TGM: A tanító

Az eszményi államférfiról szóló vita évezredes. Az ótestámentomi prófétáktól és Platóntól a középkori királytükrökig és a modern politikaelméletig, így például Max Weberig számosan gondolkoztak rajta. Igen sokszor próbálták az államférfiak főbb típusait is megrajzolni.

Mostanában a magyar nyelvterületen mintha a jéghideg hatalmi megszállott lenne a legelterjedtebb képe „a politikusnak”: ezt nem szeretettel vagy csodálattal gondoljuk, hanem éppen azért, mert megvetjük a politikát, és mert nem bízunk a közjóban és a közérdekben. Emiatt aztán a közügyeket olyanokra hagyjuk – lenézően, mert nem becsüljük a közügyeket, amelyek a saját ügyeink –, akiket nem hívnánk meg vacsorára.

A tisztességes emberekről a közéletben azonnal azt mondjuk: „nem profi”. Ez nem szép, nem jó, nem okos vélekedés.

Az, aki nem honpolgár, hanem pusztán alattvaló, aki beletörődött, hogy mindössze magánember, akinek semmi beleszólása nincs a „nagy dolgokba”, a politikát kommersz filmnek érzékeli, amelyben persze mindig a rossz fiú az érdekes. Én sokkal érdekesebbnek tartom a jóságot.

Már csak azért is, mert olyan ritka.

Göncz Árpád – akit az Isten éltessen még nagyon sokáig – erkölcsi formát adott a pár hete megszüntetett Magyar Köztársaságnak.

Tanúságtévő volt és példamutató. Ezt annak ellenére ismerhetem el, hogy a valaha az övéivel közös politikai eszméim és eszményeim azóta megváltoztak. Azonban a Göncz Árpád iránti, milliókéval közös szeretetem és tiszteletem egy pillanatra meg nem ingott.

Mit mond az ő szűkszavú és szerény tanúsága?

Azt, hogy a demokrácia nem pusztán intézményrendszer és irányítási technika, nem csupán az állami erőszakot korlátozó, megjuhászító garanciák lajstroma, de még csak nem is a népet, azaz mindenkit tisztelő, kímélő, oltalmazó észjárás. Bebizonyította, hogy a demokrácia – ideális esetben, de mégis – szelekciós módszernek, a vezetők kiválogatása eljárásának se rosszabb, mint vetélytársai. Arisztokratikus, oligarchikus, zsarnoki rendszerekben Göncz Árpád nem lehetett volna köztársasági elnök.

Mint néhány, hozzá hasonló vezető – nem voltak sokan: Gustav Heinemann, Sandro Pertini –, ő is elvállalta az Öreg Bölcs szerepét; lehet rajta mosolyogni, de ebben az esetben a gunyoros megfigyelők a naivak. Bölcsesség, derekasság, hűség azokhoz, akik közül kiemelkedett: olyan erények ezek, amelyeknek a nagyszerűségét most fedezzük föl, amikor annyira hiányoznak. Ez a derűs, hófehér hajú és bajszú, régimódi férfi szálfaegyenes derékkal, keményen állt ellen a demokrácia meghamisításának és elzüllesztésének, mind máig a hőse a sajtószabadság gondolatának és gyakorlatának. Antifasiszta és antisztálinista volt, és ezért megbűnhődött. Bűnhődik máig, mert bár az igazi fasiszták és az igazi sztálinisták kevesen vannak – az előbbiek azért többen –, azért sokan vannak, akik nem azok, ugyanakkor nem is antifasiszták és antisztálinisták: ők nem szeretik Göncz Árpádot.

Azok se szeretik Göncz Árpádot, akik – noha be nem vallanák – azt nem kedvelik benne, hogy plebejus, és hogy magyar.

Ezt meg kell magyaráznom.

Nehéz, mert itt habitusról és stílusról van szó. Aki hosszú ideig, tíz esztendeig volt Magyarország első embere (miközben az ország sajnos soha nem volt olyan, mint ő), nem tartott igényt rá, hogy másért tiszteljék, mint saját magáért. Nem előkelő volt, hanem egyszerű és egyenes: ezek azok a tulajdonságok, amelyekért a fiatal hegesztőt és a nyugdíjas hivatalnokot is tisztelnünk lehet, az osztálytársunkat és a nagyapánkat. Egy közülünk, csak jobb: ez a demokratikus államférfi meghatározása, s ezt Göncz Árpád nagyszerű élete világította meg mindenkinek.

Kiválóságra mutatott példát, és példájával tanított. Csak a magatartásának a tanúságával vezetett, sokkal inkább, mint alig használt – amúgy is csekély – hatalmával.

Habitusának magyar hangsúlya nem könnyen fogható meg, bár valamennyien ismerjük. Nyilvános beszédmódja abból a klasszikus magyar irodalomból származik, amely akkor is életben tartotta Magyarországot, amikor nem volt önálló magyar állam. Politikusként talán inkább Arany János utóda, mint Kossuthé. Beszéde közben is éreztük: szemérmesen hallgat mindarról, ami történelmi és erkölcsi érzéke szerint nem való mások fülének. Író, aki idegenkedik a személyes vallomástól, amellyel krajcáros politikusok megtöltik a napilapok hasábjait.

Megtisztelt bennünket vele, hogy köztársaságunk elnöke volt. Nem „nagy ember”, ahogyan ezt szokványosan ábrázolni szokták. Legjobb tanúja annak, hogy az életünk a köztársaság két évtizedében mégse volt merőben méltatlan és megalázó. Ajándék valamennyiünknek, hogy velünk volt, és hogy vele lehettünk.