"Egy férfi útja a XX. században"

Pomogáts Béla	Mécs Imre	Litván György	Lengyel László	Csicsery- Rónay István	Márton László	Vitányi Iván

Kende Péter: Tisztelt hölgyeim és uraim, kedves barátaim, nagy örömmel nyitom meg ezt a beszélgetést, amelyet Göncz Árpád tiszteletére rendez a Bibó István Közéleti Társaság az 1956-os Intézettel karöltve

Azt hiszem, nem szükséges megindokolni, hogy miért jött létre ennek a beszélgetésnek a terve. Göncz Árpád nemrégiben töltötte be 80-ik évét, és némi rossz érzéssel láthattuk, hogy a hivatalos Magyarország ennek igen-igen kevés figyelmet szentelt. Az egyetlen komolyabb hivatalos megünneplést a Budapesten akkreditált külföldi diplomaták rendezték, ami egyszersmind azt is mutatja, hogy majdnem két évvel visszavonulása után Göncz Árpád személyisége még mindig sokat jelent a diplomata társadalomnak. A világ szemében Göncz Árpád maradandó nyomot hagyott maga után a legújabb kori magyar történelemben.

Göncz Árpád a rendszerváltozás utáni magyar politikai történetnek egyik csodája, vagy éppen a csodája. Amikor II. Erzsébet angol királynő trónra került, és nagyon ügyetlenül csetlett-botlott a funkciói elvégzése közben, akkor az angol sajtóban egymás után jelentek meg a magyarázatok arról, hogy ez szinte természetes, mert Erzsébet királynő tíz éves koráig nem tudhatta, hogy a trón várományosa lesz, mivel a nagybátyja ült a trónon. Göncz Árpád nem 10 éves volt, hanem 67, amikor megtudta, hogy király lesz. Ennek ellenére szinte az első órától kezdve úgy viselkedett, mint akinek ez a legtermészetesebb, mint aki ebbe szinte beleszületett. Ez már a csoda kezdete, és a tíz év alatt, amíg a Köztársaság elnöke tisztségét betöltötte, mindig ő volt a „right man on the right place”, a megfelelő ember a megfelelő helyen, és olyan erkölcsi magaslatra emelte ezt a tisztséget, amely, akármi történik is a következő években, megalapozta ennek a funkciónak a becsületét.

Magától értetődik, hogy annak, hogy Göncz Árpád így tudta e funkciót ellátni, előzményei voltak, és erről fogunk ma beszélgetni. Miért mi? Mert Göncz Árpádnak számos funkciója mellett a Bibó István Közéleti Társaságnak is az elnöke.

Nyolc rövid felszólalást fogunk meghallgatni. Végig fogunk menni Göncz Árpád pályafutásán, a Werbőczy gimnáziumtól az elnöki funkcióig.

Papp Oszkár: Hölgyeim és Uraim, kedves barátaim, mindenekelőtt kedves Árpád, volt iskolatársam. Kicsit zavarban voltam, amikor barátaim megkértek, hogy vegyek ezen az estén részt, mert arra gondoltam, talán van, aki Göncz Árpádnak nemcsak iskolatársa, hanem osztálytársa is volt. De jól van ez így, mert legalább mentesülve vagyok attól, ami a veszélye az ilyen emlékezéseknek: hogy valahol elcsúszik a dolog, túlságosan személyes dolgok felé, anekdotázás felé, amely azt hiszem, nem méltó Göncz Árpádhoz, ahhoz a sorshoz, amit megpróbálunk itt felvázolni, és amely sors mindannyiunk sorsa, hiszen közösségbe tágult, és a történelembe emelkedett.

Ezért távol tartom magam attól, hogy előszedjem sok apró emlékemből, ami Göncz Árpádhoz fűz, ahhoz a tizenéves gyerekhez, aki nálam valamivel idősebb volt, épp annyival, hogy az akkor még feltűnt, ma már eltűnt. De az a néhány év azt jelentette, hogy a kisdiák figyelt jobban a felsősre, majd a maturandusra. Nem mindenkire figyelt az ember oda, de voltak olyanok, akik abban a közösségben valami módon több figyelmet kívántak meg, mert valami kis pluszt hozzáadtak az iskolai mindennapokhoz, megmutatták azt a bimbózó személyiséget, amely már megtalálta valamilyen módon a hivatását, keresi a hivatását, és annak első zsengéit közzé adja önképzőkörben, diáklap szerkesztésében és így tovább.

Ez a kezdődő sors igaz, hogy a gyermekkorban kezdődik, de a közösségi ember valahol abban a korban kezdődik, amikor gyerekből ifjúvá serdül, ami a mi nyolcosztályos gimnáziumunkban a 10 – 18 éves időszakra összpontosult. A mi időnk meglehetősen aktív idő volt, még békében kezdtük a harmincas évek közepe tájt, de már háborúban fejeztük be. Hogy ebben a sűrűsödő időben hogy alapozódott meg egy történelembe ívelő életpálya, ennek én itt most előhangként inkább csak a vázlatát próbálom feleleveníteni.

Werbőczy István gimnázium volt ez, állami iskola, karakteresen budai iskola, olyan intézmény, amelyik humán jellegű műveltséget alapozott mindnyájunk számára. A névadás emlékezetem szerint nem volt különösebben jelentős, persze szó esett a jogformálóról, a jogfosztóról természetesen kevesebb akkor. Ezért is veszett el a név a háború után, a jogfosztottak felemelkedése idején. A lényeg, hogy állami gimnázium volt, ami annyit jelentett, hogy megkülönböztetésül a jó néhány egyébként nagyon jó egyházi iskolától, valamivel több nyitottságot, sokszínűséget, a különbözőség iránti tolerancia természetességét jelentette, hogy az akkor dívó, erősen nemzeties, sőt nacionalista és vallásos színezetű általános nevelés értékrendje mögött valahol ott volt ki nem mondottan az újkornak a felvilágosodásban, a francia forradalom idején, 48-ban a hármas jelszóval megfogalmazott értékrendje is. Ez az iskola toleránsabb, nyitottabb, a közösségi életre alkalmasabbá tevő közeg volt számunkra.

Még egy nagyon lényeges dolog, hogy ez budai iskola volt. Ez a budaiság nagyon jellemző volt, egy másfajta életritmust jelentett akkoriban. A földrajzot úgy kezdtük, hogy megtanultuk hazánk földrajzát a fővárossal kezdve. Az pedig úgy kezdődött, hogy első kerület, Vár, Tabán, Krisztinaváros. Ennek az első kerületnek mintegy a centrumában volt a mi iskolánk. Fölöttünk magasodott a várfal, a Tabánt éppen lebontották nagyrészt, de valahol tovább élt. Az iskolánk előtt volt közvetlenül a Horváth-kert, ami tulajdonképpen a Tabán folytatása volt. A tabáni emberek oda jártak, a tornacsarnoktól az akkor még létező budai körszínházig a Tabán bohémságát bizonyos fokig bevitte a Krisztinavárosba. A krisztinavárosi templom, szemközt a színkörrel, ahol tábla hirdette Széchenyi István esküvőjét, a másik oldalon a Philadelphia kávéház, ahol nap mint nap láthattuk a sarokasztalnál trónoló Szabó Dezsőt. Ez a légkör valahogy jelen volt az iskolában is. Ott lakott Babits, Márai, oda járt Krúdy, és mindenekelőtt két nevet kell említeni: az iskola feleúton volt Kosztolányi Dezső Logodi utcai otthona és Virág Benedek hajdani háza között a Tabán szélén. A magyar költészetben talán a legszebben Kosztolányi Dezső Virág Benedekről írott verse foglalta versbe ezt a régi Budát. „Dicsérvén a poézis hatalmát, átnyújtott volna versemért egy almát”.

Nos, ez a jelképes almaillat ott maradt. Ez nemcsak nosztalgia: az a környék hangsúlyozottabban történelembe való ágyazottságot, helybe való ágyazottságot jelentett, értékek megőrzésének igényét jelentette, belső értékrendet, ami lehetővé tette a megélt történelem alapján való emberré formálódást. És ez a jó értelemben vett tradicionalizmus tartást adott, ami akkor derült ki, amikor nehezebb idők jöttek. Amikor elhagytuk az iskolát, a háború ideért és igen kemény idők jöttek, és akkor megmutatkozott ez a bizonyos tartás. Arról nem én fogok beszélni, hogy Göncz Árpád hogyan vállalta szinte még gyerekfejjel a megpróbáltatásait ennek a nehéz időnek és vett részt az antifasiszta nemzeti ellenállásban. De az ide tartozik, hogy ebben a diákellenállásban jó néhány volt iskolatársammal volt módom találkozni. És ez visszaigazolta ezt a bizonyos tartást, amiről beszéltem.

De nem ezzel a komor képpel szeretném befejezni, hanem egyetlen mondjuk anekdotikus konkrét emlékemet szeretném megidézni itt. Nem az maradt meg leginkább, hogy hányszor futottunk össze folyosón, lépcsőn, a kettős udvaron vagy a Horvát-kert tájékán. Ã már éppen kilépett a gimnáziumból, én már felsős diákként épp lent voltam egy alkalommal az aulában, amikor néhány maturandus diáktársam spontánul összeszaladt és hallottam, ahogy mondják „jön az Árpi, itt az Árpi”. Megmaradt, mint vizuális emlék az a csillogó szemű, mosolygós fiatalember, aki odalépett volt iskolatársai közé, akik örömmel, szeretettel, megbecsüléssel fogadták. Valahogy emblémaszerűen megmaradt ez a jelenet. Ha jól emlékszem, erre a spontán üdvözlésre a portásfülkéből még Piros bácsi is előjött, a pedellus.

Ezzel a képpel szeretném zárni ezt a hozzászólást, mintegy jeléül annak, hogy voltak közöttünk olyanok, akikre jobban odafigyeltünk, akiket lehetett megbecsülni, és lehetett szeretni, ahogy lehet szeretni ma is. Isten éltessen, Árpád.

Vitányi Iván: Azt a feladatot kaptam, hogy választott hősünk történetét a negyvenes években próbáljam nyomon követni. Látszólag eseménytelen időszak, legalábbis ha (a végét kivéve) egy kalandregényt gondolunk eseménydúsnak. Valójában azonban azért fontos, mert a fiúból ekkor lett felnőtt. Ekkor alakult ki az a Göncz Árpád, akit mi is ismerünk.

Ezért hát nem annyira a tettek felsorolásába kell fognunk, hanem inkább az eszmélkedésről, a gondolkodásmód és a magatartás kialakulásáról kell beszélnünk. Így kellene tennünk akkor is, ha nem Göncz Árpád élete lenne a témánk, hanem az akkor felnövekvő fiatalság soraiból bárki másé. Hiszen ebben az időben egy olyan nemzedék nőtt itt fel, amely aztán évtizedekig meghatározó szerepet játszott – az egymást váltó rezsimek mindegyikében. Túlzás volna persze azt mondani, hogy ők alakították a történelmet, mivel inkább a történelem alakította őket. A történelem adta a kereteket. Az adott kereteken belül azonban ők formálták olyanná a magyar sorsot, amilyenné lehetett és amilyenné tudták.

Göncz Árpád ifjú életét több nagy mozgalomhoz való viszony határozta meg. Hangsúlyoznunk kell, hogy több. A hivatalos magyar politikai szerkezet ebben az időben csak korlátozottan volt pluralista, de az értelmiségi ifjúság politikai környezetében sokkal szélesebb volt a többszólamúság, mint a professzionális politikában. Sokféle szervezet létezett és hatott, amelyekben nemcsak a Horthy rendszer uralkodó vagy valamilyen megfontolásból megtűrt ideológiái és magatartásformái jelentek meg, hanem – olykor bizonyos áttételekkel – az európai társadalmi és politikai élet egyetemes tendenciái is, beleértve egyrészt a Horthyénál radikálisabb és szélső jobboldalt, másrészt a liberalizmust, a keresztényszocializmust, a harmadikutas antikapitalizmust, a szociáldemokráciát, sőt a kommunizmust is.

Egy érdeklődő fiatalembert nap, mint nap egymásba fonódó és egymástól nehezen szétválasztható hatások értek. A Turul, a cserkészet (különböző ágazatai), a népfőiskolák, a népi írók, a különböző egyházak diákszervezetei, a levente (annak is volt jobb és balszárnya), a szociáldemokrácia, a Márciusi Front, a szakszervezetek, valamint a gyakran csak virtuálisan, potencialiter jelenlévő kommunista mozgalom (beleértve a trockisták, deményisták, weishausisták csoportjait) egyaránt jelen voltak.

Mi határozta meg ebben a környezetben a fiatal Göncz Árpád eszmélkedését? Nem munkahelye (az Országos Földhivatal), hanem azok a körök, csoportok, mozgalmak, amelyekben már tudatosan vett részt.

Az első – talán a legfontosabb – a Teleki Pál Munkaközösség. Eredetét tekintve a cserkészet egyik irányzatából nőtt ki (hiszen névadója egykor főcserkész volt). A Munkaközösség tagjai polgári és népi szellemben akarták végiggondolni a társadalom fő problémáit. (Mai szemmel liberálisnak is mondhatnánk, habár ez a kifejezés kevésbé volt használatos. Több, később politikai szerepet is játszó fiatalember mozgatta a csoportot, mint például Hám Tibor, Saláta Kálmán, Szabó György (Szabó Zoltán fia). Kapcsolatban volt velük a Kisgazdapárt több vezetője, sőt Bajcsy-Zsilinszky Endre is (akivel Göncz Árpád is találkozott). Ãk képviselték a Kisgazdapártnak azt az új szárnyát, amely modern, európai szellemben képzelte el a nemzet jövőjét. Szerepük, sorsuk ismert, de voltaképpen máig feldolgozatlan.

Összefonódott ezzel a népi írók hatása. Ez alól akkor senki sem vonhatta ki magát. Göncz Árpád még fiatal volt ahhoz, hogy sorukba kerülhessen, de önállósága nem engedte azt sem, hogy valahová a mozgalmi hívek sorába iratkozzék bele. Találkozott olykor Kovács Imrével, Veres Péterrel, Németh Lászlóval, de inkább a mozgalom fiatalabb korosztályaival tartott kapcsolatot. A Márciusi Front legifjabb korosztályához tartozó Lengyel Balázzsal, és mindenekelőtt Kiss Sándorral, akinek elvhűsége és tisztasága rá is rendkívüli hatást tett. Kiss Sándor volt az egyik összekötő kapocs, amelynek révén része lett az ellenállási diákmozgalomnak, a Magyar Diákok Szabadságfrontjának.

A harmadik közösséget a magyar georgista mozgalom jelentette.

Itt meg is kell állnunk, hiszen erről ma talán túlságosan is keveset beszélünk. A georgizmus ugyan sohasem lett világpolitikai hatalom, mégsem feledkezhetünk meg szellemi befolyásáról. Alapítója Henry George az Egyesült Államokban alakította ki sajátos liberális típusú szocializmusát. Mert szocializmust akart, társadalmi forradalmat, közösségi társadalmat, amelyet azonban nem diktatúra útján, és nem a tulajdon államosításával, nem a hatalom központosításával akart megvalósítani, hanem közmegegyezéssel. Egyetlen eszközt javasolt ebből a célból igénybe venni: a föld közösségi tulajdonná való nyilvánítását. Mindenki fizessen adót a föld bármilyen célú használatáért (akkor is, ha megművelik, akkor is, ha ipari üzemet telepítenek rá). Annyit, amennyiből nemcsak fedezni lehet a társadalom szociális és kulturális igényeit, hanem éppen az igényeket lehet továbbfejleszteni.

A georgizmus története magyar vonatkozásaiban is külön tanulmányt érdemel. Itt annyit, hogy a negyvenes években kialakult nálunk egy kis kör, Sós Aladár körül. Sok később ismert fiatalember vett benne részt: Márkus István, Kemény István, Kolossa Tibor, Járdányi Pál, (olykor) Kardos László, Kicsi Sándor, Major Jenő, Ravasz Károly, Gyapay Gábor. Ne feledjük az ostrom alatt elpusztult Pápay Bélát sem. A csoport lelke Sós Aladár lánya, Sós Júlia, vagyis Juci volt. Ebben a körben volt Göncz Árpád igazán otthon. Én magam csak áttételesen ismerem az akkori kört, de néhányukkal (mindenekelőtt Jónással, Kardossal és Pápayval) már 45 előtt is együtt dolgoztam, másokkal (mint Márkussal, Keménnyel) rögtön 45 után. Így aztán azt mondhatom, hogy tudom, értem szellemüket, szemléletüket, amellyel mintegy szintézist, éspedig demokratikus szintézist kerestek a népiség, a szocializmus, a szabadgondolkodó liberalizmus, a bartóki kulturális forradalom és a demokrácia eszménye között.

Az akkori fiatalok legjobbjai tisztában voltak azzal, hogy a háború végeztével új korszak kezdődik. Tisztában voltak azzal, hogy a magyar késő-rendiség megkövült formája és a Horthy-féle király nélküli királyság tarthatatlan. Úgy gondolták, hogy ezzel a történelmi igazság órája érkezik el. Azon gondolkoztak, milyen legyen az új társadalom. Elfogadták a közösség eszményét (mint a szocializmus indító gondolatát), de nem tudták szolgaian elfogadni annak dogmatikus formáját (ahogy azt kommunisták és a dogmatikus szociáldemokraták tették). Érdeklődéssel tekintettek a Szovjetunióra, de kétségeket tápláltak a szovjet rendszerrel szemben. A szocializmust Csécsy Imre szellemében olyan mozgalomnak látták, amely a szociális eszme, tehát a társadalmi egyenlőség és igazságosság érvényesülését keresi. (Szociál-izmus, szemben a hasonlóképpen érdek-érvényesítő tendenciaként értelmezett kapital-izmussal.) Nem látták tökéletesnek a nyugati kapitalista világot sem, de keresték, hogy mit kell benne megváltoztatni. Szemben álltak viszont nemcsak a német elnyomással, de a fasizmussal, a nácizmussal is, német és magyar formájában egyaránt.

Ez az útkereső szabad gondolkodás, a demokrácia, a közösség, a nép, a szabadság és szolidaritás egysége volt a fiatal Göncz Árpád politikai útravalója. Göncz Árpádnak, az utóbbi évtized legnagyobb magyar politikusának, a Magyar Köztársaság örökös elnökének pedig ez a legnagyobb, bízvást mondhatjuk történelmi értékű tette. A sokszorosan osztott, ezer belső sebtől szenvedő magyar politikai és szellemi életben olyan magatartást tudott megvalósítani, és ország-világ előtt felmutatni, amely valóban „túllépett a mai kocsmán, az értelemig és tovább”, amely mindig megértéssel közeledett a másikhoz, de sohasem merült el valamiféle kritikátlan kompromisszumba.

Elmondhatjuk, hogy jellemének és politikai gondolkodásának alapvonásai már ekkor kialakultak és ehhez mindmáig hű maradt.

Figyelemreméltó indulás: egy alig több mint húszéves fiatalember európai értelemben modern, toleráns, semmilyen ízében nem diszkrimináns, népi, közösség, szolidáris koncepciót dolgoz ki magának, és vállal el – akkor még talán nem is tudta, hogy mennyire egy egész életre.

Ezt a magatartást legjobban talán Bibó Istvánéhoz hasonlíthatjuk. Akkor még nem ismerte Bibót, de későbbi eszmei találkozásukat törvényszerűnek kell tekintenünk.

Göncz Árpád nem maradt meg az eszmélkedésnél. Ahogy a helyzet súlyosbodott, vállalta a politikai harcot, az ellenállást. Részt vett a Nemzeti Ellenállás Diákmozgalomban, majd beállt az által szervezett Táncsics Zászlóaljba. Vizsgált időszakunk (1945-ig) utolsó napjai is itt érték. 1944. december 27-én a Táncsics Zászlóalj tagjaként Rákoshegyen részt vett a helyi nyilas egység lefegyverzésében. Szinte szimbolikus, hogy ez az aktus egyike volt azoknak a ritka pillanatoknak, amikor egy község magyarok által szabadult fel. Nem sokkal ezután azonban a nyilas ház udvarán támadás érte a Zászlóaljat. Halott is volt, Göncz Árpád pedig megsebesült. Golyó ment át a lábán – szerencsére anélkül, hogy csontot ért volna. De igen nehéz körülmények között jutott el azután kórházba. És itt már új korszak kezdődik.

Ilyen előzmények után útja a háborút követően sem vezethetett a Kommunista Párthoz, a Szociáldemokratákhoz, vagy a népi írók Parasztpártjához. Mindegyikhez volt affinitása, de egyikben sem értették volna meg ennek a gondolkodásmódnak a modern dialektikáját. Bibó akkor még csak csírájában fogalmazta meg, nem érlelte ki későbbi nagyjelentőségű mondanivalóját.

A kör többi tagjai is valahogy így voltak. Barátainak többsége a Kisgazdapártba ment (Hám Tibor, Saláta Kálmán, Kiss Sándor stb.) Mások a Kommunista Pártba ugyan, de ott többnyire csakhamar egyfajta belső renitencia helyzetében találták magukat, mint például a népi kollégiumok szövetsége.

Érthető, hogy Göncz Árpád a Kisgazdapártot választotta. Itt reményt láthatott arra, hogy vállalt eszményei teljesülnek.

Más dolog, hogy azután másként történt.

Felkérem Csicsery-Rónay Istvánt, hogy Göncz Árpád és Kovács Béla kapcsolatáról beszéljen nekünk. Csicsery-Rónay István a köztünk élő nagy öregek egyike, aki pályafutását a Független Kisgazdapártban kezdte közvetlenül a háború után, s ő is a Teleki intézetnél kezdte szellemi életét. Egyike a Rákosi idők kommunista terrorja első áldozatainak, szerencsés körülmények között ebből a börtönből kikerülhetett, és 1947-től kezdve az Egyesült Államokban élt, Washingtonban, ahol évtizedeken át rendkívül jelentős irodalmi munkásságot fejtett ki, ugyanakkor egy könyvkiadó alapítója volt, melyhez annyi fontos irat és könyv kiadása fűződik, hogy itt nincs módunk erről részletesen beszélni.

Csicsery-Rónay István: Hölgyeim és uraim, elsősorban azt szeretném bemutatni, hogy ki is volt az a Kovács Béla, aki mellett Göncz Árpád dolgozott hosszú időn át, és akivel együtt nagyon sok dolgot csinált – szerénysége tiltja, hogy ezeket elmondja, de titkárként igazán befolyásolni lehet akárkit, és Kovács Bélával a viszonya olyan volt, hogy ő is belefolyt az eseményekbe. Február 26-án avatta fel a kultuszminiszter és az 1945 Alapítvány elnöke a Parlament közelében Kovács Béla szobrát. Ezzel bezárul a kör. 300 év legjelentősebb forradalmait, szabadságharcait képviseli az eddigi négy, a nemzeti történelem hőseit ábrázoló szobor, Rákóczi Ferencé, Kossuth Lajosé, Károlyi Mihályé, Nagy Imréé. A kör most lett teljes az 1945-ös vértelen demokratikus forradalom legbátrabb harcosának, Kovács Bélának bronzba öntött képmásával. A vesztes háború, a hadszíntérré váló ország, a másik két győztes nagyhatalom megbízásából is megszálló szovjet hadsereg, s főleg utóbbi jogtalan túlkapásai árnyékában megszületett a magyar nép országa. Az 1945-ös szabad választások, az azt megelőző heroikus választási küzdelem és ügyes kisgazda politika nyomán a kezdeményezés a Független Kisgazdapárt kezébe került. Ennek a harcnak az igazi vezetője a párt főtitkára, Kovács Béla volt.

1944-ben egy világ ért véget, de ugyanakkor egy új világ volt születőben, melyet az előző tíz év ifjúsági mozgalmai, népi írók, Nagy Ferenc parasztszövetségének száz és száz népfőiskolája készített elő. A régi vezető réteg tagjai Nyugatra menekültek, egy radikális földosztás a parasztság birtokába juttatta az ország egész termőföldjét, az 1946/I törvénycikk nemcsak a Köztársaságot teremtette meg, de törvénybe iktatta a szabadságjogok összességét is. A parlament, a Köztársaság elnöke, miniszterelnöke és a parlament elnöke a polgári demokrácia eszményeit valló, független kisgazdapárt kezében volt. Amikor 1946 márciusában a választásokon 17%-ot nyert kommunista párt a csatlósaivá kényszeríttet áruló szociáldemokrata és parasztpárti vezetőkkel együtt frontális támadásba kezdett a Kisgazdapárt ellen, ami bizonyos eredménnyel is járt, a motorja az ezt követő kisgazda ellentámadásnak, amelynek csúcspontja a félmilliós tömeget megmozgató budapesti parasztnapok voltak, ismét Kovács Béla lett. Hogy fogalmat alkossunk az ő államférfiúi nagyságáról, hadd idézzek néhány bekezdést a „Nélkülünk nincs demokrácia” c. cikkéből.

„Bárhogy forgatják az urak, egyvalamit nem lehet letagadni: nemzetgyűlésünk a magyar nép akaratából született és népakaratot fejez ki. Hibáival és erényeivel, nagyságával és gyengeségével a népből való, a mienk, a nemzeté. Ezt tudomásul kell venni, és ebből mindenkinek, aki nemcsak a száján hordja a demokráciát, hanem egész mivoltával átérzi a népuralom felséges erejét, le kell vonnia bizonyos következtetéseket. A nép türelmes, hatalmat kapott a demokráciában, és hatalmával élni fog. Az óriás nyugodt fölényével elnézi, hogy emberek idefenn Budapesten a változó idők és változó szükségletek szerint skatulyázzák a népet. Jobbra vagy balra, nevezik demokratának vagy reakciósnak, de hiba volna azt hinni, hogy az óriásnak nincs önérzete. Én minden pártvezérnek és minden párttitkárnak lelkére kötném, hogy tisztelje a nép, a parasztok, a munkások és polgárok természetes érzékenységét.”

1946 vége felé a történészek által is hangoztatott patthelyzet állt elő. Vagyis a Kisgazdapártnak nemcsak 1945 első felének kommunista térhódítását sikerült kiegyenlítenie, hanem a két fél közti későbbi támadások és ellentámadások is döntetlen eredményt hoztak. Vessünk egy pillantást a 46 utolsó hónapjaiban előállt politikai helyzetre. Kovács Béláék arról tárgyalnak a parasztpárti vezetővel, Kovács Imrével, hogy miután mindkét párt leadja a balszárnyát a kommunista pártnak, a Kisgazdák még jobbszárnyukat is a Sulyok pártnak, a két párt egyesül. Ugyanekkor egyezség jött létre a két fél között az internáltak szabadon bocsátásáról, a gazdasági foglyok kivételével. A nagyszabású Kovács Béla – Kovács Imre tervet azonban Rákosiék és Veress Péterék meghiúsították. De különösen jellemző az egyik kommunista vezető, Horváth Márton helyzetértékelése egy december 19-i frakcióülésen. „A jobboldal erejét az jelenti, hogy igen tekintélyes tömegbefolyással rendelkezik. A magyar parasztság zömét még a földreform sem tudta mellénk állítani. A Kisgazdapárt mögött messze elmaradunk. Ez azt jelenti, hogy hosszabb perspektívára kell berendezkednünk. Egyik oldalon a jobboldal tömegbefolyása, másik oldalon a külpolitikai helyzet is akadályozza, hogy egy csapásra változtassunk a helyzeten. A Szovjetuniónak az a politikája, hogy rendet és békét akar az általa megszállt országokban. Nem érdeke a Szovjetuniónak, hogy azért, mert mi itt elmaradtunk, változtasson a politikáján, és ütőkártyát adjon ezzel a Nyugat kezébe. Hosszabb távra és lassú előrehaladásra kell berendezkedni.”

Erről az időről nagyon sok forrás bizonyítja, hogy Sztálinék 10-15 évig a demokráciát, ha korlátozottan is fenn akarták Magyarországon tartani. Ezután történt, 47 tavaszán, hogy 180 fokot fordult a szovjet külpolitika és a nyugati imperializmus behatolása ellen inkább csatlóssá tette ezeket az országokat.

Rákosiéknak azonban más volt az elképzelésük, mint amit Horváth Márton ismertetett, és mivel politikai eszközökkel nem volt módjuk a status quo-n változtatni, egy volt ellenállási vezetőkből alakult beszélgető társaság tagjai leleplezése után (Szent-Iványi) az ő összeesküvésükből konstruálták meg azt a koncepciós pert, amellyel a Kisgazdapárt többségének megszüntetését, Kovács Béla és Nagy Ferenc eltávolítását és egy népfront-kormány felállítását akarták elérni. Ehhez a kezdetben vonakodó szovjetek segítségét is elnyerték. Az első politikai letartóztatott én voltam, mint a Kisgazdapárt külügyi osztályának vezetője, miután engem nem védett képviselői mentelmi jog. Abban a „szerencsés” helyzetben voltam, hogy az egyik orosz kihallgatóm előttem tette először világossá a koncepció okát és lényegét: nem akarták, hogy megismétlődjék az a helyzet, amely Iránban állt elő a szovjetek fél évvel korábbi kivonulása után. Irán ui. felrúgta megállapodásukat, és számos kommunista vezetőt kivégeztetett...

Miután akkor még Moszkva és a szovjet hadsereg éppúgy, mint Rákosiék biztosak voltak a megszállók közeli kivonulásában, paranoiás félelmükben attól tartottak, Kovács Béláék és Nagy Ferencék az irániakhoz hasonlóan fognak eljárni.

Hét képviselő letartóztatása, illetve Saláta Kálmán szökése ellenére a „szalámitaktika” eleve bukásra volt ítélve: amikor Az ÁVO és Rajk László belügyminiszter Kovács Bélát kikérte a parlamenttől, annak polgári többsége megtagadta azt. És a magyar szuverenitás legfőbb letéteményese, a Nemzetgyűlés erősebbnek bizonyult az erőszakszervezeteknél!

Ekkor fordultak Rákosiék az oroszokhoz, akik talán a háború utáni legnagyobb baklövésüket követték el: letartóztatták és elhurcolták Kovács Bélát! Ami ezután történt, már Kovács Béla részvétele nélkül zajlott le. De annyit hozzá kell tennünk, hogy hiába lett – teljes joggal! – Kovács Béla a kommunizmus áldozatai emlékünnepének névadója, ő ugyanakkor a kommunizmus elleni harc egyik legnagyobb hőse is volt.

Mécs Imre: Az előadásom címéül kapott „Lordok Háza” azt hiszem, gyűjtőfogalom lesz, hiszen a váci börtönben volt ugyan, de Göncz Árpáddal először a Kisfogházban szívtunk egy levegőt. Ez volt igazán a terror helye, hiszen ott folytak legnagyobb mértékben a kivégzések. A Kisfogház földszintjén voltak a halálra ítéltek, ott várakoztak sorsukra, az emeleten pedig elkülönített államfoglyok voltak, ezek közé tartozott Göncz Árpád, Bibó István, azt hiszem, Litván Gyuri is volt ott, akiket valamilyen állami szempontból súlyosabbnak tartottak. Ãk ott kora hajnalban hallották az előkészületeket, hogy hány bitót vonszolnak ki a házimunkások, hallották az ékek beverését, amikor ezeket a betonfészkekbe beállították, s utána az elfojtott utolsó kiáltásokat is. Egy levegőt szívtunk, de szinte semmilyen kapcsolatunk nem volt a lelkieken kívül, hiszen ők tudták, hogy ott vagyunk, mi is hallottunk róluk és kölcsönösen, lélekben szerettük egymást. Nagyon nehéz időszak volt, én nyolc és fél hónapig voltam halálra ítélve, de még fél hónapot ott voltam – ez alatt közel nyolcvan 56-ost végeztek ki. Árpád utána átkerült Vácra, amint én is, amikor megszabadultam a halálos ítélet nyűgétől. Furcsa érzés volt a piszkos, nyomorult Kisfogházból, amely még a borzalmas Gyűjtőfogházon belül is szörnyű volt, átkerülni Vácra.

Hihetetlen nagy örömöt jelentett: relatív dolog az öröm. Maga az épület, amelyet Mária Terézia a hadapród iskola számára építtetett, és amelyhez az 1800-as évek végén, a börtönreform idején, magánzárka-részleget létesítettek – az egészben volt valami megnyugtató jelleg. Én igazán akkor vettem tudomásul, hogy életben maradtam, amikor Vácra vittek.

Először a Lordok Házába vittek, ami egy teljesen elkülönített részleg volt, oda vitték a veszélyes elemeket. Úgy gondolom, hogy Árpi is volt ott, mielőtt munkára vitték volna, Donáth Ferenccel ott ismerkedtem össze, Bibó Istvánnal és másokkal. Később a társaim, akik a váci börtönben dolgoztak, elhatározták, hogy kimenekítenek onnan. Ez nem volt könnyű dolog, ezért a raborvosokkal összebeszélve kreáltak nekem egy súlyos, vérző gyomorfekélyt. Különböző injekciózásokkal teljesen lebetegítettek, és kórházba kerültem, onnan pedig oda helyeztek, ahol Árpiék is dolgoztak. Két rabmunkahely volt ott, az egyik egy fordítóiroda, a másik egy titkos ipari kémkedési vegyi laboratórium, ahol rabokat működtettek… az egész annyira romantikus, pedig szörnyű volt ott a börtönben lenni. Közösek voltak a zárkáink. Ott a fiúk nagy örömmel fogadtak, ott éreztem igazán, hogy hazaérkeztem, és életben maradtam. Árpival kerültem egy zárkába. Ez az 50-es zárka úgy emlékszem, 18 férőhelyes volt, 9 emeletes ágyból állt, és csupa hasonszőrű alakkal volt tele, mint Göncz Árpád. Egyetemi oktatók, azt hiszem, adjunktus volt a legmagasabb, egyetemi hallgatók, fiatal fizikusok, vegyészek… Előkerült egy fizikus, Papp József, aki a debreceni atomfizikai intézetben dolgozott, és akit Heisenberg meghívott Németországba, hogy dolgozzon vele. Ez a Papp Jóska röpcédulázással foglalkozott, és kiszámította, hogy egy bizonyos gyárkéménybe, ha alul berakja a röpcédulákat, akkor a város 80 százalékát be tudják teríteni… ez volt a fő bűne, hét évet kapott. Állandóan ugrattuk, jelentéktelen volt a hét év, nekünk életfogytiglani, meg 18 évek röpködtek ott. Vidám élet folyt ott, egy szigetre kerültünk, ahol az állam, az idegen hatalom erőszakot, pénzt és fáradságot nem kímélve összeszedte azokat, akik hasonlóan gondolkoztak. Hihetetlen élmény volt. A börtön sok nehézsége és kínlódása nem maradt meg bennünk, de ez az élmény megmaradt. Az a fizikus körülszaglászott engem, dobálóztunk az egyenletekkel, és utána tanfolyamokat rendeztünk. Kvantumfizikát oktatott a Papp Józsika, én pedig elméleti villamosságtant, ami a Műszaki Egyetem legnehezebb tárgya volt. Göncz Árpád mind a két tanfolyamra beiratkozott.

A hangulat kicsit önképzőköri, kicsit kollégiumi légkör volt, tanultunk, ugrattuk egymást. A Farben Industrie-nak titkos színezékeit fejtettük meg különböző trükkökkel, átláttunk a szitán, mert nem mondták meg nekünk, miről van szó, de rájöttünk. Később Budapesten volt egy tervezőiroda, engem oda hoztak át, és így kimaradtam Árpiék következő akciójából, ami az éhségsztrájk volt. Ã ennek szenvedő alanya lett sokszáz társával együtt, és utána a váci börtönt szétrobbantották, elvitték Márianosztrára és más helyekre a rabokat, végül pedig a Gyűjtőfogházba a nagyidős politikai foglyokat. Én a tervezőirodában dolgoztam, Árpi pedig a fordítóirodában. Reggeltől estig dolgoztunk. Konszolidált élet volt; azok nem mentek tönkre idegileg, akik a szükségszerűséget belátták, és hosszú távra gondolkoztak. Voltak olyan szerencsétlenek, akik állandóan várták az amnesztiát, a szabadulást, az amerikaiak bejövetelét, és ha Indonéziában puccs volt, már arra következtettek, hogy amnesztia lesz nálunk. Fónay Jenő volt ezek éllovasa, de jó páran voltak ilyenek.

Az amnesztia 63-ban ért minket. Tudjuk a történetét: a washingtoni nagykövet, aki ezt az egészet letárgyalta, később disszidált, egyetemi tanár lett és ezt leírta a könyvében. A Szovjetuniót izgatta, hogy az ENSZ közgyűlése minden évben elítéli őt és a Kádár-féle társaságot, ez kellemetlen volt és ezért paktumot kötöttek, hogy az 56-osokat ítéletre való tekintet nélkül kiengedik, és ennek fejében leveszik a magyar ügyet a napirendről. Kádárék ezt fel is használták a terror bizonyos cezúrájának meghúzására, utána már kezdtek útlevelet osztogatni háromévenként az embereknek. Az amerikaiak, azonban mint annyiszor, itt is felületesek voltak, és elfogadták a Kádárék kizáró paragrafusait.

Az egyik az volt, ha valakit már korábban elítéltek bűncselekményért, nem tudták azt, hogy kb. 800 000 ítéletet hoztak csak a parasztság körében a közellátás veszélyeztetése miatt, és több tízezer volt a politikai elítéltek száma. Kizárták azokat, akiket gyilkosság miatt ítéltek el, nem tudták azt, hogy a Legfelsőbb Bíróság elvi határozata következtében a felkelőket, akik harcoltak és elsütötték a fegyverüket, meg nem állapítható számú gyilkosságban való részességgel ítélték életfogytiglanra. És mindazokat, akiket hűtlenséggel vádoltak; hűtlenség volt az, ha interjút adtam egy külföldi újságírónak, ha valakihez eljuttatták Bibó István kibontakozási javaslatát stb. Az amnesztiánál Bibó Istvánt kiengedték, mert szervezkedés vezetésével ítélték el, Göncz Árpádot és Regéczy Lászlót viszont nem engedték ki, mert nekik volt hűtlenségi pontjuk is, éppen az, hogy eljuttatták a világ közvéleményéhez Bibó javaslatait és más iratokat. Kb. hatezren jöttünk ki, és négyszázan bennmaradtak, ez borzasztó keserves dolog volt. Árpi megkért, hogy látogassam meg a családját, rettenetesen szégyelltem magam, hogy engem kiengedtek, ott volt a négy gyönyörű gyerek és Zsuzsa, még ő vigasztalt engem, hogy ne szomorkodjak annyira.

Aztán Bibónak megengedték, sőt preferálták, hogy nyilatkozzon, külföldi televíziók keresték fel, és ő volt olyan karakán, hogy első pillanattól kiállt, nemcsak a két társáért, hanem valamennyi börtönben maradottért, és ezt egészen 72-ig csinálta. Szinte minden évben írt levelet Kádárnak és a miniszterelnöknek, hogy tessék ezeket az 56-osokat kiengedni.

Utána jött az élet, 3-4 évig csak felfüggesztették az ítéletünket, megfigyelés alatt voltunk. A III/III „összejárók” címen dossziét nyitott rólunk. Sok fiatalember, kikerülvén a börtönből, utolérési lázban házasodni kezdett, születtek a gyerekek, keresztelkedni kezdtünk, később jöttek sajnos a temetések is, de minden alkalmat felhasználtunk, hogy találkozzunk. Egy anekdotával fejezem be. A hetvenes évek végén együtt szilvesztereztünk, úgy hat vagy hét 56-os család, és hajnaltájban, amikor már nem fogytunk ki a börtönsztorizásokból, felugrott Árpi és azt mondta: „szép volt, jó volt, de elég volt, beszéljünk másról”.

Kende Péter: Köszönjük Mécs Imre szavait, amelyekből én azt hallottam ki, hogy ő a Lordok Házában töltött szép időkhöz képest az országgyűlés alsóházában való tagságát nagy süllyedésnek tekinti… Most egy harmadik börtön-tölteléket kérek meg arra, hogy beszéljen nekünk Göncz Árpád egy sokkal későbbi korszakáról, mely a Történelmi Igazságtétel Bizottság megalakítása.

Litván György: Göncz Árpád életrajzában, mely immár a magyar történelem elidegeníthetetlen része, és az is marad, bizonyára szerepelni fog elnöksége előtti sokfajta szerepe és tevékenysége, számos működési köre és funkciója, amelyeket, mint pl. írószövetségi elnökségét, ma is gyakran emlegetnek. Jóval kevésbé szokták számon tartani, hogy a történelemnek és saját életének egy nagyon fontos fordulóján Árpád a Történelmi Igazságtétel Bizottságának egyik alapítója és mindvégig alelnöke is volt.

Ma, amikor a TIB neve jószerivel csak a hivatalos koszorúzási ünnepségek protokolljában bukkan fel, érdemben pedig legfeljebb szélsőjobboldali felhívások egyik aláírójaként szerepel, nemigen szoktak már emlékezni és emlékeztetni az eredeti, a valódi, a történelmi TIB-re, annál is kevésbé, mert ennek a szervezetnek két legfontosabb vezetőjét, Vásárhelyi Miklóst és Hegedűs B. Andrást – szinte egy időben – a múlt nyáron kellett eltemetnünk.

A TIB története is, mint annyi minden, Hegedűs B. András – HBA – Gerlóczy utcai lakásán kezdődött éppen 14 évvel ezelőtt, 1988. március végén, április elején, amikor közeledett a Nagy Imre per és a kivégzések 30. évfordulója. HBA és Kozák Gyula érezték meg elsőnek, hogy megérett az idő, most jött el a történelmi pillanat a cselekvésre, a megszólalásra, s egy hármas beszélgetésben felvetették előttem, kezdeményezzük valamilyen Történelmi Emlékbizottság létrehozását június 16. előtt. Én – régi szokásomhoz híven - ilyenkor mindig Vásárhelyi Miklóshoz, idősebb barátomhoz szoktam fordulni, az ő véleményét és közreműködését akartam kikérni, így legközelebb már vele, majd nyomban ezután Göncz Árpáddal és Mécs Imrével folytattuk a gondolkodást és a tervezgetést. Április-májusban már gyors ütemben bővült a kör: a Nagy Imre-perben kivégzettek özvegyeivel illetve hozzátartozóival, akik közül Gyenes Judit és Halda Aliz rögtön a nyilvánossággal való összeköttetés kényes funkcióját is elvállalták (megadták a nyilvánosságnak címüket, telefonszámukat), majd az egykori munkástanácsi vezetőkkel (Rácz Sándor, Nagy Elek, Dénes János), neves 56-os értelmiségiekkel, mint Hankiss Elemér, Darvas Iván, Mensáros László, Tóbiás Áron, és másokkal, összesen mintegy 40 egykori elítélttel. (Ehhez a kritériumhoz ragaszkodnunk kellett, másként nem tudtuk volna meghúzni a határt.) A végleges elnevezés Vásárhelyitől származott, akit, mint a Nagy-per vádlottját, de koránál és tekintélyénél fogva is természetesen illetett meg az elnöki szék. De ugyanilyen természetes volt a Bibó-pert – és önmagát – képviselő Göncz Árpád alelnöksége, s az is, hogy HBA – mindünk közül a legaktívabb, a legrámenősebb – legyen a TIB titkára.

A TIB-ben tömörült háromtucatnyi ember, s különösen annak legaktívabb harmada természetesen nem akkor ismerte meg egymást (s nem is okvetlenül a börtönben, ahol esetleg nem is találkoztunk vagy csak hírből ismertük egymást). Volt egy 56-os törzs, amely ekkor már sok év óta rendszeresen találkozott, nem véletlenül nevezett el bennünket – ahogy Mécs Imre is említette - a BM operatív osztálya az ún. figyelő-dossziékban, mint azóta megtudtuk, „Összejárók”-nak. A börtöntársak temetésén, esküvőjén és más ilyen alkalmakkor mindig találkoztunk, Bibó István temetése után pedig folyamatos kapcsolatot tartottunk, s elkezdtük a közös tevékenységet. A TIB-nek tehát megvoltak a tárgyi és személyi előzményei, s Göncz ezeknek kivétel nélkül részese volt.

Az első akció a Bibó Emlékkönyv volt, amely eredetileg Bibó István 70. születésnapjára készült volna, de halála miatt már csak utólag jelenhetett meg s a szerkesztőbizottságban Donáth Ferenc mellett Árpád is részt vett. Ennek egyébként már a demokratikus ellenzék vezető emberei is tagjai voltak, olyan szellemi tekintélyek mellett, mint Szűcs Jenő és Réz Pál. Göncz Árpád az egyik legszebb írást közölte e kötetben „Élet és szó – egy anyagból” címmel.

Ezzel csaknem egy időben, 1981-82-ben zajlott ugyancsak zömmel a Gerlóczy utcában, az a sorozatos ún. Kerekasztal-beszélgetés, amellyel az volt a célunk, hogy a forradalom különböző frontjain és terepein, részben vezető szerepet játszó társainkkal összevessük és rögzítsük emlékeinket, mintegy palackba zárt üzenetként, az utókor számára, olyan időben, amikor a témáról csak hazudni vagy hallgatni lehetett. Három fiatalabb, de nagyon is kompetens kérdező, Csalog Zsolt, Kozák Gyula és Szabó Miklós közreműködésével kilencen vettünk részt a később megszerkesztett, de máig kiadatlan – hónapokon át zajló – beszélgetésekben: Halda Alíz, Donáth Ferenc, Göncz Árpád, HBA, Mécs Imre, Mérei Ferenc, Rácz Sándor, Vásárhelyi Miklós és én. Éppen húsz év telt el azóta, s a 12 résztvevőnek már csak a fele él.

Végül a harmadik fontos előzmény az 1986 végén megrendezett első komoly, illegális 56-os konferencia volt, amelyet még Donáth Ferenccel és a fiatal ellenzékiekkel együtt készítettünk elő, és végül Eörsi István lakásán tarthattunk meg, s ahol az 56-osok vonatkozásában nagyjából már együtt volt az a társaság, amely a Kádár-rendszer körülményei között is vállalni merte múltját és a forradalmat, s amelyből a TIB törzsgárdája másfél évvel később létrejött.

Göncz Árpád két évvel később adott interjújában így fogalmazott akkori tevékenységünkről, amelynek részleteit ezúttal természetesen nem ismertetem.

„Amikor a TIB-et megalakítottuk, elsősorban erkölcsi kötelességnek éreztük, hogy megcsináljuk, és úgy éreztük, hogy erre az idő megérett. Azt a bizonyos, máig is jelentősnek érzett alapító nyilatkozatot közös elhatározással fogalmaztuk. … Az a benyomásom, hogy az igazán jó mozgalmak organikusan fejlődnek, nem szándéknyilatkozatok szerint. Az egésznek az a jellemzője, hogy nem mi csináltuk a TIB-et, hanem a TIB csinált bennünket. Amiben benne van, hogy mindenki morogva és ódzkodva csinálja, amit csinálni kell, de végül is valami lesz belőle, s az általában jó. Valahogy a TIB-nek – az a benyomásom – helye lesz a jövendő történészek értékelésében, és nemcsak a temetés miatt. Életem legnehezebb hónapjai közé sorolom a temetés előkészítését, főleg a legvégét, amikor ráadásul a temetés előtt két nappal kellett befejeznem a Bush-könyv fordítását.” Árpád sokunkkal ellentétben ugyanis nem volt állásban, szabadúszó volt, és e mozgalmi tevékenység közepette gondoskodnia kellett nagy létszámú családjáról is, ami nem volt könnyű.

A nagy temetés időpontjáról, helyszínéről, pontos forgatókönyvéről hónapokon át folyt a vita s az egyeztetés a TIB ülésein és természetesen a TIB vezetői és más szervek – kormány, MSZMP, rendőrség, honvédség, Fővárosi Temetkezési Vállalat, stb. – között. Voltak, pl. Krassó Gyuri és hívei, akik hibáztatták, hogy a koszorúzók sorába odaengedtük a hatalom képviselőit. A vád néha még ma is felmerül, többnyire abban a formában, hogy a Nagy Imrét és több száz társát kivégeztető állampárt képviselői is koszorúzhattak. Nos, ez így nem igaz, mert hangsúlyozottan nem a párt, hanem a Németh-kormány néhány fiatalabb képviselője volt jelen: Németh, Pozsgay, Medgyessy. A pártból senki sem jöhetett, aki mint KB tag annak idején részese volt a megtorlásnak.

Göncz a már idézett interjúban ezt mondja: „A világsajtó Pozsgay megjelenésére hegyezte ki az eseményt, és nem arra, hogy hány százezer ember volt ott. Engem nem izgatott, hogy a megegyezés miatt vádaskodtak, mert ez csak a kibicek jajgatása volt. A megegyezés álláspontját mindenkivel szemben nyugodtan vállaltam és vállalom. Helyes volt.” Ezt mondta tehát 1990-ben, de ezt képviseli következetesen azóta is, hiszen ez része volt a békés, méltóságteljes rendszerváltásnak, amit akkor helyeselt és elfogadott lényegében az egész magyar társadalom.

Felidézi emlékeit a temetésről. Egy idős asszony Vásárhelyi Miklósnak és neki azt mondta:”Az Isten verje meg magukat, ha holnap vér fog folyni. Nekem az apámat, anyámat megölték.” A Műcsarnoknál egy férfi felelősségre vonta a forradalom nevében, Paskay bíboros miatt. „Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy most kapok infarktust, alig tudtam kilépni a szószékre. Úgy éreztem, hogy mindez éveket vesz el az életemből, de megéri, mert életem legnagyobb napja volt. Az a három mondat, amit együtt fogalmaztunk, életem három legemlékezetesebb mondata maradt.” Persze ezt még az elnökség előtt mondta, nem tudom, hogy a következő évtized érvényben hagyta-e ezt a megállapítást…

E mondatoknak is megvan a maguk története. A Hősök terén tartandó gyászünnepség szónokait a TIB jó előre kijelölte, annak figyelembe vételével, hogy lehetőleg a forradalom minden fontosabb csoportja - munkásság, diákság, értelmiség, emigráció s az új ifjúság (a Fidesz képében) – képviselve legyen. A szónokokra ma is emlékszik minden egykori résztvevő vagy TV-néző. De ott helyben derült ki, hogy elfelejtettünk gondoskodni egy rövid megnyitó beszédről. Ott kellett eldönteni, ki mondja el ezt a néhány egyszerű, de ünnepélyes mondatot. Természetes volt, hogy ez csak Göncz Árpád lehet. A napokban visszahallgattam a videofelvételről. Így hangzottak: „Rójuk le kegyeletünket Nagy Imre, Maléter Pál, Gimes Miklós, Losonczy Géza, Szilágyi József és a megtorlás többi áldozatának ravatala előtt. Konduljanak meg a harangok. Emlékezzünk.”

A TIB története nem ért véget a temetéssel, annak politikai és szervezeti előkészítésével és minden várakozást felülmúlóan sikeres lebonyolításával.

Sajnos, nem ezzel ért véget. Ami ezután következett – kényszerű és kényszeredett átalakulás tömegszervezetté, a katonai és egyéb szekciók kiágazása, élesedő viták a kárpótlás és az igazságtétel lehetőségei és módozatai körül, betagolódás a politikai polarizálódás folyamatába, lecsúszás a kormányzat politikai játékszerévé és végül az alapítók közönséges kiebrudalása a szervezetből – mindez, bár szintén történelem, már nem tartozik az ünnepi megemlékezés tárgyához. Intézetünk irattárában azonban fennmaradt egy dokumentum-értékű, keltezetlen jegyzőkönyv egy TIB-ülésről, abból az időből, amikor Göncz Árpád már köztársasági elnök volt – az ülést éppen az ő svábhegyi rezidenciáján tartottuk -, de még Vásárhelyi volt a TIB elnöke, s éppen Kupa Mihály lett a pénzügyminiszter, ami abból derül ki, hogy Árpád mindjárt az elején bejelenti, sikerült húszmilliót szereznie tőle a TIB számára.

A TIB kezdődő válságának tanulságos, keserű dokumentuma ez a jegyzőkönyv, amelyről végül sikerült kideríteni, hogy véletlenül nevezetes napon, 1991. február 10-én, azaz Göncz Árpád 69. születésnapján készült. Elnöki beszámolójában Vásárhelyi elkeseredett hangnemben számol be arról, hogy 56 ügyét gyakorlatilag minden párt és a kormány is elejtette. Felidézi Nagy Imre emlékének kihagyását az 1956 emlékét megörökítő törvényből, a hajszát Király Béla ellen, s hogy őt magát és Zimányi Tibort, a Recski Szövetség elnökét a miniszterelnök már jó fél éve nem hajlandó fogadni. „Nem fogunk csendben meghalni” – ígéri, de közben már a lemondás gondolatával foglalkozik, mert úgy érzi, személye már inkább terheli a TIB-et, amelyben egyre erősödik a szekciók diffúz működése.

Göncz Árpád megkísérel hasznos és okos tanácsokat adni a gyakorlati kibontakozásra (interpellációk 56-os és kárpótlási ügyekben), fővédnökséget vállal a Nagy Imre szoboralapítványnál, kéri, hogy mindig tájékoztassák politikai nyilatkozataikról – „Tudjátok – mondja -, hogy tőlem telhetően megpróbálom 56-ot képviselni”, de szavaiból kiderül, hogy nagyon is tisztán, nem éppen optimistán ítéli meg a tendenciát. Arra figyelmeztet, hogy elkezdődött az „ezentúl minden másképpen volt” ismert folyamata.

Saját elnöki kötelmeinek felfogására pedig megvilágító az a néhány mondat, amelyet akkor, 1991 elején, az 56-os érdemek állami elismeréséről mondott.

„Szakadatlanul jönnek hozzám a javaslatok kitüntetésre meg egyébre. Ha csinálunk 56-os kitüntetést, akkor ennek a vége az lesz, hogy meg fogja kapni a pufajkás, és a Kovács János, aki vidéken van, nem fogja megkapni. Vagy pedig 250 ezret osztunk ki és azok, akik 3 napot ültek bent, kapják a legnagyobbat, és akiket kivégeztek, azokról elfeledkeznek. Szűrni azt a rengeteg résztvevőt nem tudjuk. Gondoltam, hogy annyit meg lehet csinálni, hogy emléklapot kapjon mindenki. De úgy érzem, hogy nem volna egészségtelenebb annál, mintha elkezdenénk az 56-os érdemeket rangsorolni, mert ebből óhatatlanul Pofosz-TIB párharc volna, kommunisták – volt kommunisták, népi-nemzeti gerincűek. Én eddig eredményesen álltam ellen minden kitüntetési javaslatnak és elismerésnek. Ha valaki sokat tett, akkor miniszteri ellenjegyzéssel akassza fel a csillagrendet vagy zászlórendet, vagy nem tudom utána mi lesz, Corvin láncot vagy Szent István rendet vagy Töhötöm rendet, díszmagyarral is megajándékozzuk, vagy amit akartok, de 56-os kitüntetést ne csináljunk, mert nem azért vettünk benne részt, hogy kitüntessenek bennünket. Én eleve azt mondtam, hogy ha végül rákényszerítenek, egy biztos, hogy én nem fogok elfogadni 56-os kitüntetést. Nem akarok osztani, de nincsen hónap, hogy ne jöjjön egy javaslat, többnyire a Pofosz tájékáról.”

Azután persze mégis bele kellett nyugodnia s szerencsénkre tőle kaptuk az 56-os emlékérmet, az egyedülitől, akitől ezt átvenni örömöt és megtiszteltetést jelentett.

Pomogáts Béla: Kedves Árpád, Hölgyeim és Uraim!

Mindenek előtt egy üdvözletet szeretnék átadni Göncz Árpádnak. Délben még Szabadkán voltam, ahol egy Kosztolányi-konferencián vettem részt, és mivel nem tudtam ott maradni egész nap és közöltem a többiekkel, hogy Budapestre kell visszautaznom, ahol Göncz Árpád ünnepi konferenciáján fogok részt venni, legalább húszan odajöttek hozzám a szabadkai, újvidéki, kanizsai, zentai értelmiségiek és írók közül, és arra kértek, hogy tolmácsoljam szeretetüket, barátságukat és jókívánságaikat.

Előadásom címe „Az író stratégiája”.

Göncz Árpád 1989-es nyilatkozatában a kiváló amerikai íróval, William Styronnal történt találkozásáról beszélt. „Amikor megismerkedtem William Styronnal, elmondtam neki, hogy egyik írásom, a Sarusok, csak úgy jelenhetett meg, hogy a kiadó igazgatója mindenképpen ragaszkodott egy mondat kihúzásához. Ez a regény kulcsmondata volt. ’Több igazság közül mindig az üldözött igazság az igazabb’. Styron erre azt mondta: ’Istenem, de jó maguknak! Hogy az államhatalom képes egyetlen mondat ellen harcolni! Én bezzeg mondhatok, írhatok akármit, a kutya se figyel oda’.

Ennek az alkalmi visszaemlékezésnek alighanem kulcsszerepe van Göncz Árpád írói munkásságának értelmezésében. Valóban, ahogy az amerikai író némi irigykedéssel kommentálta, Göncz Árpádnak, miként az egész magyar, mi több, az egész közép- és kelet-európai irodalomnak voltak olyan mondatai, amelyek az irodalom fölé emelkedtek, minthogy valamely történelmi korszak végső tapasztalatát öntötték szavakba. Styron, gondolom, azt is tudta, hogy ezeknek a mondatoknak mindig hiteles életrajzi fedezete és már előre megfizetett súlyos ára volt: üldöztetés, börtön, elhallgattatás és később, már nyugalmasabb időkben is: kiszolgáltatottság a politikai cenzúra önkénye előtt.

Göncz Árpád fiatalon alapozta meg legfontosabb mondatainak hitelességét, az írói munkát és szerepvállalást az ő esetében a sok évtizedes köznapi tevékenység és a történelmi szerepvállalás előzte meg. Nem feladatom most életútjának fontosabb eseményeire emlékeztetni, csupán arra utalok, hogy ötvenkét éves volt, mire első önálló szépirodalmi munkája az olvasó elé került, ráadásul ennek a művének, az imént említett Sarusok című kisregénynek öt esztendeig kellett a Magvető kiadó igazgatójának készenléti raktárában várakoznia.

Az író maga mondotta: „Jó esetben is csak az alsó két T között helyezkedtem el, úgy hogy a lábam mindig átlógott a Tiltásba” (a mai fiatalok kedvéért elmondom, hogy az Aczél György nevéhez fűződő kulturális, valójában cenzurális politika hármas rendszerét alkotta a három T: a támogatott, a tűrt és a tiltott művek minősítése, ez szabta meg a kiadói politikát!). De hadd folytassam az imént kezdett idézetet: „A meg nem jelent mű, az meg nem jelent mű. Akkor is, ha politikai, akkor is, h gazdasági okokból nem jelent meg.” Göncz Árpád sokéves várakoztatásának mindig politikai háttere volt, minthogy minden művében elhelyezte azt a bizonyos mondatot, azt a bizonyos „egy mondatot”, amely a zsarnokságot, magát kérdőjelezte meg, és amelyet ezért a zsarnokság tűrhetetlennek ítélt.

A többszörösen késleltetett írói, különösen drámaírói indulást (mert hiszen a színház nézői elé még nehezebb volt eljutni, mint az olvasók elé), nos, ezt a késleltetett írói indulást részben az ellensúlyozta, hogy Göncz Árpád, mint angol-amerikai szépprózai művek fordítója mér 1965-től kezdve jelen volt a hazai olvasók tudatában, ekkor jelent meg fordításában William Golding A torony című regénye. Göncz, akárcsak Kossuth Lajos, a börtönben tanult meg angolul, már ott fordítói munkára fogták be, egy alkalommal megemlékezett arról, hogy a többi között egy grafológiai szakkönyvet kellett az államvédelmi hatóságok számára lefordítania (nem mintha, a Gyorskocsi utcában szerzett tapasztalataim szerint, a Kádár-féle megtorló apparátus sokat bíbelődött volna az íráselemzés kérdéseivel!), majd szabadulása után, miközben talajvédelmi munkavezetőként dolgozott, szakfordításokat készített, végül a Golding-regény sikere után szabadúszó műfordítóként tartotta el népes családját, egészen a Rendszerváltás időszakáig.

A műfordítás egyszerre volt a család megélhetésének forrása és az írásművészet iskolája, amely mintegy pótolta az ifjúkori irodalmi tanulóéveket. „Én tréfásan azt szoktam mondani – olvastam Göncz Árpád egy 1990-ben adott interjújában –, hogy nem a magyar olvasó költségén vagy kárára lettem író, hanem néhány általam ismert vagy nekem ismeretlen amerikai úriember és író rovására, akinek a bőrén, mondjam azt, megtanultam írni, megtanultam a szakma ábécéjét”. Ugyanebben a nyilatkozatában később a következőt olvasom: „a fordító eleve szövegelemzést végez, belelát az író műhelyébe, tehát rengeteget tanul, van mércéje, mértéke, amihez, és amivel mérheti magát. Hálás vagyok hát a sorsnak ezért az iskoláért.”

Egy már idézett beszélgetésben ő maga szólt arról, hogy a fordítást „sohasem érezte gályapadnak”, igaz, neki nem másodrangú szovjet írók műveivel kellett vesződnie, mint az ötvenes években Vitalij Zakrutyin, Fjodor Gladkov, és Vaszilij Groszmann „termelési regényeinek” tolmácsolására szorított Németh Lászlónak, hanem a legjobb amerikai írók műveivel. Az író mindazonáltal eredeti műveiben mutatkozik meg igazán, és a hetvenes évekre, Göncz Árpád ötvenedik életévének közelében, ennek is eljött az ideje. A már említett Sarusok szinte váratlanul jelent meg, talán a hosszú műfordítói munkának köszönhetően, az első művekben nem ritka művészi fogyatékosságok vagy hangpróbák nélkül.

Egy kisebb könyvtárra való angol és amerikai regényt és elbeszélést ültetett át magyarra, közöttük Faulkner, Updike, Lowry és Styron műveit, továbbá Tolkien világhírű munkáját, A gyűrűk urát. Emlékezetem szerint ezzel a tolmácsolásával aratta legnagyobb fordítói sikerét. A műfordító személyét ugyanis, legalábbis a mi irodalmunkban, amelyben az idegen nyelvekből átültetett művek korpusza az eredeti magyar művekével vetekszik, csak ritkán szokás megjegyezni. Göncz Árpád tolmácsolásai azonban olyan hajlékonyak, színesek és gazdagok voltak, hogy még az olvasó is rálapozott a fordító nevére, aki máskülönben nem érdeklődött az idegen remekművek magyar megszólaltatója iránt.

A műfordítás egyszerre volt a család megélhetésének forrása és az írásművészet iskolája, amely mintegy pótolta az ifjúkori irodalmi tanulóéveket. „Én tréfásan azt szoktam mondani – olvastam Göncz Árpád egy 1990-ben adott interjújában –, hogy nem a magyar olvasó költségén vagy kárára lettem író, hanem néhány általam ismert vagy nekem ismeretlen amerikai úriember és író rovására, akinek a bőrén, mondjam azt, megtanultam írni, megtanultam a szakma ábécéjét”. Ugyanebben a nyilatkozatában később a következőt olvasom: „a fordító eleve szövegelemzést végez, belelát az író műhelyébe, tehát rengeteget tanul, van mércéje, mértéke, amihez, és amivel mérheti magát. Hálás vagyok hát a sorsnak ezért az iskoláért.”

Egy már idézett beszélgetésben ő maga szólt arról, hogy a fordítást „sohasem érezte gályapadnak”, igaz, neki nem másodrangú szovjet írók műveivel kellett vesződnie, mint az ötvenes években Vitalij Zakrutyin, Fjodor Gladkov, és Vaszilij Groszmann „termelési regényeinek” tolmácsolására szorított Németh Lászlónak, hanem a legjobb amerikai írók műveivel. Az író mindazonáltal eredeti műveiben mutatkozik meg igazán, és a hetvenes évekre, Göncz Árpád ötvenedik életévének közelében, ennek is eljött az ideje. A már említett Sarusok szinte váratlanul jelent meg, talán a hosszú műfordítói munkának köszönhetően, az első művekben nem ritka művészi fogyatékosságok vagy hangpróbák nélkül.

Göncz Árpád történelmi tárgyat választott, a középkor végi valdens eretnekség magyarországi, közelebbről soproni véres felszámolásának történetét. A regénycselekmény alakítását történelmi kutatások előzték meg. „Egy XV. századbeli würzburgi kódex tanúsága szerint – hangzik a regény bevezetőjében – 1401. január 9-én a soproni Szent Mihály templomban ítéletet hirdettek a valdens-eretnekek egy csoportja fölött. A kódex közli az ítéletlevél kivonatos másolatát, nevet azonban – az inkvizítorok, Zwicker Péter cölesztinus rendfőnök s Márton prágai oltárpap nevén kívül – csak egyet említ, a kőszegi Beratungsgot Jakab özvegyét, aki már tizenkét éve volt eretnek. De az ítéletlevél tanulsága szerint a vádlottak közt akadt, aki már huszonhat éve vallott tévtanokat.”

A történeti forrás valójában semmit sem közöl arról, hogy az eretnekek ellen hozott ítéleteknek mi lett a következménye, azon kívül, hogy lerombolták a waldensek gyülekezőhelyeit, a temetőkből kihantolták és elégették csontjaikat. Ebből a szinte semmi történeti anyagból sző Göncz Árpád igen gazdag cselekményt és állít ennek középpontjába két markáns figurát: Miklós mestert, a waldensek és a Barátot, az inkvizíciós eljárás vezetőjét. A két főszereplő egyenrangú hős, mindkettő őszinte hittel ragaszkodik meggyőződéséhez, mindkettejüknek vannak igazságai, de ahogy a regény annak idején kifogásolt (már idézett) mondata állította: „Több igazság közül mindig az üldözött igazság az igazabb.” Ennek megfelelően áll az író az üldözött eretnekek mellé, akiket végül bukásukban igazol és felemel.

A Sarusok, illetve a regény nyomán születő drámai mű írója históriai tárgyat választott, valójában mégsem pusztán egy régvolt eseménysorozat érdekelte, inkább a történelmi, vallási és emberi konfliktusok nyomán kibontakozó nagy mozgalmak „természetrajza”, az egyes ember és a hatalom viszonya. Tárgyát nem véletlenül választotta a hatalom ellen fellépő, az igazság nyomába szegődő waldensek históriájából: az eretnekmozgalmak, mint a történelmi parabola tárgyai, általánosabb érdeklődést váltottak ki az 1956 utáni évtizedek magyar irodalmában; olyan példákra hivatkozhatom, mint Déry Tibor A kiközösítő című regénye, Illyés Gyula Tiszták és Sütő András Csillag a máglyán című drámai művei. Illyés drámája különben, mint ez közismert, maga is a waldens eretnekséggel szoros kapcsolatban álló albigens eretnekmozgalom kegyetlen elfojtását idézte fel.

Göncz Árpád a Sarusok történetében és a Sarusok színpadán történelmi parabolát adott, és noha arra ő maga figyelmeztetett, hogy ez a parabola nem az 56-os magyar forradalom leverésének történetére utal (ezt csak Kardos György, a Magvető kiadó igazgatója feltételezte), az mégis nyilvánvaló volt mindenki számára, aki olvasta a regényt, vagy látta a színdarabot, hogy politikai és erkölcsi példázattal van dolga, és a személyes igazságnak, a véleményformálás szabadságának, a hit szabad követésének elkötelezett, és ezért az aktuális hatalommal szembekerülő eretnekek helytállásának és elbukásának történetében ott rejlenek a magyar történelem, akár a legújabb magyar történelem, akár 1956 tragikus közösségi tapasztalatai is.

A Sarusok mondanivalója, mind a regényben, mind a színpadon, ahhoz a parabolisztikus irodalmi áramlathoz kapcsolódott, amely, miként ezt Déry Tibor, Örkény István, Mészöly Miklós, Major Ottó, Sánta Ferenc és Hernádi Gyula korabeli művei mutatják, történelmi példázatok narratív rendszerében adott számot a magyar vagy éppen a kelet- és közép-európai társadalmak tapasztalatairól: azokról a hatalmi és zsarnoki kényszerekről és a kényszerek mögöttes terében ható gondolkodás-módról, ideológiáról, amely eleve megszabta az emberi személyek és közösségek önkifejezését, érvényesülését és szabadságát.

A példázatos fogalmazás mindig vonzódott a mítoszokhoz, minthogy maguk a mítoszok is mindig nagyszabású filozófiai vagy etikai példázatok. A Sarusok sikere után nem volt meglepő, hogy Göncz Árpád olyan színpadi művel jelentkezett, amely klasszikus mítoszra épült. Magyar Médeia című drámájában, amely 1976 tavaszán a József Attila színházban aratott megérdemelt sikert, a jelenkori magyar családi élet feszültségeivel és tragikus konfliktusaival vetett számot, méghozzá oly módon, hogy a görög Médeia mítoszra, pontosabban Euripidész klasszikus tragédiájára építette a cselekményt és a hősök jellemét (Euripidész kórusszövegei, Kerényi Grácia tolmácsolásában különben rendre beépültek a dráma szövegébe).

A Magyar Médeia – Deák Médea és Jászó András csődbe jutott házasságának és fiuk véletlen, mégis szinte törvényszerű (autóbalesetben elszenvedett) halálának a története – a szétesett családok, az elmagányosodott emberi sorsok tragikus végzetét köti az antik mítoszhoz. Annak a szörnyű asszonynak a mitologikus történetéhez, aki megcsalatva és megalázva saját gyermekeinek a gyilkosa lesz. Ámde valamiképpen a „magyar Médeia” sorsa is magában hordozza azt a méltóságot, azt a katarzist, amelyet az antik tragédia. Göncz Árpád, aki 1988-ban keltezett Médeia-változatok című esszéjében mintegy utólagosan adott magyarázatot arra, hogy milyen indítékok vezették az antik mítosz jelenkori magyar parafrázisának megalkotása során, Euripidész hősnőjéről a következőket jegyezte fel: „a sorsára vakságával, emberfeletti szenvedélyével, gonosz indulataival, bosszúvágyával bőségesen rászolgált Médeia, az évezredek minden asszonyának sérelmét a magáéba sűrítő Médeia épp a bűnével magasztosul mitikus hőssé, istennővé…” Valójában az ő hősnője is felmagasztosul, csak éppen nem a bosszú és a gyilkos szenvedély, hanem a magára hagyottság, a megcsalatottság, a kifosztott élet, egyszóval az áldozattá vált emberi lét drámai példázatának hordozója lesz.

A Magyar Médeia monodráma, és ennek a műformának a lélekábrázoló, illetve drámai lehetőségeit Göncz Árpád mesteri módon aknázza ki. Tulajdonképpen minden ezt követő színpadi művében valamely modern drámai formával és dramaturgiai lehetőséggel tesz kísérletet. A Rácsok, amely különben első színpadi munkája volt, és több mint egy évtizedet kellett várnia, amíg 1979-ben könyv formájában az olvasó elé került, valójában abszurd dráma, természetesen a korlátlan és ostoba hatalom működéséről, és arról, hogy az értelmiségi embernek ezzel a hatalommal szemben nincsenek esélyei. A már említett Sarusok színpadi változata, magának az írónak a meghatározása szerint, „rítusjáték”, a Pesszimista komédia, a jóval korábban írott Magány című elbeszélés színpadi változata, valójában szürrealisztikus drámai játék, amelyet álombeli, képzeletbeli jelenetek szőnek át, a Kő a kövön (korábbi címén Mérleg) című pedig kétszemélyes, mondhatnám klasszikus vagy legalábbis hagyományos eszközökkel felépített dráma, ebben az író sokat próbált nemzedékének önvizsgálata, történelmi számvetése ölt alakot.

A Médeia-dráma mitologikus, a waldens-dráma történelmi mélységekből merített, egyszersmind jelenkorának morális konfliktusaival foglalkozott, kendőzetlenül ábrázolva a magyar társadalom ellentmondásait. Valóságérzék és mítoszteremtő hajlam vegyült el Göncz Árpád elbeszéléseiben is, ezek első alkalommal 1980-as Találkozások című kötetében kerültek az olvasó elé. A kötet írásai között találhatunk párlapos tárcanovellát és hosszabb elbeszélést, szociografikusan pontos dokumentumot és modern legendát, személyes vallomást és példázatos történetet. A sokszálú és sokarcú kötetnek mégis egyéni karaktere van. Göncz Árpád szinte „eszköztelenül” dolgozik, elkerüli a hosszadalmas leírásokat és elemzéseket. Puszta tényeket, lakonikus dialógusokat rögzít, mintha mindent kiszűrt volna írásaiból, ami egyáltalán kiszűrhető. Sokat bíz az olvasó képzeletére, így azt is, hogy az olvasó maga gondolja tovább a történetet s fogalmazza meg magának e történet példázatos értelmét.

A példázatok mélyén többnyire az emberi kapcsolatok igenlése rejlik. Göncz Árpád „hősei” általában magányos, szenvedő emberek. Egyedül maradva képtelenek kibontakoztatni énjüket, értetlenül állnak sorsuk fordulatai előtt. Nem értik a történelmet, nem értik tapasztalataikat. Az író részvéttel és szeretettel hajol magányos hősei fölé, tömör példázataiban a magány feloldását, az emberi kapcsolatok kialakítását sürgeti. Hangja nemegyszer tragikusan sötét, máskor inkább játékos, szinte derűs, előadásán bölcs humor ömlik el. Így Találkozás című terjedelmesebb elbeszélésében, amely a franciák nemzeti szentjének, Jeanne d’Arcnak alakját eleveníti fel. Modern legenda ez az elbeszélés, mitologikus fénye valamiképpen a nagy emberi tettek megmaradásának gondolatát világítja be.

Végül is Göncz Árpád szépprózai és színpadi művei rendre azokat a történelmi tapasztalatokat értelmezték és értékelték, amelyeket nemzedékének, a magyar társadalomnak meg kellett ismernie és el kellett viselnie a második világháború lezárása és az egypárti uralom végső bukása között eltelt másfél emberöltő során. Ezeket a tapasztalatokat helyezte mérlegre mitologikus vagy éppen abszurd és groteszk eljárásokat érvényesítő műveiben is. Ezekben a művekben mindig és következetesen az emberi személyiség szuverenitása, az emberi közösségek autonómiája, mondhatnám így is: a szabadság ügye mellett foglalt állást, egyszersmind az erkölcsi követelmények érvényesítése mellett. Minthogy a mögöttünk levő évtizedeknek, a szabadság hiánya mellett, talán az erkölcsi törvények fellazulása, megrendülése volt a legfájdalmasabb tapasztalata.

A Magyar Médeia drámai monológjai között olvasom: „a morális érzék nem más, mint hibátlan erkölcsi kategóriaalkotás; a jóról és a rosszról esetenként formált, ösztönösen formált definíció.” Göncz Árpádnak ez a mondata ma is érvényes, jó tíz esztendővel a diktatúra rendszerének bukása után, ebben a felemás, töredékes és működészavaros demokráciában. Valójában ez a mondat fogalmazza meg azt a stratégiát, amelyet Göncz Árpád íróként mindig is képviselt. Ezt a stratégiát méltán irigyelhetné meg bármely nyugati író, jóllehet az irodalom és a hatalom viszonyában nekünk is sikerült eljutni abba a helyzetbe, amelyről a Göncz Árpáddal szót váltó William Styron egykor beszélt.

Kende Péter: Estünk utolsó két felszólalása az elnökről fog szólni. Megkérem Lengyel Lászlót, hogy tartsa meg „az elnök stratégiájáról” szóló előadását.

Lengyel László: Elnök úr, kedves közönség!

Nem vagyok könnyű helyzetben, hiszen minden egyes elnökségi évről egy percet mondhatnék, és ez nem ilyen röviden történt. Az elnök stratégiájának megértéséhez véleményem szerint először látnunk kell azt, hogy az 1990-ben megválasztott elnök, Göncz Árpád, kettősen is satuba volt szorítva, és bizonyos értelemben politikai börtönbe került. Az egyik, amit mindenki tud, hogy az 1989-es Kerekasztal, majd az őszi négy igenes népszavazás, és az egész alkotmányozási folyamat az elnöki funkció minél erőteljesebb korlátozására, a gyenge elnök funkciójának kialakítására törekedett. Ennek voltak politikai indokai, amibe most ne menjünk bele; a lényeg az, hogy 1990-re olyan elnököt választottunk, aki intézményesen gúzsba volt kötve, akinek a hatalma jóval reprezentatívabb volt, és joggal hivatkozhatott Kende Péter az angol királynőre: Göncz Árpád nem király lett, de bizonyos, hogy a funkciója ebben az időszakban nagyon korlátozott volt.

Volt ezzel párhuzamosan egy másik, véleményem szerint legalább ilyen fontos gúzsba kötése Göncz Árpádnak, ez pedig a személyiségének a kiválasztása. A két párt, általában a politikai erők, azon dolgoztak, hogy hogyan lehetne olyan személyiséget találni, aki szimbolikusan az 1956-os forradalom örököse, és megtestesít egy társadalmi egységet, ugyanakkor azonban a hatalomra került MDF és az ellenzékben levő SZDSZ, mindkét fél, úgy gondolta, hogy ennél a szimbólumnál többet nem akar. Óvatosan fogalmazok, és természetesen mindkét oldal majd durva megjegyzéseket fog tíz év múlva is tenni, de úgy gondolom, hogy mindkét félnek egy politikai bábura volt szüksége, aki vagy a kormányzati, vagy az ellenzéki oldal igényeit fogja kielégíteni. Komoly gondot okozott nekik a későbbiekben, hogy az elnök nem bábként viselkedett. Az összes összeütközés, minden kormányzattal, és mind ellenzékben mind kormányon lévő saját pártjával, ebből fakad. Nem volt hajlandó bábuvá válni, miközben politikailag bábut akartak belőle csinálni. Tehát volt egy intézményes beszorítottság, és egy bábszerep, ami, úgy is mondhatnám, már nem a Kisfogház, Vác, de azért börtön, ahol a stratégiát úgy alakítom ki, hogy a falnak vagyok szorítva.

Nem tudom, Göncz Árpád az emlékirataiban majd megírja, hogy mennyit érzett ebből és hogy mikor értette meg, hogy mennyire be van szorítva. Azt hiszem, viszonylag gyorsan ráébredt. Hogy mennyire nem tekintik egyenrangú szereplőnek a politikai színpadon, sőt nem csak ott, hanem még a háttérben, a statisztaszerepben is igyekeznek megalázni. Úgy gondolom, hogy az eredendő stratégiája, amivel elindult – erre persze most azt fogja mondani, hogy „gondolta a fene” – három dolog volt. Első: meg volt győződve róla, hogy az első magyar szabad választások után kialakult köztársaság elnökeként pártok fölött kell állnia; őszintén gondolta, hogy a továbbiakban egyetlen pártot sem fog képviselni, hanem a magyar nemzetet fogja képviselni. Ez egy kellemetlen gondolat, de ehhez tartotta magát mindvégig. Azt hitte, az volt a reménye, hogy 1956 a magyar nemzet képviselete volt, és neki az a kötelessége, hogy ezt a gondolatot ne egyik vagy másik csoport nevében képviselje, hanem az egész magyar nemzet érdekében. Az első: egy múltból hozott történelmi egységen alapuló magyar nemzeti gondolatot képviselt és ezt fenn akarta tartani, akkor is, amikor pofozták innen és pofozták onnan.

A második dolog: meg volt győződve róla, hogy az egyik legdöntőbb feladat köztársasági elnökként, hogy a magyar társadalmat, a magyar nemzetet a külföld előtt a lehető legszebben, legtisztábban, az 56-os forradalom szellemében kell képviselni. Európainak kell lenni; ennek az országnak be kell jutnia Európába. Vagyis minden Európán kívüli gondolatot, jöhetett az jobbról vagy balról, mindig elutasított. Azt gondolom, hogy Göncz Árpád olyan magyar politikus, aki eredendően európai. Egyszer sem csúszott meg ebben a kérdésben. Nem díszmagyarkodott, nem játszotta el a kozmopolitát, úgy gondolta, az európai vérkeringésbe Magyarországot be kell kapcsolni. Ezért kell elutaznia akár a világ végére is, ezért kell tizenkétszer tárgyalni, ezért kell mosolyogni. Az elején még csetlő botló módon, de meg kell tanulni, hogyan lehet a magyar érdekeket Európában európai módon képviselni.

A harmadik, ami véleményem szerint a leginkább szívből jövő volt, akkor talán még ezt nem érezte, később azonban teljes mértékben rázuhant, de már ekkor is benne volt, hogy a rendszerváltást nem racionálisan, nem morálisan, hanem érzelmileg érezte át. A magyar politikának az egyetlen érzelmileg fontos politikusa. Nem abban gondolkodott, hogyan fog szabályokat kitalálni a magyar társadalom számára, és azt hogyan fogja oktatni. Nem erkölcsi prédikációkat tartott, hanem – és ez megint 56 szelleme – „emlékeztek? Mi szerettük egymást. Voltak olyan pillanatok, amikor szerettük egymást.” Ez furcsán hangzik: az egyetlen politikus, aki az érzelmeket nem engedte át a populistáknak, legyenek azok bal- vagy jobboldaliak. Szerette a magyar társadalmat, amely ki volt szolgáltatva. Ezt egyébként a társadalom mindvégig érezte: érzelemhullám kötötte össze a népével. Érzelmi politikát csinált. Ezt nem szeretjük: a XX-XXI század vagy racionalista ortodoxokat lát, akik előre kitalálják és jakobinus színben jobbról vagy balról csinálják, és szemüvegüket villogtatják; vagy nagy moralistákat, akik állandó erkölcsprédikációkat tartanak; vagy PR politikusokat, akiket szintén ismerünk: mosolyuk csattog. Azt, hogy valaki tényleg szeret – ez a borzasztó ebben – nem lehet utánozni. Az a szerencsétlen a többi politikus számára, hogy a magyar társadalomról, véleményem szerint, a magyar politikusok többségének rossz véleménye van, nemhogy nem szereti, hanem kifejezetten irtózik társadalmának nagyobb részétől. Nem akar vele találkozni. Göncz Árpádot pedig az vezette: „szeretem az országomat, szeretem a népemet. Mi magyarok tulajdonképpen jó emberek vagyunk”. Sőt, még egy vonása van: az emberiséget is szereti! Ugyanúgy érdeklődik egy kínai iránt is, őszintén odamegy egy kínaihoz, és kíváncsi rá. És Mári nénihez nem azért megy oda Kiskunmajsán, mert előre beírták neki a programjába! Biztos, hogy oda fog lépni hozzá, és őszintén kérdezi meg, hogy van. Ez meglepett. Az egész magyar társadalom, amely hihetetlenül ki van éhezve a szeretetre, amelyet vezetői folyamatosan oktatnak, parancsszavakat ordítoznak, megmagyarázzák nekik, hogy kell élnie... Szeretne szeretni, barátságot akar, szolidaritást akar, együttérzést akar. Mi történt velem? Nem magyarázatot akarna igazán, simogasson meg valaki.

Ezt teljesítette kezdettől fogva Göncz Árpád, azt gondolom, hogy stratégiája volt. De nem azért, mert végiggondolta, hogy nekem szeretnem kell népemet. Azért, mert kíváncsi volt az országra, és korábban is szerette. Ehhez a három dologhoz adódott hozzá az idő folyamán kényszerből, amelyet a rendszerváltás politikai hercehurcái hoztak, igen gyorsan, már fél év múlva, az a szerep, amelyet véleményem szerint kiválóan betöltött, amelyet alkotmányvédelemnek vagy chartizmusnak nevezünk. Ezt most nem a Demokratikus Charta értelmében mondom, hanem abban az értelemben, hogy „fenn kívánom tartani a magyar alkotmányosságot. Megtámadhatjátok innét, megtámadhatjátok onnét, fenn kívánom tartani. Ez nem az én kötelességem. Ez neked volna, miniszterelnök úr, neked volna, igazság-ügyminiszter asszony.” És sorolhatnám tovább. Ő azonban kiállt e mellett az alkotmányosság mellett.

Ebben szerintem három nagyon fontos dolgot csinált. Egy: az alkotmányos intézményeket lényegében rajta kívül és önmagukon kívül senki nem védte. Az egyetlen ember volt, aki a közszolgálati rádió és televízió függetlensége mellett az államhatalomban kiállt. A többiek ezt támadták. Egyetlen ember volt, aki az utolsó töltényig védte ezeket az intézményeket. Abban a pillanatban, amikor a jegybankot támadás érte, a jegybank elnöke biztos lehetett benne, hogy már szól a telefon, és Göncz Árpád van ott, és megkérdezi: „mit tehetnék érted? Mit tehetnék a jegybank függetlensége mellett? ” Fel tudnám sorolni, ez nagyon fontos, emberileg is nagyon fontos. Az egyetlen volt, aki átlátta, hogy ezek az alkotmányos intézmények egymással összefüggenek, és ezeket védelmezni kell, mert ha nem védelmezzük, vége a magyar rendszerváltás értékeinek. Ezt ma látjuk, amikor ezek sorban eltűnnek a süllyesztőben, hogy milyen nagy szükség van arra, hogy ezek az alkotmányos intézmények ellensúlyként a demokráciát szolgálják. És a harmadik, ami ebben az alkotmányvédelemben nagyon fontos volt: szimbólumává vált – nyugodtan mondhatom, és ezt láttuk minden egyes alkalommal, ma is őt használjuk, ez szomorú, de így van – minden egyes utcai alkalomnál ott állt. Nem tudunk olyan helyzetet mondani, amikor Göncz Árpád nem volt fővédnöke egy chartista megmozdulásnak, amikor nem tudtuk, hogy ha nincs is ott személyesen, mellette áll. Nevével is szimbólumává vált. A köztársaság elnöke az alkotmány és a demokrácia mellett van: erről lehettünk meggyőződve. Ez egy nagyon fontos, szimbolikus több.

Ebből következik, és ezzel zárnám, az ötödik dolog, ami stratégiájának egy fontos része: véleményem szerint azzal, hogy eldöntötte, hogy pártok feletti politikussá válik, és talán azt is, hogy nem lesz politikussá úgy igazán, Kelet-Közép-Európa egyik példamutató civil politikusává vált. A civil viselkedés példamutatása. Mondhatnám a polgárt is, de ez nem volna igazán helyénvaló, a budai polgárt pedig ma már kicsit irtózva ejtem ki. Civil. Igen, egy civil a pályán. Valójában a demokrácia egy tanulási folyamat. Hogyan kell viselkedni? Itt előttünk Göncz Árpád egyrészt megtanult viselkedni, igen, büszkék lehettünk rá, hogyan tanulta meg, hogy kell viselkedni más országok nagyjai előtt, hogy ne szégyenkezzen. Nem éreznek szégyent nagyon gyakran, amikor meglátják magyar képviselőjüket külföldiek társaságában? Én érzek. Göncz Árpádnál nemhogy szégyenkezést, büszkeséget éreztem, amit valószínűleg a csehek éreznek Václav Hávelnál. A fene egye meg, lehet, hogy egy kis nyomorult ország vagyunk, de legalább az elnökünk tud viselkedni. Ez nagyon fontos: a civil viselkedés szabályai. A civil politizálás azt jelenti, tanítom – ez az athéni demokrácia – tanítom a mindennapi viselkedésre a népemet. Tehát a stratégiájába akarva-akaratlanul beletartozott: én akkor is köszönni fogok azoknak, akik tegnap engem nyíltan megsértettek, ha ők nem köszönnek vissza. Én akkor is kezet nyújtok, ha ezek az emberek már évek óta képtelenek egy kézfogásra. Ez egy fontos szabály. És úgy gondolom, hogy civil politikusként nagyon nagyot teljesített. Most megint látjuk, amióta elment: nincs aki példát mutasson, hogy kell viselkedni. Most itt pofozkodunk egymással: hogy kell viselkedni? Ez egy súlyos fegyelmező erő, amikor végül is – tudjuk, hogy az ember erre lyukad ki – amikor apánk nincs ugyan a szobában, de valamit azért a viselkedés szabályairól megtanított, és óhatatlanul is gondolunk rá. Göncz Árpád egy ilyen apa, aki lehet, hogy most a konyhában van, vagy a börtönben. de emlékszünk bizonyos szabályokra.

Tulajdonképpen ezért lehetünk büszkék arra, hogy Göncz Árpád volt az elnökünk, a magyar társadalom legjobb produktuma volt, amit az elmúlt évtizedben sikerült magából gyöngyként kiizzadnia. Nem fog még egyszer előfordulni a belátható időn belül, s ezt keserűen mondom, nem azért, mintha nem szeretnék száz meg ezer Göncz Árpádot, mert szeretnék.... az a baj, kivételes maradt. Milliók szerették és tisztelték, és máig a legnépszerűbb politikus véleményem szerint ebben az országban. Ezek most egy olyan nyáj, amely elvesztette a pásztorát. Merthogy kiment a teremből, kivitték a teremből, kirakták a teremből... ahogy egyszer próbáltam megírni, ez az, amit a mesében mondanak: az öregnek a kezére raktak egy pokrócot és a falu szélét mutatták. Jó volt, amit eddig csináltál, most menj. Hadd tegyem hozzá: ilyen méltósággal elmenni, ehhez is igazán Göncz Árpádnak kell lenni. Kívánok sok boldog születésnapot.

Kende Péter: Ez után a nagyon szép laudáció után az egyesület főtitkára, Márton László fog beszélni. Ha jól értem, megfordítottad „a stílus az ember” francia mondást, és kíváncsi vagyok, miért kellett megfordítani?

Márton László: Az ember...a stílus.

Négyen ülünk a hodálynak is mondható aranyozott mennyezetű teremben. Három - ahogy mostanában mondják, francia közéleti személyiség - és kísérőjük, jómagam. Amíg az elnök megérkezik, azon gondolkodom, hogyan szólítsam. Franciául, angolul azonnal nyelvemre tolulna a megfelelően protokolláris, és egyszersmind zavartalanul elmondható kifejezés - de magyarul? „Elnök Úr, engedje meg, hogy bemutassam megkülönböztetett tiszteletem jelét"?

Az Írószövetség elnöke - amikor Csoóri Sándor bemutatott neki - letegezett és én természetesen visszategeztem. Igaz, a személyes találkozás előtt is tulajdonképpen elég jól ismertük egymást: Göncz Árpád a párizsi Magyar Műhelynek nem csak olvasója volt, üzent is, tanáccsal is szolgált Budapesten bajba jutott munkatársainknak. Közös barátból is akadt legalább két tucat...

De mindez nem jogosít fel arra, hogy most a Magyar Köztársaság elnökével bizalmaskodjak. A távolság az államfő és látogatója között akkorára nőtt, hogy elvesztettem általában jól működő orientációs érzékemet. Mi lesz ebből? Azután kinyílt a hatalmas ajtó és a terem végében megjelent egy mosolygó arc. - „Szervusz Laci” - oldotta meg dilemmámat, mielőtt megszólalhattam volna.

A következő nyolc évben a jelenet sokszor megismétlődött, de soha többé nem éreztem az elsőhöz hasonló zavart. Baráthoz mentem, barát fogadott, két ilyen miniszter, amolyan elnök, vagy más VIP között és mégis olyan természetesen, mintha engem hallgatni, nekem válaszolni államfői kötelmeinek legfontosabbika lett volna.

Legalább tízmillió ember érezhette ugyanígy, mert amíg hivatalban volt, a népszerűségi lista első helyén maradt. Akkor is, ha megszólalt és gyakran kemény dolgokat mondott, és akkor is, ha nem szólalt meg. Göncz Árpád titka - ha egyáltalán titokról lehet beszélni - az volt, hogy mind itthon, mind külföldön tökéletesen azonosult azzal, amit a magyar állam fejétől elvártak.

Elvárást mondtam, nem szerepet. Jelenlegi alkotmányunk szerzői elvben ugyanis egészen más szerepet szántak volna a köztársaság elnökének. Erős miniszterelnök mellé gyönge elnököt szerettek volna. Márpedig Göncz Árpádról mindent el lehet mondani, csak éppen azt nem, hogy bármilyen helyzetben gyöngének bizonyult volna. Erejét azonban nem jogosítványaiból, nem a törvények betűjéből, hanem egyéniségének tartalékaiból merítette. Ez tette lehetővé, hogy amikor nyomás alá helyezték, hajlíthatatlannak bizonyuljon, amikor pedig hatalmával élni kényszerült, soha sem lépett túl azon az erkölcsi határon, amit a tételes jogon innen húzott meg magának. Emlékirataiban - gondolom - majd elmondja, hogyan gondolkodott és cselekedett, amikor hajsza indult ellene. Kívülről csak annyi látszott, hogy elveihez ragaszkodik és nem helyéhez, az előbbiért bármikor hajlandó otthagyni az utóbbit. Valószínűleg ezt az eltökéltséget érezték és ezért hátráltak meg a hajsza kezdeményezői. Ugyanebből az egyszerre tiszteletet és baráti szeretetet parancsoló egyéniségből eredt, hogy soha sem volt szüksége a tisztségének járó három lépést tartani: ő maga tette meg a lépéseket vendégei irányába.

Milyen elvárásokról beszélek? A magyarok elsősorban azt várták, hogy töltse ki megbízatásának idejét, ne fejezze be se száműzetésben, mint Kossuth Lajos és Károlyi Mihály, se börtönben, mint Tildy Zoltán.

Göncz Árpádnak sorsa a börtönt és a belső emigrációt megelőlegezte. Ez azonban az államfőségnek Közép-Kelet-Európában csak a szükséges, de korántsem elégséges feltétele. A Magyar Köztársaság elnökétől a köztársaság polgárai másodszor azt várták, hogy a bölcs nagyapa szerepét töltse be. Apából ugyanis bőven kijutott ennek az országnak. Hadd emlékeztessek arra a ma egyetemesen elfogadott freudi tételre, hogy az apa elsősorban törvényhozó: saját, többek között az anya birtoklását rendező szabályait kényszeríti rá a szocializálódni egyáltalán nem vágyó csecsemőre. Ha kell tűzzel-vassal, pontosabban herélő- bicskával, hogy azután kegyeivel halmozza el a saját sorsát nemzeni képtelen fiút. Freudnál képletesen, a Lajtán innen szó szerint. Ennek a félelmetes, gyűlölve szeretett apának a képe Ferenc Jóskától Horthy Miklós őfőméltóságán át Kádár János bácsiig - és csak a történelmi polémiát kerülve nem idézek sokkal régebbi neveket - alaposan beleégett mindannyiunk tudatalattijába. Ezt nevezi Vitányi Iván a magyar algoritmusnak.

Nos, az újjászületett Magyar Köztársaságban erre a szerepre volt és van a legkevésbé szükség, Göncz Árpád alkatilag egyébként se lehetett rá alkalmas. A jó szóval oktató, játszani is engedő bölcs királynak megfelelő nagyapa alakja azonban szinte teljességgel hiányzik történelmünkből. Ez a szerepkör várta - anélkül, hogy különösebben kereste volna -, Göncz Árpádot. De miután megtalálta villámgyorsan azonosult vele, valamit megsejtve az elvárásokról, mert amikor népszerűségének okáról faggatták azt felelte: nem én vetem ki az adókat!

A mesebeli fiú, akit szónoki fordulattal általában magyar népnek neveznek, azt várta a politikussá vált írótól, hogy teljesítse három kívánságát:

Beszéljen egyszerűen, mindenkihez a saját nyelvén,

Mondjon igazat,

Cselekedjék emberségesen.

Göncz Árpád elfogadta rendhagyó sorsának kihívását: mindhárom kívánságot teljesítette.

Ezért érezte egyszerre sajátjának a budapesti taxis és a vidéki patikus, a politikai élet központjában és határvidékén elhelyezkedők, a maroknyi ellenzéki és a számtalan különbékét kötő, a később média-értelmiségnek csúfolt... hangadó értelmiség. Ellenfélnek voltaképpen csak néhány szereptévesztésben szenvedő ötvenhatos tekintette: a magukat hősnek vélő, önkinevező és az ehhez szerintük méltó kiváltságokat követelők. Talán éppen azért volt Göncz Árpádra ellenfélként szükségük, mert tényleges szerepvállalását életfogytiglani ítélet hitelesítette, és mert a felelősséget vállalta, de a kiváltságokat nem.

Különösnek tűnik, de végső fokon érthető, hogy külföldön hasonló kép alakult ki az elnökről. A szerep persze mást követelt. Magyarország amióta a huszadik század utolsó nyolcvan évében önálló lett, nem állított a nemzetközi porondra államfőszabású embert. Horthynak a nyugat-európai liberális demokráciák sohase sem felejtették el az érkezését kísérő szuronyt és bikacsököt. Tildy Zoltánnak nem maradt ideje arra, hogy egy megvert és német csatlósként számon tartott ország bizonyítványát kijavítsa. A Magyar Népköztársaság fél-analfabétákat tett az államfői posztra - helyesen, mert az odahelyezettek számára az írás-olvasás nemcsak feleslegesnek, de veszélyesnek is bizonyulhatott volna. A helyzet a harmadik Magyar Köztársaságban valamelyest javult: az idióták most legfeljebb nagykövetként képviselik a megbízó levelüket aláíró államfőt.

De félre az – elismerem! - nem egészen jóindulatú tréfával. Göncz Árpád, a Magyar Köztársaság emberszabású államfője pontosan azzal aratott sikert külföldön, mint itthon: önmagát adta. Egyszerűen és tárgyszerűen beszélt, ami a nemzetközi diplomáciában udvariasságnak számít: t. i. nem lopja mások idejét. Mindenkihez a saját koordináta-rendszere szerint szólt és igazat mondott. Francois Mitterand elnök jelentette ki, párizsi látogatása után, hogy ha Göncz Árpádot küldenénk Brüsszelbe, Magyarország már az Európai Unió tagja lenne. Ez Machiavelli legjobb francia tanítványának szájából szokatlan elismerésnek számít. Hasonlót hallottam az algériai külügyminisztertől, aki szerint Göncz olyan városokat is ismer, ahol ő (a külügyminiszter) még sohasem járt.

Külföldi népszerűségének kulcsa véleményem szerint az, hogy partnerei számára is pontosan meghatározza hazánk helyét a nagyvilágban - és ezt képviseli. Sartre mondta magáról szólva, „senki sem különb nálam, de senkinél sem vagyok különb". Rokonszenvet történelmi sebek mutogatásával, képzelt, vagy valós adósságok felemlegetésével, hetykélkedéssel, megalázkodással szerezni nem lehet. De empátiával, higgadt önbizalommal gyakran az is karnyújtásnyira kerülhet, ami azelőtt reménytelen délibábként lebegett a messzeségben.

Rendhagyó elnökünk volt tíz évig Göncz Árpád. De milyen lesz nyomában a rend? 

Szerkesztő: M. Topits Judit és Köböl Vera

© 2001-2003 Bibó István Közéleti Társaság