Immár másodízben...

Engedjék meg, hogy eskütételem után első szavam a köszöneté legyen. A köszöneté, azért, hogy választóik - az ország népének többsége - képviseletében, immár másodízben, a Magyar Köztársaság elnökévé választottak. Arra a tisztségre, amit én szolgálatnak és nem méltóságnak érzek. Másrészt azért, mert választásukkal megerősítettek abbéli hitemben, hogy munkámat öt évig az ország népének javára végeztem. S mert ezzel tanújelét adták: bíznak benne, hogy így végzem a dolgom a következő öt évben is. Az alkotmány által előírtat, ami az, hogy védjem az ország szuverenitását, őrizzem a nemzet egységét és őrködjem az államszervezet demokratikus működése felett. És az önként vállaltat, hogy védelmezzem hazám valamennyi polgára emberi jogainak csorbítatlan teljességét.

         Ez a tennivalóm - ha úgy tetszik: "programom" - sem több ennél, sem kevesebb. Ezt tettem eddig is, ezt szándékszom tenni a jövőben, s ha ennek érdekében szükségesnek vélem, élni fogok alkotmány adta jogaimmal. A lelkiismeretem és csakis a lelkiismeretem parancsára. Szívemből remélem, hogy akik megválasztottak, ezt várják el tőlem, ezért választottak újra. S szívemből remélem, ezzel azok is tisztában vannak, akik ellenem szavaztak. S talán azok is, akik nem éltek a választójogukkal.

         Ez alkalommal újólag szeretném megköszönni baráti ellenfelemnek, Mádl Ferenc professzor úrnak, hogy vállalta három ellenzéki párt közös jelölését, közös megmérettetésünket. A magyar demokráciának tett vele értékes szolgálatot. Köszönöm, hogy nagy nyilvánosság előtt több ízben is tárgyilagosan és pontosan fejtette ki, hogy mit nem helyesel eddigi köztársasági elnöki működésemben, s azt is, hogyan kívánja ő e tisztet betölteni. Ezzel lehetőséget nyújtott a kettőnk közti érdemi választásra.

         Ez a választás a most hatályos alkotmány szerint közvetett módon történt. A választópolgárok képviselőjük útján nyilváníthattak véleményt. De meg kell mondanom: nem voltam és nem vagyok ellene a közvetlen elnökválasztásnak. Egyvalaminek mégis örülök: annak, hogy ma nem kell lelkiismeretfurdalást éreznem, mégpedig amiatt a mintegy kétmilliárd forintos költség miatt, amit a népszavazás és a közvetlen elnökválasztás és amúgyis nehéz anyagi helyzetben lévő országnak jelentett volna. Nem is szólva az elkerülhetetlen kampányköltségekről s a különben is rossz politikai közhangulat kampányszülte elmérgesedéséről. Talán észrevették: következetesen kerültem, hogy nyilvánosság előtt egyetlen szót is szóljak az újraválasztásom érdekében. Szándékosan: hadd szóljon mellettem vagy ellenem az az öt év, amit e tisztségben eltöltöttem. S olyan arányban, ahogy ezt az öt évemet a közvetlen vagy közvetett választásra jogosultak a választás időpontjában megítélik.

         Gondolom, az ülésteremben jelenlévők közül senki nem hiszi, hogy a közeljövőben könnyű időknek néznénk elébe. Az alkalmazkodás, a beilleszkedés mindig időt rabló és nehéz feladatot jelent. Még egyetlen embernek is. Hát még egy országnak, egy ország társadalmának. Kivált egy olyan társadalomnak, amelyet szakadék-mély választóvonalak metszenek keresztül-kasul.

         Még földrajzi határvonalak is, hiszen ha számtalan élő szál fűz is bennünket a határon túli magyar társadalmakhoz, ha fejlődésük-fejlődésünk egymáséra kölcsönösen visszahat is, országhatár húzódik közöttünk.

         Vagy életkori határvonalak, amelyek nemcsak a leélt évek számában mutatkoznak. Mert másmilyen történelmi tapasztalatokat, más értékrendet hordoz magában az, akinek a tudata a két világháború között alakult ki (s azon belül is másmilyet, ha úri környezetben, másmilyet, ha szegényparasztként vagy kétkezi munkásként élte meg e kort). És másmilyet, akinek az utóbbi fél évszázad alakította ki az életfelfogását, lett légyen az a sztálini terror, a forradalmat követő megtorlás vagy a késő kádári olvadás időszaka, s megint másmilyet, aki 1989 - a rendszerváltás - után csodálkozott rá a való világra.

         Más élményvilágot, aki sikeres volt, mást, akinek - politikai okokból vagy sem - megtört az élete pályaíve -, még ha ezért senki mást nem okolhat is, mint önmagát.

         És mást, aki tanult, mást, aki nem.

         Mást, aki önigazolásra szorul, mást, aki nem.

         Mást, akit az életkörülményei fölvérteztek a versenytársadalom körülményeire, s mást, aki reménytelenül rászorul a közösség gondoskodására.

         Mást, aki érti a piacgazdaság működését, s mást, aki azt csak tehetetlenül elszenvedni képes.

         Társadalmunk egésze telisde teli van élesen elhatárolt lelki-szellemi, anyagi érték- és érdekzárványokkal.

         S ezt a szinte kibogozhatatlanul bonyolult társadalmi szövedéket képezi le kicsiben az Országgyűlés pártszerkezete, sőt, az egyes pártok belső világa is.

         Ez természetes, s ami természetes, azt nem szabad nem tudomásul vennünk. Meg kell tanulnunk e ténnyel együtt élni: azzal, hogy egyazon világunkat más-más szemüvegen nézzük. Mert ha ezt nem tanuljuk meg, létezésünk alapfeltételét, működőképes politikai és gazdasági demokráciánkat károsítjuk. Az egymást kiegészítő sokféleség erőt jelenthet, az egymást pusztító sokféleség akár nemzetpusztulást is.

         Ezt a felismerést a mi legszűkebb értelemben vett történelmi korunk - a közvetlenül előttünk álló évek - hivatottak tudatosítani.

         Azaz mi magunk. Valamennyien. Az ország. Az Országgyűlés. A kormány. A koalíció. Az ellenzék. Én, a köztársaság elnöke.

         Egy olyan világkörnyezetben, amely a világgazdasági összefüggések és a világszerte rohamosan bővülő ismeret- és tudásanyag eszközével, Európa korántsem megértő és segítőkész integráció-kényszerével könyörtelenül ösztökél bennünket az elkerülhetetlen, de magunk által is vállalt átalakulásra, beilleszkedésre.

         Most, amikor hazánk történelmi mértékkel mérve villámgyors átalakulási folyamata kritikus szakaszához ért;

         amikor korszerű politikai intézményrendszere már kialakult és működőképes; gazdasági intézményrendszerének keretei már készek, de csak részben teltek meg korszerű tartalommal;

         amikor jogrendszere már kezd hozzásimulni a kor és nemzetközi környezete közös követelményeihez, de polgárainak gondolkodásmódja, ösztönös magatartása ehhez még alig-alig alkalmazkodik.

         Amikor az illúziók, nosztalgiák és a jelen kemény valósága közt eldőlt a küzdelem, s a jelen maradt felül, csak hogy azon nyomban szembetalálja magát a jövő ellentmondást nem tűrő s módfelett kényelmetlen követelményeivel;

         amikor minden intézményben - lett légyen az tudományos, oktatási, egészségügyi, politikai vagy épp vallási jellegű - egyszerre van jelen s áll harcban egymással a régi és az új. A túlhaladott és a korszerű. A számtalan szerzett jog, gondosan körülbástyázott magánérdek és az egyértelműen még ki nem alakult közérdek;

         amikor a mintegy tízéves távlatú - majdhogynem közös - jövőképünk kezd már formát ölteni, de holnapképe még sem az egyénnek, sem a társadalomnak nincsen;

         amikor szegények vagyunk, mint a templom egere, s szűkös erőforrásainkból legégetőbb teendőinkre - még közoktatásunk, közművelődésünk, közegészségügyünk, társadalombiztosításunk, közbiztonságunk rendszerének szinten tartására is alig-alig telik;

         amikor a halálozási és születési statisztikák adatainak tanúsága szerint hazánk népessége kezdi felélni fizikai erőtartalékait.

         Most, amikor az ország egészére - valamennyiünkre - mázsás súllyal nehezedik a jövőkényszer.

         De mindenekelőtt Önökre, az Országgyűlésre. Mert bár a társadalom egésze egyre távolodik a politika szférájától, s mind többen mind kevesebbet várnak az államtól, a politika fontossága megmaradt hatókörében, egyre fokozódik.

         Az Önök fontossága, Hölgyeim és Uraim! S ezzel együtt a felelősségük is. Mert Önök az a kollektív hajszálcső, amelyen át a politika szféráján kívül élők igénye, ítélete átszivárog a törvényhozásba. S az Önök tevékenységén méri az ország népe az átalakulást vezénylő politikai szféra munkájának hatékonyságát, felelősségtudatát. Mégpedig kritikusan. Olykor gyilkos szigorral.

         Önökre a közeljövőben az a feladat vár, hogy a nagy újraelosztó rendszerek, a közoktatás, egészségügy, társadalombiztosítás ésszerűsítését és korszerűsítését, az államháztartás reformját, s az ezzel járó irdatlan munkát elvégezzék. Mégpedig hajszolt ütemben, kemény viták árán, s ha nem is hibátlanul, mert aligha lesz idejük minden döntésüket tökéletesen kiérlelniük, legalább korrigálhatóan. S egymás iránt legalább annyi jóindulattal, hogy az ország érdekét mindenkor képesek legyenek a pártérdek elébe helyezni. Ne feledjék: az Önök bölcsességén múlik, hogy épül-e járható út a csoportérdekek és a közérdek kusza dzsungelében.

         Mint ahogy Önökön az is, hogy Magyarország a huszonegyedik században magyar ország lesz-e? S a szó teljes - politikai, kulturális és erkölcsi - értelmében ugyanakkor európai is.

         A kormány - a végrehajtó hatalom - felelőssége sem kevesebb. A távlati szükségletek figyelembevételével, időben kell végiggondolnia tennivalóit, gondosan mérlegelnie minden lépésének politikai, társadalmi és gazdasági hatásait. Egyeztetni a jogos, de olykor egymásnak ellentmondó csoportérdekeket. Tekintetbe kell vennie az ország teherbíró-képességét. Hogy hazánk a lehető legrövidebb idő alatt kerüljön ki jelenlegi, kegyetlenül szorult helyzetéből.

         Államfői tisztségemből következik, hogy e történelmi feladat teljesítéséhez a magam alkotmány adta eszközeivel és a szavam tisztem adta súlyával élve, minden tőlem telhető segítséget megadjak az Országgyűlésnek, a kormánykoalíció és az ellenzék pártjainak, a Magyar Köztársaság kormányának. Hitem szerint ezzel szolgálom igazán a magyar nép egészét, közös hazánk valamennyi polgárának boldogulását, s ahogy mindig is gondoltam, mindenekelőtt azokét - mert ők szorulnak leginkább segítségre -, akiknek szolgáljuk nincsen.

Elhangzott: a második köztársasági elnökké választás alkalmából az Országgyűlésben, 1995. június 19-én

Tovább az oldalra

Göncz Árpád (1922 - 2015) a XX. századi magyar demokratikus mozgalmak kiemelkedő szereplője.

Fiatalemberként, frissen végzett jogászként részese a nyilasok elleni fegyveres ellenállásnak, 1945-től a kisgazda pártban kezdi politikai tevékenységét. A párt betiltása után fizikai munkásként dolgozik. Az 1956-os forradalom után a Bibó-per másodrendű vádlottjaként életfogytiglani börtönre ítélik. 1963-ban amnesztiával szabadul. Fordítóként kezd új pályát, az angol-amerikai irodalom egyik legnevesebb fordítójaként válik ismertté. Ezt követően indul saját írói munkássága. A Magyar Írók Szövetségében 1981-től a műfordítói szakosztály elnöke, majd 1989-től 90-ig a szövetség elnöke.

A demokratikus ellenzék tevékenységében kezdetektől részt vesz 1990-ben a szabad választások után a Magyar Köztársaság első elnöke (1990-1995, 1995-2000).

Közvetlen személyisége, rendkívüli nyitottsága, megalkuvás nélküli, kikezdhetetlen erkölcsi tartása, feleségével, Göntér Zsuzsannával közös, mély szociális érzékenysége állnak máig töretlen népszerűsége mögött.