalnak a képviseletében ki az, aki nem jöhet számításba. Nem is állítottak oda olyasvalakit, akinek a személye elfogadhatatlan lett volna a múltja miatt, vagy mert közismerten a konzervatív szárnyhoz tartozik. Azzal a puszta ténnyel, hogy odaálltak, demonstrálták, hogy a reformok végigvitelét akarják. Megtagadták a pereket, megtagadták a forradalom eltaposásának emlékét. El kellett fogadniuk Nagy Imrét, át kellett lépniük személyesen is valami határvonalat. Ez számukra még akkor is nagy pszichikai teher lehetett, ha a lelkük mélyén már régóta nem hittek a rendszer továbbélésében.

A temetésen te mondtad a megnyitó mondatokat… 

Ez amolyan kompromisszumos megoldás volt. Hogy legyen valaki, aki fölvezeti az ünnepséget, de mégse legyen az a látszat, hogy valamelyik csoport kisajátítja magának. Csak néhány mondatot mondtam, de számomra az is a szó szoros értelmében megrendítő volt. A tér tele. Szinte remegett a levegő, pszichikailag remegett, én pedig még előtte soha nem beszéltem tömeg előtt és mikrofonba. Amikor kinyitottam a számat, megdöbbenve hallottam, hogy a hangszórók a másik oldalról mennydörögve visszhangozzák a hangomat, amelyről azt hittem, hogy alig hallható, hiszen én magam is nagyon meg voltam illetődve. Mire befejeztem, már zokogtam. Azt hittem, elájulok, kiment a lábamból minden erő. Ha a feleségem ott nincs mellettem, és nem fogja a kezemet, aligha tudtam volna végigcsinálni. Zokogott Király Béla, Vásárhelyi Miklós is. Mindannyian. Föltört belőlünk ez az iszonyatos, évtizedek alatt felgyülemlett és az utolsó hetekben már a kirobbanás határáig jutó belső feszültség. Azt hiszem, az egyetlen ember közöttünk, aki teljesen tudatos volt, aki pontosan tudta, hogy mit akar, és hogyan hat az, amit mond, Orbán Viktor volt. Orbán Viktor nem élte át ’56-ot, így őt nem érintette érzelmileg olyan mélyen a dolog. Ő volt akkor közöttünk a politikus, mi a megrendült résztvevők. És közben Darvas Iván és Mensáros László olvasták a kivégzettek neveit, akiknek a névsorát Rainer János titokban addigra szinte majdnem hibátlanul összeállította a zárolt levéltári anyagokból. Minden név egy-egy pörölycsapás volt.

Igaz az, hogy a temetőben összekülönböztél egy derék rendezővel, aki be sem akart engedni? 

Ott is nagy volt a tömeg, és sietnem kellett, hogy odaérjek a szertartásra, ezért a füvön próbáltam előzni. Ekkor szólt rám az egyik rendező. Abban a helyzetben és hangulatban nagyon fölháborodtam, hiszen lökdöstek hátrafelé, és nehezen viseltem el a gondolatot, hogy éppen engem nem akarnak beengedni oda, ahol pedig sok olyan arc is van, akinek semmi köze ’56-hoz, vagy eddig éppenséggel a másik oldalon állt. Az eszembe sem jutott, hogy a rendező csak a dolgát végezte, és végül is honnan ismert volna? Valószínűleg fogalma sem volt róla, hogy ki vagyok, és ez az epizód is csak azt mutatja, hogy milyen jól szervezett volt a biztosítás, és milyen fegyelmezettek voltak az emberek. Még a füvet is óvták, nehogy letapossák.

Hogyan látod ezt azóta? Hogyan ünnepelnek az emberek? 

Aznap, úgy látszott, hogy az a nap mindenki számára egyet jelentett, 1956-ot, bár ez nyilván csak a katartikus pillanat varázsának volt köszönhető. Azóta ez megváltozott, de ez önmagában nem tragédia. Viszont megfigyeltem, hogy az évfordulók alkalmából rendezett ünnepségeken a különböző ’56-os szervezeteknek más-más a koreográfiája. Van, amelyik először megy Nagy Imre sírjához, van, amelyik utolsónak, és olyan is van, amelyik egyáltalán oda sem megy. 1989-ben még senki nem merészelte Nagy Imre erkölcsi nagyságát kétségbe vonni. Nekem egyébként tíz esztendeje, amióta elnök vagyok, október 23-a a legnehezebb napom. A temetőben olyan emberek fekszenek, akiket személyesen ismertem, és akiket mellőlem vittek akasztani. Képtelenség pöckösen lépegetnem, protokolljátékot játszanom, amikor ez az én legbelsőbb, személyes ügyem…

Térjünk át a kerekasztal-tárgyalásokra! Ott nem te voltál a középpontban, viszont talán te vetetted föl először azt a megoldást, hogy ha az SZDSZ számára elfogadhatatlan megállapodás születik, akkor ne írja alá azt, de ne is vétózzon. Igaz ez? 

Igen, ezt úgy tudom, én mondtam ki először. Legalábbis a legjobb emlékezetem szerint én, bár lehet, hogy más is, olyan nyilvánvaló volt. Valóban olyan kiutat láttam benne, ami nem akadályozza – mint utóbb kikiderült, nem is akadályozta, sőt inkább siettette és kiterjesztette – a tárgyalásokon lefektetett alkotmányos alapelvek törvénybe iktatását, viszont egyértelműen kifejezte azt, hogy miben nem értünk egyet. Ma is úgy érzem, hogy ez helyes lépés volt. Akkor szinte tajtékzó dühöt váltott ki egyesekből, mert a kerekasztal egyre jobban kirajzolódó másik fele úgy vélte, hogy ez ellene irányuló árulás. Itt mutatkozott először, hogy az egymással addig együttműködő politikai erők eltérő ideológiája és indíttatása a stratégiák különbözőségében is megmutatkozik. Ez itt derült ki, és ezért volt fontos. Nem mintha valamit eldöntött volna. A kerekasztal-tárgyalásokat lezáró megállapodással lényegében minden eldőlt. Ez a lépés csak egyvalamit boríthatott fel. Antall úgy látta – és jó darabig magam is –, hogy a jövő csak az MSZMP (vagy utódpártja) és az ellenzék fő erőinek az együttműködésével képzelhető el. De 1989 szeptemberében az SZDSZ-ben már azt gondoltuk, hogy az átmenet sikeréhez már nem nélkülözhetetlen az MSZ(M)P részvétele. Ez volt a lényege annak, hogy a választások előtt vagy után történjék meg a köztársasági elnök választása, és ez nem feltétlenül Pozsgay Imre személyét jelenti. Az alá nem írás Antall alaposan végiggondolt és gondosan felépített stratégiáját borította fel, aki nélkülözhetetlen szövetségest látott Pozsgayban. Az MDF vagy Pozsgay ezt már soha nem fogja megbocsátani sem nekem, sem az SZDSZ-nek.

Valamikor 1989 nyarán Antall fölvetette, hogy ha bele kell menni a közvetlen elnökválasztásba, akkor te legyél az ellenzék közös elnökjelöltje. Voltaképpen ekkor merült fel először, hogy köztársasági elnök légy… 

Erre így nem emlékszem. Arra igen, hogy az SZDSZ-en belül ezt többen fölvetették. De amikor a választásokon nem mi nyertünk, teljesen leszámoltam ezzel.

Időközben, még 1989 novemberében mégis elnök lettél, ámbár nem a köztársaság, hanem az Írószövetség élén. Nagyon érdekes választási folyamat végén lettél az, hiszen Csoóri Sándorral együtt ti kaptátok a legtöbb szavazatot… 

Egészen pontosan mindketten ugyanannyit…

Akkor úgy hírlett, azért választottak téged elnöknek, mert neked volt a legkevesebb ellenséged az Írószövetségben. Te voltál a legkevesebb ember számára elfogadhatatlan, ha egyáltalán voltak akkor olyanok, akiknek elfogadhatatlan voltál… 

Valószínű, hogy valami ilyesmiről is szó volt. Őszinte leszek: a népi tábor is úgy gondolta, hogy én vagyok a „megoldás”. Az én politikai előiskolám visszanyúlik a Márciusi Frontra. A népi írók gondolkodásmódja mélyen befolyásolt, hiszen ez volt akkor az életünk sorsdöntő kérdése: mi lesz a parasztsággal, mi lesz a földreformmal? Ezért álltunk szemben a Horthy-rendszerrel. Ma is úgy érzem, hogy az MDF-nek ez a népi írókig visszanyúló, eredeti hagyománya közel áll hozzám. Ez akkor radikális forradalmi gondolat volt. A földreform megtörténte szükségtelenné tette ezt a radikalizmust, a radikális reformerek konzervatív nemzetiekké váltak. Mert a gondolkodásuk konzervatív elemei maradtak csak érvényben. Nohát, én nem váltam konzervatívvá. Másrészt talán azt is hihették, hogy mert mosolygós vagyok, velem mindenki azt csinálhat, amit akar. Szörnyű, hogy a magyar politikai kultúrában a mosolyt sokan hajlamosak a politikai hülyeség jeleként értékelni. Én viszont tudom magamról, hogy politikailag soha nem mondtam igent valamire csak azért, mert rokonszenvesnek találtam azt, aki meg akart győzni róla. Sokan hitték rólam később is, hogy mazsola vagyok a kalácsban, és csak akkor jöttek rá, hogy ez a mazsola kavics, amikor ráharaptak.

És úgy gondolták, hogy folytatódik a hagyomány, hogy a népiek a királycsinálók? 

Hosszú ideig akadályozták, hogy az Írószövetségben megtörténjék a belső tisztségviselők választása, egészen addig, amíg ki nem jelentettem, hogy ha ez nem történik meg, azonnal lemondok.

Nagyon érdekes, hogy kik voltak akkor közel hozzád, vagy kikkel gondoltad azt, hogy jól együtt tudsz gondolkodni: Lezsák Sándor, Albert Gábor… 

Lezsákot a József Attila körbeli tevékenysége alapján ismertem, és ma is kitűnő költőnek tartom. Ráadásul kitűnő szervező is, és tisztességes ember. Albert Gábor pedig nagyon jól indította az Új Magyarországot, bár az a jellegét tekintve kezdetben aligha volt napilap, inkább naponta megjelenő folyóirat. Albert Gábor inkább közíró volt, gondolkodó, költő, nem „profi” újságíró. Viszont kitűnő és jó szándékú ember. Csak rövid ideig volt lap élén, gondolom, nem felelt meg az ő ízlésének, ami utána történt.

1989 egyik emlékezetes napja a négyigenes népszavazás volt. Hogyan emlékszel a kampányra és magára a népszavazásra? 

A vége volt rettentő izgalmas. Egy teljes napig tartott, amíg mindenki hajlandó volt elismerni a végeredményt. Valószínűleg sokan katasztrófaként, az álmaik összeomlásaként élték meg, úgyhogy ez is a megbocsáthatatlan dolgok közé tartozott, mint annak idején a megállapodás aláírásának megtagadása. Ebben is valami huncutságot és alattomosságot láttak, gyanús, tisztátalan manipulációt. Pedig, ha nem szólítják bojkottra a híveiket, ők lettek volna a népszavazás győztesei. Amiből az a tanulság, hogy a politikát érdemes hozzáértéssel csinálni.

Nem lehet, hogy Antall titkon örült az eredménynek? 

Nem hiszem. Lehet, hogy később már igen, annak, hogy mégsem kötötte a Pozsgayval kötött alku, hiszen Pozsgayt utóbb igyekeztek is kiiktatni az MDF történetéből. De pontosan emlékszem rá, hogy az MDF álláspontja hosszú ideig az volt, hogy ők nem „ellenzékiek”. Ezzel különböztették meg magukat mitőlünk, a demokratikus ellenzéktől, az SZDSZ-től, azzal, hogy ők ugyan nem állnak a hatalom oldalán, de nem is ellenzékiek. Noha nem voltak szocialista reformerek sem, ez evidens. A szocialista párttal szemben álltak, de nem kívülről. Erre utaltam már, nyilvánvalóan az volt az elképzelésük, hogy ebből a válságból csak a szocialistákkal együtt lehet kimászni. Antall ezt elfogadta. Talán édesapja példája lebegett előtte, aki nagyon bölcs, rendkívül tapintatos ember volt, akit még Keresztes Fischer bízott meg azzal, hogy kezelje a menekültkérdést. Szabad kezet kapott hozzá. És ragyogóan csinálta. Mentett zsidókat, lengyeleket, akiket csak lehetett, mindenhol volt embere, és közben vigyázott rá, hogy német gyerekeket is hozzon Magyarországra nyaralni, amitől a németek azt hitték, hogy ő a nemzetiszocialista Németország híve. Tudtommal még ki is tüntették. A háború után pedig megkapott minden elképzelhető kitüntetést az embermentő akcióiért. Joggal. Antall nyilvánvalóan sokat tanult az édesapjától, aki kitűnően felkészült és ambiciózus politikus volt.

Milyen sűrűn találkoztatok Antall Józseffel 1989 folyamán? 

Egy időben sokszor, hiszen szövetségesek voltunk. Az a nagy ellenzéki összefogás ideje volt. Miután az ellenzéki pártok útjai szétváltak, már ritkábban.

És azután? 

A választások után eszembe sem jutott, hogy esetleg még elnök lehetnék. Amikor megkezdődtek a tárgyalások az MDF és az SZDSZ között, s fölmerült a nevem, azonnal fölhívtam Kis Jánost. Teljesen egyértelmű volt, hogy az SZDSZ alkut ajánlott, ám még nem tudtam pontosan, hogy mi az alku tárgya. És amikor kiderült, hogy engem jelölnének, és hogy ez része az alkunak, arra kértem, hogy ne legyenek tekintettel rám, ne menjenek bele egy rossz alkuba azért, hogy én legyek a köztársaság elnöke. Egy ideig úgy látszott, hogy nem születik meg a megállapodás. De Antall nyilván rájött, hogy lehetetlen úgy kormányoznia, ha minden döntéséhez az ellenzék beleegyezése kell.

MEGJELENT: BESZÉLŐ FOLYÓIRAT, 10. SZÁM, ÉVFOLYAM 4, SZÁM 9

2. szám, Évfolyam 2, Szám 2 » Beszélő évek – 1960

A VÁCI ÉHSÉGSZTRÁJK

Hegedűs B. András

Göncz Árpád visszaemlékezése

1960. április 4-én részleges amnesztiát hirdettek. Az elítéltek törvényben meghatározott körén túl egyéni kegyelemben részesítettek néhány nevesebb személyiséget is, például Déry Tibort, Donáth Ferencet, Háy Gyulát. Az amnesztia csalódást keltett. Szűk köre, valamint a „kivételezések” miatti elégedetlenség nyomán a váci börtönben éhségsztrájk tört ki. A sztrájk kirobbanásáról, menetéről és a megtorlásról lásd Litván György és Kertész Dezső tanulmányát, dokumentum közléseit az ’56-os Intézet 1995-ös évkönyvében. Göncz Árpád az események idején szintén a váci börtönben raboskodott. Visszaemlékezését Hegedűs B. András jegyezte le.

„Az 1960. április 4-i amnesztia előtt már háromnegyed éve hívogatták föl a börtönparancsnokságra az embereket, először a szobagazdákat, és terjedt a hír, hogy őszre hazamegyünk. Az őrségtől is állandóan ezt hallottuk. Egyenként kérdezték ki az embereket arról, hová fognak menni, mi van a családjukkal, hol fognak dolgozni stb. … És akkor jött az amnesztia, és kiderült, hogy csak nagyon kevesen mennek haza… Amennyire én tudom, az őr kíséretében körbejáró egészségügyiek terjesztették el az éhségsztrájk hírét. Talán a gombüzemben kezdődött. Mikor munkába mentünk volna, láttam az ablakból, hogy az üzembe vezető út két oldalán fel van állítva két géppuska, és a munkát megtagadó csoport a géppuskák előtt fordul vissza a parancs ellenére. Hátborzongató volt. Utána mindenütt lezárták a zárkákat – mint éjjelre volt szokás. Rendes körülmények között géppuska csak fenn az őrtornyokban volt. Nem is értem, hogyan merték kitenni. A rácson belül még az őrök sem hordhattak fegyvert, nem is léphettek be a zárkába, csak ha ott állt a másik is az ajtóban. A géppuska már jelezte, hogy a helyzet rendkívüli… Megindult a zárkában a szóbeszéd. Többek közt Bibóval voltam akkor egy zárkában. A többiek azt tanácsolták, hogy mi ketten maradjunk ki ebből, különben mindent ránk fognak verni. Ezt természetesen elutasítottuk, mást nem is tehettünk volna… A sztrájk talán két-három napig tartott. Lenn a Doberdón, a vizes fegyelmi zárkákban a pincében voltak néhányan, akik hat napig tartottak ki, és – ahogy hallottam – közben az őrség dobálta be nekik a cigarettát. A legnagyobb riadalmat az okozta, amikor a sztrájk átterjedt a kórházra, a tüdőbajosok osztályára. Ott könnyen előfordulhatott volna haláleset is. Ekkor fölhívták Nagy Eleket, a Csepeli Munkástanács volt elnökét a parancsnokságra, és megkérdezték tőle, mik a rabok feltételei. Később, amikor befejeződött az éhségsztrájk, olyan szelek fújtak, hogy nem lesz megtorlás. Majd eltelt néhány hét, és szétszórták a börtönt. Bennünket vittek el elsőnek. Érdekes, hogy amikor kezdték kiszólítani az embereket, sokan azt hitték, hogy szabadulnak… Először Márianosztrára vittek, úgy harmincadmagammal. Úgy látszik, mi voltunk a veszélyesebbnek ítélt rabok. Kiürítettek számunkra egy emeletet, és valami hihetetlen gyűlölet fogadott bennünket. A háziak és az őrség részéről egyaránt. Az ottani házimunkások többnyire elítélt csendőrök és effélék voltak, és úgy fogadtak minket, hogy »na, megjöttek a vörösök«. Az őrség pedig azzal, hogy »megjöttek a gyilkosok«… Egy nap átvitték néhányunkat a Fő utcai börtön katonai részlegébe. A kihallgatásom során kiderült, hogy összeesküvési pert készültek rendezni, aminek a vádlottjait is kijelölték: Nagy Eleket, talán Rácz Sándort, a Nagy-Budapesti Munkástanács volt elnökét, Rácz József felkelőt, Bibó Istvánt és jómagámat. Szerencsém volt, mert az első nap véletlenül egy ávós századossal zártak össze, aki a Balaton mellett furikázott a babájával, és nagyon súlyos balesetet okozott. Megerősítette, hogy mi készül, de nem valószínű, hogy meg tudják tartani a pert, mert éppen akkoriban indul Kádár az ENSZ-be a »magyar ügyről« tárgyalni. Nagy szerencsém volt, hogy ezt tudtam, mert ennek tudatában másként védekezhettem. A kihallgatóim rögtön azzal kezdték, hogy ez nyakra megy, s ha összejön az összeesküvési vád, akár kötelet is kaphatunk. Azt hiszem, Bibó Pistát is kihallgatták Nosztrán, de a többiekre végül nem is került sor. Alig egy hónapra rá már a Gyűjtőfogházban találtam magam.”

MEGJELENT: BESZÉLŐ FOLYÓIRAT, 2. SZÁM, ÉVFOLYAM 2, SZÁM 2

26. szám, Évfolyam 7, Szám 26 » Néző-pont

AZ ELNÖK ÉLETRAJZA

lt [Solt Ottilia]

Nem tagadjuk, hűséges és figyelmes olvasóink előtt hiába is tagadnánk, hogy a Beszélőben szeretjük köztársaságunk múlt héten újraválasztott elnökét. Mikor Göncz Árpád a politikai nyilvánosság első vonalába lépett, a mi beszélős közösségünk ízlése és értékei szerint hibátlanul szólalt meg, pont úgy, ahogy kellett. S minden jel szerint így volt vele a nagy többség.

Ugyanezért, vagy másért – például taktikai megfontolásból – a baloldali és liberális sajtóban az elnök tabu alatt állt. Most a június 24-i Heti Világgazdaságban, ami mellesleg az irigyelt mérték a beszélősöknek, Babus Endre, akit mellesleg különösen nagyra becsülünk, Göncz másodszori megválasztása alkalmából ledöntötte ezt a tabut: higgadtan, ám kíméletlenül vesézte az elnököt, ahogy a HVG általában fel szokta dolgozni témáit.

A tabudöntés üdvözlendő. Igazából egyáltalán nem vezet jóra, ha a demokratikus nyilvánosságban bárki érinthetetlen. Ám Babus ezúttal legalábbis arányt tévesztett, sőt tévedett. S ezt nem csak azért tesszük szóvá, mert – mint említettem – szeretjük Göncz Árpádot, hanem azért is, mert sokakat veszteség ér, ha csalódniuk kell az elnökben. Ám csalódjanak, ha az elnök csalódást okoz, de ne csalódjanak tévedésből.

Babus megállapítja, hogy a nemzeti egység megjelenítésére hivatott elnök sajnálatosan csak a két kormánypárt szavazataival választatott meg, közjogi méltósága tehát a kormánypártok jóindulatától függ – ez sajna tény. Megemlíti, hogy a közvélemény-kutatások szerint a választópolgárok elég nagy többsége inkább közvetlenül szeretné megválasztani a köztársasági elnököt, s ez csökkenti a parlament által megválasztott elnök legitimitását – ez is figyelemre méltó faktum, bár maga az elnök vajmi kevéssé változtathat rajta. Ezután már egy elnöki döntést céloz meg a szerző: Göncz nem kérte saját átvilágítását újabb jelölése előtt, ahogy Torgyánné Cseh Mária indítványozta is, ha az átvilágítási törvény végrehajtása késik is. Az elnökjelölt-elnök azonban hallgatott, s tudomásul vette, hogy a közvetlen elnökválasztásra irányuló népszavazási kezdeményezésükkel is félretolt kisgazdákat a kormánykoalíció mindenféle érv nélkül, izomból leszavazza és kész. Vajon miért? Talán mert van mit takargatnia? S következik a nagy leleplezés: Göncz Árpádnak két életrajza van. Egy kanonizált, reprezentatív és egy valódi, amit még 1985-ben mondott magnóra, az akkor még fél-konspiratív Oral History számára, azután 1990-ben kiegészített, s noha eredetileg nem kérte zárolását, ám azóta „titkosította”. Miért? A cikkíró, ha az ’56-os intézetben elzárt jó négyszáz gépelt oldalas „titkos” szöveget nem is olvashatta, hozzájutott az archivista által készített rövid rezüméhez. Ebből megtudta, hogy Göncz Árpádot 1947-ben be akarta szervezni az ÁVO – akkor ijedtében még disszidálni is akart, noha az elnök nyilvánosság számára pingált önarcképének egyik fontos vonása, hogy soha meg sem fordult a fejében hazája elhagyása. S a slusszpoén: Göncznek van egy zsidó nagypapája, akiről nyilvánosan hallgatott mindeddig – csakúgy, mint boldogult Antall József miniszterelnök immár mindörökké a saját zsidó nagypapájáról, akinek létezését éppen a minap „leplezte le” Révész Sándor Antall-monográfiájában.

A közszereplő életének minden darabkája közüggyé válik. Ez igaz. Alighanem botlás, taktikai hiba titkosítani az Oral History-beli életrajzi interjút. De tévedés összekeverni az archivista rezüméjét az önéletrajzzal. Még nagyobb tévedés egyenlővé tenni az egyik nagypapát a másikkal, ha mindketten zsidók is. Egy antiszemitizmus gyanújába keveredő pártra támaszkodó Antall József önarcképén reflektorba kerültek a felmenők (akik közül az egyébként politikus zsidó nagypapa lemaradt), a miniszterelnök családi hagyományaiból vezette le saját politikai szerepét. Göncz Árpád megfeledkezhet a nagypapáról. Nem ősei érdeméből, hanem saját életével lett az, aki. Nem készült évtizedeken át elnöki szerepre. Alkalmasint esendő, a szédítő méltóságban a hiúság gyarlóságának engedő kemény, tiszta ember.

MEGJELENT: BESZÉLŐ HETILAP, 26. SZÁM, ÉVFOLYAM 7, SZÁM 26

46. szám, Évfolyam 4, Szám 45 » Belföld

A „NEM”-EK ARCA

Révész Sándor

Göncz Árpád: Sem!

Ha Göncz Árpád döntései nem felelnének meg az Alkotmánybíróság határozatának, akkor nem támogathatnánk őket akkor sem, ha minden egyéb szempontból, fontos szempontokból ezt kellene tennünk. A köztársasági elnöknek jobb meggyőződése és az általa (is) hangoztatott érvek ellenére alá kellene írnia a miniszterelnök előterjesztését, ha nem feltételezhetné alapos okkal, hogy ezzel a közszolgálati médiumok személyi tényezők következtében azonnal és közvetlenül és másképp el nem hárítható módon képtelenné válnának valamely alapfeladatuk (például a pártatlan tájékoztatás feladatának) ellátására.

Az alapos ok

Göncz Árpád az alelnökök márciusi kinevezése óta következetesen elutasít minden olyan személyi javaslatot, amely mögött csupán egyoldalú, kormánypárti politikai támogatás áll, mégpedig anélkül, hogy a kinevezendő, illetve a mostani elnökök felmentésével egyszemélyi vezetővé váló személyek egyéniségével, életútjával, megnyilatkozásaival stb. érdemben foglalkozna. Az elnöki döntések hivatalos és nem hivatalos indoklásaiban soha nem szerepelt ilyen elem.

Ez az eljárás akkor és (ne kínozzuk tovább az olvasót) azért felel meg az Alkotmánybíróság határozatának, ha (mert) az alapos okkal való feltételezéshez elegendő az a tény, hogy a szóban forgó személy a jelenlegi helyzetben annak ellenére vállalja a megbízatást, hogy csupán a kormánypártok bizalmát élvezi.

A kormánypártok a személyi változásoktól a véleményük szerint megbomlott politikai egyensúly helyreállítását várják, hiszen a felmentési javaslatoknak éppen az egyensúly megbomlása a legfontosabb hivatalos indoka. A lehető legalaposabb okkal feltételezhető tehát, hogy aki ezzel a háttérrel elfogadja és elnyeri a kormánypártok egyoldalú támogatását, az politikai arányeltolódást kíván előidézni a médiumokban, hiszen mi másért nyerné el és fogadná el ezt a támogatást.

A köztársasági elnök ebben a helyzetben elkerülhetetlenül politikai döntésre kényszerül. Vagy azt gondolja a kormánypártokkal együtt, hogy a személyi döntéstől várható politikai eltolódással válik képessé a Magyar Rádió és a Magyar Televízió a pártatlan tájékoztatás alapkövetelményének teljesítésére, vagy azt gondolja a többi parlamenti párttal együtt, hogy ezáltal válik képtelenné erre, és ebben az esetben az ő lehetősége és kötelessége, hogy ezt megakadályozza, ennek megakadályozására másnak és másképp nincs lehetősége.

Ehhez nincs szükség az alkotmánybírósági határozat erőltetett szofisztikált értelmezésére, aki a fenti kérdés megválaszolásában politikailag egyetért az elnökkel és osztja félelmeit, az alkotmányos szempontból is egyetérthet vele. A döntés ebből a szempontból sem kínos.

Más kérdés, hogy a kormánypártok a kormány legitimitását kérdőjeleznek meg, ha elfogadnák, hogy a személyi előterjesztés (alapos okkal feltételezhetően) a médiumok alkotmányos működését támadja, nekik tehát Göncz Árpád döntését feltétlenül alkotmányellenesnek kell tartaniuk.

Új trükkhöz új férfi kell…

A médiumelnökök eltávolítását célzó mostani kísérletben az előzőekhez képest van három új elem. A kormányfő és az államfő előzetes megállapodása, a Gombár és Hankiss helyébe álló alelnökök „ügyvezetői jellegű elnöki jogköre” a médiatörvény megszületéséig és Sára Sándor személye.

Ami az előzetes megállapodást illeti, abban lényegében azt rögzítették, hogy Göncz Árpád a kinevezés ügyében nem ragaszkodik máshoz, mint amihez ragaszkodhat, s hogy nem fogja alapos okkal feltételezni a pártatlan tájékoztatás veszélyeztetését arról a jelöltről, aki a kulturális bizottsági tagok kétharmadának (vagyis az ellenzéki képviselők legalább és mindössze egyötödének) bizalmát bírja. Az Alkotmánybíróság határozata nem ad mérlegelési lehetőséget Göncz Árpád számára a kinevezés időpontját és célszerűségét illetően, az a tény tehát, hogy ő a médiatörvény megszületése előtt is aláírná a kétharmados többséggel támogatott jelöltek kinevezését, nem jelentheti azt, hogy ő ezt a sorrendi cserét célszerűnek tartja, és nem jelent állásfoglalást a kormánypártok és az ellenzék ezzel kapcsolatos vitájában, csupán azt jelenti, hogy tiszteletben tartja az Alkotmánybíróság döntését.

Ami az „ügyvezetői jellegű elnöki jogkörrel” tevékenykedő alelnökök jogosítványait illeti, azokat semmilyen dokumentum nem rögzíti, a korlátozottságot semmi nem garantálja. Ezzel kapcsolatban a kormány nem is vállalt konkrét kötelezettségeket, s ha vállalt volna, se lennének eszközei azok érvényesítésére (a motivációiról már nem is beszélve). Kulin Ferenc volt az egyetlen, aki ezzel kapcsolatban valami konkrétumot említett. Ő azt nyilatkozta, hogy az ügyvezető alelnök például nem helyezhetné vissza pozícióikba Győry Bélát, Pálfy G.-t és Chrudinákot, de a kiszemelt ügyvivő, Sára Sándor ebben már korántsem volt biztos. A kormányfő márciusban egyszer már átverte az elnököt, amikor kvázi gazdasági alelnökökként, menedzserekként fogadtatta el vele a politikai komisszár szerepébe szánt bizalmasait. Még egyszer ez a trükk nem jön be.

Sára Sándorról személy szerint senki semmi rosszat nem mondott, jót annál inkább. Ő kétségtelenül „alapember” az élő magyar kultúrában, a vele készült interjúnak köszönhető, hogy a Magyar Fórum legutóbbi számában hosszú idő után volt egy teljes oldal, ami tisztességes lapban is megjelenhetett volna. Van azonban itt azért egy aggályos mozzanat. Tudniillik a Magyar Szellemi Védegylet. A Magyar Szellemi Védegylet az, amely a legrégebben (már 1991 januárja óta) és a legszélsőségesebb hangnemben nyilatkozatok sorában követeli a közszolgálati média szoros kormány-alárendeltségbe vetését és a kormánykoalícióval szemben álló nézeteknek mint nemzetellenes, idegen, romboló eszméknek a médiumokból való gyökeres kiirtását. Az MSZV állásfoglalásaiban hemzsegnek az alkotmánnyal, a készülő médiatörvény bármely változatával és a kormány hivatalos médiapolitikájával összeegyeztethetetlen kitételek. Sára Sándor tiszteletbeli tagja a védegyletnek. Mint tiszteletbeli tag a nyilatkozatok megfogalmazásában nyilván nem vett részt, de soha egyetlen szóval nem határolta el magát a védegylet egyetlen megnyilvánulásától sem, soha nem jelezte, hogy nem azonosul az MSZV nézeteivel, felmerülhet tehát a gyanú, hogy azonosul velük. Márpedig elképzelhetetlen, hogy aki ezekkel azonosul, az a Magyar Televízió vezetője lehessen, amíg demokrácia van ebben az országban.

MEGJELENT: BESZÉLŐ HETILAP, 46. SZÁM, ÉVFOLYAM 4, SZÁM 45

7. szám, Évfolyam 4, Szám 7 » Belföld

„ÁRPI BÁCSI, TARTS KI!”

Kőszeg Ferenc

Vajon mondta volna Katona Tamás államtitkár annakidején a főméltóságú kormányzó úrnak, hogy „neki nem osztottak lapot”? Horthy Miklóst (vitéz nagybányai) nem volt szokás kioktatni, nem illett az újságokban kötekedni vele, és nem illett belevonni a parlamenti politika csörtéibe. Bizonyára nemcsak azért, mert személye a kormányzói hatalomról szóló 1920. évi I. törvénycikk értelmében „szent és sérthetetlen” volt, mert a kormányzósértést súlyosan büntették, mert ő volt a Nemzeti Hadsereg fővezére, és mert legalábbis a kezdeti időben – végső soron ott voltak a keze ügyében a különítményesek. Horthy személyét inkább a körülötte kialakult megegyezés védte. A politikai erők, amelyek részesei voltak a hatalmi rendszernek, megegyeztek abban, hogy Horthy lesz az államfő. Pedig se a személye, se a politikája nem váltott ki osztatlan tetszést. A legitimisták bitorlót láttak benne, az arisztokrácia parvenü kisnemest, a katolikusok eretneket, a zsidók különítményest, az értelmiség bárgyú katonát. De valamennyi csoport, amely részese lett a hatalmi megegyezésnek, elfogadta, hogy kell valaki, aki megtestesíti az állam tekintélyét, a folyamatosságot. Így lehetett Horthy református kisnemes létére az ezeréves apostoli királyság őrzője, osztrák tengerésztiszt létére a független nemzetállam jelképe. A konszenzus olyan erős volt, hogy még a hatalmi elitből kiszorultak is tiszteletben tartották. Horthy személyét nemigen támadta sem a hazai baloldal (a bécsi meg a moszkvai persze annál inkább), se a szélsőjobb. Ezért kaphatta az egész huszonöt év a Horthy-korszak nevet, ahogy egy későbbi történelmi periódust Kádár-korszaknak nevezünk.

Telitalálat

Göncz Árpád minden korábbi államfőnél alkalmasabb rá, hogy a nemzet egységének jelképe, a stabilitás és a folyamatosság kifejezője legyen. Hosszú, idő, mondhatni évszázadok óta ő az első olyan politikai személyiség, aki nem vérben-háborúban, és főképp nem véres kézzel lett az állam első embere. Kikezdhetetlenül tiszta a múltja. Barátja, pertársa Bibó Istvánnak, akit a rendszerváltás, az „alkotmányos forradalom” valamennyi politikai erője szellemi ősének tekint. Politikai indulása idején közeli munkatársa a kisgazdák nagy nemzedékének, elvbarátja a miniszterelnöknek, alapító tagja a legnagyobb ellenzéki pártnak. Katolikus, entellektüel, szabadelvű – hol találni még államférfit, aki ennyire magában hordozza a nemzet és a közelmúlt nemes hagyományait? S ráadásul még népszerű is, az új magyar demokrácia tartósan, egyenletesen legnépszerűbb alakja. Nem a régi ismertség alapján, hanem, mert azt mondta, „azokat akarja szolgálni, akiknek szolgájuk nincsen” és ezt neki, egyedül neki, el lehetetett hinni. Azért népszerű, mert ha megszólal, az országban mindenki, akit nem vakított el a gyűlölködés, önmagára, a maga jobbik énjére ismer, arra a normális, rendes emberre, aki mindannyiunkban ott lakik… vagy ott raboskodik.

Ha ez a kormány, ha a kormányzó pártok valóban egyetértésre, az ellentétek oldozgatására törekednének, ha tudomásul bírnák venni, hogy a demokrácia nem csupán a többség uralma, hanem az érdekegyeztetések technikája is, boldogok lennének, hogy ilyen államfővel van dolguk, hogy ilyen ember képviseli az országot önmagunk és a külvilág előtt.

Valamikor talán így is gondolták. A „paktum” idején Antall József a hírek szerint őszintén telitalálatnak tekintette Göncz Árpád jelölését. Az egész pártközi megállapodásnak az volt talán a legfontosabb eleme, hogy akadt egy olyan ellenzéki politikus, akit a kormány, a kormányfő nemcsak hogy el tudott fogadni az elnöki tisztségben, de kifejezetten kívánatosnak tartott oda.

Karnyújtásnyira

Minden azt sugallta, hogy Antall József politikájának irányát hitelesen mutatja meg két döntése: a nagykoalíció elutasítása és a pártközi megállapodás aláírása. A miniszterelnök nem kíván együtt kormányozni politikai-világnézeti ellenfeleivel, de elfogadja, hogy a demokrácia sarkalatos törvényeit, az új Magyarország közjogi kereteit a kormánynak és az ellenzéknek együttesen, konszenzussal kell megformálnia.

Talán a történeti elemzés ki tudja majd deríteni, komolyan gondolta-e Antall József ezt a konszenzuális politikát, és csak az önkormányzati választásokon elszenvedett vereség meg a taxisblokád riadalma késztette őt magát és pártját arra, hogy a konszenzus helyett folyamatosan a kormányon maradás nyers hatalmi biztosítékait keresse, vagy pedig tudatosan „átverte” a paktummal az SZDSZ-t, amely a megegyezést naiv módon gentleman’s agreement-nek, nem pedig adásvételi szerződésnek tekintette.

A paktum az Ellenzéki Kerekasztal mellett kialakult együttműködés folytatása volt. Hiszen a megállapodásban felsorolt kétharmados törvények közül a legfontosabbak keretei már a kerekasztal idején készen álltak. A kormány megalakulásakor úgy rémlett, karnyújtásnyira van a médiatörvény, és egy-kettőre sikerül majd tartalommal megtölteni a közösen megformált alkotmány még üres rekeszeit. Heteken belül lesz például törvény az ombudsmanról, az állampolgári jogok országgyűlési biztosáról. (Tudjuk jól, azóta sincs egyik se.)

Az elnök ereje

Közös munka volt az Ellenzéki Kerekasztalnál a köztársasági elnök jogkörének meghatározása is. Kompromisszumot keresve ebben a kérdésben, az ellenzéki pártoknak nemcsak egymással, de a még kormányzó állampárttal is meg kellett egyezniük. A törvényen mindez nyomott hagyott. Az SZDSZ számára az volt a legfontosabb, hogy a köztársaság elnökét ne a szabad választások előtt, és lehetőleg ne közvetlenül válasszák. Az országgyűlési választásokat megelőző elnökválasztás Pozsgay hatalomátmentése lett volna, a közvetlen elnökválasztás pedig általában a személyi diktatúra veszélyeit hordozza magában. Az SZDSZ a gyenge elnöki intézmény híve volt, kompromisszumként azonban el tudta fogadni a középerős elnöki hatalmat is, ha az elnököt a parlament választja.

A kiinduló pont a köztársasági elnökről szóló 1946. évi I. törvénycikk volt; ez váltotta fel a kormányzói hatalomról szóló 1920. évi I. törvényt. Az 1946-os törvény középerős elnököt ír le, akinek például jogában áll, hogy egy alkalommal megfontolásra visszaküldje az elfogadott törvényt a Háznak. A Nemzetgyűlés hozzájárulásával az elnök köti meg a nemzetközi szerződéseket. Az 1920-as törvény ráadásul a kormányzóra ruházta a nemzeti hadsereg vezérletét, vezényletét és a belszervezetére vonatkozó jogok gyakorlását is.

A Magyar Köztársaság elnöke ma közepesen erős államférfi, az államfői intézmény hazai hagyományaiból származó és az 1989-es politikai egyeztető tárgyalások során kialakított jogosítványok birtokosa. Az MDF vezetői jól ismerték ezeket a jogosítványokat akkor is, amikor elfogadták, ajánlották Göncz Árpád jelölését az elnöki tisztségre. Megválasztása – csekély számú ellenszavazattal – azt jelentette, hogy a kormánykoalíció elismeri: fontos kérdésekben konszenzusos döntésekre van szükség.

A köztársaság elnöke valójában kevesebb joggal él, mint amennyit az Alkotmány biztosít a számára. Sosem lépett fel például a hadsereg főparancsnokaként. Saját elhatározásából úgy értelmezte felhatalmazását, ahogy később az Alkotmánybíróság. A taxisblokád idején sem főparancsnokként, hanem az alkotmány előírásainak megfelelően, a demokrácia védelmében tiltotta meg, hogy a kormány a hadsereget használja fel az úttorlaszok őrzői ellen.

Az alkotmány szerint a nemzetközi szerződéseket az Országgyűlés előzetes jóváhagyása után a köztársaság elnökének kell megkötnie. Göncz Árpád mindeddig átengedte ezt a feladatot a miniszterelnöknek. Antall Józsefnek sikerült is a világtörténelemben utolsóként államközi szerződést aláírnia a Szovjetunió elnökével.

Ehhez képest elképesztően kicsinyes eljárás, hogy a Külügyminisztérium előírná Göncz Árpádnak, kivel találkozhat és kivel nem. Az egyébként mindig elegáns és világfias államtitkár pedig frech szövegezéssel oktatja ki az elnököt állítólagos kötelmeiről.

Maradni!

Múlt heti számunkban Révész Sándor Ultima Ratio című cikkében téves előfeltevésből hibás következtetésre jutott. Úgy vélte, a köztársasági elnök megválasztása során a jelöltnek mindvégig meg kell kapnia a szavazatok kétharmadát. Azt tanácsolta tehát, ha „odáig jutnak a dolgok”, mondjon le az elnök: az alkotmányos válság fenyegetése talán rákényszeríti a kormányt, hogy visszafogja acsargóit. Valójában a parlamenti elnökválasztás harmadik fordulójában már nincs szükség minősített többségre. Az elnök lemondása esetén három napon belül Csurka István, Horváth Béla vagy akár Miklós Árpád lehetne a köztársaság elnöke – akit csak az MDF vezetése akar. Az MDF héjái pontosan erre várnak.

Meggyőződésem, hogy Göncz Árpád akkor sem mondana le, ha ezzel valóban előidézhetné az alkotmányos válságot. Nem stílusa a politikai zsarolás. Göncz Árpádnak nem lemondania kell, hanem kitartania posztján. A parlament, amelyen a többség uralkodik, nem ellenőrzi és nem korlátozza a kormányt. A demokrácia biztosítékai a parlamenten kívül találhatók. A legfontosabb biztosítékok közül a nyilvánosságot, a sajtót a kormány hatalmi és anyagi eszközökkel szorongatja. Az Alkotmánybíróságra rettenetes politikai nyomás nehezedik, kényes kérdésekben így döntései elhúzódnak, kétértelművé, a közvélemény számára áttekinthetetlenné válnak. Az elnök az egyetlen, aki világosan, közérthetően nemet tud mondani a demokráciaellenes nyomulásra. „Árpi bácsi, tarts ki!” – ezt a táblát tartották magasra több helyen is az elnök hívei. Mi is csak ezt kívánhatjuk a hetvenéves Göncz Árpádnak.

Lemondania az elnöknek csak akkor szabad – csak akkor kell –, ha Magyarországon súlyosan megsértenék az emberi jogokat: ha tilos lenne írni és beszélni, ha ártatlanokat börtönöznének be.

Idáig azonban ezúttal talán nem jutunk el.

HIVATKOZOTT CIKKEK

Miért nem tettem eleget a behívóparancsnak?

MEGJELENT: BESZÉLŐ HETILAP, 7. SZÁM, ÉVFOLYAM 4, SZÁM 7

17. szám, Évfolyam 2, Szám 19 » Beszélő

A KÖZTÁRSASÁG BÖRTÖNVISELT IDEIGLENES ELNÖKE

–efhá– [F. Havas Gábor]

Bemutatjuk Göncz Árpádot

– Először arra kérnélek, mondj valamit a családi hátteredről és az indulásodról.

Göncz Árpád: Elég jellegzetes társadalmi termék vagyok. Középosztályi származék, noha szüleim nem rendelkeztek képesítéssel. Egyedüli gyerek voltam a családban, reálgimnáziumban érettségiztem, majd jogot végeztem. Nem mintha a jog iránt különösen nagy vonzalmat éreztem volna, de ez volt abban az időben egy pénztelen középosztálybeli fiatalember számára szinte az egyetlen nyitott pálya.

A politikával elég korán kapcsolatba kerültem, nem sokkal a középiskola befejezése után. A Teleki Pál munkaközösség fiatalabbik nemzedékéhez tartoztam. Ez jobbára piarista öregcserkész-szervezet volt, amely fokozatosan nőtt bele az ellenállási mozgalomba, és dolgozta ki a demokrácia követelményeit, illetve a modern Magyarországra vonatkozó elképzeléseit. Számos korombeli fiatalhoz hasonlóan, a parasztdemokrácia és a parasztradikalizmus alapján álltam. Ilyen körülmények között teljesen természetes volt számomra, főként az elmondhatatlanul sok embertelenség láttán, hogy bekapcsolódjak a magyar ellenállás munkájába. A Magyar Diákok Szabadságfrontján belül a Táncsics zászlóaljhoz csatlakoztam. Ez egy két századból álló fegyveres alakulat volt. Elsősorban olyan orvostan- és közgazdászhallgatókból verbuválódott, akik nem voltak hajlandók eleget tenni a kiürítési parancsnak. De voltak köztünk szép számmal szökött munkaszolgálatos zsidók, és az én századomban Eötvös-kollégisták is. Megpróbáltuk fölvenni az oroszokkal a kapcsolatot – sikertelenül. ’44 karácsonyán Rákoshegyen a tábori csendőrökkel vívott nagyon rövid tűzharcban megsebesültem. Ezzel egy időben a községet körülvették az oroszok, és három oldalról támadást indítottak. Az utolsó pillanatban sikerült kicsúszni a gyűrűből. Az ostrom hátralévő részét a Collegium Medicumban töltöttem, ahonnan a legvégén – amikor a helyzetünk már tarthatatlanná vált – még mindig sebesülten, átvittek a szüleim lakására.

– Mihez kezdtél a háború után?

G. Á.: Mivel a kisgazdapárt centrumát a Teleki Pál munkaközösség idősebb nemzedéke – Saláta Kálmán, Jaczkó, Bognár, Hám Tibor és mások – alkották, természetesnek tűnt számomra, hogy én is ebbe a pártba lépjek be. Itt Kovács Béla személyi titkára lettem, azonkívül a Független Ifjúságnak – a párt ifjúsági szervezetének – a lapját, a Nemzedéket szerkesztettem, miközben a budapesti szervezet vezetője is voltam. Később a párt parlamenti csoportjának titkáraként dolgoztam. 1948-ban, amikor Kovács Bélát az oroszok elvitték, az én addigi egzisztenciám is megszűnt. Egy ideig állás nélkül maradtam, majd baráti kapcsolatok révén segédmunkásként helyezkedtem el. Később megtanultam az autogén hegesztést és a csőlakatos mesterséget, s több vállalatnál dolgoztam ebben a munkakörben.

1951-ben, amikor megkezdődtek Magyarországon a talajvédelmi munkák, átmentem a mezőgazdaságba. Ott is fizikai állományban kezdtem, később üzemvezető-helyettes, majd üzemvezető, végül körzetvezető lettem: a Budapest környéki és Nógrád megyei dombvidékek talajvédelmi munkálatait irányítottam. Később kidolgoztam a talajvédelmi tervezés magyarországi módszerét, amihez semmiféle nyugati szakirodalom nem állt rendelkezésemre. Már hosszú ideje dolgoztam ebben a munkakörben, amikor végre fölvettek az Agrártudományi Egyetemre.

Utolsó éves voltam, amikor bekövetkezett ’56. Addigra a budapesti kapcsolataim jórészt megszakadtak, többnyire vidéken dolgoztam. Ezért az október 23-a utáni első napok jórészt a régi kapcsolatok felújításával teltek. Aktívan tulajdonképpen csak november 4-e után, az utóvédharcok idején kapcsolódtam be az eseményekbe. Véletlenül megtudtam, hogy az indiai kormány hajlandó közvetítő szerepet játszani, ha erre megfelelő súlyú felkérést kap. Az akkor Magyarországon működő összes pártok, valamint a Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsa, a Nagybudapesti Központi Munkástanács és a Parasztszövetség együttesen vállalták ezt a szerepet. Én akkor a Parasztszövetséget képviseltem, mert annak voltam a tisztségviselője a 23-a utáni időszakban.

Rendszeres kapcsolatban álltam Bibóval, aki az alapszöveget írta. Végül a Független Kisgazdapárt és a MÉFT közreműködésével született egy olyan szöveg, amelyet valamennyi fölkérő szervezet hajlandó volt aláírni. Közben India prágai nagykövete, Khosla, aki nemzetközi jogász volt, Budapestre jött tájékozódni, hogy fölmérje a kezdeményezés komolyságát. Később az Indiai Köztársaság Budapestre akkreditált nagykövete, A. T. S. Mehnon, aki Moszkvában székelt, is eljött Budapestre. Tárgyaltunk vele, és átadtuk a szöveget. Megígérte, hogy az indiai kormány továbbítani fogja Molotovnak. Ő meg is kapta, de nem válaszolt rá sem akkor, sem később. Viszont az indiaiak a szöveget a mi engedélyünkkel eljuttatták az ENSZ-be is, az ’56-os eseményeket kivizsgáló bizottsághoz. A hatást nehéz megítélni, a szöveg mindenesetre tömören összefoglalta az ’56-os felkelés céljait, és reális kiutat, elfogadható kompromisszumot jelenthetett volna.

– Mi volt a te szereped?

G. Á.: Én a szövegezésben is és az indiaiakkal folytatott konzultációkban is rendszeresen részt vettem. Emiatt később közös perbe kerültünk Bibó Istvánnal. Az ellenünk felhozott vádak jobbára átfedték egymást. A „közös bűnökön” túl az ő számláját terhelte még a parlamenti nyilatkozat, az enyémet pedig a Nagy Imre-könyv kéziratának külföldre juttatása. Bibó István volt az elsőrendű, én a másodrendű és Regéczy Nagy László – aki az angol nagykövetség sofőrjeként a segítségemre volt a Nagy Imre-könyv kijuttatásában – a harmadrendű vádlott. Bibó az enyhítő körülményekre való tekintettel kapott életfogytiglani börtönbüntetést, én anélkül. ’57 májusában ugyanazon a napon tartóztattak le bennünket. A vizsgálat majdnem másfél évig tartott, pedig abból a szempontból egyszerű ügynek számított, hogy nem volt mit, és eszünk ágában sem volt tagadni, hiszen egy félig-meddig nyilvánosan zajló, féllegális diplomáciai tevékenységről volt szó. A veszélyessége éppen abban állt, hogy teljes mértékig élvezte a közvélemény támogatását.

A perünket a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Különtanácsa tárgyalta. Ugyanazok az ülnökök szerepeltek itt is, akik a Nagy Imre-perben, csak Vida helyett Borbély János volt a tanácsvezető bíró. Amikor az ügyész nem kért halált rám és Bibóra, fölcsattant: „Na de kérem!” Az ügyész erre megjegyezte: „Mondtam, hogy a második legszigorúbb ítéletet kérem!” Úgy látszik, nem méltatták őt arra, hogy közöljék vele a tárgyalás előtt, hogy nem fognak minket felkötni. A legendák szerint – ennek igazságát nem tudom ellenőrizni – Nehru közbelépése mentett meg bennünket a kötéltől.

– Meddig voltál börtönben?

G. Á.: A büntetésből hat év, három hónapot töltöttem le. Regéczy Nagyot és engem később engedtek ki, mint Bibót. Én nem a ’63-as amnesztiával, hanem egyéni kegyelemmel szabadultam valamivel később. Az egyéni kegyelemnek előnye is volt: nem kellett rendszeresen jelentkeznem a rendőrségen. Ugyanakkor a kutya se gondoskodott az elhelyezésemről, tehát nekem kellett valamilyen módon újra megteremtenem az egzisztenciámat. Még a Fő utcán a vizsgálati fogságban megtanultam angolul, és a börtönben három évet dolgoztam a fordítóirodán. Ezért szabadulásom után először elmentem szakfordítónak. Később megpróbáltam folytatni a korábbi szakmámat, a talajvédelmet. Föl is vettek a Talajjavító Vállalathoz, fizikai állományba, de tervezői munkára. Egy idő múlva azonban jött egy utasítás, hogy vidékre csak a párttitkár vagy a vezérigazgató engedélyével mehetek. Márpedig a flaszteron talajvédelmet csinálni elég nehéz. Ugyanakkor elengedni sem akartak, mert így szem előtt voltam. Szerencsére akkor már megjelent egy műfordításom – Golding „A torony” című műve –, így fölvettek az Irodalmi Alapba, és a főnököm végül is hozzájárult a kilépésemhez. Attól kezdve műfordítóként éltem. Ezt a szakmát is a börtönben kezdtem. A kezembe akadt a Forsyte Saga angolul, és az egyik fejezetét lefordítottam. Ez volt az első szépirodalmi fordításom. A saját munkáimból nem tudtam volna megélni, mert azok megjelenésére általában 6-7 évet kellett vámom. Most jelenik meg egy drámakötetem, ezek közül hármat ’85-ben írtam. A Sarusok megjelenésére 5 évet vártam, a Rácsokéra 7 évet. Csak a Médeia jelent meg viszonylag gyorsan.

– Az ellenzékkel mikor léptél kapcsolatba?

G. Á.: Az első kézzelfogható ellenzéki tevékenységem a Bibó Emlékkönyv szerkesztése volt. A Bibó Emlékkönyv, azt hiszem, határvonalat jelentett, mert sikerült azt a hetvenvalahány embert a népiektől az urbánusokon át a reform-kommunistákig a bibói gondolat jegyében „belekompromittálni” ebbe a vállalkozásba. Nagyon sokan féltek tőle, megítélésem szerint ezért is volt akkora jelentősége, mert ha egyik-másik közreműködője vitába is szállt a bibói gondolattal, azt mindenféleképpen a bibói magatartás szellemében, tehát a másik iránti türelemmel tette. Pedig a szóba jövő szerzők egyike-másika korántsem örült annak, hogy x-szel vagy y-nal együtt szerepel.

Monoron nem voltam ott, mert – mint utóbb kiderült – egész egyszerűen elfelejtettek nekem szólni. Akkor egy kicsit meg is sértődtem, de később túltettem magam rajta. Ami pedig az aláírási akciókat illeti, ez úgy volt, hogy amikor az ember éppen nem volt Szigligeten, akkor aláírt, amikor Szigligeten volt, akkor nem írt alá. Nekem ezen a téren viszonylag könnyű dolgom volt, mert a létem nem függött semmiféle aláírástól vagy alá nem írástól. Lévén, hogy nem voltam állásban, nem lehetett sehonnan kiebrudalni.

A többi meg már ismert; a Hálózatnak alapító tagja voltam, és amikor a Hálózat átalakult Szabad Demokraták Szövetségévé, megválasztottak ügyvivőnek. Így ügyvivő voltam egészen az első küldöttgyűlésig, tavaly őszig. Tovább nem vállaltam, mert időközben az írószövetség elnöke lettem. Az írószövetségben a választmányitag-választáskor Csoóri Sándorral együtt én kaptam a legtöbb szavazatot, ami a bizalomnak nagyon szép megnyilvánulása volt. Az elnökség igen vonzó feladatot jelentett, mert az írószövetség autonómiáját kellett közösen megteremtenünk: az írószövetségből napi politika fölötti szervezetet formálni.

– Miért a Szabad Demokraták Szövetségét választottad?

G. Á.: Olyan párt úgysem lesz, amellyel minden részletkérdésben tökéletesen egyet tudok érteni, s ha már így van, az ember a legközelebb állót keresi. Aggasztó jeleit látom annak, hogy Magyarországon ismét föltámadhatnak a múlt ordas eszméi. Én kétszer is tanúja voltam annak, amikor elszabadultak ezek az ordas eszmék. Ellenük az egyetlen igazi védelmet a gazdasági és szellemi felszabadulás jelentheti. Ezt nyugodtan fémjelezhetjük a liberalizmussal. Ha ehhez hozzávesszük az ember ösztönös rokonszenvét az elnyomottak és üldözöttek iránt, akkor már együtt is van a szociálliberalizmus.

– Ideiglenes köztársasági elnökként mit tartasz a legfontosabb feladatodnak?

G. Á.: Hogy a magyar politikai élet európai normáknak megfelelő stílusát fenntartsam. Hogy ne engedjem odáig fajulni a dolgokat, ameddig a választások alatt fajultak. Hiszen akkor olyan sebek keletkeztek, amelyek csak hónapok múltán fognak behegedni. Mindenesetre számolnom kell azzal, hogy egy rendkívül viharos történelmi korszak kellős közepén veszem át ezt a feladatot. Ráadásul egy olyan parlamenttel, amely teljesen legális, de tökéletesen gyakorlatlan. Szerintem minden adottsága megvan arra, hogy európai értelemben működő, civilizált parlamentté váljék. A szándék is megvan, a tagok képessége is. A megfelelő körülmények megteremtésében lehet nekem fontos szerepem. Természetesen nem egyedül. A lovagi csatákra emlékeztető módon a döntőbíró szerepét kell majd eljátszanom. Ennek a parlamentnek és benne a két legerősebb pártnak meg kell teremtenie azt a keretet, amiben megindulhat a társadalmi öntisztulás. Mert hogy ez a társadalom beteg, azzal mindannyian tisztában vagyunk. Az elkövetkezendő fél év, a nagyon sürgős gazdasági kényszerintézkedéseken túl, azt hiszem, javarészt azzal fog eltelni, hogy nagyon tervszerűen megteremtsük ezt a keretet.

– Köszönöm a beszélgetést.

MEGJELENT: BESZÉLŐ HETILAP, 17. SZÁM, ÉVFOLYAM 2, SZÁM 19