Hétköznapi tisztelgés

Engedjék meg, hogy Nagy Imre kivégzésének harminchatodik évfordulóján, egy emberöltőnyivel forradalmunk leverése és az azt követő megtorlás után, ne ünnepi, hanem nagyonis hétköznapi beszédet mondjak. Ne ünnepit tisztemből fakadó kötelességként, hanem hétköznapit azon a jogon, hogy forradalmunknak magam is részese voltam, s azóta is az az alig két hét határozta és határozza meg az életem hétköznapjait - börtönben s köztársasági elnökként egyaránt. Azok közül, akik itt feküsznek e ma már szépen ápolt és emlékhellyé magasztosult temetőben, sokan barátaim, bajtársaim voltak, sokuk elkiáltott búcsúszavára emlékszem, a Gyűjtő Kisfogházának folyosóján, mikor kéz-lábbilincsben akasztani vitték. Ez a temető valamikor nem ilyen volt: én emlékszem még a sűrű bozót közt besüppedt, jeltelen sírokra, amelyekre szabadulásunk után, ha sikerült június 16-án kicseleznünk a parcellát őrző lovas rendőröket, egy-egy szál virágot loptunk. És emlékszem a felbontott sírokra, amelyek mélyéről a behajigált holttestek előkerültek. Nagy Imre, Brusznyai Árpád, Gímes, Szilágyi József, Maléter, Mecséry és Pálinkás őrnagy, Iván-Kovács, Angyal István, Bárány János, Mansfeld Péter, s majd négyszázan még rajtuk kívül. Katonák, munkások, értelmiségiek, politikusok és parasztemberek. Öregek és fiatalok. Akik bárhonnét jöttek is, balról vagy jobbról, mind az ország függetlenségéért, s bármi eszme indította őket, mind a közös jövőért, a megálmodott társadalmi igazságért áldozták az életüket. Olyasmiért, ami mindannyiunknak minden eszménél többet ért.

         S emlékszem arra a június 16-ára, amikor a Hősök terén, s itt, a temetőben, egy ország búcsúzott torokszorító méltósággal a forradalom kivégzett miniszterelnöke, az ország ügyéhez, s politikai hitvallásához mindhalálig hű Nagy Imre - s névtelen bajtársai - jelképes koporsójától, amelyek mellett díszőrséget állt a letűnő kor utolsó miniszterelnöke is. De emlékszem annak az ismeretlen öregasszonynak elfúló hangjára is, aki egy nappal azelőtt lépett hozzám: - Nekem megölték az apámat, nekem megölték a férjemet, ha holnap vér folyik, az Isten verje meg magukat, az Isten verje meg magukat! - suttogta feldúltan, s a szeméből ömlött a könny.

         Hát nem folyt vér. És hazánk földjén ma nem állomásoznak szovjet csapatok. Már a Szovjetunió sem létezik. A sztálini zsarnokság legnagyobb kárvallottja, az orosz nép ma még a miénkénél is súlyosabb gondokkal küszködik: az összeomlott rend romjain és romjaiból igyekszik demokráciát, polgári társadalmat és működő gazdaságot építeni.

         Aki ötvenhat cselekvő részese volt, elégedetten nyugtázhatja, hogy ha a vágyaihoz képest késve is, ha életek és kettétört sorsok árán is, de a forradalom célja megvalósult: Magyarország ma önmaga gazdája. Az a néhány lázas nap, aminek cselekvő részese volt, nemhogy lefékezte, épp meglódította a világszabadság ügyét - s beleépült nemcsak a maga életébe, de a történelem épületébe is. S mert beleépült, nem vált múlttá: a jelenünk alkateleme. Higgyük: igazolása is. S ha a jövőnk majd úgy igényli: erőforrása lesz, mint volt egy évszázadon át, majd ötvenhat döntő pillanatában, ezernyolcszáz-negyvennyolc hagyománya.

         Egy emberöltő nagy idő: a mai magyarság fele számára 56 még többé-kevésbé eleven emlék, a fele már csak hallomásból ismeri. Akik '56-ban szemben álltak egymással, ha élnek, sem ugyanazok már. Nem ellenfelek: ma egyként a visszanyert - közös - szabadságot kell megtöltenünk értelemmel. Kitágítanunk gazdasági mozgástérré, átformálnunk célszerű cselekvéssé. A szabadság olykor nyers köveiből felépítenünk a polgári lét szűkebb-tágasabb erődeit. Nem a más rovására: magyarnak magyar ma nem ellenfele, hanem szövetségese: ha küzd valami ellen, az alkotó erő kibontakozását fékező anyagi és szellemi szűkösség az.

         Ötvenhatot értelmeznie szíve joga mindenkinek. De ötvenhatot kisajátítania senkinek nincs joga. Mert békévé csak a valóság torzítatlan ismerete oldhatja az egykori szembenállást. S mert békévé kell oldanunk, érdekünk is kötelességünk a történelmi tények pontos és elfogulatlan feltárása. Mint ahogyan elodázhatatlan kötelességünk - mindannyiunknak és a mindenkori magyar kormánynak -, hogy ha fiatalságukat visszaadni nem tudjuk is, legalább tisztességgel gondoskodjunk mindazok megbecsüléséről, lelki békéjéről és tisztes öregkoráról, akik készek voltak az életüket is odavetni a nemzet jövőjéért, s akiknek jutalmul a jövőjét törték derékba érte.

         A magyar társadalomnak a nemzeti függetlenség és a polgári szabadság ötvenhatos lobogója alatt kell önmagával megbékélnie.

Elhangzott: Nagy Imre kivégzésének évfordulóján a 301. parcellánál Budapesten, 1994. június 16-án