Interjú: Göncz Árpád,
a műfordító

2010. november 29.

Galamb Zoltán

ekultura.hu

ekultura.hu: Életrajza szerint Elnök Úr élete során igen változatos pályákon dolgozott. Hogyan lett fordító?

Göncz Árpád: Fordító a börtönben lettem. Azt állítottam, hogy tudok angolul, amit nagyon jól tettem, mert meg is tanultam bent. Dolgoztam a börtön fordítóirodáján az utolsó napig. Talán furcsa, de én a magam börtönidejét egészében véve hasznosnak minősítem. Először is az emberi kapcsolatok miatt. A másik meg, hogy megtanultam bent egy szakmát, amiből aztán éltem. Mert én a fordításból indultam el az irodalom felé. Szabadulásom után barátok segítségével szakfordítóként dolgoztam a Nehézipari Kutató Intézetnek, a Tudományszervezési Tájékoztatónak, egy rabtárs bejuttatott az Országos Fordító Irodába, az volt a megélhetésem alapja jó darabig.

ekultura.hu: És a műfordítás?

Göncz Árpád: Az Európánál az első fordításomat Hankiss Elemértől kaptam. Egy Huxley-novella jelent meg először, a „Szombat délután” 1964-ben, A lángész és az istennő című kötetben. A második Golding Spire-ja, A torony volt, az indított el engem az írói és fordítói pályán. Amikor megjelent a Golding-regény – ma is a legjobban sikerült munkáim egyikének érzem – egy héten belül felvettek az Irodalmi Alapba. És attól a perctől kezdve nem maradtam munka nélkül. Aztán eljutottam a szakmában odáig, hogy ha odakentem valamit a papírra, az is jó lett volna, ha mégsem tettem, azért, mert saját magamnak tartoztam vele, csak így van értelme a fordítói munkának. Közben 68-ban fölvettek az Írószövetségbe. A műfordítói szakosztálynak voltam a vezetőségi tagja mindaddig, amíg nagy többséggel beválasztottak a választmányba, s akkor választottak meg a műfordítói szakosztály elnökének is.

ekultura.hu: Elnök Úr számos műfajban, Faulknertől Tolkienen át Arthur C. Clarke-ig rengeteg írót ültetett át magyarra. Ön szerint mitől lesz fordításra érdemes egy mű, és mennyire fontos, hogy az eredeti a magyar kultúra és irodalom részévé váljon?

Göncz Árpád: Fordítani akkor érdemes, ha egy adott mű az eredeti nyelvén is mérce, új és érték. Hogy a befogadó nyelven is annak bizonyuljon, a fordításnak el kell érnie, vagy legalábbis meg kell közelítenie az eredeti tartalmi-formai szintjét; úgy kell a magunk nyelvéhez hasonítani, hogy a feladatot betölthesse; hogy éljen, hasson, igaz és hiteles legyen a befogadó nyelven. S ez esetben a mű keletkezési nyelvétől, keletkezése helyétől és időpontjától függetlenül maga is a magyar irodalom részévé válik. A fordítás ekképp birtokbavétel is: a művek – s a művekkel együtt formai elemek, kifejezőeszközök s tartalmi elemek: élményvilág, életszemlélet, gondolkodásmód – birtokbavétele. A befogadó nyelv irodalmának kitágítása.

ekultura.hu: És mi szükséges a jó fordításhoz?

Göncz Árpád: Akár irodalomról, akár szobrászatról, zeneszerzésről, táncról beszéljünk, a művészi mondanivaló közléséhez a megfelelő kifejezőeszközök fölényes ismerete és alkalmazásuk képessége kell. Ha a mondanivaló igényli: mesterfokú képessége. Amihez tehetség, tanulás, gyakorlás egyaránt szükséges. A fordításnak úgy kell az idegen tartalmat az új befogadó közeg számára közvetítenie, hogy az ott is az eredeti mű hatását keltse. Ehhez pedig – bizonyos szinten felül – új, a fordító anyanyelvén még nem vagy csak csírájukban létező nyelvi kifejezőeszközök kellenek. A fordítás tehát a fordítótól, ha nem is mindig, de igen gyakran több találékonyságot, a forma és tartalom összhangja érdekében nagyobb nyelvi hajlékonyságot követel, mint az eredeti követelt írójától. Valójában a jól fordított szöveg nem felületén hasonlít az eredetihez, hanem a magvában azonos vele.

ekultura.hu: Évekkel ezelőtt egy főiskolán megtartott előadásán, melyet szerencsém volt hallani, Elnök Úr a kulcsszó fontosságát hangsúlyozta. Miért ennyire meghatározó a kulcsszó szerepe?

Göncz Árpád: A kulcsszó az, amit a fordítónak szótárral vagy szótár nélkül, könyvtárral vagy könyvtár nélkül, de mindenképpen meg kell értenie. Minden nyelvtani, történelmi, földrajzi, társadalmi és emberi vonatkozással egyetemben. Mert ez az a szó, amely szövegkörnyezetét – esetleg több mondatra is kiterjedő szövegkörnyezetét – meghatározza. Ez az, ami a sokféle lehetséges fordítás közül, ha nem is az egyetlen, de a legcélravezetőbb fordítás ösvényét kijelöli. Ez a mondat – vagy több mondat – értelmi súlypontja, amely ha jó magyar mondatot (vagy mondatokat) írunk, az adott szövegrész prozódiai súlypontja is. Ez az, ami szűkebb vagy tágabb szövegkörnyezetének hangnemét, hőfokát megszabja.

ekultúra.hu: Mennyire szükséges és lehetséges a szöveghűség?

Göncz Árpád: A fordító – hisz ez a dolga – mondatról mondatra igyekszik megfejteni s a maga nyelvén visszaadni mindazt, ami a mű szövegének mélyén, a mondat szavaiban, a szavai egymás közötti viszonyában, kölcsönhatásában rejlik. Értelmez, és arra törekszik, hogy a maga nyelvén alkossa meg minden egyes mondat – hangzását, értelmét tekintve – egyenértékű változatát. S nem a hasonmását! Nem is a magyarázatát. Célja, hogy a lefordított szöveg olvasata legyen ugyanaz, mint az eredetié. Ebből következően a realista prózától a vers-prózáig haladva a fordítás hűségének kívánalma a szószerintiség felől mindinkább a formahűség felé tolódik el. Persze ez is, az is értelmi hűség, hiszen a versmondathoz közelítő prózai mondat mindössze abban különbözik a realista próza mondatától, hogy mondandójának hatásos közvetítésére fokozott mértékben folyamodik formai kifejezőeszközökhöz – szóhalmozáshoz, gondolatrímekhez, kihagyásos szerkezetekhez, sajátos zenei lejtéshez, ahol a szó közvetlen értelemközvetítő szerepét részben a szerkezet, a hangzás közvetett – kimondhatatlanul kimondatlant talán erősebben sugalló – szerepe váltja fel. Közben a fordító képtelen kibújni a bőréből; anyanyelve bőréből. Minden nyelv fejlődése, alakulása a szókincs gyarapodása, fogalmibbá válása, a nyelvi formák szegényedése, a színek fakulása a sajátos színek eltűnése irányába halad. Az angol – ebben – jóval „előbbre” jár, mint a magyar. Ebből következik, hogy aki angolból fordít magyarra, óhatatlanul képet lát olyan szavakban is, amelyekben az angol – az író – már csak fogalmat. És esetleg képzavart ott, ahol az angol – az író – kristálytiszta egyértelműséget, egybecsengést. És ahol képet érez, képet lát, ott önkéntelenül is képet fordít. Így válik a mi szövegünk színesebbé, mint – angol szemnek, angol fülnek – az eredeti. De pontosan csak annyira színessé, annyival színesebbé, amennyire nyelvünk jelenlegi állapota, viszonylagos életkora diktálja. Ezt a többletet hívom én a félig értett – túlértett – szövegek bájának, hímporának.

ekultura.hu: Mi volt a legelső mű, amit lefordított, és mennyire jelentett ez Önnek nagy feladatot?

Göncz Árpád: Mint említettem, az egy Huxley novella volt, a „Szombat délután” 1964-ben. Hozzáteszem, még bent a börtönben fordítottam le Galsworthynek az Indian Summerjét a Forsythe Sagából, amit Litván György hozott ki a feleségemnek a házassági évfordulónkra ajándékul. Ezt adtam be az Európához próbafordításnak.

ekultura.hu: Leginkább közkézen forgó fordítása Tolkien Gyűrűk ura trilógiája. Ezt tudtommal Réz Ádámtól vette át. Milyen emlékeket őriz elődjéről?

Göncz Árpád: Igazán mély benyomást nem is annyira nyelvtudásának terjedelme, mint inkább mélysége tett rám. Az, hogy Réz Ádám nem nyelveket tudott, hanem nyelvül tudott. Eljutott odáig, hogy nem egy nyelv nem hét nyelv, hanem minden nyelv, az emberi nyelv titkát, szellemét ismerje meg, a szavak, a megfogalmazott emberi gondolat közös mögöttes tartományát, ami túlnyúlik a szavak jelentésén, túl a szintaxison, s a kollektív tudatalattiban található, valahol minden művészet, de kivált az ösztönösen biztos szóbeli önkifejezés és írásművészet forrása táján. Ahol, azt hiszem, a művészettel egytestvér játékosság forrása is fakad.Tolkien, Réz Ádám s a magam magyar nyelvén egyarcú író. S úgy érzem kettőnk magyar Updike-ja is – hiszen az Updike-életmű egy része szintén a mi fordítói munkánknak köszönhetően jelent meg magyarul – egyarcú író. Ami valójában nem azt bizonyítja, hogy mindketten alázatos fordítók volnánk, hanem épp az ellenkezőjét: gőgös fordítók, akik adnak magukra, s aggályosan tiszteletben tartják szakmájuk etikájának alapszabályát: aki szöveget fordít, írót fordít, s az igazi teljesítmény jele az, ha a fordításból akár az eredetire vonatkoztatható stíluskritikai tanulmányt írhat, akinek épp erre támad kedve.

ekultura.hu: Mi volt az utolsó mű, amit lefordított? Mennyire sajnálta, hogy többé nem foglalkozik ilyesmivel?

Göncz Árpád: Az utolsó Takamado Hisako hercegnő meséje, a Kati és az álomevő volt 1998-ban. Az elnökség teendői nem adtak sok lehetőséget fordításra, és bizony hiányzott. Ezekben az években jelent meg még Updike „Bízzál bennem” című elbeszélése (1995) és Yehudi Menuhin meséje, „A király, a macska és a hegedű” (1997).

ekultura.hu: Előfordul, hogy újraolvassa a saját fordításait?

Göncz Árpád: Mostanában keveset olvasok, saját munkákat meg egyáltalán nem.

ekultura.hu: Melyik fordítására a legbüszkébb?

Göncz Árpád: Faulkner és Golding fordításaimra. Különösen Faulkner igen nehéz kihívást jelentett. És büszke vagyok arra is, hogy egyszer kaptam egy olyan levelet, amelyen a nevem így szerepelt: „His Excellency Fordította Göncz Árpád, President of the Republic of Hungary”. Nyilván egy könyvben látták így, és azt hitték, valami előnév.

ekultura.hu: Tudomásom szerint személyesen ismeri az idén irodalmi Nobel-díjjal jutalmazott Mario Vargas Llosát. Mesélne néhány szót a kapcsolatukról?

Göncz Árpád: Olvastam regényeit, és 1998-ban, amikor az Európa Könyvkiadó és az IBS meghívására Budapestre jött, fogadtam. Hosszú beszélgetést folytattunk irodalomról, közéletről. Elmondtam neki, mennyire irigylem, amiért az írással foglalkozhat, és „megúszta az elnökséget”. (Elnökjelöltséget vállalt Peruban, de nem választották meg.) Az elismeréshez most gratuláltam, meleg hangon köszönte meg.

ekultura.hu: Fordítói munkásságával rengeteget adott a magyar irodalomnak és kultúrának. Mi az, amit a fordítás nyújtott Önnek, amivel többé tette az életét?

Göncz Árpád: Már mondtam, kenyéradó szakmám lett, és fontos előgyakorlata írói létemnek. Azt szoktam mondani, hogy nem a magyar olvasó költségén vagy kárára lettem író, hanem néhány általam ismert vagy nekem ismeretlen amerikai úriember és író rovására, akinek bőrén, mondjam azt, megtanultam írni, megtanultam a szakma ábécéjét. A fordító eleve szövegelemzést végez, belelát az író műhelyébe, tehát rengeteget tanul, van mércéje, mértéke, akihez és amivel mérheti magát. Hálás vagyok hát a sorsnak ezért az iskoláért.

ekultura.hu: Az ön élete a szakadatlan politikai elkötelezettség jegyében telt. Két cikluson át volt a Magyar Köztársaság elnöke. Foglalkozik ma is politikával?

Göncz Árpád: A napi politikából már rég kivonultam. Amit kellett, megtettem, idejében. Ez nem jelenti azt, hogy a mai történésekről ne lenne véleményem. Demokráciáról, állampolgári jogokról, kötelességekről, politikusi jogokról, kötelességekről, kisebbségről, többségről, toleranciáról, felelősségről ugyanazt gondolom, mint egész életemben.

Tovább az oldalra

Göncz Árpád (1922 - 2015) a XX. századi magyar demokratikus mozgalmak kiemelkedő szereplője.

Fiatalemberként, frissen végzett jogászként részese a nyilasok elleni fegyveres ellenállásnak, 1945-től a kisgazda pártban kezdi politikai tevékenységét. A párt betiltása után fizikai munkásként dolgozik. Az 1956-os forradalom után a Bibó-per másodrendű vádlottjaként életfogytiglani börtönre ítélik. 1963-ban amnesztiával szabadul. Fordítóként kezd új pályát, az angol-amerikai irodalom egyik legnevesebb fordítójaként válik ismertté. Ezt követően indul saját írói munkássága. A Magyar Írók Szövetségében 1981-től a műfordítói szakosztály elnöke, majd 1989-től 90-ig a szövetség elnöke.

A demokratikus ellenzék tevékenységében kezdetektől részt vesz 1990-ben a szabad választások után a Magyar Köztársaság első elnöke (1990-1995, 1995-2000).

Közvetlen személyisége, rendkívüli nyitottsága, megalkuvás nélküli, kikezdhetetlen erkölcsi tartása, feleségével, Göntér Zsuzsannával közös, mély szociális érzékenysége állnak máig töretlen népszerűsége mögött.