Göncz Árpád: Sodrásban

Válogatott beszédek
(részletek)

„…tudtam, hogy polgárnak kell lennem és demokratának. Vagyis nem félnem – a bibói szöveg szerint. És tudtam, hiába írta Voltaire, hogy bocsássuk meg kölcsönösen az ostobaságainkat. Voltaire jobbára az alattvalók olvasmánya volt Európa keleti felén. És az ostobaságnak is van egy olyan szintje, amit megbocsátani már nem lehet.”

„Erkölcsi és politikai késztetést éreztem, hogy „plebejus” államfő legyek, aki a magyar politikai élet színpadára képes visszahozni a mosolyt, - mert anélkül nemcsak politizálni, hanem élni sem lehet -, aki minden döntésénél mindkét fél, kormány és ellenzék szempontjait figyelembe veszi, akinek nemcsak tiszte, de kötelessége is az egyensúly őrzése, a mérséklet, a politikai jó modor meghatározása.”

„Mintha a hatalmukat tíz körömmel védő emberekben a hatalom gyarapításának és kiterjesztésének démona munkálkodnék, mert féltik azt a keveset vagy sokat – a mértéket ki tudná megszabni hitelesen?!-, amit a nép, a társadalom bizakodva ruházott rájuk. Holott a közös érdekek és a közjó alapján létrejövő megegyezésnek kellene irányítania a hatalmat birtoklók – kormányzók és ellenzékiek – cselekedeteit. Amint arról még ellenzékként közösen álmodoztunk. A kisebbség, a másság iránti türelem erkölcsi törvénye szerint, ami nem egyszerűen megtűrtséget jelent, hanem ötvöződést. Mert álságos az a demokrácia, amelyben az uralkodó – vélt vagy valós – többség nevében fogalmaznak parancsokat és kívánják végrehajtani azokat. Olykor nemcsak a valóságos kisebbség, hanem a valóságos többség ellenére is. És nemcsak ellenére, hanem ellenében.”

„Sajnos az eszmék felezési ideje hosszabb, mint számítottuk. Hittük – mert szerettük volna hinni -, hogy az úri kevélység a kirekeszthetnék, a vakbuzgó nemzeti érzés, a „faji” felsőbbrendűség hamis tudata, az üldöztetéses téveszméből táplálkozó küldetéstudat a múlté. Mi pedig már egy olyan új világban szolgáljuk a közjót, amelyből kivesztek a szőnyeg alá söpört téveszmék. És most, hogy egy kicsit felemeltük a szőnyeget, felszállnak, mint huzatban a por. Még nem fojtanak, idővel leülepszenek. Európára tárt ablakunkat emiatt sem kívánjuk újra becsukni. De végig kell gondolnunk újra régi és új gondolatainkat. Hogy kirostáljuk közülük, ami érvényét vesztette vagy haszontalan.”

„…humorérzékem – szeretném hinni – akkor is működik, ha épp azok igyekeznek ellehetetleníteni, akik Saulusként vágnak neki a damaszkuszi útnak, vagy akiket a hatalomhoz vezető út antipálokká változtatott. A politika rugói és a politikai célok állítólag szentesítik az eszközt. Ha jó magam nem vallom és nem vállalom is ezt, tapasztalati tényként kénytelen vagyok elfogadni, hogy ha szentesíteni nem is szentesítik, de sokak szemében igazolják. Szeretném legalább észlelni – érezni – a határt, amelytől kezdve ez a machiavellisztikus pragmatizmus már valóban veszélyezteti a zsenge magyar demokráciát. És ha már észlelem, igyekezzem tenni is ellene. Nem mintha profi vértanú volnék. Sőt. Én valóban a mosolyt szeretném visszalopni a politikai közéletbe. Néha sikerül, néha nem. S kezdetnek ez sem kevés.”

(Elhangzott: az Új Népi Kollégiumokért Alapítvány évzáró ünnepségén, az ELTE Bölcsészettudományi Karán, Budapesten, 1992. szeptember 25-én.)

„Életem ugyancsak kacskaringós pályáján az a szerencse jutott osztályrészemül, hogy élvén élve ismerhettem meg a munkássorsot, a paraszti sorsot, a szabad értelmiség sorsát. Nem vagyok hát alkalmas rá, hogy szűk osztályérdekek kovácsa legyek. Ha szolgálni kívánok valakit, azokat szolgálom, akiknek szolgálójuk nincsen: a védteleneket. Akiknek sem a darutollas úri világban, sem az egyenlők közt egyenlőbbek világában nem jutott jó szó, akik a versenytársadalom versenyképtelenjei. Akiknek nincs eszközük megvédeni önmagukat, s akik épp azért leginkább szorulnak védelemre.”

(Elhangzott: az első köztársasági elnökké választás alkalmából az Országgyűlésben, 1990. augusztus 3-án.)

„Ez alkalommal újólag szeretném megköszönni baráti ellenfelemnek, Mádl Ferenc professzor úrnak, hogy vállalta három ellenzéki párt közös jelölését, közös megmérettetésünket. A magyar demokráciának tett vele értékes szolgálatot. Köszönöm, hogy nagy nyilvánosság előtt több ízben is tárgyilagosan és pontosan fejtette ki, hogy mit nem helyesel eddigi köztársasági elnöki működésemben, s azt is, hogyan kívánja ő e tisztet betölteni. Ezzel lehetőséget nyújtott a kettőnk közti érdemi választásra.”

(Elhangzott: a második köztársasági elnökké választás alkalmából az Országgyűlésben, 1995. június 19-én.)

„…mi történjék olyan esetben, amikor az állam büntető igényének érvényesítése az állam számára nagyobb kárt okoz, mint az igény érvényesítésének elmaradása.”

„Ami a közkegyelemről szóló törvénynek aktualitást adó eseményeket illeti, azt láthatjuk, hogy nagyszámú állampolgár – vélhetően több százezer – követett olyan magatartást, amit a büntető ügyekben eljáró hatóságok bűncselekményeknek tekintenek. Ebben az esetben mindenek előtt politikai döntést kell hozni. El kell döntenie az államnak, hogy kívánja-e ennek a vélhetően több százezer embernek a felelősségre vonását, vagy sem. Amint az ez esetben meg is történt. Közbülső megoldás nem áll rendelkezésre, hiszen a törvény előtti egyenlőség elvét sértené, ha csak néhány feltételezett elkövetőt vonnának felelősségre, és nem minden személyt, aki az eseményekben aktív szerepet játszott.

Amennyiben az állam úgy dönt, hogy nem kíván felelősségre vonást alkalmazni, mert nagyobb kárt okozna a büntetőjogi igény érvényesítése, mint annak elmaradása, a hatályos magyar szabályok szerint ennek egyetlen lehetősége van, és ez a közkegyelem gyakorlása.”

(Elhangzott: a közkegyelmi kérvény benyújtásakor az Országgyűlésben, 1991. február 19-én.)

„…amikor Önök megkísérlik jogrendszerünk szembesítését az európai jogi értékekkel, kérem, emlékezzenek egy bibói gondolatra is. Ő – már élete alkonyán, sok-sok tapasztalat és tudás birtokában – úgy vélte, hogy a liberális demokratizmus, illetve annak összefüggő intézményláncolata „az európai emberiség legjelentősebb találmánya”. Ezzel összefüggésben még azt is megjegyezte, hogy „az európai zenén kívül talán ez az egyetlen olyan teljesítmény, melyet más kultúrák nem fedeztek fel.”

(Elhangzott: az Első Magyar Jogászgyűlésen Siófokon, 1992. április 24-én.)

„A hajlékony, könnyen és állandóan változtatott alkotmány viszonylagossá teheti az alkotmányos értékeket a társadalomban. Az egyes alapjogi vagy az alkotmányos intézményeket érintő törvényekkel párhuzamosan benyújtott alkotmánymódosítási javaslatok megbolygathatják az alkotmány koherens rendszerét.”

(Elhangzott: az első alkotmányozó tanács megnyitása alkalmából az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán Budapesten, 1994. szeptember 2-án.)

„Számomra az emberi jogok nem elsősorban nemzetközi jogi vagy nemzeti jogi – alkotmányos – előírásokat jelentenek, hanem örökös küzdelmet emberi méltóságunk kinyilvánításáért,  és ezzel párhuzamosan politikai küzdelmet az államnak az egyénnel szemben gyakorolható jogainak visszaszorításáért.

Örökös küzdelmet – hiszen valamennyien igyekszünk életünk morális elveihez igazítani cselekedeteinket, ragaszkodunk jogainkhoz, mert ragaszkodunk emberi mivoltunkhoz. Ki-ki maga dönti el, hogy az önmaga méltóságáért folytatott harcban tesz-e és milyen engedményeket.

Nem tehetünk azonban engedményeket ott, ahol másokról, az emberi jogok megsértésével üldözött vagy diszkriminált személyek védelméről van szó. Nem képzelhető el olyan külső előny, amelynek kedvéért sorsukra lehet hagyni embertársainkat. Ha embereket méltóságukban megsértenek, tiltakoznunk kell, amennyire erőnkből telik. Mert nem tűrhetjük mások emberi méltóságának sérelmét, és mert a saját méltóságunkat is sérti, ha tehetnénk valamit, s mégis belenyugszunk a tűrhetetlenbe. Tiltakozni kell, hogy a jogsértés jogsértésnek minősüljön. Hogy kimondassék: vannak emberi jogaink.

Az emberi jogi mozgalmak ebből az emberi méltóságért folyó állandó küzdelemből nőttek ki.

E küzdelem egy jelentős eredménye volt az Európai Emberjogi Egyezmény megszületése, mely illő helyet foglal el az 1776-os virginiai alkotmány, az Amerikai Függetlenségi Nyilatkozat, az 1789-es francia Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata, illetve az ENSZ 1947. évi Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata által fémjelzett folyamatban.”

(Elhangzott: az Emberi Jogok Európai Egyezményéről és a kulturális jogokról tartott 8. nemzetközi kollokviumon, Budapesten, 1995. szeptember 20-án.)

„Magyarországot ma komolyan fenyegeti, hogy ismét – ha nem is hárommillió koldus, de a hárommillió szegény ember – országává lesz! Ahhoz, hogy ezt elkerüljük, mindenek előtt emberközpontú, hatékony, s eddig még nyomokban sem létező új szociálpolitikára szorulunk: ez a nép, a magyar nép létérdeke, mert a nyomor fertőz – nemcsak abban az értelemben, hogy beleeszi magát a nemzet testébe, s pusztít, testileg, szellemileg, hanem erkölcsileg is, s az erkölcsi fertőzés mindenek előtt a gazdagodó, a módos rétegeket támadja meg! Ilyen helyzetben jogi esélyegyenlőségről beszélni nem elég – a védtelenek többletsegítségre szorulnak, formális jogokkal mit sem érnek.”

(Elhangzott: Szent István szobránál, Székesfehérvárott, 1990. augusztus 19-én.)

„Ötvenhat annyiféle ahányan átéltük. Akkor azt hittük – s mert ezen a címen ítéltek halálra, szabadságvesztésre, száműzetésre bennünket, még jó darabig őriztük magunkban a hitet - , hogy a forradalmat mi csináltuk. Sokáig tartott, s nehezünkre esett, hogy elfogadjuk a valóságot: nem mi csináltuk, hanem a forradalom csinált bennünket.”

                        (Elhangzott: az Országgyűlésben, 1990. október 23-án.)

„…1992-t írunk – a XXI. század vár bennünket. Azzal, amit a múltunkból magunkkal vinnünk érdemes. 1848-at, 1956-ot, 1989-et. És hátrahagyva mindent, ami történelmi kacat. Ami, ha makacsul időtálló is, nem érték. Mert a múltat ismerni kell, elfelejteni nem szabad, de nem hurcolhatjuk magunkkal mindenestől. Meg kell haladnunk.

Ez 1848 legnyomatékosabb üzenete.”

(Elhangzott: a Kossuth-díj átadási ünnepségén a Parlamentben, 1992. március 15-én.)

„…jó, ha idejében kifejlesztjük magunkban a nemzetközi együttműködés készségét, nem feledve, hogy a szomszédok ellen vagy a szomszéd barátsága nélkül egyetlen házban sem lehet békésen élni. Vagy legalábbis kínos és nagyon kényelmetlen. És közlekedni is csupán a szomszédokon át tudunk. Rangsorukat nem a tetszésünk szabja meg. Számunkra mindegyik fontos, éljen bár keletre, délre, nyugatra vagy északra tőlünk.”

                        (Megjelent: a Magyar Nemzetben, 1992. augusztus 20-án.)

„Alkotmányunk kereken kimondja: „A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a szabad véleménynyilvánításra, továbbá arra, hogy a közérdekű adatokat megismerje, illetőleg terjessze. A Magyar Köztársaság elismeri és védi a sajtó szabadságát.” Engem meg arra kötelez, hogy adjak hangot a nemzet egységének, s őrködjem az államszervezet demokratikus működése fölött. Ami a hétköznapi élet nyelvére lefordítva annyit jelent, hogy ne képviseljem sem a mindenkori kormánypártok, sem a mindenkori ellenzék érdekét – hanem az ő közös érdeküket is beleértve – a nemzet egészét. Amibe a demokratikus jogrend zavartalan működésétől a szabadságjogok csorbítatlan érvényesültéig, a nemzeti rádió és televízió kötelező pártatlanságáig életünk teljessége benne foglaltatik.”

                         (Elhangzott: Szegeden, 1994. március 15-én.)

„Nem kívánok mítoszokat rombolni, de fontosnak tartom, hogy kimondjam: semmiféle új rend kiépítése nem kötődik, nem kötődhet egyetlen történelmi személyiséghez. Legyen az bár a legnagyobb is.”

„Összefogásra ítéltettünk: Fölösleges terheink – tévhiteink – egyike, hogy Európa – vagy a világ – hálával tartozik nekünk, mert önmagunk védelmében a tatárjárástól 1956-on át a kommunista diktatúra lebontásáig, a közép-kelet-európai földindulás kiváltságáig nemcsak a magunk ügyét szolgáltuk és mozdítottuk elő, hanem Európa egészének érdekét is. Vagy mondjuk úgy: az emberi szabadság ügyét. Ami mindannyiunké, oszthatatlanul. Holott csak egy vagyunk Európa országai közül, s még csak nem is a nagyobbak egyike.”

„Jövőnket hát nem Európa – vagy a világ – hálájára, hanem Európa, s benne Magyarország közös érdekére kell alapoznunk. De az érdekek közösségét bizonyítanunk kell – munkával, magatartással és meggyőződéssel.”

„… demokratikus jogállamban nemcsak az országgyűlés és a kormány felelős a népnek, hanem a nép is felel önmagáért. Például úgy, hogy jól megnézi, ki az, akit megbíz parlamenti képviseletével, ellenőrzi, hogy az mint szolgálta a rendszerváltás előtt és után szűkebb közösségének érdekét, hogyan sáfárkodott a közösség rábízott javaival, nem szedte-e meg magát a más rovására, eleget tett-e, állapotbéli kötelességeinek, rendet tartott-e maga körül a magánéletében? Mert az erkölcs oszthatatlan: nincs köz- és magánerkölcs, külön gazdasági és politikai erkölcs.”

                        (Elhangzott: Pécsváradon, 1993. augusztus 20-án.)

„.. az embernek egyetlen java van, amit ha két kézzel szór szét, magának lesz annál többje belőle: a szeretet.”

                        (Elhangzott: a Magyar Televízióban, 1993. december 31-én.)

„… forradalmunknak magam is részese voltam, s azóta is az az alig két hét határozta és határozza meg az életem hétköznapjait – börtönben s köztársasági elnökként egyaránt.”

(Elhangzott: Nagy Imre kivégzésének évfordulóján a 301-es parcellánál Budapesten, 1994. június 16-án.)

„ A halála pillanata egyetlen pontba sűrítette és feloldotta élete kételyeit. A halála magányos pillanatában volt a legkevésbé magányos: egy néppel, a nemzetével volt azonos – a halálával fordította győzelemre egy valóságos közösség – a magyar nép – tragikus vereségét.”

„Ha valaha volt emelt fővel vállalt halál, az övé az volt. Pedig nyílt volna egérútja az élet felé. Igaz: kiürült és értelmetlenné vált élet felé.

Tudta: a halála tisztes halál. S talán sejtette, de tudni nem tudhatta, hogy a halálával jövőt épít. Hogy megalapozza vele egy nemzet jövendőjét, s igazolja a felkelt nép véráldozatának nemcsak értelmét, de az ésszerűségét is. És milliók számára a reménység jogát.”

(Elhangzott: Nagy Imre szobrának avatásán a Vértanúk terén, Budapest, 1996. június 6-án.)

„Cserkészként díszőrséget álltam a Déli pályaudvaron a vörös szőnyeg mellett, amikor Teleki különvonata a második bécsi döntés után Budapestre érkezett. Telekit, amikor a vonatlépcsőről lelépett, őrjöngő éljenzés fogadta. Ő megállt a lépcső alján, körülnézett, s odaszólt a mellette álló férfinak: - „Minek örülnek?”  Sosem felejtem el: valami hihetetlen szomorúságot és keserűséget láttam az arcán.”

(Elhangzott: A kelet-közép-európai együttműködés múltbeli hibái és jövendő perspektívái című konferencián, a Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskolán, Szombathelyen, 1993. október 3-án.)

„A szegénység fertőz. A szegények szegénysége veszélyezteti a gazdagokat, a szegény országok szegénysége a gazdag országokat, a szegény világrészek szegénysége a gazdag világrészeket. A világ egészét.”

(Elhangzott: az ENSZ Szociális Világtalálkozóján Koppenhágában, 1995. március 12-én.)

„Nem véletlen, hogy itt vagyok, és most vagyok itt: én, aki közjogi tisztem szerint Magyarország 10 millió polgárának demokratikus jogait vagyok köteles és képes védelmezni, de magyar voltomban testvéremnek érzek a világon bárhol élő minden magyart, és felelősséget érzek valamennyiük sorsáért, boldogulásáért. Ezért külföldi utazásaim során is tájékozódom az adott országban élő magyarok sorsa felől, s tárgyalok – ha kell – érdekükben. Akár Romániában, ahol a legtöbben élnek, akár másutt, szomszédságunkban vagy bárhol a világban, Kanadától Ausztráliáig. Mert szeretném elérni, hogy a 15 millió magyar jogai a világon sehol ne sérüljenek meg. Ott, ahol élnek, elégedettek és boldogok legyenek. De azért érdemben csak akkor tudok tenni valamit, ha én és a magyar kormány szót ért a szomszédaival, felismeri az ország valóságos érdekeit és lehetőségeit, ha Magyarország ügyeit úgy tartja rendben, ahogyan azt az európaiság erkölcsi és politikai követelményei, írott és íratlan szabályai megkívánják.”

(Elhangzott: a nagygyűlésen Marosvásárhelyt, 1997. május 27-én.)

„Bibó része volt az életemnek, és nagyon remélem, hogy én is része voltam Bibó István életének.”

„Emlékszem, egyszer álmainkat meséltük egymásnak, benn a börtönben; s ő azt mondta: „Borzasztó álmom volt az éjszaka, tél volt, havazott, álltam egy szobortalapzaton és rettenetesen fáztam, és szerettem volna leszállni, de nem tudtam”. Ezt soha nem fogom elfelejteni, és az a benyomásom, hogy Bibó ma ott áll egy szobortalapzaton, rettenetesen fázik és képtelen leszállni onnét.”

(Elhangzott: a Bibó-konferencián Szegeden, 1992. november 5-én.)

Tovább az oldalra
Göncz 100