Göncz Árpád
Élet és szó egy anyagból

Fiatal porosz tisztek egyszer megkérdezték Moltkét, kit érdemes olvasniuk a hadtudomány klasszikusai közül. - Thuküdidészt - mondta Moltke. Meg voltak lepve; Clausewitzre számítottak. – Mert ő még felismerte az okokat.

Bibó Istvántól hallottam ezt az anekdotát, élete utolsó délutánján. Kórházi ágya szélén ült, elgyöngülten; én segítettem fölülnie. De arcán a szokott, kicsit bocsánatkérően szégyenlős, kicsit szkeptikus mosoly.

- Az okokat - ismételte meg egy rebbenő kézmozdulattal.

Akkor nem tudtam, ő sem, hogy életműve kulcsát adja át nekem. Búcsúzóul. Arról beszélgettünk - vajon beszélgetés volt-e ez még egyáltalán? -, hogy mi munka vár rá. Az ő szavai s az enyéim mögött is ott volt a kimondatlan, de nagyon is sűrű kétely, hogy ez a munka - a mű - folytatódhat-e? Azt se mondtuk ki - bár azt hiszem, mindketten gondoltunk rá -, hogy az eddig elvégzett munka, az „életmű", ami két egyenrangú és összehangzó reszbő1, az életből és a műből állt össze, most, az életút érzékelhető végén kezd igazán hatni, hajszálcsövesség útján átszívódni épp azok tudatába, akik az általa leírtak igazát már indulatok nélkül képesek a magukévá tenni. A fiatalokéba.

Különös mű ez. Így visszatekintve, töredékes voltában is egységes egész, szilárd szellemi épület. Vagy nem is épület: organikusabb annál. Minden alkotóeleme egyedi, pillanat szülte. Mind magán viseli az „itt" és „most" bélyegét. Létrejöttének szolgálat követelte morális indíttatását. A jelenségben fölismert vagy - szerényebben - fölismerni vélt igazság, az „ok" kimondásának kényszerét. Azt a demokratikus gondolkodasmódbó1 fakadó kényszert, hogy a véleményt - az esetleges kisebbségi véleményt is - ki kell mondani, meg kell hallgatni, mert csak a kimondott szó igazságtartalma mérhető. A kimondatlan mérgez vagy meghal, a kimondott vagy hat, vagy sem. Lehet, hogy elszáll, nyomtalanul, de lehet, hogy nem, s hogy más is, a többség is magáévá teszi. Kimondani tehát lelkiismereti kötelesség. Hiszen ha a vizsgált jelenség torz vagy káros, az ok kimondása hozzásegít - vagy hozzásegíthet - a torzulás megszüntetéséhez.

Ám épp ezért nemcsak kötelesség, hanem felelősség is kimondani. Csak az igazába vetett hittel szabad.

Bibó hitt, mindig hitt az igazában: se többet, se kevesebbet nem mondott soha a meggyőződésénél. S amit mondott, azt nem taktikai meggondolásból mondta, számára a szó nem a rejtett célok elkendőzésének eszköze volt. Minden írásában aggályos gonddal tisztázta, hogy mit miért mond, s ezt - mert következetesen és célba-gondolkodik - el szabad, el is kell fogadnunk. Ezt igazolja a szenvedélyes szenvedélytelensége. Írásainak sémája: egyértelműen körülhatárolja mondanivalójának tárgyát, legyen az jelenség (mint a magyar demokrácia válsága, a zsidókérdés Magyarországon, a kelet-európai kisállamok nyomorúsága), fogalom (mint az önrendelkezési elv) vagy megoldásra váró gyakorlati feladat (mint a közigazgatás reformja); ismerteti a tárggyal kapcsolatos vitatott nézeteket, keletkezesük okát, társadalmi-történeti alapját, s végül - mint nyilvánvaló következtetést - kifejti tulajdon véleményét. Félreérthetetlenül. S az kivétel nélkül mindig kettős gyökerű, még ha ez ellentmondásnak látszik is: morális (azaz igazságosságra törekvő) es gyakorlati (azaz járható utat jelöl). És sohasem előzetes megfontolások kaptafájára készült, hanem mindig a tárgyából indul ki. Bibó valamennyi írásának célja tisztázott, gondolatmenete a kiindu1óponttó1 a végkövetkeztetésig nyomon követhető. Épp ezért valósaggal kínálkozik a nyílt vitára, a vita kapcsán a vallott s vállalt szándékok és értékek szembeállítására. A gondolkodó - a politikai gondolkodó vagy, ha tetszik, a politikus - teljes jóhiszeműséggel tárja esetleges vitapartnere elé a gondolatát. Nem, korántsem védtelenül: igazában bízva, a logika teljes fegyverzetében. Úgy is mondhatnám: kihívóan.

Bibó mögött - ez köztudomású - gondolatai erején kívül soha, semmiféle fogható hatalom nem állt. Ha ismerem, s azt hiszem, jó1 ismerem, hiszen életünknek épp a legnehezebb és legjelentősebb időszakát éltük át együtt, soha nem is vágyott, nem is törekedett fogható hatalomra. De elvszerűen bízott az ember meggyőzhetőségében. Az értelmében. A kimondott, igaznak vélt, tényekkel alátámasztott, élettel igazolt szó erejében. Még a legreménytelenebb helyzetben is. Amiről tudta, hogy reménytelen. Gyermeteg naivitás ez? Nem hiszem. Inkább lefegyverző. Legyőzhetetlen. A kimondott szó igazát olykor épp reménytelensége bizonyítja. Talán ideje már - legalább a halála után - elfogadni vitára szólító kihívását.

Nemcsak a szavai, az élete kihívását is, hiszen a szava és az élete egy anyagból való. Ha kimondhatta, ha hagyták kimondania, kimondta, amit igaznak vélt. Ha nem mondhatta, nem kerülgette, hanem hallgatott, s vállalta a szelleméhez, gondolkodói jelentőségéhez méltatlan élethelyzetet. Pedig tudta, pontosan tudta, hogy ezzel mit veszít ő, és mit a közösség, amelyet szolgálni kíván. Ám ha úgy érezte, hogy ki kell mondania, meg kell fogalmaznia, meg kell tennie valamit, vállalnia kell, akár az élete árán is a kéretlenül rárótt szerepet, ugyanazzal a magátó1 értetődő természetességgel mondta ki, fogalmazta meg - vállalta -, mint azt, amit, mondjuk, a tanári katedráról hirdetett. Ugyanazzal a csillogó szemüveg mögé bújtatott kissé szégyenlős mosollyal, a jeles tanuló félszeg szerénysége és öniróniája mögött rejtőzködő civil kurázsival, a profi hős melldüllesztő póza nélkül, a meggyőzendő fél józan eszében bízva. Ahogy a „Bibó-tanszéken" (Bibó rongyos darócnadrággal letakart hokedlijét hívták így a Gyűjtő fordítóirodájának egyik zárkájában) a fordítandó szöveg, egy-egy nyelvtani fordulat, egy-egy kétes vagy tisztázandó fogalom tárgyában kért tanács ürügyén a jó szívvel adagolt történelmi, jogi vagy erkölcsi leckét. Ami pontos volt, elfogulatlan, jóhiszemű, halk, egy kicsit tanáros hanglejtésű, s csak az igazmondás, a mindenütt és mindenáron való igazmondás szenvedélye fűtötte át. Meg az a részt vevő figyelem, amivel emberhez, tárgyhoz közel hajolt. Olykor egy csöppet veszélyesen is. Például séta közben, a börtönudvaron, ha megpróbált valaki faarccal szóba elegyedni vele: nyurga volt, majd mindenkinél fejjel nagyobb, észrevehető, s képtelen megállni, hogy aki megszólította, ahhoz félrehajtott fejjel oda ne hajoljon, s hallhatóan meg ne kérdezze: - Parancsolsz, kérlek?

Igen, ez melegítette föl körülötte a levegőt is: a természetes odafigyelés, a hivalkodás nélkül, magától értetődő hűség, amivel a barátságot, a közös sorsot, olykor gyötrelmesen nehéz állapotbeli kötelességeit vállalta. S ami életben tartotta, amíg felesége, Boriska életben volt, s elvitte, napokkal az után, hogy Boriska meghalt.

Ez; s az az ironikus szerénység, amivel egyszer Vácon egy vissza-visszatérő rémalmát mesélte: - Tudod, kérlek, újra meg újra azt álmodom, hogy egy szobortalapzaton állok, hullik rém a hó, már belep, kétségbeesetten igyekszem lekászálódni, de nem megy, semmiképpen nem.

(Megjelent a Bibó István Emlékkönyvben, melynek Göncz Árpád szerkesztője és szervezője volt.)

Tovább az oldalra

Göncz Árpád (1922 - 2015) a XX. századi magyar demokratikus mozgalmak kiemelkedő szereplője.

Fiatalemberként, frissen végzett jogászként részese a nyilasok elleni fegyveres ellenállásnak, 1945-től a kisgazda pártban kezdi politikai tevékenységét. A párt betiltása után fizikai munkásként dolgozik. Az 1956-os forradalom után a Bibó-per másodrendű vádlottjaként életfogytiglani börtönre ítélik. 1963-ban amnesztiával szabadul. Fordítóként kezd új pályát, az angol-amerikai irodalom egyik legnevesebb fordítójaként válik ismertté. Ezt követően indul saját írói munkássága. A Magyar Írók Szövetségében 1981-től a műfordítói szakosztály elnöke, majd 1989-től 90-ig a szövetség elnöke.

A demokratikus ellenzék tevékenységében kezdetektől részt vesz 1990-ben a szabad választások után a Magyar Köztársaság első elnöke (1990-1995, 1995-2000).

Közvetlen személyisége, rendkívüli nyitottsága, megalkuvás nélküli, kikezdhetetlen erkölcsi tartása, feleségével, Göntér Zsuzsannával közös, mély szociális érzékenysége állnak máig töretlen népszerűsége mögött.