László György - Wisinger István - Göncz Árpád: Beszélgetések az elnökkel

Pesti Szalon Könyvkiadó, Budapest, 1994.
Részlet (65-66.oldal)

Wisinger István : Sokan ismerik azt a kijelentést, hogy önből a börtön csinált írót.

Göncz Árpád: Először is meg kell kérdeznem magamtól, hogy valóban író vagyok -e. Előző foglalkozásom kétségtelenül az volt, s ha vissza kell mennem valahova, „oda” megyek vissza. Az Írószövetségnek ma Magyarországon vagy hétszáz tagja van. A rossz nyelvek szerint a magyar irodalom kezdete óta összesen nem volt Magyarországon hétszáz író.

W.I.: Mi tesz valakit íróvá?

G.Á.:Csak arról beszélhetek, hogy ez velem hogyan történt. Három évig dolgoztam „odabent” fordítóként. Ezt a munkát igyekeztem, főleg formailag, igényesen elvégezni. A Churchill-emlékiratok, Kennedy- beszédek, második világháborús emlékiratok fordítását. Általában: szerettem olyan munkát kifogni, ami örömet szerzett, feladatot is jelentett.

W.I.: Melyik volt az első saját írása?

G.Á. : A Rácsok

W.I.: Börtönélmény?

G.Á.: Voltaképpen börtönélmény. Szegény Nyugati Laci története.

W.I.: Nem ismerem ezt a nevet.

G.Á.: Személyesen én sem ismertem, csak hírből. Ha jól tudom, tizenöt évet töltött börtönben. Kezdetben kommunista volt, egyébként zsidó, magyar és újságíró.

W.I.: Ez tizenöt évet ér.

G.Á.: Errefelé együtt tizenöt évet. Ezen kívül még igen-igen rossz költő is volt. Ha a Lipótot is beleszámítom, ahol végül is menedéket lelt, három nekifutásban az élete javarészét zárt intézetben töltötte. Az utolsó falatját is megosztotta bárkivel, bárki után jólélekkel cipelte a kiblit. Tiszta ember volt, hívő ember. A költeményei vécépapíron sokszorosítva jártak körbe a börtönben, és mindenki megértette őket. A hatóság is. Tudták, hogy „ellenforradalmi irományok”, tehát eszük ágában sem volt Nyugatit kiengedni. Mikor meg már kiengedték volna, ő nem akart kijönni. Már senkije sem volt, semmi nem kötötte a külvilághoz. Ez egyébként nyolc-tíz év alatt bárkinél bekövetkezik. Az, hogy kijönnie már nehezebb, mint bent maradnia. Láttam ennek több példáját. Erős ember – személyiségének végleges torzulása nélkül – körülbelül öt- hét évet képes odabent elviselni. Itt a határterület a személyiségtől függ.

W.I.: Ön hat évet töltött bent.

G.Á.: Hat évet. Sőt valamivel többet. Szóval a Rácsok voltaképpen a nyugati Laci-jelenségről szól. Mikor elkészültem vele, megmutattam Gáspár Margitnak. Ő azt mondta, azt mondta, az istenért, rakjam a fiók legmélyére. Később látta, néhány rendező. Így nem lehet államfőről írni- mondták-, ilyen tiszteletlenül. Később, hogy mégiscsak érdemes volna megcsinálni, de csak úgy, ahogyan meg van írva, mert minden változtatás Isten ellen való vétek. Szóval a darab mindenkor mély érzékenységeket sértett. Csakúgy mint a Kő kövön című drámám. Népi érzékenységet, zsidóérzékenységet egyidejűleg. Sajnos, úgy látszik, képes vagyok mindenki érzékenységébe egyszerre belegázolni. A Magyar Meideiá-t Angliában visszautasították. Először az volt a kifogás ellene, hogy keletinek nyugati, nyugatinak keleti írás. Ebben volt is valami. Ha valamikor tudni fogom, hogy valóban író vagyok-e, az akkor lesz, ha látom, hogy ezek a drámák valóban egy adott történelmi korszak mindenkor aktuális mondanivalóját tükrözik. A magánéletbe ágyazva szólnak történelemről, vagy a történelembe ágyazva magánéletről, mivel mindegyik mérlegszerkezetű, mind a két félnek igaza van, és a néző dolga, hogy eldöntse, kinek van igazán? Netán mindkettőnek? Ha tudom, hogy ezeknek, ha öt év múlva, ha hat év múlva is, de van valami-bármi megváltozott közvetítenivalójuk, nagyon boldog leszek. Eddig a jelek arra mutatnak, hogy van.