A halálraítéltek kiáltásai

Göncz Árpád író, a Bibó István-per másodrendű vádlottja 1958 őszén hat napon és öt éjszakán át reménykedve, de a legrosszabbra is elkészülve, az utolsó hajnali kiáltás szavait formálgatva várta, hogy halálra vagy életfogytiglani fegyházra ítélik. Most itt ül velem szemben a tágas Bécsi úti lakásban és az elmúlt évtizedek eseményeiről beszélgetünk.

Ablakából tágas térre látni, a téren túl a katonai amfiteátrumra, melynek kövei között a római időkben gladiátorok harcoltak egymással, s az oroszlánok rabszolgákat téptek szét. Íróasztala fölött színes nemesi családfa-rajzolat, odább képek, fametszetek, egy Kőnig Róbert-alkotás, a polcokon körben könyvek, a szabad felületeken korondi köcsögök, különös szobrok, egy vasfa, egy tanzániai állatember, zsiráf, de arca van, szaharai vizes edények. A parketton kézi szövésű perzsa, mi egy kis üvegasztal mellett ülünk, Göncz mögött egy másik szék, az alacsony polc előtt szürke bőrönd.

Göncz 1922-ben született Budapesten középosztálybeli polgári családban, a Pázmány Péter Tudományegyetemen jogi doktorátust szerzett, de hosszú ideig agronómusként majd hegesztőmunkásként kereste a kenyerét. Színvonalas regénye, elbeszélései, színdarabjai drámai életanyaggal telítettek, de műfordítóként mégis ismertebb, mint íróként. Éppen a napokban jelent meg új Updike-fordítása, az Így látja Roger, mely a szakma szerint is bravúros vállalkozás. 1976-ban József Attila-díjjal, 1989-ben pedig a Wheatland interkulturális díjjal tüntették ki. A magyar PEN Klub és a Történelmi Igazságtétel Bizottság alelnöke, két hete pedig a Magyar Írók Szövetsége elnöke. Történelmi évben és percekben ültünk le beszélgetni, Kelet-Európán forradalmi változások söpörnek végig, s néhány napja Romániában is kitört a forradalom. A lábunknál, a szőnyegen táskarádió áll. Göncz Árpád időnként lehajol és bekapcsolja a készüléket. Fél órája sem beszélgetünk, amikor izgatott hírolvasó közli, hogy elfogták a menekülő Ceauşescut.

Mindez, beleértve a lakás táji környezetét is, a hajdani véres fövenyű arénával, látszólag nem illik Göncz Árpád mosolygósan szelíd személyiségéhez. Lénye szinte ellenpontozása a történelmi viharoknak, drámáknak, emberirtásoknak. De Göncz Árpád furcsa módon mindig ott járt, ahol elbizonytalanodott és leértékelődött az élet. Így aztán megsebesült, fogságba került, megszökött, bujdosott, szervezkedett, börtönbe zárták, kiszabadult, és… Azt hiszem a jövő bizonytalan.

– Családilag a vidéki Magyarországhoz is van közöd, vagy tősgyökeres budapesti vagy?

– Bulcsu, én azt hiszem, jellegzetes K. und K. família a mienk. Magyarország elszakított részeinek három szegletéből jött a családom, édesapám csáktornyai, ott is éltek a Zrínyi várban, édesanyám dél-erdélyi, a feleségem családja felvidéki és kassai, így mibennünk a történelmi Magyarország egyesült. Mikor az én egyetemista koromban antropológiai méréseket végeztek, a professzor feltette rám a mércét és azt mondta, hogy itt kiskun, feltette keresztbe, és azt mondta, hogy bácskai. Nem tudta kideríteni, hogy én tulajdonképpen honnan is jöttem és honnan nem. Én már Budapesten születtem, a nyelvemet édesanyámtól örököltem, mert beszédemről még tizennyolc éves koromban is felismerték az erdélyit. Tájélményem talán a Balaton környéke, mert ötéves koromtól kezdve évekig jártunk Balatonberénybe, tehát számomra Balatonberény volt a vidék. 1950 után, mint talajvédelmi agronómus jártam az országot, és talajmintákat vettünk, így Magyarországot körülbelül egy méter húsz mélységig ismerem. Ez volt az én tulajdonképpeni tájélményem. Az ország összes hegyes és dombos vidéke, Nógrád és a Duna-Tisza köze így rögződött belém, alig van olyan major, amit itt ne láttam volna.

– Édesapád is jogász volt, vagy agronómus?

– Édesapám eredetileg sportoktató volt, idősebb korában üzemi statisztikusként ment nyugdíjba. Nagyapám posta vezérigazgató helyettes volt, vidéki postamesterből kűzdötte föl magát összeköttetések nélkül. Az ő édesapja 1848-ban kapitány volt, részt vett Buda ostromában, a családi hagyományok szerint a Vág vidéki harcokban sebesült meg, pikával szúrták át a combját. Utána kilencesztendős várfogságot szenvedett. Egy budai német polgárlányt vett feleségül, Ráckevén a falusi rác bíró volt az esküvői tanú. Ebből a házasságból született tíz évvel később a nagyapám.

– Egy jogászdoktorból hogyan lesz agronómus?

– 1948 után vasmunkásként dolgoztam, autogénhegesztő és csőszerelő voltam, de egy barátom áthívott a talajvédelemhez. Először talaj technikus voltam, aztán üzemvezető helyettes, majd üzemvezető. Beiratkoztam a gödöllői agráregyetemre, és négy évet elvégeztem a növénytermesztői szakon. Ezt 56 szakította meg, s mikor a szabadulásom után folytatni akartam, nagy hamar kizártak az ország összes egyeteméről.

– Mi történt veled a háború végén, egy jogi doktorból hogyan lesz hegesztő?

– Ebben a történelem a ludas… A háború végén hívtak be katonának, de megszöktem és csatlakoztam az ellenállási mozgalomhoz. A Táncsics Mihály zászlóaljba kerültem, amely a Magyar Diákok Szabadság Frontjának volt az egyik zászlóalja. Formailag KISKA (Kisegítő Karhatalmi) alakulat volt, de nem minden KISKA alakulat volt ellenálló. Két százada volt, az egyik javarészt orvostanhallgatókból, a másik közgazdászokból állt. Én az orvostanhallgatók századában voltam szolgálatvezető az után, hogy Magyarország utolsó ökörizált gyalogosaként visszavonultam Bélapátfalvától Diósjenőig, majd lekerültem Várpalotára. Amikor ismét felszöktem Budapestre, már égtek a csepeli falvak, és rövidesen bezárult Budapest körül a gyűrű. Rövid ideig az országúti ferenceseknél találtam menedéket, az Egység útja szerkesztőségében, ami Magyarország első ökumenikus folyóirata volt. Ők, a ferencesek kötöttek össze a régi barátaimmal, mert amíg katona voltam, elvesztettem a szálakat. Akkor jött létre a Collegium Medicumban ez a zászlóalj, oda „vonultam” be, és vittem magammal hozzájárulásként egy öreg Mannlichert, s ha jól emlékszem, két kézigránátot. Volt nálunk néhány Eötvös-kollégista, a társaság egy része Magyarországon rekedt székely fiúkból állt, a többi a kiürítést szabotáló orvostanhallgató és szökött munkaszolgálatos. Fegyverünk nagyon kevés volt.

– Mit tudtatok csinálni, mint ellenállók?

– Viszonylag keveset, szerintem az igazi érdemünk az volt, hogy sikerült négyszázvalahány fiatalembert itt tartani Magyarországon. Halottaink is voltak, egy ott esett el, ahol én 1944 karácsonyán megsebesültem, tábori csendőrökkel vívott tűzharcban, Rákoshegyen.

– Hogyan sebesültél meg?

– A combomat lőtték át. Előző nap megpróbáltunk átmenni a vonalon, átküldtünk az oroszokhoz három-négy embert. Ha jól emlékszem, egy repülőakadémikust, egy finnugor nyelvészt és egy néprajzos egyetemistát. Az éjszakát, mikor az oroszok Vecsésnél áttörtek, a két vonal között töltöttük. Belőtt területen, embertelen tűzben. De nem kaptunk visszajelzést, kénytelenek voltunk a német vonalon át Rákoshegyre visszahúzódni. Reggel Rákoshegyen leszereltük a nyilasházat, talán érdekes, hogy két tizenhét éves gyerek volt velem, az egyik Kass János, a másik, ha jól emlékszem Pukánszky professzor és Kádár Jolán fia, Pukánszky Béla. Csak épp elfelejtettük elvágni a telefondrótot, és délben, amikor éppen ebédelt a társaság, rajtunk ütöttek a tábori csendőrök. Ekkor sebesültem meg. A csatazaj hallatán az oroszok három oldalról megrohamozták a községet. Egyenruhában voltunk, nyilván rögtön elfogtak volna. Még épp ki tudtunk csúszni, és bejöttünk Budapestre a Collegium Medicumba. A kollégium három emeletét sorra ellőtték alólunk, nekem három fogkefém veszett oda a különböző szinteken. Az utolsó csupa lyuk hídon sebesülten áthoztak Budára, a szüleim lakására. Apám nem is tudta, hogy Budapesten vagyok. Ott ért a felszabadulás, az első orosz elvitt hadifogságba, s szökhettem megint. Átlőtt lábbal. Egyébként óriási gyakorlatom van a szökésben: a magyar hadseregből egyszer, az oroszoktól háromszor szöktem meg. Volt egy fogadalmam: az országot se jobbra, se balra nem hagyom el… Hát ezt eddig még sikerült betartanom.

– És a sebesülésed?

– A combomat lőtték át. Isteni seb volt, csak húst ért. Pesten először kórházba vittek, de ki állt ott velem szóba? A Honvéd Kórházban meg a klinikán is levágott kezek, levágott lábak hevertek a folyosón, isten ments, hogy ott maradtam volna. Aztán a Collegium Medicumban egy másodéves bekötözött, utóbb a ceglédi kórház sebész főorvosa lett, onnét ment nyugdíjba. Hogy nem gennyedt el a sebem, csoda volt. Mondta, hogy fogd meg jól az ágyat, megkapaszkodtam, és kiszedte a sebből, ami benne volt, köpeny, nadrág, gatya, aztán beledugta, ami nem volt benne, két arasz géz, de szemmel láthatóan kitűnően csinálta. Már bevarasodott sebbel hajtottak el az oroszok, és szöktem vissza.

– Ki hajtott el, és honnan?

– Már az oroszok, amikor a pincében elfogtak. A Bors utcában, a szüleim lakásán.

– Kis robot vagy igazoltatás?

– Igazoltatás. Civilben voltam, de az életkorom és a sebesült lábam okán teljes joggal hitték, hogy átöltözött katona vagyok.

– Az előbb egy kérdés kapcsán azt a kifejezést használtad, hogy „felszabadulás”. Ez csak, mint terminológia került elő, vagy számodra ennek a szónak tartalma is van?

– Van. Az utolsó előtti napon, amikor a pincében feküdtem a szén tetején, minden papír nélkül, a mellettünk levő házban Kun páter garázdálkodott, s hajíttatott le a második emeletről többeket, egy szökésben levő őrmestert is.

– Ki volt az a Kun páter?

– Pap, és véreskezű gyilkos. Nyilas karszalaggal járkált, Parabellummal a csuhája kötelén, ki is végezték a háború után. Szegény őrmester ott halt szörnyet a kövezeten. A nyilasok a szomszédból csak azért nem jöttek át, mert a Bors utcát hosszában végig lőtték az oroszok. A revolveremben három töltény volt. Az első kettőt annak szántam, aki bejön, az utolsót magamnak. Hiába, hogy elhajtott fogságba az első orosz, számomra ez mégis felszabadulás volt. Az életemet mentette meg. Mert a kérdés az volt, hogy ki kap el előbb?

– Még mindig nem mondtad meg, hogy egy jogi doktorból hogyan lesz hegesztő?

– 45-ben visszamentem az Országos Földhitel Intézetbe, de mivel a Kisgazdapárttal volt személyi kapcsolatom, az ellenállási mozgalomban a Teleki Pál Munkaközösség tagja voltam, amelyből később a Kisgazdapárt centruma vált: Saláta Kálmán, Hám Tibor, Jackó Pál, Bognár, Csicsery-Rónay és még jó néhányan, a párt főtitkára, Kovács Béla mellé kerültem személyi titkárnak. A Független Kisgazdapárt ifjúsági szervezetének, a Független Ifjúságnak voltam a budapesti elnöke, és lapjának, a Nemzedéknek a főszerkesztője. 23 éves koromban. A Nemzedék-et természetesen hol betiltották, hol nem, Kovács Bélát elvitték az oroszok, én állás nélkül maradtam. Egy teljes évig nem volt munkám. Szegények voltunk, végül egy barátom kisüzemében lettem segédmunkás, ott tanultam meg hegeszteni. Amikor a műhelyt államosították, mentem tovább. Először a Mátravidéki Erőmű építkezésen voltam csőlakatos és autogénhegesztő, de ott nem colos csöveket hegesztettek, amihez hozzászoktam, hanem 70-80 centiméter átmérőjű csöveket, s én csak álltam ott, mint a Bálám szamara. Két hét múlva kitettek. Némi szorongással szegődtem el utána a Vegyipari Gépgyárba, szintén autogénhegesztőnek, ez a gyár viszont életem legkellemesebb emléke maradt. Olyan közösségben én soha nem fogok dolgozni, még ma is visszavágyom. De utóbb hűtlen lettem a gyárhoz, innen kerültem az újonnan létesített Talajjavító Nemzeti Vállalathoz, ahol szintezőként és technikusként kezdtem. 1951-ben, ha jól emlékszem, éppen akkor tört ki a koreai háború.

– Itt dolgoztál 56-ig?

– Amikor a Talajjavító Vállalatot átszervezték, átkerültem az Agrotervhez, majd az OMI-ba. Magyarországon én dolgoztam ki annak idején az első talajvédelmi tervezési módszert, ami csodálatos módon hasonlított az amerikaihoz, pedig szakirodalmat alig kaptunk. Az Agrotervben irányító-tervező, a talajvédelmi tervezőcsoport vezetője voltam.

– És közben nős voltál?

– Igen, 56-ban született a negyedik gyerekem, 56 májusában. Közben levelezőn végeztem a gödöllői egyetemet.

– Számítottál arra, ami 56 októberében történt, vagy meglepett?

– Éppenséggel nem lepődtem meg, hisz a volt népi kollégisták, az Agroterv fiataljai, akik ismerték a múltamat, már kerestek. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy már az első nap tudtam, hányadán állok, hiszen többet voltam vidéken, mint Budapesten. Korábbi politikai kapcsolataim megszakadtak, és beletelt három-négy napba, mire úgy, ahogy kiismertem magam. Akkor is inkább az ellenállási mozgalom idejéből fennmaradt összeköttetéseim vezettek a politikai mozgástér közepébe. Nagy Imrét ismertem még a parlamentből, de Donáth Ferenccel akkor találkoztam először. Egyébként abban a nem egészen két hétben a szerepem nem volt különösebben jelentős.

– Nem jelentős? Végül is hogyan élted át a forradalmat, mit csináltál?

– A Parasztszövetség megalakításában vettem részt, hiszen Kis Sándor, volt kisgazdapárti képviselő, szívbéli jó barátom és a legkisebbik gyermekem keresztapja, a Parasztszövetség igazgatója lett. Hogy a tisztségem mi volt, arra már nem emlékszem pontosan, hiszen az egész olyan rövid ideig tartott. Közben repülőgéppel lementem Baranyába, Kovács Bélához. De éppen csak beköszöntem hozzá, mert már jött fel ő is Pestre. 4-e után, amikor a forradalmat leverték, az utóvédharcok idején kerültem én úgy-amennyire a dolgok közepébe.

– Hittél a forradalom győzelmében?

– Hittem, persze, de 28-án estétől kezdve, amikor az orosz csapatok visszafordultak, lehetetlen volt, hogy az embernek ne legyenek kétségei. Ugyanakkor mást se hallottunk, mint megnyugtatást: mint Nagy Imre is. Az oroszok csak a tiszti családok és a kiürítés biztosítására jöttek… 3-án este ment ki Tökölre Maléter tárgyalni. A tárgyalások már csak a kivonás részleteiről folytak… A tények azonban, melyekről folyamatosan értesültünk, ennek homlokegyenest ellentmondtak. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy 4-én hajnalban az ágyúdörgés meglepett volna. De nézd, semmit sem lehet úgy csinálni, hogy az ember ne higgyen az értelmében. S elég hamar magunkhoz tértünk, hiszen addigra már a munkástanácsok jó része fölállt, s bár nem alakult még meg a Nagy-budapesti Munkástanács, a munkástanácsok hálózata, mint a kettőshatalom eszköze, már létezett.

– Ezek szerint, amikor november 4-én a szovjet támadás rázúdult Budapestre, nem hitted, hogy ezzel a forradalmat leverték?

– Nem, nem. Szentül hittem, hogy vannak még lehetőségeink, hogy sok minden menthető. Nézd, a forradalom valóban népfölkelés volt, sem megfogalmazott programja, sem szervezett vezetése nem volt. „Ideológiája” csak Bibó István fogalmazványai nyomán, november 10-e után alakult ki. Ebben én már nyakig benne voltam. Véletlenül hírét vettem, hogy a forradalmi erők egységes felkérése esetén az indiaiak hajlandók közvetítést vállalni köztünk és a Szovjetunió kormánya között.

– India? Ezt most hallom először…

– Abban az időben Budapesten minden magyarországi diplomáciai tevékenységnek az indiai nagykövetség volt a fókusza. A magyarországi pártok, a Nagy-budapesti Munkástanács, a Parasztszövetség és az Értelmiség Forradalmi Bizottságának közös felkérését én hoztam össze és tárgyaltam meg a dolgot Rahmannal, a budapesti indiai ügyvivővel, aki ragyogóan értelmes, Cambridge-ben végzett, velem egyidős fiatalember volt. Ő fordította Nehru rokonszenvét a magyar forradalom irányába. Nehru ugyanis az indiai parlamentben kezdetben elítélte és ellenforradalomnak nevezte, ami Magyarországon történt. Amikor két nap múlva ellenkező értelemben nyilatkozott, India fiatal budapesti „tisztviselőjének” tájékoztatására és értékelésére hivatkozott. Ez a „tisztviselő” Rahman volt. Bibó Istvánnal már korábbról ismertük egymást, és ő már november 6-án, a Parlamentben kidolgozott egy kompromisszumos javaslatot a magyar kérdés megoldására, amit átadott a francia kultúrattasénak, azzal a felhatalmazással, hogy az Egyesült Államok és Anglia kormányának is továbbíthatja. Ez az írásmű szolgált a közös állásfoglalás alapjául. Felkérésünk nyomán, Budapesten járt Khosla, India prágai nagykövete, a kiváló nemzetközi jogász, és arról igyekezett tájékozódni, hogy hirdetnek-e Magyarországon statáriumot? Khosla feltehetőleg reálisnak ítélte az elképzeléseinket, mert utána K. P. S. Menon, India Magyarországra akkreditált nagykövete, aki Moszkvában székelt, szintén ideutazott.

– Krisna Menon?

– Nem Krisna, K. P. S. Menon. Rendkívül kulturált, magas rangú idős diplomata, aki Angliában végezte a tanulmányait. Mi a margitszigeti Nagyszállóban adtuk át neki az emlékiratot, ő átvette, és vállalta, hogy továbbítja a kormányának, az indiai kormány pedig Bulganyinnak. Bulganyin át is vette tőlük, de választ nem kaptunk rá. Az indiai nagykövetség arra is felhatalmazást kapott, hogy azt Bécsben, az Egyesült Nemzetek képviselőjének, De Seynes-nek átnyújthassa.

– Mindez mikor történt?

– A nőtüntetés napján. Bibóval a Margitszigeten adtuk át emlékiratunkat Menonnak. A beszélgetés végén a nagykövet felállt, beült a kocsijába és a nőtüntetés végéig fel-alá járt a kocsival a menet mentén, abban a reményben, hogy jelenléte, az indiai lobogó majd csökkenti a beavatkozás veszélyét. Menon rajtunk kívül másoktól is kapott feljegyzéseket, hiszen a forradalmi erők több tagjával is találkozott. De a mienk volt az a kompromisszumjavaslat, amelyiket aláírt mind a három párt, a Nagy-budapesti Munkástanács és az Értelmiség Forradalmi Tanácsa.

– Ezen kívül mit csináltál még?

– A „Magyar Segélyt”, tehát a letartóztatottak hozzátartozóinak megsegítését szerveztem, és részem volt Nagy Imre könyvének kicsempészésében is.

– Nagy Imre könyvének?

– Igen. A magyar nép védelmében című kötetnek, amely két művét foglalta magában. Amelynek a mottója az volt, hogy „Világ proletárjai, egyesüljetek”, és „Hazádnak rendületlenül légy híve, óh magyar.”

– Ez kézirat volt?

– Kézirat. Ha jól tudom, korábban már megpróbálták kijuttatni Jugoszlávián keresztül, de akkor nem sikerült. Végül mi, Regéczi Nagy Lacival vállaltuk, aki a Bibó-perben a harmadrendű vádlott volt. A kéziratot Regéczi az angol követségen keresztül juttatta ki a nyugati emigrációnak, azzal a kéréssel, hogy nyomtassák ki és küldjék vissza. Hát visszakerült, egy példánya mindenesetre ott volt a vádiratom mellett, bűnjelként. E könyv odakint nagyot szólt; eredeti szándékunk az volt vele, hogy ne lehessen bizonyítani, hogy Nagy Imre nem kommunista. Amikor megtudtam, hogy a Nagy Imre elleni perben a könyv is vádpontként szerepelt, rossz volt a lelkiismeretem, mert jó ideig nem tudtam, hogy nem ártottunk-e Nagy Imrének a kijuttatásával.

– Ki volt ez a Regéczi Nagy László?

– A második világháborúban páncélos hadapród, a háború után az angol követség sofőrje. Gyermekkori jó barátom. A kéziratot Kardos László adta át nekem, és én az angoloknak.

– Mi történt aztán?

– Jött a MUK, a Márciusban Újra Kezdjük jelszó. Többé-kevésbé nyilvánvaló volt, hogy nem lesz semmi, de nyugaton rettegtek a forradalom fellobbanásától. Az indiaiak felajánlották, hogy ha meghívjuk, március 15-ére ideküldik Indira Gandhit, hogy október 23 eseményei meg ne ismétlődhessenek.

– Nehru lányát?

– Igen. Kodály írt egy levelet Nehrunak, és úgy volt, hogy Indira Gandhi idelátogat március 15-ére, hogy az eseményeknek és a megtorlásnak gátat tudjanak vetni. Én nem tartottam valószínűnek, hogy komoly megmozdulástól kéne tartani, és úgy látszik ez volt az indiai követség helyzetértékelése is, mert végül a vendég nem érkezett meg.

– Azt hiszem, veszélyben voltál. Te miért nem disszidáltál?

– Említettem, hogy volt egy fogadalmam, még 41-ből, hogy az országot se jobbra, se balra nem hagyom el. Ha az ember politikai szerepet vállal, akkor megengedhetetlen, hogy épp a válság időszakában dezertáljon. Békében, az más. Aki önként vállalta a szolgálatot, tartson is ki.

– Vártad a letartóztatást, vagy meglepett?

– Két hétig jártak utánam, „erőszakos” volt a figyelés. Pár napig nem is aludtam otthon, aztán hazajöttem, és itt tartóztattak le.

– Ebben a szobában?

– Itt. Ha jól emlékszem, március 21-én.

– Éjszaka, vagy hajnalban? Hogyan történt, próbálj visszaemlékezni.

– Egy vagy két óra lehetett, már jóval éjfél után. A kisfiam nem aludt, itt feküdt mellettem az ágyban és rettenetesen sírt. Nem értettem, miért. Aztán dörömböltek, bejött egy falka fogdmeg, a házmester, a házmegbízott, aki egész testében reszketett. Öltözzön fel, mondták a rendőrök. Azt hiszem, civilben voltak, nem emlékszem pontosan, nem tudom felidézni, csak az éjszaka hangulatát. Feszült volt a légkör, hiába hogy számítottam rá. Felöltöztem és elmentem velük. Utólag megtudtam, hogy a lakásban mindent tűvé tettek, felforgattak. Nem ez volt nálunk az első házkutatás, így a feleségemet sem érte újdonságként. Egy fekete kocsival vittek el, azt hiszem, Volga volt… Aznap éjjel tartóztatták le Bibót is, és másnap Regéczi Nagy Lacit. Éppen kinn volt Bécsben, amikor visszajött, akkor.

– Regéczi ekkor még sofőr volt az angol követségen?

– Igen. Azt hitték, hogy kint marad, de visszajött. Mondjuk, az elfutás nem volt szokása.

– Hová vittek?

– A Fő utcába, ott voltam az egész vizsgálat alatt. Majdnem másfél évig tartott.

– A vád, amit végül megfogalmaztak, valóságos tényeken alapult, vagy kitalált koholmányok voltak?

– Nem, nem… Általában nem szerepeltek kitalált tények. Láttam ott egy óriási szociogramot, egy rajzot, amelyen a forradalom szereplői voltak felsorolva és neveik a kölcsönös kapcsolataikat jelző vonalakkal összekötve. Nem volt nehéz a kapcsolatrendszert feltérképezni, hiszen minden nyíltan történt. A jegyzőkönyveket ugyan az esetek többségében a vizsgálók fogalmazták, de a szövegükbe bele lehetett javítani. Annyi volt a keresztül-kasul, egymással összefüggő tény, hogy nem kellett tényeket kitalálni, inkább a rostálás jelentett a vizsgálók számára problémát. Az emberek általában nem tagadtak. A fiatalok maguktól és büszkén mondták el, miben vettek részt, mert jogosnak tartották, amit tettek. Mi sem tagadtunk az égvilágon semmit. Mindössze arra kellett vigyázni, hogy az ember mást meg ne vádoljon. Persze azokra, akikről biztosan tudták, hogy kint vannak Nyugaton, sok mindent átterheltek. Az 56-os ügyek vizsgálati anyaga, ha kellő kritikával kezelik, elsőrendű történelmi forrásanyag. A tények dolgában viszonylag keveset torzít. Persze, ha valakivel véletlenül találkoztál az utcán és együtt bementetek meginni a feketét, ez úgy szerepel a jegyzőkönyvben, hogy X. Y.-nal megbeszélést tartottál és utasítottad erre vagy arra. A jegyzőkönyvnyelvet a tények nyelvére kell lefordítani és pontosan értelmezni.

– Szerinted megvannak ezek az iratok?

– Gondolom a java része meg. Persze a nagy perek, mindenekelőtt a Nagy Imréké, csonkított, hamisított anyag, az biztos. A mienk tartalmilag valószínűleg érintetlen. Ismerem a magam ítéletét, nagyon mulatságos, ha érdekel, elolvashatod, mert megjelent a Beszélő 27. számában.

– Másfél év vizsgálati fogság kegyetlenül hosszú idő. Fizikai erőszakot alkalmaztak?

– Nem. Minek alkalmaztak volna? Fizikai erőszakot ott szoktak alkalmazni, ahol egy nem létező vagy nem ismert tény bevallására akarnak valakit rákényszeríteni.

– Ok nélkül is meg szokták verni az embereket, gyűlöletből, vagy csak úgy passzióból.

– Voltak ott verések… Nézd, mi a Fő utcának az úgynevezett kis fogdájában voltunk, a mellettem levő zárkában Fekete Gyula, és itt voltak a főkatonák, főpolitikusok. A 476-osok – azoknak a törzsszáma kezdődött 476-tal, akik ügyét a Fő utcában tárgyalták – általában itt voltak, Nagy Imréék meg tudtommal az úgynevezett „három íróban”. A harmadik emeleten volt néhány parkettázott szoba, ahol íróasztal is volt, s ha valamit le akartak íratni, oda vitték fel az embert. No, amikor Losonczyt megölték, a közeli zárkákban hallották a kiáltozását. Én nem tudom, melyik zárkában volt. Szentül meg vagyok győződve, hogy például Szilágyit, mielőtt tárgyalásra vitték, rettenetesen megkínozták, mert ő az első pillanattól kezdve újra meg újra a szemükbe vágta, hogy maguk a gazemberek, maguk a gyilkosok. A tényanyag, ami miatt elítélhették, minimális volt, de aki rájuk borította az íróasztalt, azt megölték. Lejjebb, járási ügyekben, ahol pufajkások gyűjtötték be az embereket, ahol a helyi párttitkár vagy a helyi tanácselnök bosszúja érvényesült, ott könyörtelenek voltak. Isten tudja, hány embert verhettek agyon… Mi viszont a politikai felső réteghez tartoztunk idefent, és egyrészt nem volt rá szükség hogy verjenek, mert a tények a kezükben voltak, másrészt tartaniuk kellett a külföld szemétől is. Nem elképzelhetetlen, hogy mi annak köszönhetjük az életünket, hogy Nehru közbelépett az érdekünkben. Az életünk annyira ki volt centizve, hogy az ítélet délutánján dőlhetett el a sorsunk. A bíró őszintén megütődött, hogy az ügyész nem kért ránk halált. Őt szemmel láthatólag még csak nem is értesítették róla, hogy nem ítélhet halálra minket. Csak az ügyésszel közölték. Életkörülményeink a Fő utcában annyival voltak kellemesebbek, mint másutt lettek volna, hogy itt nem ütöttek minket, annyival voltak nehezebbek, hogy másfél esztendeig tartott a vizsgálat, és ennek a jó részében bizony napi tíz-tizenkét órás kihallgatásoknak vetettek alá. Több száz oldalt jegyzőkönyveztek, a mienk volt, azt hiszem valamennyi között a legnagyobb intellektuális per. Ugyanakkor ott volt a fejünk fölött a 200-as égő, az embert nem hagyták aludni, éjszaka ötször-hatszor fölverték, ha fogorvoshoz kellett menni, éjszaka vitték, mintha akasztani kísérnék. Ilyen légkörben éltünk, az ember szellemi képességének, akaraterejének ez óriási próbája volt.

– Az úgynevezett Bibó perben csak hárman voltatok?

– Egy darabig úgy volt, hogy hozzánk csapják Kardos Lászlót a Nagy Imre-könyv kicsempészése miatt, de végül mégsem. 58 őszén hirdettek fölöttünk ítéletet. Bibó az enyhítő körülmények figyelembevételével életfogytiglant kapott, én az enyhítő körülmények figyelembevétele nélkül ugyancsak életfogytiglant, Regéczi Nagy Lacit tizenöt évre ítélték.

– Én korábban azt hallottam, hogy…

– Nem voltam halálra ítélve. De tudnod kell, hogy a mi ügyünket a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Különtanácsa tárgyalta, ahol nem volt szabad ügyvédválasztás, csak az úgynevezett dupla nullás védők közül lehetett választani. A védő gyakorlatilag második ügyész volt, csak azt a család fizette. A per titkossága az ítéletre is kiterjedt, s azt a hozzátartozókkal sem közölték. Az ítélet közléséért öt esztendő börtön járt. Nem volt fellebbezési lehetőség, tehát az ítélet után, ha az halálos volt, a bíróság átalakult kegyelmi tanáccsá és vagy kegyelemre javasolt, vagy sem. De az esetek többségében két órán belül kivégezték a halálraítéltet. Ebben a tudatban csináltunk mi végig egy hatnapos pert.

– Nem is sejtetted, hogy mi lesz az ítélet?

– Minden jel arra mutatott, hogy halálos lesz, mert előtte mindannyiunkon elvégezték az elmeorvosi vizsgálatot. Mindkét vádpontunk – szervezkedés vezetése és hűtlenség, azaz külhatalommal való szövetkezés a népköztársaság megdöntésére – gyorsított eljárás esetében halálos tétel. A tényanyag nem volt koholt, csak a minősítése. Ha a forradalmat összeesküvésnek tekinted, akkor ez összeesküvés volt. Voltak emberek, akik ezért életfogytiglant kaptak, másokat egyszemélyes ügyben, mint összeesküvőket végeztek ki. Ezek nyilván saját magukkal esküdtek össze. Voltak, akik tíz esztendőt kaptak csak azért, mert a faluban kiszórták a földkönyveket az ablakon és elégették. Ez is összeesküvésnek számított, ami a népköztársaság államrendjének megdöntésére irányult.

– Értem… Teljes bizonytalanságban tartottak benneteket.

– Úgy mentünk neki ennek a hatnapos tárgyalásnak, hogy a végén valószínűleg két órán belül kivégeznek minket. Pista álmait végigkísérte ez az elfojtott tudat. Folyton halottakkal álmodott, ugyanakkor logikailag levezette, hogy nem lesz – nem lehet – halálos ítéletünk. Az én álláspontom az volt, hogy aligha fognak megkockáztatni egy Bibó körutat meg egy Göncz utcát. Ez így nevetségesen hangzik, de ilyen csatába remények nélkül nem tud az ember belemenni.

– Ma már valószínű, hogy Nehru mégiscsak közbenjárt.

– Ez a hír járta, de bizonyítékom nincs rá. Én nagyon valószínűnek tartom, mert az indiai követséggel nagyon jó volt a kapcsolatunk, és egy darabig a családomat is segítették. Hogy milyen mértékben, mennyit számított ebben a nemzetközi nyomás, mennyit Nehru, mennyit a pillanatnyi politikai megfontolások, azt sosem fogom megtudni. Mindenesetre nyolc a kettőhöz volt a valószínűsége, hogy fölkötnek minket.

– Ebben az időszakban a bíróság és a smasszerok részéről nehezedett rátok valamilyen nyomás?

– Nem… Perünk a formák korrekt megtartásával, de az abszolút rosszindulat légkörében folyt. A négy ülnök közül az egyik valamelyik Köztársaság téri áldozatnak volt a felesége. Nem jut eszembe a neve, de sütött belőle a gyűlölet, akárcsak a bírónkból, Borbélyból. Ez idő alatt egyetlen embertől kaptam valami kevéske támogatást, ez az ügyész volt. Ha igaz, ezt a fiatal parasztembert Kovács Istvánnak hívták. Valami furcsa, majdhogynem emberi kapcsolat alakult ki köztünk, mindig figyelmeztetett a jogaimra, szinte számba adta a védekezést. Éreztem, hogy szűk lehetőségei határán belül védeni igyekszik, ugyanakkor a védőügyvédem egyetlen taktikája az volt, hogy a per másik vádlottjára hárítsa át a felelősséget. Újra meg újra közölnöm kellett, hogy az én tetteimért nem Bibó a felelős. Regéczi Nagy ügyvédje viszont énrám igyekezett rákenni mindent, s így Regéczi volt kénytelen közölni, hogy amit ő tett, azért ő a felelős. Bibó „bűneit” nem volt kire rátenni, ő volt az elsőrendű vádlott. Őbelé viszont belefojtották a szót, amikor az utolsó szó jogán briliáns logikával védekezni próbált. Beszéde a politikai tisztesség dekrétuma volt, de a füzet, amiben leírta, tudtommal nem maradt meg. Az én beszédem az utolsó szó jogán két mondat volt: Négy gyermekem van. És szeretném őket felnevelni.

– Tehát a hatodik napon volt az ítélethirdetés… Az előző estét és éjszakát hogyan élted át?

– Nézd, az embernek más nem járt az eszében, csak az, hogyan viselkedik majd az akasztófa alatt. Nekem is megvolt az elképzelésem, hogy majd hogyan állok oda, mit fogok mondani és mit nem. Erre lelkileg berendezkedtem. Az ember hat hosszú napig abban élt, hogy ítélethirdetés után két órával fölakasztják. Ezzel nem lehetett nem számolni. De azt sem állítom, hogy az optimizmus és a pesszimizmus nem csatázott bennem. Elmondhatatlan megkönnyebbülés volt, hogy életben maradok. Hat napig nem ettem mást a reggeli kávén kívül, és az orvos engedélyezett napi két szem Eleniumot. A tárgyaláshoz a civil ruhát, fehér inget és nyakkendőt ők adták, nem kívülről hozták be. A feleségem nem is tudta, hogy tárgyalásom van. A nadrágom bő volt, s szakadatlanul huzigáltam, hogy le ne csússzék. Az első éjszakám az ítélet után fantasztikusan jó volt. Visszamentem a zárkába, rögtön lehúzták rólam a civil ruhát. Volt ott egy kis kövér őr, derék fickó, azzal fogadott, hogy „Na, életben maradt? Feküdjön le” – mondta. Aztán jött az egészségügyi, és nyugtatót kértem tőle. Más nyugtató ott nem volt, csak a szeszben oldott macskafű, az az átok büdös folyadék. Színültig töltötte a bögrémet, és én megittam, pedig utáltam, mint a bűnt. Azt hiszem, berúgtam tőle. Isteni jót aludtam abban a tudatban, hogy életben maradtam.

– Aztán elkövetkezett a hetedik, majd a tizennegyedik nap. Hogyan tudatosodott benned, hogy életfogytiglani börtönre ítéltek?

– Az életfogyt elképzelhetetlen, ugyanúgy, mint a fényév vagy az egymilliárd dollár. De az ember tudta, hogy Kelet-Európában az életfogytiglan öt-hat esztendeig szokott tartani. Tehát ha egyszer életben marad, a többi már nem érdekes. Az ítélet után talán harmadnapra kerültünk mi át a Gyűjtő kis fogházába. Ott tudtuk meg, azt hiszem, a háziaktól, hogy Nagy Imrét kivégezték. Ez nagyon nehéz időszak volt. A kis fogház első emeletén mi voltunk, 476-osok. Ide tartozott az úgynevezett Nagy Imre-perkör, itt voltak az írók és a katonák, egy-két ember, akit véletlenségből már korábban tartóztattak le, és a Bibó-per elítéltjei. Durván fogalmazva, a börtön „arisztokráciája”, tehát az úgynevezett fejesek. Mi a kis fogház első emeletén, alattunk a földszinten a halálosok. Eltartott egy ideig, míg megtudtuk, hogy kik laknak alattunk. Mikor akasztani vitték őket, hallottuk a kiáltásukat: „Ne felejtsetek el, bajtársak! Bosszuljatok meg, bajtársak!” Tőlünk is, akárcsak a halálosoktól, elvettek mindent, étkezés végén elvették a kanalat és a csajkát, nem maradt a zárkában semmi. A faágy lába betonba volt ágyazva, semmi nem maradt ott, amivel az ember saját magában kárt tehetett volna. Ott adták be az első fordítási munkát, egy angol grafológiai szakkönyvet.

– A rabbá válás folyamatát hogyan élted meg? Elfogadtad, mint életformát, vagy védekeztél valahogyan?

– Nézd, az életformát muszáj az embernek elfogadnia, mese nincs, be van zárva. Valószínűleg az éli át viszonylag könnyebben a börtönt, aki valahol az extrovertált és az introvertált alkat között helyezkedik el. Tehát aki el tudja fogadni az állandó együttlétet mással, de el tudja fogadni a magányt is. Tehát képes önmagába húzódni, de képes a szakadatlan összezártságot, a börtönéletet mással megosztani is. Valószínűleg ez a kettősség volt az, ami a kezdeti időszakon átsegített. Ha az ember be van zárva, bőven van ideje gondolkodni.

– Többször megszöktél korábban. A börtönben nem gondoltál szökésre?

– Korábban nem börtönből szöktem. A Gyűjtőben eszembe sem jutott. Amíg én ültem, addig talán egy vagy két szökés volt, a kint dolgozó kisidősek közül. Mind a kettőt visszahozták és a smasszerok – részint nők sorfala között – végigverték őket. Az ember nem bízhatott másban, csak a politikai változásban. A kis fogházban meghatározó élményem a halálraítéltek üzenetei voltak. Volt ott falba karcolt felirat: „Itt vagyunk dunakesziek, hetünket kötnek fel”. Felkerült hozzám a cellába egy ócska szovjet regény, ami körbejárt a börtönben. A betűk alatt tűszúrásokkal beleírva Angyal Pista utolsó üzenete. Elfulladt női hang üvöltötte: „Gyilkosok! Gyilkosok!” Érzékeltük, hogy befogják a száját, majd fél óra múlva éreztük a kloroformszagot. Amikor levittek fürdeni, női fehérneműt láttunk a padon. Sétára vittek, s a mellettünk levő tortaszelet alakú sétaudvarból női zokogást hallottam: „Fiúk, bocsássatok meg, én nem tehetek róla, hogy nem engem végeztek ki, csak a Katit!” A gyerekeket, akik harcoltak, vagy ha csak puska volt is a kezükben, és bizonyítottan elsütötték, felkötötték vagy életfogytiglanra ítélték. Akiket amnesztia folytán véletlenül kiengedtek, azokat pár hét múlva visszavitték. Arról keveset tudnak, hogy amnesztia után hány szabadultat vittek vissza, hogy 13-15 évet letöltessenek velük. Én sem jöttem ki az amnesztiával, csak három hónappal később. Bibót kiengedték, mi Regéczivel a veszett fejsze nyele voltunk, megpróbáltak benntartani.

– Milyen börtönökben fordultál meg?

– A Gyűjtő kis fogháza után először a váci Lordok Házában, az volt a „pokol belső köre”, az agyonzsúfolt MZ 1. Vácon munkahelyem többféle volt, téglát rakodtam a parton, dolgoztam vegyi üzemben, kabátragasztó üzemben, végül kikötöttem a fordítóknál. Amikor a nagy éhségsztrájk volt, azt hiszem, már a fordítóirodán dolgoztam. Akkor egy idő után átvittek Márianosztrára Bibóval és másokkal. Az volt a legkegyetlenebb, legrohadtabb,  rosszindulatúbb börtön. A koszt az jó volt, tiszta a ruha, de az ördögi rosszindulat és gyűlölet levegőjében éltünk. Ellenünk uszították még a rabokat is, azzal, hogy kommunisták vagyunk. Az őrök pedig úgy tudták, hogy a váci őröket akartuk megölni. Innen engem átvittek a katonaira, ahol az éhségsztrájk után egy összeesküvési pert akartak összekalapálni, amiben hatan lettünk volna, Bibó meg én politikusként, aztán két munkástanácsos, Nagy Elek és Rácz Sándor, és két egyetemista. Ha jól emlékszem, Hrabovszky László és Rácz József. De kipukkadt a dolog azon, hogy a magyar ügyet akkor tárgyalták az ENSZ-ben. Végül elítélték néhány teljesen jelentéktelen, az éhségsztrájkban szinte részt sem vett bajtársunkat két-három hónapra, azok így visszaesőnek minősültek, és végül leültették velük a teljes büntetésüket, 9-15 évet. A katonai fegyházból visszakerültem a Gyűjtőbe, és egyévi kedvezménymegvonást kaptam. Majd három évig dolgoztam a Gyűjtő fordítóirodáján.

– Gyermekkorodból tudtál angolul?

– Nem, a börtönben tanultam meg. A feleségem beadott egy nyelvtankönyvet, mivel én azt állítottam, hogy tudok angolul. Kitaláltam egy angol nyelvet, amiről utólag kiderült, hogy ami a kiejtését illeti, jobban hasonlít a portugálhoz, mint a magyarhoz. Később, amikor kint jártam az Egyesült Államokban, a beszédem után többnyire portugálnak néztek.

– Mondd, mi az ördögöt kellett fordítani a börtönben?

– Ami a Belügynek kellett. Az első időben második világháborús emlékiratokat fordítottam, valaki nyilván kandidálni akart legújabb kori történelemből. Én fordítottam Churchill emlékiratainak egyik kötetét. Az angol nagyvezérkar főnökének, sir Allen Brooknak a hihetetlenül érdekes visszaemlékezéseit, Kennedy beszédeit, többkötetnyi gerillastratégiát és taktikát, gerilla elhárítási módszereket. Első osztályú gerillaszakértő vagyok, el tudnám neked mondani, milyen volt az ukrán gerillamozgalom szervezete, a jávai Hukbalahapé, a svéd hadsereg gerillaelhárító elve és fegyverzete. Egy időben protokollt fordítottunk, ami nyilván a Külügynek kellett. Meg rendszeresen daktiloszkópiát, törvényszéki orvostant, egy jó darabig grafológiát, íráselemzést. Kutyaidomításról szóló könyveket. Ez mulatságos volt, mert össze lehetett hasonlítani a német, angol és orosz felfogást. Az angol lényege, hogy szeresd a kutyát, legyen a barátod, a németé, hogy légy vele következetes, ha rosszul dolgozik, büntesd, ha jól, jutalmazd. Az orosz felfogás meg az, hogy vesztegesd meg…

– Milyen jellegzetesebb személyiségekkel ültél együtt?

– Bibóval keveset voltunk egy zárkában, de együtt dolgoztunk a fordítóirodán. Vácon kezdetben jó néhány 476-os került egy zárkába, ott volt Kovács István vezérkari főnök, Várady Gyula tábornok, Zólyomi ezredes, Donáth Ferenc, Haraszti Sándor, Fazekas Gyuri, Lőcsei Pali, egy Visnyei nevű állítólagos kém, aki különben abszolút rendesen viselkedett, ott volt Földvári, a Borsod megyei pártbizottság első titkára.

– Földváriról Nagy Attila is mesélt.

– Sok volt az ellentmondásos ember, még a fordítóirodán is. Tudnod kell, hogy a börtönökben 95 százalékos arányban munkások ültek. A munkások és az értelmiségiek kitűnően megértették egymást. Tudták: öngyilkosnak lenni, kanalat nyelni nem illik, hadifoglyok vagyunk, tehát nem sérelem ért. A csatát megnyertük, a háborút még nem. Ez volt a magatartásunk alapja. Parasztember és kispolgár kevés volt a börtönben. Az ő alapállásuk az volt, hogy nem követtek el bűnt – mint ahogy nem is –, tehát ártatlanul csukták be őket, tehát meg voltak sértve. Így aztán sokkal jobban szenvedtek, mint a munkások és értelmiségiek, akik tudták, hogy az ítéletnek az igazsághoz az égvilágon semmi köze sincs. A meghatározó mindenütt a munkásközeg volt: ha odajött az őr, hogy ne beszélgessenek, elküldték a picsába, mondván, hogy ez nem a maga fülének való. A váci éhségsztrájkot megelőzően a börtön gyakorlatilag már elrohadt. Az őrség vitte szét a hírt az éhségsztrájkról, kísérték az egészségügyit zárkáról zárkára, és mondogatták, ha magukat bántani akarják, mink is itt vagyunk, géppisztollyal. Ott láttam én életemben először leállított géppuska előtt megtagadni a munkát, s visszafordulni a munkahelyről. Ezt soha el nem felejtem. Hat év alatt, amíg bent voltam, nem tudok egyetlen bajtársi lopásról, egyetlen bizonyított homokosról. Emelkedett politikai szellem uralkodott a börtönben, ebbe az ellenségeskedés belefért, de kikopogni, a másikra panaszt tenni nem illett. A negyedik év után kezdett valamennyire lazulni a szellem, volt ember, aki már nem bírta idegekkel, és a szabadulás reményében hajlandó volt engedni az elveiből. A hatodik év után pedig már érezni lehetett, hogy az emberek elfásultak. Én három hónappal voltam tovább bent, mint a többiek: akkor zúdították ránk a csöveseket. Hát az katasztrófa volt.

– Miféle csöveseket?

– Többszörösen visszaeső kis bűnözőket, garázdákat, zsebtolvajokat. Mi, ugye, hozzászoktunk ahhoz, hogy amije az embernek a börtönben csak van, azt egy szóra megosztja a bajtársával. Amikor ezek megjöttek, három nap alatt levetkőztünk. Az ember a jó ingét odaadta, a kosztját odaadta, kenyerét megosztotta. De ezek úgy loptak, mint a szarka. Addig soha nem zárták a cellát, amikor dolgozni mentünk, de most egyszerre mindenünk eltűnt. Ezután zárni kellett. Félrelökdösték az embert, kétszer tartották a csajkájukat, jött a feljelentgetés, mi politikaiak meg egyszeriben ott álltunk egy tökéletesen immorális közegben. Ezt borzasztó nehéz volt elviselni.

– A legtöbb embert a börtön megváltoztatja, személyisége szétesik vagy megkeményedik. Veled mi történt a börtönben?

– Én azt szoktam mondani, hogy aki öt-hat évet letöltött a börtönben, olyan politikai munkára, ahol krízishelyzetben dönteni kell, nem alkalmas. Vagy azért, mert mindent megért, s az ilyenek vannak többségben, vagy, mert gyűlölet ég benne. S a döntésében megnyilvánul a felszín alatt megbúvó, csak látszólag behegedt sérülés. Nem mindenkinél. Mécs Imre például csodálatosan megőrizte emberségét. Normális körülmények között rajtam sem lehet érezni a börtönt. De amit idekint az ember, főleg kezdetben érez, az az elbizonytalanodás mindenféle hatalommal szemben, és ilyen szempontból hatalom például a körzeti orvos is. Nincs nehezebb, mint magunk körül lebontani a rácsot. Hisz a rács, amit esetleg megőrzöl, fontosságtudatot is jelent: engem követnek, a telefonomat lehallgatják, én vagyok az egyes számú közellenség. Ez még tartást is adhat, lehet hatásos önvédelmi reakció. De voltaképpen a valóságtudat zavara. Én megpróbáltam úgy írni, mint egy szabad ember. Ami sikerült is, mert szabadúszó voltam. De a mosolyokba rejtett üvegfalakba számtalanszor beleütköztem. Amikor kijöttem a börtönből, szortíroztam az embereket. Akik a korábbi barátaim közül nem álltak a családom mellé, azok nincsenek, akik melléálltak, azok vannak. Az emberek nagy többségében, barátaimban nem kellett csalódni.

– A börtön elválasztott a feleségedtől, a családod kint maradt. Ezt hogyan élted át?

– Nézd, a kapcsolatok, a házasságok kétharmada felbomlott. Fiatalok mentek be, diákok, nagy többségüket nem várta meg a menyasszonya. A házasságok egy része azalatt bomlott szét, amíg benn voltunk, másik része azután, amikor kiszabadultunk. Aki hosszú időt kapott, mondjuk életfogytiglant, fel kellett, hogy ajánlja a feleségének a válást. Ez persze fájdalmat okozott az asszonyoknak, mert mindegyik azzal ment neki, hogy ki fogja bírni. A második lépcső aztán az volt, hogy mégis szétment a házasság. Én is felajánlottam a válást, de a feleségem megvárt. A sors csodái közé tartozik, de amikor kijöttem, mi ott folytattuk, ahol abbahagytuk. Ez a feleségem hihetetlen belső intelligenciáját bizonyítja. Idekint otthon, asszony, négy gyerek, négy tiszta ötös bizonyítvány várt. De ez nem változtat azon, hogy én négy félárva gyereket hagytam itthon.

– A beszélőre a feleséged járt?

– A feleségem, de mindig hozott magával egy gyereket, és az édesanyám. Az elején majdnem másfél évig nem láttuk egymást, aztán az éhségsztrájk miatt volt egy év kedvezménymegvonásom. A hat évből két és fél évig egyáltalán nem láttuk egymást, különben félévenként egyszer.

– Mi volt a legelviselhetetlenebb a börtönben?

– Ingerszegény volt a környezet. Az idő iszonyatosan hosszúnak tűnt, lassan múlott, mert nem történt semmi. Ugyanakkor most visszatekintve a börtönidő roppant rövidnek tetszik, mert nem lehet tagolni. Tehát az időfogalom, az időélmény a börtönben és kint a szabad életben egészen más. A börtönlét a szeretet határait is teljesen meghatározta. Nem lehet azt mondani, hogy a börtönben érzelemszegény környezetben voltunk, csak épphogy az érzelmek is fekete-fehérek voltak. Vagyunk mi, és vannak ezek. A magyar börtönrendszer gondoskodott róla, hogy az ember ne legyen kitéve emocionális megpróbáltatásoknak. Ha jól viselkedett, félévenként kapott csomagot, félévenként egyszer volt tíz perc beszélője, amelyik inkább ne lett volna, mert csak arra volt jó, hogy az embert és a hozzátartozóit is egy hónapra felzaklassa. Három hónaponként 32 soros levél, ha egy sorral több volt, hosszában kettévágták, és csak a fél levelet kaptad meg. Ami ötletességet be lehet vetni a rabok bosszantására, megalázására, azt a magyar börtönőrök elkövették. Volt olyan őrparancsnok, aki lelövöldözte a galambokat, mert a madarakban a raboknak öröme telik. Kiirtották a virágot az udvarról, hogy a rabok ne lássanak színeket. Megpróbálták az egész életet szürke-feketére leszűkíteni. Nekem esztétikai gyönyörűségem a fapipám rajzolatában telt. Órák hosszat tudtam gyönyörködni a fa szépségében és rajzolataiban.

– Hívő ember vagy?

– Az isten tudata összekötött a családommal, a kinti világgal is. Az, hogy van nagyobb erő, mint az erőszak, ami rajtam ül. Érted?

– Miről álmodtál a börtönben?

– A rabálmok nagyon jellegzetes álmok, nemcsak én álmodtam ilyeneket. El kell érnem a hajót, de elindul, és éppen előttem szakad el a parttól. Már nem tudok átlépni a vízen… Lélegzet-visszafojtva rohanok a vonat után, ami elindul, és nem tudok felszállni. Ott állok a börtön előtt, és tudom, hogy be kell mennem, de zárva az ajtó, fel kell másznom a falon, átpréselnem magamat a rácson, hogy ott legyek a zárkában zárás előtt. És van egy jellegzetes álom, ezt minden halálraítélt ismeri: az ember úszik egy folyón egy csónakban, és ott az óriási légbura fölötte. Mind közelebb-közelebb a torkolathoz, a befogadóhoz.

– Kiszabadulásod után álmodtál még börtönről?

– Persze, rendszeresen. Jó darabig azt álmodtam, hogy akasztanak, hegedűhúrra. Börtönnel még most is álmodom. Nézd, borzasztó nagy a különbség azoknak az álmai és személyiségsérülése között, akiket halálra ítéltek és várták a halált, és azokéi között, akik csak ültek, akár nyolc és fél évig is. Borzasztó nagy a különbség közöttük, akik már első fokon tudtuk, hogy életben maradunk és a halálosok között. Az az egy emelet, ami bennünket az alattunk levő halálos sortól elválasztott, magasabb volt, mint az Empire State Building. Borzasztó nagy a különbség a kisidősök mentalitása és a nagyidősökéi között. Az, hogy mennyi időt töltött az ember börtönben, az egész világlátását meghatározza. Hat-hét év után a személyiség alapvetően sérül. A halálos ítélettől, a halálos zárkán töltött hosszú időtől a személyiség megváltozik, alapjában sérül. De az ember kénytelen megbékülni a saját neurózisával, hiszen muszáj együtt élnie vele.

– Miközben be voltál zárva, gyűlölet, bosszú érzése támadt benned? Dac, vagy esetleg alázat?

– Nekem még beszélő kapcsolatom sem volt az őrséggel. Egyszavas válaszokat adtam, ha kérdeztek, de soha nem szólítottam meg egyiket sem. Egyébként azt mondták, ha pillantással ölni lehetne, akkor én öltem volna, de ezt nem vettem észre. Gyűlölet nem volt bennem, ezeket a semmittevő naplopókat nem vettem emberszámba. A nagyobbik része lopott, ahogy ment felfelé a tiszti létrán, annál rosszabb lett. Nem lehetett nem látni, hogy a műhelybe bejön az operatív osztály parancsnoka, odaad két csomag Kossuthot, és utána a Belügyből javításra beadott bútorokról levágja a bőrt és hazaviszi. Azt mondták, mindent loptak, csak a forró kályhát nem. Hát ez tévedés, mert volt olyan, amelyik este a kályhából vödörbe kaparta a parazsat és hazavitte. A politikai rabokhoz képest ez az együttes, tisztelet a kivételnek, morálisan alacsonyabb rendű volt. Ezek voltak a nevelők. Az esetek többségében passzív, lusta, semmittevő emberek, de meg kell mondanom, hogy még a Fő utcában is találkoztam olyanokkal, akikben volt emberség.

– Akik kint maradtak és beilleszkedtek az új politikai rendszerbe, azokra hogyan gondoltál? Egyáltalán tudtátok, hogy kint mi történik?

– Németh László utazását a Szovjetunióba mi ott bent úgy értékeltük, hogy föladtak minket. Bár én pontosan értettem, hogy az kinek szól és miért tette. De az ember szerette volna hinni, hogy a szellem embereinek a tartása érintetlen. Mi, ugye, önvédelemből is őriztük bizonyos mértékig a győztes attitűdjét. A fordítóirodán viszonylag tájékozottak voltunk, azt hiszem, nem árulok el titkot, ha elmondom, hogy odabent nagyon sok embernek volt rádiója. A legkisebb, amit ismertem, katonagombnyi volt. Ezek be voltak állítva Budapest I-re és a Szabad Európára. A fordítóirodán olykor Timest is olvastunk – Népszabadságot persze nem – és a karibi válságról például sokkal tájékozottabbak voltunk, mint a kintiek. De a hétköznapi valóságról annál kevésbé… Csalódás mégsem ért, mert amikor kiszabadultam, hihetetlen szeretettel fogadtak.

– Hogyan és mikor szabadultál? Amnesztiával?

– Nem, engem az amnesztia után is bent tartottak. Borzasztó nehéz volt az a ráadás, három hónap, az egyedül maradás, az elhagyatottság érzése. Az ember képtelen volt rávenni magát arra, hogy kegyelmi kérvényt írjon. Odakint viszont megmozdult értem a világ, és ez három hónap múlva éreztette a hatását. Egyszer, egy reggel azt mondták, hogy maradjak bent. Amikor elmentek a többiek dolgozni, bejött az őr és széles mosollyal azt mondta, hogy „ember, nagyon örülök, maga ma hazamegy.” Fiatal, kirúgott katonatiszt volt, embernyi ember, magam sem értem, miféle kényszer vihette erre a pályára. A feleségem már várt az épület előtt.

– Honnan tudta a feleséged, hogy szabadulsz?

– A börtön mérnöki tervezőcsoportjának a vezetője, egyébként polgári alkalmazott, párját ritkítóan rendes ember volt. Megtelefonálta Mécs Imrének, aki már szabadult, hogy hazajövök, Mécs Imi meg szólt a feleségemnek.

– Nyár volt vagy ősz? Délelőtt, délután?

– Nyár volt, fantasztikus zöld, áradó napfény. Azt a három hetet, ami ez után következett, nem lehet leírni, mert számomra a fény és a színek orgiája volt. Harmadnap levitt a feleségem Révfülöpre egy barátunknak a villájába, akkor teljesen leégtem, mert hat esztendeig nem érte a bőrömet nap. Olyan voltam, mint a részeg, azt hitte a házigazdánk, hogy berúgtam, mert szinte járni sem tudtam. Mindennap hajnali háromig beszélgettünk a barátainkkal, ez amolyan lázas állapot volt. A gyerekeimnek lehetett kegyetlenül furcsa az egész, hisz egyszeriben összementem a szemükben. Ők más képet őriztek rólam, gondolom, amolyan hősfélét vártak, hisz amikor ebédhez terítettek, mindig ott volt az asztalon a tányérom is. És kijött a hős helyett egy kedves, de teljesen hétköznapi ember.

– Tényleg, amikor kijöttél, a jobb ételek örömet okoztak?

– Odabent arról álmodtam, hogy ha kijövök, veszek egy kiló Hóvirág sajtot, és egyszerre megeszem. Telezabálom magamat lókolbásszal. Veszek egy egész oldalnyi sakálszalonnát – így a vékony, avas kenyérszalonnát hívtuk. Kijöttem, és másnapra elfelejtettem a Hóvirág sajtot is, a sakálszalonnát is. Az ember hamar hozzászokik a normális élethez.

– Meddig kísért a börtön árnyéka? Meddig érezted magadon a figyelő szemeket?

– Ez különösképpen nem zavart, sikerült magam körül lebontani a rácsokat. Persze meg-megújuló konfliktusaim voltak a világgal, de ezt tudomásul vettem. Azzal, hogy szabadúszó műfordító vagyok, pár év alatt olyan fokú szabadságot vívtam ki magamnak, ami nagyon keveseknek sikerült. A fordító olyan szöveget fordít, amit úgyis ismernek, ebbe tehát nem lehet belekötni. A műfordító, ha jól dolgozik és sokat, a család megélhetését biztosítani tudja. És nem veszélyes ember. Bántalom sokkal inkább írói mivoltomban ért, az sem a hivatal részéről. Aczéltól várjak én valamit? Hogy szeressen? Én sem szerettem őket, ők sem szerettek engem. Ez teljesen egyértelmű volt. Nem kértem tőlük, nem kerestem őket, nem fogtam kezet velük. Aczéllal mindmáig be sem mutatkoztunk egymásnak.

– Végső soron mégiscsak elvesztek évek, és ezek kihatottak az életedre, pályádra, egész karrieredre. Ezt hogyan értékeled most?

– Sokszor föltettem magamnak a kérdést, hogy miért és miben voltam eredményes és miben nem? Ha az egyik sarokból indulok ki, akkor azt mondom, hogy sikertelen volt az utam, ha a másik sarokból indulok, és beleszámítom, hogy van négy kitűnően sikerült gyermekem, hat pompás unokám, és hogy vágyam, a szabad Magyarország remélhetőleg beteljesedik, akkor azt mondom, hogy sikeres. De ha azt nézem, hogy az életemet jó ha tízszázalékos, nem pedig kilencvenszázalékos hatásfokkal éltem le, akkor nagyon elgondolkodom: ez rengeteg mellékutat, irdatlan sok üresjáratot jelentett. Most mondd meg, mi az igazság? Ha én kint élek, mondjuk tisztviselőként, akkor az inkább lett volna élet, mint így, a magamé?

– A szerepet, melyet önként vállaltál és a következményeit családostul elviselted, ma is vállalod, vagy megbántad?

– Az égvilágon semmit sem bántam meg. Azonos körülmények között valószínűleg ugyanazt és ugyanúgy csinálnám ma is. Nézd, én szemben álltam a fasizmussal, mert nem bírtam elviselni az embertelenséget. És Magyarországot szerettem volna függetlennek látni. Ezért utóbb megkaptam a magamét, mert a sztálini időkben már életveszélyes volt, ha valaki részt vett az ellenállásban. Én nem vagyok politikus, csak amolyan homo politikus vagyok. Az első menetben, amikor a németekkel, Szálasival szálltunk szembe, utóvédharcokban vettem részt. A második menet 56-57-ben, amikor az oroszok már újra itt voltak, szintén utóvédharc volt. Most végre azt remélem, hogy Magyarországon nem utóvédharc folyik.

– Magyarország új történelmi helyzetében te bizakodó vagy, vagy kételkedő?

– Bizakodó. Annyi ötlet, szervezőképesség és vállalkozó kedv van ebben az országban, hogy az hihetetlen. Igaz, a társadalom beteg, de a lábadozás idején emberben-társadalomban mindig felgyűlik az energia. Szentül meg vagyok győződve róla, hogy a társadalom biológiai tisztulása is megindul. Ha 20 milliárd adósságdollárért vásároljuk is meg a szabadságunkat, azt mondom, a szabadságért ez nagyon kis ár.

Becsukom a noteszomat, Göncz pedig bekapcsolja a rádiót. A kusza, zaklatott hírek szerint a román kondukátor a feleségével együtt megszökött. Állítólag helikopteren menekült el valahová.

De most, hogy Göncz Árpád életének sorsfordulóit nyomdakész formába öntöm, már tudjuk, hogy győzött a román forradalom, és Nicolae Ceausescut és Elena Ceausescut a katonai törvényszék ítélete alapján kivégezték. Egészen új, szinte meglepő helyzet keletkezett Közép-Európában.

1989. december