A maga írta válasz...

Azzal kezdeném, hogy minden levél megírja önmagára a választ. Még akkor is, ha mi nem írjuk. Az, hogy ma itt együtt vagyunk, voltaképpen egy most íródó válasz a társadalom gondjaira. Egy pillanatig nem állítom, hogy itt mindenki ugyanúgy gondolkodik és ugyanazt  hiszi - formális nemzeti egységről beszélni nagyon nehéz. Józan, értelmes, sokféleképpen gondolkodó emberek együttcselekvéséről beszélni könnyebb, olyanokéról, akik felismerik a problémák fontossági sorrendjét, és képesek a közösségre nézve fontosabbakat előbbre sorolni. Olykor még a saját érdekük kárára is. Az, hogy ez a tanácskozás létrejöjjön, hosszú előkészítést igényelt, de mielőtt még az megkezdődött volna, meg kellett születnie a tanácskozás ötletének, parancsoló szükségessége felismerésének, ami viszont a magyar társadalom rohamos átalakulásának folyamataiból egyenesen következik.

         Vessünk hát először egy rövid pillantást a mai magyar társadalom állapotára. Tekintsünk vissza 1920-ig, amikor a magyar történelem legnagyobb sokkját szenvedte el az ország. Talán részleteznem sem kell, hogy ha valaki a jobb kezét, bal lábát és két szemét elveszíti, aligha lesznek józanok és megfontoltak a reakciói. Például a politikai reakciói. Ez a folyamat - Trianon utóhatása - vezetett el a második világháborúig, Világháborús részvételünkig. Törvényszerűen. A végét tudjuk: katasztrofális volt. Az ország vezető rétegének várakozásai nem teljesültek be, elmulasztottuk azt az elemi óvatosságot, hogy a vállunk fölött hátra, vagy teszem azt keletre is visszanézzünk. Nem érdemes ma bűnbakot keresnünk, mindez természetesen következett a magyar társadalom állapotából, ugyanolyan természetesen, mint - kevesebb magyarban - az az igény is, ami az ellenállási mozgalomban megfogalmazódott: helyünk azoknak az erőknek az oldalán van, amelyek a világban demokráciát építenek, és amelyek óriási erőfeszítés és véráldozat árán megnyerték a háborút.

         Körülbelül három évig tartott az újdonsült demokráciánk kiépítésére irányuló hősies erőfeszítés, majd a hidegháború kezdetével s a vasfüggöny leeresztésével Magyarország voltaképpen politikai és társadalmi senki földjévé vált negyven esztendőre. Ennek a negyven esztendőnek a folyamatai kiszakíthatatlanok a magyar társadalom tudati állapotának fejlődéséből, mindenféleképpen számolnunk kell velük. Majd a régi Magyarország folyamatossága megszakadt, s az új Magyarország új lapot kellett hogy nyisson, és nyitott is új lapot. Dicséretre méltóan rövid idő alatt alkalmazkodott az új világ követelményeihez. Hat hónap alatt megteremtette a politikai intézményrendszerét, hat év alatt többé-kevésbé kiépítette a piacgazdaságét. Sikerült kivívnia a világ megbecsülését, mégpedig elsősorban két, sőt, most már három eseménnyel, amit állandóan hallok, ha külföldre megyek: az első 1956 volt, amelyik Európa páriájából bennünket a világ megbecsült népévé tett, mégpedig furcsa mód azzal, hogy forradalmunk leverése után a világ voltaképpen kettészakadt. Politikai fele a hatalmi egyensúly parancsára Magyarországot cserben hagyta, de a közvéleménye - és főleg a fiataljai - a magyarországi események hatására elszakadtak e politikai világtól az erkölcs meg az érzelmeik parancsát követve, megőrizték forradalmunk emlékét. Jobban, mint mi magunk, és én ma nem tudok valahova úgy menni, hogy azok, akik annak idején diákként a szovjet követségek előtt tüntettek Magyarországért, ma ne miniszterek, ne államfők lennének, s az első ölelés, amit kapok, mindenütt 1956-nak szól. Magyarország beleszólt a világ alakulásába. Anélkül, hogy tudta volna, forradalma a világra milyen hatással lesz, anélkül, hogy pontosan fel tudta volna mérni, hogy az bizony igen messze ható morális politikai következményekkel jár.

         Másodszor: Magyarország beleírta magát Európa és a világ történelmébe a vasfüggöny lebontásával, mikor ezt megtette, megindított egy nagyon messzemenő folyamatot. Akkor nem tudta pontosan, mi lesz a következménye, de igen jó politikai érzékkel és bölcsességgel képes volt megindítani. A harmadik: volt bátorsága rá - s ehhez 1995-ben óriási bátorság kellett -, hogy vállalja a gazdaság rendbetételének az áldozatát, vállalja az ebben rejlő veszélyeket, vállalja az áldozatot, ami valójában a szegények közös áldozata volt. Ezért elsősorban az ő adósaik vagyunk, és morális kötelezettségeink között első, hogy őket, a legtöbbet veszítetteket, kárpótoljuk.

         A rendszerváltás éve, 1989 Magyarországot a múltak csataterévé tette. Tudjuk, az eszméknek is van felezési idejük, s a gondolatoknak is van. Magyarországon ma együtt él 1920, 1930, 1945, él a sztálinizmus és a kádári konszolidáció időszaka, él a jelen, amely magába foglalja az eleven múltakat, és már fölöttünk süvít a jövő, érezzük a sodrát, tudjuk az irányát, csak a hatását, erejét nem, fogalmunk sincs, hogy fát fog dönteni, vagy csak az ágakat fogja megmozgatni, és a leveleket rezgetni. Ennek ellenére az ország ösztöne mind ez ideig jól működött, és ennek köszönhetjük, hogy ma az egyesült Európa kapujában és a világ legnagyobb erőcsoportosulásának, a térségünk számára is biztonságot jelentő NATO-nak a kapujában állunk. Ezt a lehetőséget elpuskázni nem szabad; ha elpuskázzuk, egy Szent István-i jelentőségű változást puskázunk el. Én azt hiszem, ezt minden politikai erőnek meg kell értenie. Ez nem választási, ez történelmi kérdés. Az Európai Unióba, a NATO-ba nem csak egy ország, hanem 10 millió egyén lép be, akinek pontosan tudnia kell, hogy miért és mire vállalkozik. Hallottuk már, hogy a semlegesség 3-3,5-szer többe kerül, mint amennyibe a NATO-tagság, de nem gondoltuk meg, hogy hol a kérdés igazi nyitja. Meglelik, ha visszagondolnak a Don-kanyarra, ahol a mai magyar hadsereg több mint háromszorosa veszett ott. Voltaképpen egyetlen csatában és a visszavonulásban, és azt hiszem, hogy minden korombéli, de még nálam valamivel fiatalabb ember is pontosan tudja, mit jelent az, hogy valaki két szemére megvakul, hogy fél lábbal jön haza,  hogy mit jelent, ha egy országot két oldalról kifosztanak. Nem a tagság, hanem a biztonság hiányának árát kell ezzel mérnünk. Mert ekkora költségtöbbletet jelent a távolmaradás. Szomszédainkkal közös érdekünk, hogy a feltámadt nacionalista dühök acsargását kivédő szövetségi rendszernek legyünk tagjai, amely egyaránt lehetetlenné teszi, hogy honfitársaink üldöztetést szenvedjenek, vagy hogy nálunk bárki üldöztetést szenvedjen azért, mert nem magyarnak született.

         De beszéljünk arról a veszélyről is, ami idehaza fenyeget: arról, hogy a társadalmi mobilitás,  a felemelkedés csatornái eldugultak. Aki ma egyetemre akar kerülni, annak már eleve egy, másfél nyelvet tudnia kell, és olyan kulturális többlet birtokában kell lennie, ami lehetővé teszi a továbbtanulását. Ezt a családok jó része megadni nem tudja. Egyedül egyvalami  pótolhatja: ha a középiskolai kollégiumokat átalakítjuk arra a mintára - és itt nem ideológiáira gondoltam, hanem nevelési mintára -, amely szerint annak idején a népi kollégiumokat létrehozták. Olyanra, ami úgy bocsátja az egyetem kapujába a diákot, hogy mindazt a számára addig hozzáférhetetlen kulturális kincset, amit a gazdagok gyermekei visznek  magukkal, megadja nekik a kollégiumban. Ennek a társadalmi és anyagi hátterét meg kell teremteni. Végig kell gondolnunk a kérdést alaposan: mert ha a tehetségtartalékunkkal nem tudunk gazdálkodni, ha nem tartjuk számon, akkor a jövőnkről mondunk le. Én azt hiszem, ez az egyik legfontosabb feladatunk.

         A vasfüggöny védelmében mi a szervezett bűnözést nem ismertük. A szervezett bűnözés ma épp úgy világméretű, mint a gazdasági élet, az árucsere. Mióta a világ világ, a bűnözők mindig két lépéssel járnak előtte a világ valamennyi rendőrségének, és ezt megszüntetni, mint ahogyan a korrupciót is, pusztán állami eszközökkel, pusztán rendőri eszközökkel, nem tudjuk. A társadalom kényszere tudja csak rászorítani a korrupt és a társadalomból önmagát kirekesztő embert a tisztességes életmódra. Azzal, hogy a társadalom elítéli azt, amit tesz. Szó se róla: ez az érdekviszonyok egyensúlyának a megteremtését követeli meg. Ez már kezdetét vette. Ellenőriztem: a volt kommunista országok között Magyarország társadalmi szerveződése kiemelkedően a legerősebb. Magyarországon lényegesen nagyobb számban és lényegesen szabadabban működnek a társadalmi kezdeményezések és a civil szervezetek, mint Köztes-Európa vagy a Szovjetunió bármelyik utódállamában. Ez valószínűleg annak az 5-6 esztendős előnyünknek köszönhető, amivel mi a változásban sorstársainkat megelőztük. Itt kezdettől fogva szabadabb volt a légkör, sőt ennek a szabadabb légkörnek az előnyeit is meg tudtuk őrizni.

         Még egy valamit szeretnék említeni: nekünk, ha demokráciát akarunk, nem az emberiséget kell szeretnünk. Az emberiséget minden diktátor szerette. Sztálin a proletáriátust szerette, de nem érdekelte a proletár. Hitler a németséget szerette, de háborúba kergette a német embert. Azt hiszem, nekünk sem a magyarságot kell szeretnünk, hanem a másik magyart. Azt a magyart, akinek a villamoson át kell adni a helyet, vagy akinek a szomszédban a lába eltört, azt a magyar öregasszonyt, akinek a levest el kell vinni, mert beteg, vagy azt a családot, amelynek az életét megnyomorítja egy fogyatékos gyerek, akiknek tehát meg kell teremtenünk az életlehetőségeit, fogható segítséget kell nyújtanunk. Gyakorlati szeretetre van szükségünk, egymás iránt. Gyakorlati szeretetre, ami gyakorlati tennivalót jelent, s nem idealista elvontságot. És összefogást. Talán mostantól számított négy hónappal ezelőttig majdnem minden beszélgetés, akár polgármesterekkel, akár mással folyt, azzal kezdődött, hogy valaki az asztalra ütött, és kijelentette: erre, vagy arra "az állam köteles". Arra, ami az ő számára természetesen a legfontosabb. De ezt lassan fölváltották azok a megbeszélések, amelyek során azon töprengtünk: mi kell ahhoz, hogy egy falu falu maradjon, és a falut hogyan védjük meg, és mi az, amit egy falu önmaga nem tud ellátni, csak másokkal együtt, vagy mi az, ami csak a központját képező város segítségével, támogatásával vagy vele való összefogással oldható meg. Hogy ez mennyire más, akkor vettem észre, amikor valaki az asztalra üt és megint elkezdi mondani: "az állam köteles", majd a rákövetkező beszélgető partner felállt és azt mondja: az állam itt nem tud semmit tenni, itt nekünk kell csinálni valamit, és ha mi nem csináljuk meg, akkor nem lesz az egészből az égvilágon semmi. Mostantól számított körülbelül két hónap óta kifejezetten érzem - a korábban talán indokolatlanul mély elkeseredés és borúlátás után - a derű újjászületését, a jövőbe vetett bizalmat. Igaz: ez a legszegényebbek életszínvonalán nem sokat változtat.

Ugyanakkor viszont jelzést jelent, a fölöttünk süvöltő jövőnek a jelét, és ez a jövő elsősorban a magatartásformák változásában mutatkozik meg. A társadalom szinte magától értetődő természetességgel vette a kezébe a tulajdon sorsának intézését, mint ahogy ma itt megfogalmazódott az Önök együttléte során is: az a követelés, hogy hallathassák a szavukat, hogy meghallgassák Önöket, s hogy Önök az eddiginél, korábbinál sokkal nagyobb felelősséget vállalnak részint a maguk érdekcsoportjának vagy szervezetének, részint az ország egészének sorsáért. Ez, azt hiszem, döntő jelentőségű. Ezért merem állítani, hogy a mai együttlétünk határkövet jelent, vagy legalábbis mérföldkövet. Elindultunk egy úton. A levél már írja a maga válaszát. Önök ezren vannak itt, de úgy vélem, milliók képviseletében. Önökre nézek, akár a bélyeggyűjtők küldöttei, akár valamelyik szakszervezeté, mindegyikük képvisel jó néhány más embert. Én itt kiemelném a szakszervezetek fontosságát. Figyelemmel kísértem a Szekszárdi Húsipari Vállalat kálváriáját. Azt hiszem, egyetemlegesen elítélhetjük saját magunkat. Mert nem engedhetjük, hogy akár csak tíz dolgozó türelmével, emberségével, életével így visszaéljen valaki, mint Szekszárdon tette. Régi szakszervezeteink persze más munkastílushoz szoktak. A szakszervezet ereje, cselekvőképessége beszűkült. Meg kell tanulnunk a nyugati szakszervezetektől, amelyek régóta a kapitalizmus módszerei között dolgoznak, mi a módja annak, hogy a dolgozók érdekeit képviselni tudják. A XIX. század végén az Egyesült Államokban még ágyúval lőttek a sztrájkoló bányászokra. Ma az Egyesült Államokban a szakszervezet nagyhatalom, és együtt tud működni az elnökkel, a kormányzattal, és együtt tud működni a munkaadókkal. A bőrömön érzem, hogy ennek a kialakulása szintén megindult.

         Köszönöm, hogy az együttlétükkel az optimizmusomat erősítették. Abból, ami ma itt elhangzott, semmit sem tagadok. Ezek a teendőink, s ezt a sok teendőt egyszerre megvalósítani nem tudjuk. Nagyon örülök, ha 1998 bebizonyítja, hogy a fenntartható fejlődés feltételeit megteremtettük. Nagyon örülök, hogy a pénzügyi megszorítások nem a termelés visszaesését eredményezték, s még jobban örülök annak, amit talán kevesebben tudnak, hogy csak ebben az évben a magyar ipar termelékenysége újabb 11 százalékkal nőtt. Ami önmagában is óriási szó. Nagyon-nagyon örülök, hogy a társadalmi megtakarítások növekvő összege arra vall, hogy a polgáraink látják a jövőjüket, és a jövőjük számára próbálnak tartalékokat biztosítani, mert van már értelme, hogy az életüket megalapozzák és újrakezdjék. Ha itt körülnéznék, és bárkit megszólítanék, nem volna Önök közül senki, akinek a családjában ne akadt volna valaki, akinek az elmúlt 50 évben újra kellett kezdenie az életét, mert kirabolták, elkergették, kitelepítették, hiszen nincs a magyar társadalomnak olyan rétege, amelynek ez idő alatt ne lett volna valamiféle üldöztetésben része. Ne engedjük meg magunknak azt, hogy megkeseredett emberek módjára ellenséget keressünk, s hogy a képzelt ellenséget  hibáztassuk a történelmi jégverésért. Azt hiszem, erősebbek vagyunk annál, minthogy erre a pótszerre szorulnánk. Erősebbek, bátrabbak és okosabbak.

Elhangzott: a szakszervezetek Párbeszéd a társadalom demokráciájáért c. konferenciáján a Liget Kongresszusi Központban Budapesten, 1997. október 18-án

Tovább az oldalra
Göncz 100