Szivárvány és délibáb

Attól félek, hogy egymást fogjuk ismételgetni. Mindenesetre szeretném hinni, hogy még ha ugyanazt mondjuk is, mindannyian más-más szögből világítjuk meg közös mondandónkat. De mielőtt még a lényegre térnék, előrevetném, hogy nem értek egyet Miszlivetz Ferenccel, abban legalábbis, hogy ma mindenekelőtt idealistákra van szükségünk. Mert szerintem Isten óvjon bennünket az idealistáktól, akik a történelem méhében létrejött, s számtalan földrajzi, gazdasági, társadalmi, jogi elemből összeállt, nagyonis reális helyzeteket eszmei prekoncepciókból igyekeznek nemcsak levezetni, de megoldani is, ahelyett, hogy a valóság gyökerét kutatnák és az összetevőit, azok okait próbálnák a helyzetből adódó kérdések megoldása érdekében szálaira szedni. De még csak azt sem mondom, hogy pragmatikus emberekre volna szükségünk, mert a pragmatikus ember túlságosan is hamar ismeri fel a megalkuvás lehetőségét. Szívem szerint inkább azt mondanám, hogy a jelen helyzetben a leghasználhatóbb emberfajta az elvhű realista, aki a valóságot könyörtelen pontossággal ismeri fel, mérlegeli, vagy ha az túlságosan bonyolult, pontosan kérdez, hogy a választ a tények szavára és az ép ösztönére hallgatva, meg tudja adni. És elég bátor aszerint cselekedni is. Ahelyett, hogy az egyetértés reményében nagyobb megalkuvásba, mint amekkora feltétlenül szükséges, az elvei rovására belemenne.

Milyen ily módon sikerült az egyet nem értés magvát sikerrel elvetnem, rátérek a lényegi mondanivalómra.

         A jelen helyzet történelmi gyökerét kutatva nem megyek vissza nagyon távolra, csak az első világháború végéig, az Osztrák-Magyar Monarchia széthullásáig. Pedig visszamehetnék éppenséggel 1848-ig, visszamehetnék Széchenyiig, Wesselényiig, akik vérbeli realisták lévén, felismerték a nemzetiségi kérdés súlyát, s elismerték azt a tényt, hogy Magyarország többnyelvű, sőt, több nemzetiségű állam. De ezt a felismerést elfedte egyrészt Werbőczy árnya, másrészt - a szabadságharc idején - az önvédelem ösztöne és az a hiúnak bizonyult optimizmus, hogy a Kárpát-medence népei az egyetemes szabadság ügyét a partikuláris szabadsággal szemben közös ügynek tekintik. Közös ügyüknek, hiszen a Szentkorona testét a Szentkorona országaiban az anyanyelvétől (akkor még jórészt eltérő nemzettudatától) és birtoka nagyságától függetlenül elvileg és jogilag egységes magyar nemesség alkotja. Ez az eszme az első világháború végére tökéletesen elavult, és az ország egységének kifejezésére gyakorlatilag használhatatlanná vált, de ahhoz mindenképpen elég erős volt, hogy a katasztrófa pillanatában fenntartsa az ország magyar lakóiban a nemzetállam - egy fiktív nemzetállam - magától értetődő egységének illúzióját. A magyar nemesség etnikailag és nyelvileg is sokszínű volt (csak jogilag - és évszázadokig tudatilag - nem): a magyaron kívül létezett román, szlovák összetevője is. A parasztság - etnikai eredetétől függetlenül - jogilag nem volt a Szentkorona alkotóeleme. De a magyarság tudatában - s nemcsak 1848-tól számítva - nemzetiségét tekintve, a nemességhez hasonlóan, egységesen magyar. Történelmileg teljesen érthetően.

         Ez az eszmei épület az első világháború végeztével látványosan és óriási robajjal összedűlt. Az ezt követő jelenségeket ismerjük: az őszirózsás forradalmat, a nemzetiségi elvhez fűződő naiv illúziót, a kommünt, a kommünnek a nemzetközi proletárforradalomba vetett szintoly naiv reményét, fegyveres harcát az ország védelmében, a román megszállást, a megszállást követő, s az épp annak következtében lehetővé vált ellenforradalmi rendszert, amely büszkén vállalta a maga eszmeiségét. Amit sem az őszirózsás forradalom, sem a proletárforradalom nem vállalt, az ellenforradalom vállalni kényszerült: aláírta a trianoni békediktátumot. Azt a békediktátumot, ami nemcsak az ellenforradalmi vezetés sajátosan nemzetközpontú ideológiájának mondott ellent, de súlyosan sértette még állítólagos alapját, a wilsoni nemzetiségi elvet is. Nyilvánvaló, hogy ezt az ellentétet - a fikció és a valóság eszmei és gyakorlati ellentétét - a szerződést aláíró vezetés képtelen volt lélektanilag és politikailag feloldani. Gyakorlatilag nem tudta nem tudomásul venni a békediktátum következményét, a régi ország területének és lakosságának majdhogynem elviselhetetlen csökkenését, az elszakított területekről jött, s javarészt az államtól függő s az ellenforradalmi vezetéssel társadalmilag, eszmeileg egylényegű menekülttömeg társadalmi nyomását, s épp ezért képtelen volt tudomásul venni, hogy a Kárpát-medencében nemzettudatra tettek szert a magyarokon kívül más népek is, ezekhez az új nemzetekhez a magyarságot sorsközösség fűzi, s hogy kénytelenek vagyunk velük a Kárpát-medencében továbbra is együtt élni. Ez az érthető pszichikai reakció a magyar politikát és társadalmat (hiszen a politika és a társadalom a pszichikai kényszer nyomására többé-kevésbé hasonult egymáshoz), rálökte az irrealitás vakvágányára. Egy olyan vakvágányra, amely a békeszerződés korrekcióját még csak nem is a nemzetiségi, hanem a területi elv érvényesítésében kereste, márpedig az - ha megvalósul - létében fenyegette volna a Kárpát-medence államiságot nyert régi-új nemzeteit. Ennek a - revizionista - politikai célnak a megvalósításához hiányzott az erő, nem kedvezett a világpolitikai csillagállás. Mindaddig, amíg uralomra nem került Hitler, aki a közhittel ellentétben, nem Braunau, hanem Versailles szülötte, a rossz béke gyermeke volt. Ezután már természetesnek látszott, hogy az újkori Európa legnegatívabb alakja, a másik - nálunk sokkal erősebb - vesztes hatalom feje, Magyarország természetes szövetségese, a szomszédos országok meg - a sorstársak - természetes ellenségei. Akció reakciót szül - nehéz volna megmondani, hogy a revizionizmus - a magyar irredenta - végül is a Kisantantnak köszönheti-e a létét, vagy végső soron a revizionizmust is ugyanaz hozta létre, ami a Kisantantot - a térség országait egymással szembeállító rossz és elvileg tisztázatlan béke. Kitört a második világháború, s a kezdeti német győzelmek elhomályosították a magyar revizionizmus céljainak irrealitását: a két bécsi döntés mindaddig igazolni látszott - legalábbis a tájékozatlan közvélemény szemében - a hitleri szövetség jogosságát, amíg a hitleri Németország balkáni akciója - és annak egyik következménye, Teleki Pál öngyilkossága - rá nem ébresztette a világosabban látó magyarokat a revizionista kül- és belpolitika - a hitleri szövetség lehetséges, sőt, valószínű árára. Mint Teleki Pált, a magyar revizionizmus egyik szülőapját.

         Engedjék meg, hogy itt elmondjam egy kamaszkori emlékemet. Cserkészként díszőrséget álltam a Déli pályaudvaron a vörös szőnyeg mellett, amikor Teleki különvonata a második bécsi döntés után Budapestre érkezett. Telekit, mikor a vonatlépcsőről lelépett, őrjöngő éljenzés fogadta. Ő megállt a lépcső alján, körülnézett, s odaszólt a mellette álló férfinak: - "Minek örülnek?" - Sosem felejtem el: valami hihetetlen szomorúságot és keserűséget láttam az arcán.

         A múltkor kezembe került egy térkép - valami szlovák lapban jelent meg -, gondolom, egy teljesen obskurus lapban. Azt ábrázolta, hogyan fogják Magyarország területét felosztani egymás közt a szomszédos országok. És arra gondoltam, milyen érzést kelthetett Nagy-Magyarország térképe a két háború közt a nemzeti önazonosságát, nemzetvoltát féltő Szlovákiában? Vajon nem azt-e, hogy mi nemzetvoltához való jogát kérdőjelezzük meg? Nem hiszem, hogy ez akkor és itt bárkinek is eszébe jutott volna: az ország vonatát az iskola, az ifjúsági mozgalmak, a hivatalos magyar bel- és külpolitika és ideológia gyorsvonati sebességgel röpítette előre a vakvágányon. Teleki Pál, mikor felismerte, hogy mi lesz a hadba lépésünk, Szerbia rovására történő területgyarapodásunk - a revízió újabb, logikus lépésének - ára, önkezével vetett véget az életének. Ehhez talán az is hozzájárult, hogy világosan látta: már nincs megállás, a vágányról letérni képtelenség. Bár Hitler veresége akkor még korántsem volt nyilvánvaló, egyre többen észlelték a vágány végén az ütközőbakot. Sztálingrád után már látható volt a vég: A Kállay-kormány megpróbálta lefékezni, sőt, megállítani a vonatot, de akkor már késő volt. Teljes erővel nekimentünk a baknak, a katasztrófa bekövetkezett, a háború újabb, súlyosabb Trianonnal ért véget.

         Ha Magyarország háborúját jellemeznem kéne, még azt is megkockáztatnám, hogy valójában magyar-román háború volt, amit Erdély más-más kézen lévő feléért vívott a két ország, névlegesen a Szovjetunió, a kommunizmus, valójában a Hitler-ellenes koalíció formájában alakuló jövendőbeli Európa ellen, Hitler győzelme, a német területosztó kegy reményében. S még azt a groteszk állítást is megkockáztatnám, hogy Románia, mert Magyarországnál keletebbre fekszik, azzal nyerte meg a két ország háborúját, hogy sikerült korábban elveszítenie. Sajnos, ez csöppet sem komikus, inkább tragikus tény. És példaértékű, az egész térségre nézve. A kijózanodás pillanata 1945-ben érkezett el. Létrejött a Magyar Köztársaság, önmagát 1848-ból eredeztetve, Széchenyi és Wesselényi s talán az öreg Kossuth szellemében, s azonosította magát a tengelyhatalmak ellen folytatott háború céljaival. Tudomásul vette a valóságot, felismerte a jövőt, s ebben benne rejtett a lehetőség, hogy megtalálja a helyét a szomszédai között. Ezt a kilátást a kommunista hatalomátvétel, a hidegháború tette tönkre. Az ország lakosságára újólag egy hazug és valóságtól elrugaszkodott - az összmagyarság számára életveszélyes - ideológiát kényszerítettek rá, amely a lenini kisebbségi elvek címén minden kisebbségvédelmet lehetetlenné tett.

         Az új köztársaság komoly pszichológiai teher súlya alatt kezdte a létét. Az új békeszerződés kisebbségvédelmi előírást nem tartalmazott. A kommunista hatalomátvétel után ráadásul a határain kívül élő magyarság elveszítette önvédelme minden eszközét: politikai pártjai nem voltak, egyedei létét nem védte a magántulajdon, a független egzisztenciák száma nullára csökkent, a bénult egyházak keretén belül nem tudta kialakítani meleg kis emberi közösségeit, az államosítás és a szövetkezetesítés létrehozta a fiktív nemzetállamok monolitikusnak szánt társadalmát, amely az életük keretéül szolgált. Ebben a társadalomban tovább éltek az érdekellentétek, de soha kifejezést nem nyerhettek. S a csak névleg szuverén Magyarország - a kommunista hatalomátvétel után - sem gazdasági támogatást nem tudott nyújtani nekik, sem vonzerőt nem jelentett számukra. A kommunizmus összeomlása a Kárpát-medence és Kelet-Közép-Európa népei számára felszabadulást jelentett: etnikumai előtt megnyitotta az önszerveződés lehetőségeit, s felvillantotta a térség országai megbékélésének, őszinte együttélésének lehetőségét. Ezt azonban, minthogy közös élményvilágunk még visszanyúlik az ezt megelőző időkre, nehezen ismerik fel. Az egymás határán átnyuló nyelvi-kulturális közösségek - nemzeti kisebbségek - a megváltozott helyzetben, a politikai pluralitás keretei közt, ha nem is akadálytalanul, s ha előítéletek, görcsös beidegzések és gyanakvások közepette is, mégicsak képesek már önmagukat kifejezni, s önmagukat védelmezni. Ami a Kárpát-medence legnagyobb létszámú nemzeti kisebbségét, a magyart illeti, 1920 óta töredékeinek sorsa és élményvilága, más-más államalakulatok keretében élvén, különbözőképpen alakult. Másként is érettek is hozzá jelenlegi helyzetükhöz: de helyzetükben egyvalami közös - ma mindegyik a maga módján, de két nagy rendszer alrendszere.

         Az egyik a nemzeti - kulturális - közösségé, amelyhez nyelvének és hagyományának hála, gondolkodásmódjában természetesen alkalmazkodik, s amelynek indentitása megőrzéséért - akárcsak önmagának - felelősséggel tartozik. S amelytől ehhez joggal igényel segítséget. A másik a többségi állam nagy rendszere, amelyben mindennapjait éli, s amelyhez vitális érdekek kötik, mert annak jóléte, demokráciája a tulajdon jóllétének is záloga. Magától értetődő érdeke tehát, hogy a többségi állam boldoguljon. Ma már nem tárgya a sorsának, hanem alanya: önérvényesítésének lehetősége - ha nem is akadálytalanul, de - idén megnyílt előtte. Vannak pártjai, vannak egyházai, függetlenítheti az egzisztenciáját, nyiladozik előtte a tulajdonszerzés lehetősége, fenntarthatja kapcsolatát a határon át az anyanemzetével. Gyakorlatilag tehát két, eleve adott lojalitás kényszerében él - a mindennapi valóság és az eszmei-érzelmi közösség kettős kötelékében. Elvileg tehát híven legbelsőbb önmagához és híven a közvetlen - jogi, gazdasági, társadalmi, emberi - környezetéhez. Igaz, e kettős lehetőség kibontakoztatásában 1920-ig visszanyúló kölcsönös görcsök és gyanakvások nyűgözik. Olykor nehéz felismernie, hogy a jó és rossz határa nem az etnikum határán húzódik, s hogy a többségi társadalomban minden demokráciát célzó erő, természetes szövetségese. S hogy érdeke is kettős: az egyik, hogy az anyakultúráját képező közösség, Magyarország virágzó legyen és erős, a másik, hogy a többségi állam, ahol él, virágzó legyen, erős és demokratikus. Ahol a többségi társadalom már nem érez késztetést rá, hogy benne bűnbakot, veszélyforrást lásson. Ahol ő maga is otthon érzi magát, s maga sem kényszerül rá lelkileg, hogy ellenségének tekintse a többségi népet. Ahol többség és kisebbség együttműködhet a közjó érdekében. Meggyőződésem, hogy a polgári társadalmak kialakulásával, a térség gazdasági gondjainak enyhültével ez a felismerés beérik, s ez a hajlandóság fölerősödik. Higgyük, hogy ez az értekezlet is ennek a bizonyítéka.

         Nézzünk rá a térképre, Kárpát-medence néprajzi térképére: mi piros színnel szoktuk jelezni a magyar népesség elhelyezkedését - s máris megértjük a magyar nemzetiség természetes irányultságát. De megértjük a vele szemben táplált többségi gyanakvás forrását is. Ha a földrajzi és történelmi együtthatókat - a törekvések, gyanakvások együtthatóit - egyaránt figyelembe vesszük, képesek leszünk egymás fejével gondolkodni. S ha erre képesek vagyunk, részben már fel is oldottuk az értetlenségből fakadó gyanakvásokat és görcsöket: természetessé válik mindannyiunk előtt - az európai valóság ismeretében -, hogy mi a teendőnk. A hátsó gondolat nélküli együttműködés. De - ismétlem - ehhez könyörtelen valóságismeret kívántatik.

         Szívem szerint most Finnország példáját idézném: kétszeri háborúvesztés, leggazdagabb területének elvesztése után, menekültek százezreit befogadva, képes volt tizenkilenc év alatt a győztessel együttműködve a világ anyagi-technikai élvonalába felküzdeni magát. Talán azért, mert ott fent, északon, ha a szivárványt ismerik is, a délibábot biztos, hogy nem. A finnek példája, azt hiszem, mindannyiunknak - magyaroknak, szlovákoknak, románoknak, szerbeknek - egyaránt sokat mond itt, a Kárpát-medencében. De elsősorban nekünk, a magyar politika irányítóinak: fel kell ismernünk, hogy mit diktál a térkép, a múlt, a jelen, a jövő, de sem a múltat nem szabad dramatizálnunk és minden terhét magunkkal cipelnünk, sem a jövő délibábos álmába belevesznünk. A múlt annyit ér, amennyit a köveiből be tudunk építeni a jövő szilárdnak szánt épületébe. Ami a jövő épületének szilárdságát veszélyezteti, azt környörtelenül el kell vetnünk. Ne tekintsük hazánkat - s határainkon kívül élő nemzettársaink csoportjait - egy-egy különálló, magányos, szélfútta tanyának, hanem valamennyi itt élő népet és államalakulatot együtt egy utca házsorának, amelyben a házak egymásnak vetik a vállukat. Vegyük tudomásul, hogy a nemzetek és államok világában, a kisebbségi népcsoportok emberi jogainak terén is létezik valamiféle liberális minimum, ami magába foglalja a nemzeti önkifejezés igényét, s annak a ténynek természetes tudomásulvételét, hogy ha mindenki olyan nemzetiségű, amilyen nyelven a legokosabb, akkor magától értetődő joga, hogy az anyanyelvén legyen a legokosabb. És vegyük tudomásul, hogy együtt erősebbek vagyunk - egyének, legyenek kisebbségiek vagy többségiek, nemzetek és államok - mint külön-külön. S hogy nemzeteink kölcsönösen túlnyúlnak az államhatárainkon, s ebből következik, hogy mind az államhatárainkon belül élő nemzettöredékekkel, mind a magunk más államhatáron belül élő nemzettöredékeivel kapcsolatos jogaink és morális kötelezettségeink azonosak.

Elhangzott: A kelet-közép-európai együttműködés múltbeli hibái és jövendő perspektívái c. konferencián, a Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskolán Szombathelyen, 1993. október 3-án

Tovább az oldalra

Göncz Árpád (1922 - 2015) a XX. századi magyar demokratikus mozgalmak kiemelkedő szereplője.

Fiatalemberként, frissen végzett jogászként részese a nyilasok elleni fegyveres ellenállásnak, 1945-től a kisgazda pártban kezdi politikai tevékenységét. A párt betiltása után fizikai munkásként dolgozik. Az 1956-os forradalom után a Bibó-per másodrendű vádlottjaként életfogytiglani börtönre ítélik. 1963-ban amnesztiával szabadul. Fordítóként kezd új pályát, az angol-amerikai irodalom egyik legnevesebb fordítójaként válik ismertté. Ezt követően indul saját írói munkássága. A Magyar Írók Szövetségében 1981-től a műfordítói szakosztály elnöke, majd 1989-től 90-ig a szövetség elnöke.

A demokratikus ellenzék tevékenységében kezdetektől részt vesz 1990-ben a szabad választások után a Magyar Köztársaság első elnöke (1990-1995, 1995-2000).

Közvetlen személyisége, rendkívüli nyitottsága, megalkuvás nélküli, kikezdhetetlen erkölcsi tartása, feleségével, Göntér Zsuzsannával közös, mély szociális érzékenysége állnak máig töretlen népszerűsége mögött.