Zászló, nem zászlórúd

Bibó része volt az életemnek, és nagyon remélem, hogy én is része voltam Bibó István életének. Amit mondok, nagyon személyes, és félek, alatta marad a "tanulmány" fogalomnak...

         Emlékszem, egyszer álmainkat meséltük egymásnak, benn a börtönben; s ő azt mondta: "Borzasztó álmom volt az éjszaka, tél volt, havazott, álltam egy szobortalapzaton és rettenetesen fáztam, és szerettem volna leszállni, de nem tudtam". Ezt soha nem fogom elfelejteni, és az a benyomásom, hogy Bibó ma ott áll egy szobortalapzaton, rettenetesen fázik és képtelen leszállni onnét. Újra meg újra fölmerül bennem ez a gondolat, amikor Bibót - aki népi volt, aki liberális volt, aki szociális gondolkozású, sőt, merem állítani, szocialista, aki keresztény volt, mélységesen keresztény - most megpróbálják darabokra szedni; kisajátítani az egyes részeit, de egészében nem fogadják el. Ez annyit jelent, hogy Bibó zászlóból átalakult zászlórúddá, és a zászlórudat bunkónak használják, hogy esetenként ideológiai csatát vívjanak vele.

         Most nem a műveiről szeretnék szólni, hanem az emberről, a Bibó-jelenségről. Az emberre kérdezett rá, akkor is, ha jogi, akkor is, ha történeti problémát taglalt, s ha rákérdezett valamire, pontosan tette, mert mindig az ember állt a kérdés homlokterében, s ember - emberséges ember - tette föl magát a kérdést. Hisz minden társadalmi, minden történelmi kérdés középpontjában az ember áll, még ha ezt elvontan kell is értelmezni: népként. A nép-fogalom mindenkit magába foglal, kivéve azokat, akik a népből önmagukat rekesztik ki. Például azzal, hogy megvetik a népet.

         Bibó liberális volt? Kétségtelenül az. Szegedről, a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumából, a magyar progresszió egyik legtisztább akkori műhelyéből indult. Programjában ott szerepelt a kizsákmányolás fogalmán alapuló magántulajdon; lényeges volt számára a nemzeti önrendelkezés, de olyan, amely más népek önrendelkezésének jogát nem sérti; természetes a kisebbségek létének biztosítása, a másság tisztelete. Bibó gondolkodásának kulcsa végső soron az autonóm protestáns ember magatartása: aki önmagáról sosem állította, hogy hős, sosem állította, hogy bátor, de ha a belső parancs azt diktálta, hogy az életét is kockára tegye, magától értetődő természetességgel tette kockára, és vállalta a nézeteit, egyszerűen mert mást nem tehetett, mást mondani meg nem tudott. Magatartása hátterét hihetetlenül mély, tökéletesen megemésztett és szakágazatokra szétbonthatatlan történelmi, filozófiai és jogi ismeretanyag képezte.

         Személyiségének kulcsát - azt hiszem - leginkább citoyen voltában kereshetjük. Ami kifelé - embertársai felé - épp abban a békességkereső, a maga szabadságát mindig a más szabadságát tiszteletben tartva érvényesítő jellegzetes bibói türelemben nyilvánult meg, ami a művei tárgyválasztásában, gondolatmenetében, végkövetkeztetéseiben is világosan felismerhető. S ami a cselekedeteit a magánéletében is irányította. Ez a magatartás mély belső biztonságban gyökerezett; értékrendje kikezdhetetlenül szilárd volt - megengedhette magának, hogy ne legyen agresszív. "A szabadságnak, mint élménynek tartalmát az az átélés képezi, hogy akarati állásfoglalásunk idegen törvényszerűségtől, azaz kényszertől mentesen, a spontaneitás saját törvényszerűsége alatt jött létre" - írja fiatalkori jogfilozófiai tanulmányában, a "Kényszer, jog, szabadság"-ban. A citoyen szabad polgár. S mert hogy szabad, cselekvésének irányát magától értetődően szabja meg belső értékvilága.

         S ezzel meg is érkeztünk az életműhöz, aminek - fura módon - mintha szintén kevesen találnák meg a kulcsát. Elég Bibó két, minduntalan idézett kifejezésének tétova értelmezését említenem. Az első a "harmadik út" - ebben hol a kapitalizmus és a kommunizmus Szküllája és Kharübdisze között vezető utat, hol a "két pogány közt egy hazáért" elvét vélik fölfedezni. Műveiben e kifejezés jobbára a proletárdiktatúra és az úri reakció között a nyugati szabadságtechnikák alkalmazásához és a kizsákmányolás tilalmához vezető "határolt forradalom" útját jelenti. A másik fölkapott kifejezés a "torzult magyar alkat", amit ő egy korábbi, bár részben még ma is továbbélő társadalmi rend hatásának tulajdonít, de amit alkalmazói - ismerjük el: olykor nem minden alap nélkül - jelenkori viszonyainkhoz idomítanának.

         Azt hiszem, e félrehallásoknak és félreértelmezéseknek egy a gyökerük, s aki nem ismeri teljes mélységében az életművet, az ezt nehezen ismeri fel: a rövidebb - publicisztikai - írások és a nagylélegzetű történetfilozófiai, társadalomlélektani tanulmányok célja és igénye, időbeli érvénye nem azonos. Nehéz ezért bárkit is kárhoztatni, hiszen a cikkek és tanulmányok erkölcsi alapállása, belső szerkezete lényegileg megegyezik. S mert a bibói életmű - mely iszonytató nehézségek között született, s végül tragikus módon nem összegződött egyetlen írásműben - viszonylag nehezen "kezelhető".

         Az életmű kulcsa - a cikkeké és tanulmányoké egyaránt - a tévedhetetlenül pontos és egyértelmű kérdésfeltevés. A jól feltett kérdés önmagában még nem biztosíték rá, hogy a kérdező a választ is jól adja meg. Rosszul feltett - félrevezető vagy hazug kérdésre viszont szinte képtelenség helyes választ adni. Bibó kérdései azért pontosak, mert a kérdező csalhatatlan biztonsággal ismeri fel a jelenségek okait, legyenek azok történelmi, társadalmi vagy emberi okok. S a kérdésfeltevés - válaszadás oly jellegzetesen bibói mérlegszerkezete abban rejlik, hogy Bibó az álmegoldások és félmegoldások közt mindig a valóságos megoldáshoz vezető - a követhetőnek ítélt - "harmadik", ötödik, ki tudja, hányadik? - utat keresi. Kristálytiszta logikával, könyörtelen következetességgel. Hogy ezeket az - utólag - oly járhatónak ítélt utakat ritkán járták végig? Hadd idézzem őt magát: "Világéletemben, amióta politikai ésszel gondolkodtam - írja -, s ez elég régi időkre megy vissza, a legnagyobb tévedéseket mindig akkor követtem el, mikor különböző politikai tényezőkről azt tételeztem fel, hogy azok a saját érdekükben felfogott legokosabb dolgot fogják csinálni, vagy legalábbis arra törekszenek."

         Ha mégsem, az nem Bibó gondolatrendszerének vagy gondolati konstrukciójának hibája. Ez többször is beigazolódott.

         A bibói magatartás és a bibói életmű - megítélésem szerint - a szerephelyzettől és az életmű gyakorlati hatásfokától függetlenül, önmagában is modellértékű: a magatartás szerény, de megalkuvást nem ismerő, elfogulatlan magabiztossága, az életmű kérdésfeltevéseinek tántoríthatatlan becsületessége egyszer s mindenkorra szóló példa és hiteles mérték az előttünk álló időszak politikusai, politikai gondolkodói, s minden szabad polgára számára.

         Ma gondolatainak, program-elképzeléseinek, 1956-os kibontakozási tervének számos politikai eleme megvalósulatlan. Hogy ezek az elemek aktualitásukat veszítették-e vagy sem, azt a jövő fogja eldönteni. Ma, a pillanatból kiindulva, nem tudjuk eldönteni, de egy biztos: magának a jelenségnek, a Bibó-jelenségnek az aktualitása élőbb, mint valaha volt. Mert pontosan ez a magatartásforma hiányzik legjobban, s ha demokráciát akarunk építeni, és azt akarjuk, hogy a magyar demokrácia meggyökerezzék és valóban olyanná váljék, amilyennek szeretnénk, olyanná, amely nemcsak a jogszabályokban és nemcsak intézményekben, hanem a lelkekben és a közgondolkodásban mutatkozik meg, akkor rá kell ébresztenünk az országot, hogy a Bibó-jelenség igenis aktuális.

         Hiszem, hogy az igazán nagy emberi egyéniség még akkor is hat a társadalomra, hatni tud a maga közösségére, ha nincs már közöttünk, csak az írásaiban vagy az emlékezetünkben.

         Engedjék meg, hogy egy emlékképpel - Bibó temetésével - fejezzem be, amit mondok. Nem tudom, a jelenlévők közül hányan voltak ott; de akik ott voltak, sosem felejtik el: mikor a koporsón megdöndültek az első hantok, megdördült az ég is; villámlott, dörgött és többen, akik felvették a beszédeket, az ég felé tartották a hangfelvevőjüket, mert ezt a dörgést, a villámokat, a himnuszt - együtt a percet - jelképesnek érezték, mint ahogy annak éreztem magam is.

         Lehet, hogy ma is dörög, lehet, hogy villámlik; azt hiszem, ez a mai villámlás-dörgés éppen úgy jelentőségteljes, mint az akkori volt. Talán felsőbb hatalmak vezényelték-vezénylik, és ez felsőbb hatalmak figyelmeztetése mindannyiunk számára; egy természetes, de nagyon nehéz és kínkeserves folyamat elején végig kell gondolnunk: kik vagyunk, mik vagyunk, milyen múlt áll mögöttünk és mi a jövőnk, és mi a mi feladatunk és felelősségünk e jövő építésében. Figyelmeztetés, hogy ne zászlórúdnak, hanem zászlónak használjuk Bibó gondolatait és példáját.

Elhangzott: a Bibó-konferencián Szegeden, 1992. november 5-én
Tovább az oldalra

Göncz Árpád (1922 - 2015) a XX. századi magyar demokratikus mozgalmak kiemelkedő szereplője.

Fiatalemberként, frissen végzett jogászként részese a nyilasok elleni fegyveres ellenállásnak, 1945-től a kisgazda pártban kezdi politikai tevékenységét. A párt betiltása után fizikai munkásként dolgozik. Az 1956-os forradalom után a Bibó-per másodrendű vádlottjaként életfogytiglani börtönre ítélik. 1963-ban amnesztiával szabadul. Fordítóként kezd új pályát, az angol-amerikai irodalom egyik legnevesebb fordítójaként válik ismertté. Ezt követően indul saját írói munkássága. A Magyar Írók Szövetségében 1981-től a műfordítói szakosztály elnöke, majd 1989-től 90-ig a szövetség elnöke.

A demokratikus ellenzék tevékenységében kezdetektől részt vesz 1990-ben a szabad választások után a Magyar Köztársaság első elnöke (1990-1995, 1995-2000).

Közvetlen személyisége, rendkívüli nyitottsága, megalkuvás nélküli, kikezdhetetlen erkölcsi tartása, feleségével, Göntér Zsuzsannával közös, mély szociális érzékenysége állnak máig töretlen népszerűsége mögött.