Göncz Árpád: "Az eszmék felezési ideje" - folytatás

Amikor 1985. január-februárjában Hegedűs B. Andrással beszélgettünk Gerlóczy utcai lakásán meg az Akadémia visegrádi üdülőjében, egyikünk sem sejthette, hogy én valaha is államfő leszek Magyarországon, amit egy kicsit még ma is szürreálisnak érzek. Ugyanakkor az ember valóban készül valamire, voltaképpen egész életében.

Ha a szerepét megfogalmazta, mint ahogy én is megfogalmaztam a magam szerepének a közvetítő jellegét, akkor ez az öntudatlanból előbb vagy utóbb tudatossá válik. A jelenségek talán halmozódnak az életében, valami irányt vagy szerkezetet öltenek, hiszen visszatekintve mindenkinek az élete strukturáltnak tűnik. Meg kell vallanom, hogy most, mikor az életem nagyon szigorúan, a protokoll keretek és nagyon szigorú megkötések között zajlik, ellentétben az előző harminc évem tökéletes szabadságával, mostani, öt percre beosztott napjaimat ma is véletlenszerűnek és kaotikusnak érzem, de visszatekintve az egyes heteimet már nem. Ez végeredményben minden ember életének törvényszerűsége.

A közvetítő szerepem komolyabban talán a Bibó-emlékkönyvvel kezdődött. Rémlik, hogy az emlékkönyvet, amelyet voltaképpen még Pista hetvenedik születésnapjára terveztek, Bibó temetéséről hazafelé menet említette először Donáth Feri, és megkérdezte, volna-e kedvem részt venni benne. Tehát a terv, az elképzelés már készen állt.

Rólam, azt hiszem, mindenki tudta, én magamról mindenesetre mindig tudtam, hogy nem vagyok tipikus aláíró, és nem rohanok bele minden akcióba. A Bibó-emlékkönyv azonban magától értetődően olyan akciónak ígérkezett, amelyben Bibóhoz fűződő baráti-szellemi kapcsolatom és 56 központi súlya miatt részt akartam venni. Majdnem azt mondanám, hogy itt a magam képviseletében Bibót és a bibói magatartást érzékeltethettem. Az érzelmi indokok mellett bizonyára szerepet játszott az az érzés is, hogy hosszú évek után először lehetett valami értelmeset és előremutatót tenni. Ma úgy látom, hogy a könyv jelentősége abban állt, hogy az akkor már eléggé kirajzolódott különbségek ellenére a még egységes frontot képező népi ellenzéket, valamint a demokratikus ellenzéket és a magyar értelmiség jelentős, addig még állást nem foglaló csoportját tudta belekompromittálni egy egységes magatartásba. Mert ha terveink szerint Bibó szellemében állítjuk össze a kötetet, akkor az lehetetlenné teszi a türelmetlenséget, feltételezi viszont az ellentétes vélemények jóindulatú közlését. Ennek a feladatának a könyv, megítélésem szerint, teljes egészében eleget tett. Összejöveteleinken szakadatlanul számoltunk azzal, hogy bármikor rajtunk üthetnek. Bizonyos belső izgalommal mentünk el tehát minden beszélgetésre, annál is inkább, mert nyilvánvaló volt, hogy az illetékesek tudnak róla.

A könyv budapesti intellektuális körökben igen mély hatást tett, nagyon széles körben vitatták. Számomra hihetetlenül érdekes és tanulságos volt a résztvevők és az ilyen vagy olyan ürüggyel részt nem vevők érvelése a részvétel vagy a részvétel elutasítása mellett. Gazdagította emberismeretemet, segített tipologizálni. Találkoztam olyanokkal - mindenekelőtt írókkal, jó írókkal -, akiknek minden sora a politikától való távolállásukat támasztja alá. Ha ódzkodásukat ezzel indokolták, tökéletesen toleráltam. Például Székely Magda vagy, ha jól emlékszem, Nemes Nagy Ágnes, akik szívvel-lélekkel Bibó gondolatait vallották. Találkoztam olyan emberekkel is, akik személyi kapcsolataik révén sokkal közelebb álltak a másik oldalhoz, mégis vállalták az aláírást, ha szorongva, a dolgot lehetőség szerint elkonspirálva is. Ilyenek voltak Vas Pistáék. Találkoztam aztán emberekkel, akik fennen hirdették, hogy az ötlettel egyetértenek, Bibó fontos számukra, de arra hivatkoztak, hogy a résztvevőket gyanúsnak találják, nem méltónak Bibó gondolatvilágához. Ilyen volt például Keresztury Dezső. Indokként az esetek többségében a demokratikus ellenzék tagjai iránti ellenszenv szerepelt. Ellenszenv, bizalmatlanság.

Akkoriban ugyanis eluralkodott az a vélemény Pesten, hogy ezek az emberek a kommunista rendszer szendvicsemberei, akik már csak családi kapcsolataik, múltjuk révén is a régi rezsimhez tartoznak, akár eszközül is szolgálnak, amit én nevetségesnek tartottam. Ezt a nézetet, gondolom, nagymértékben felerősítette az akciótól való félelem, mert annak jelentőségével mindenki tisztában volt. A félelemben élő értelmiségieknek önmaguk számára kellett találni valamilyen ürügyet. Hogy a Bibó-emlékkönyv hetvenhat szerzője között sikerült összehozni a későbbi rendszerváltó két nagy parlamenti párt, a Magyar Demokrata Fórum és a Szabad Demokraták Szövetsége számos tagját, a két párt szellemi vezérkarát - a két szekértábort -, az mindenekelőtt Donáth Feri nagyon türelmes és nagyon kitartó munkájának köszönhető. Én szervezőmunkával, az emberek összegyűjtésével, rábeszélésével nem foglalkoztam, ha mégis, csak nagyon szűk körben. Hajlandó voltam nagyon könnyen tudomásul venni, ha valaki őszintén beszélt a félelméről és szorongásáról. Azt mondtam, ha fél, nem szabad részt vennie benne, hiszen megvolt a veszélye, hogy bárki egzisztenciáját tönkretegyék. A másik, ami érdekes, hogy Bibó gondolatkörével a népiek nagy része akkortájt ismerkedett. Sokuk számára élmény, akár reveláció is lehetett.

Knopp András azt írta egy bizalmas jelentésben: külön kiemelésre érdemes sajátossága a szerzői gárdának az 1956-os ellenforradalomban aktív szerepet játszók kollektív jelenléte (Bali, Donáth, Gáli, Göncz, Hegedűs László, Mérei Ferenc). Ez kétségtelen, de az ötvenhatosok csoportját egyenként kellene elemezni. Vegyük Balit, Hegedűs Lacit, engem. Semmiféle korábbi kapcsolatunk nem volt a kommunista párttal. A mi számunkra a politikai életbe való bekapcsolódás tehát később adódott, mint a demokratikus ellenzék azon tagjainak, a volt revizionistáknak, akiknek ezek a kapcsolatai megvoltak. És a másik csoportnak, a népieknek is megvoltak a kapcsolatai a hatalom irányába - persze azzal szakadatlan vitában állva. Az ötvenhat után létrejött hatalomtól legtávolabb mindenképpen az az ötvenhatos kör állt, amelyik a helyi munkástanácsokban dolgozott, vagy mint magam, később Bibóhoz kapcsolódott.

A reform kommunistákat a nyolcvanas évek közepéig revizionistáknak, pártellenzékieknek neveztek. Ez a csoport egészében defenzívában van. Ezek azok az emberek, akiket kommunistáknak nevezünk, de lényegüket tekintve egyáltalán nem azok, hanem európai műveltségű, humánus gondolkodású emberek, sokkal inkább liberálisak, esetleg némi szociáldemokrata beütéssel - ahogy néhányszor már korábban is mondtam. Miként azt is, hogy miután én sohase voltam párttag, megengedhetem magamnak, hogy némely dologban baloldalibb legyek, mint a kommunista párt. Ők ebben a világban most idegenül érzik magukat. Néha az a benyomásom, hogy a magam közbülső helyzetével - mert hiszen mindenféleképpen középen vagyok a magyar politikai palettán, még ha az SZDSZ-tagságot kétségtelenül közelebb állónak érzem is magamhoz - szinte egyedül képviselem 1956-ot úgy, ahogy mi annak idején magunkénak vallottunk.

Az utóbb kerekasztalnak72 elnevezett megbeszélés, ahol tíz-egynéhányan megvitattuk 1956 néhány tanulságát, számomra rendkívül jelentős volt, mert a saját ötvenhat-élményemet kiegészíthettem másokéval. Ugyanazt az eseményt más-más szemszögből világította meg. A magam részvételét ebben a beszélgetésben rendkívül felületesnek érzem. Már akkor huszonöt év választott el attól az időtől, és ez volt az első eset, hogy 56 eseményeit megpróbáltam felidézni. Nagyon sok részletre nem emlékeztem, inkább szubjektív élményeimről beszéltem.

Abszolút forrásértékű volt viszont, amit Vásárhelyi Miklós mondott, aki nyilván tökéletesen végiggondolta a dolgokat, és olyasmiről is beszélt, aminek mi nem voltunk tanúi. Forrásértékű volt Donáth Feri hozzászólása is, a Bibó-kép megrajzolása szempontjából pedig Méreié is. Nagyon érdekesnek éreztem még Mécs Imréét, aki külső szemszögből nézte az eseményeket, mert ő egyetemi hallgató volt.

Mindebből az derült ki, hogy ötvenhat alapjában baloldali, szocialista felkelés volt. Baloldali és szocialista. Ezt nagyon nehéz volna nem elismerni. Az utca jelszavai: a földet vissza nem adunk, gyárat vissza nem adunk, nem kellenek horthysta katonatisztek, a "se jobbra - se balra - semlegesség" követelése voltaképpen mind belefér ebbe a gondolatkörbe. Mint ahogy a Bibó által megfogalmazott tervezetekben mindenütt szerepel a kizsákmányolás tilalma, a magántulajdon határának felső megvonása, valamint az európai parlamentarizmus intézményrendszerének bevezetése, amelyet, ha jellemezni akarnék, baloldali szociáldemokratának mondanám. Ettől azóta nagyon messze távolodtunk. A létünket meghatározta a brezsnyevi mozdulatlanság. Magyarországnak a Szovjetuniótól való függését figyelembe véve, az országban a mozdulatlanságot és a változatlanságot sugalló közérzet uralkodott. Tekintve, hogy a szovjet színteret nem ismertük, Gorbacsov feltűnésére pedig nem számítottunk, a periférián élve, tudomásul vettük a mozdulatlanságot. Hogy az egész meg fog bukni, azzal, azt hiszem, mindannyian tisztában voltunk. De hogy mi lesz addig, és a bukás mikor következik be, erről halvány gőzünk nem volt.

Állásfoglalásomat, magatartásomat, kapcsolódásomat a nyolcvanas évek első felétől induló, a rendszerrel szembenálló két, egyre markánsabb mozgalomhoz ma már borzasztó nehéz rekonstruálnom. A helyzetemet könnyebb. Én már akkor is köztes helyzetben voltam, amit az is jellemez, hogy a monori találkozóból73 egyszerűen kifelejtettek. Meg is kérdeztem erről a múltkor valakit, aki azt mondta, utólag vertük is a fejünket, egyszerűen elfeledkeztünk rólad. Ami végeredményben nem csoda. Mert a két mozgalom - a demokratikus ellenzék és a népi írók mozgalma - ugyanis, így vagy úgy, valami módon vagy a hatalomból nőtt ki és arról vált le, vagy a hatalomba, a hatalom részesévé lenni kívánva tagolódott be.

Én a hatalomtól annyira távol voltam, hogy valóban nem juthattam egyik csoport eszébe sem. Ugyanakkor a személyes viszonyom az odatartozó emberekkel kellemes volt és problémátlan. Azt hiszem, diplomáciai jószomszédi viszonyként jellemezhetném, de sem szövetségi kapcsolat nem volt köztünk, sem elkötelezett harcostársak nem voltunk.

Mindenesetre mindkettőt figyelemmel kísértem. A Beszélőnek, a szamizdatnak a mondanivalójával - attól eltekintve, hogy lukácsista metanyelvüket olykor elviselhetetlennek éreztem - nagyon egyetértettem, mert hiszen ők voltak azok, akik elsőnek fogalmazták meg egzaktul a problémákat. Az Írószövetség választmányi tagjaként pedig a választmányi üléseken - céljukat tekintve rokonszenvvel, módszereiket tekintve olykor igen nagy ellenérzéssel figyeltem, de - szavazatommal mindig támogattam a hatalommal való szembenállást belülről szervező Csoóriéknak és a népieknek az akcióit. Mikor egy-egy választmányi ülésen már mindenki azt hitte, hogy délután háromkor végzünk, felállt valaki, és javasolta, hogy "hozzunk határozatot arról, hogy követeljük, hogy...". A vége este hét körül általában az volt, hogy nem hozunk határozatot, hanem fölkérjük Illyés Gyulát, hogy írjon egy levelet, vagy mi írunk Illyés Gyulának, amelyben megkérjük, hogy a levelünket juttassa el Aczélhoz, vagy valami hasonló. Ilyenkor hazafelé menet átmentem a piroson, és olyan fáradt meg ideges voltam, hogy azt hittem, felmászom az első fára.

A népiek is több-kevesebb rokonszenvvel figyeltek, volt előttük valami formátlan és bizonytalan tekintélyem is, viszont sohase próbáltak megnyerni maguknak. De sose hittem, hogy ezt bárki is meg akarná tenni, hogy be akarna tagolni a maga terveibe. A kínálkozó hajlam is hiányzott belőlem. Így aztán se népi szekértáborba, se urbánus autóstáborba vagy campingbe nem lehet engem besorolni. Valahol az erdőszélen, kerítések nélkül, egy régimódi sátorban érzem jól magam.

Ha elfogadjuk Balogh Iván általam rendkívül értelmesnek tartott vélekedését, akkor a két csoport szembenállása - a népieké és az urbánusoké - egy öntudatlan, ideológiai ellentétnek álcázott osztályharc a revalorizált régi értékek tulajdonosai, egy kommunista, majd a kommunizmust utána elsőként megtagadó, európai műveltségű réteg és a helyükbe feltörekvő plebejusok között. Persze leegyszerűsítve foglalom össze rendkívül bonyolult mondanivalóját. Én afféle magyar polgári sarjként, aki ennek az európai műveltségnek nem volt birtokában, tehát nem volt mit revalorizálnia, de nem lévén falusi születésű, ennek következtében plebejus se, akinek a kooptálásáért harcolni kell, megint csak középre kerülök.

Az Írószövetség választmányában a hangomat csak egészen a vége felé kezdtem hallatni. Hogy ütemérzék volt-e, vagy félig magaménak érzett ügyekben nem szerettem állást foglalni, vagy a hatalmon belül nem kívántam a hatalommal hadakozni, nem tudnám megítélni.

Aczél György személyében egy művelt, tájékozott ember került pozícióba, akinek az irodalmi értékítéletei nem voltak rosszak. Ez később átváltozott egy sátán-képbe, amely még ma is él. Vele bizonyos mértékig az irodalom és a hang liberalizálódása kezdődött, de megváltozott a manipuláció is. Mondjam azt, hogy a kényszerítés helyére a megvásárlás lépett? Az egyik az amerikai megszállási övezetekben dívott, a másik az oroszban. Aczél módszere a szelet-csokoládés erőszaké volt. Jellegzetesen pesti értelmiségi volt, aki igyekezett az ujját az eseményeken rajta tartani, minden pletykát tudni, az erőviszonyokat és a személyi kapcsolatokat megismerni. 1981-ből van egy bűbájos emlékem: egyszer a választmányban elnöklő Keresztury, aki mindig rendkívül élesen s mindig a dolog lényegére tapintva fogalmazott, egy véletlen elszólalással úgy reagált egy Aczélt, illetőleg a pártot ért támadásra, hogy értsük meg, ez még mindig sokkal jobb, mintha a pasához kellene Törökországba szaladgálnunk.

Én Aczélt személyesen nem ismertem, soha egy szót nem váltottam vele, még kezet sem fogtunk. Miután átvettem a József Attila-díjamat, Aczél épp oly gondosan kerülte a találkozást, mint én. Igyekeztem messze elkerülni, mert nagyon jól tudtam, hogy mestere az ígéreteknek, amire még csak alkalmat sem akartam adni, ne tegyem ki magam annak, hogy mint mindenki, netán én is megvehető ember vagyok. A József Attila-díjnak viszont nagyon örültem. Vagy tízszer terjesztettek föl, a legvégén az Írószövetség már presztízskérdést csinált abból, hogy megkapjam a díjat. Gondolom, a pillanatnyi erőviszonyokat tükrözte az Írószövetség és a kormány vagy inkább a pártközpont között, hogy megkaptam.

Az Írószövetség 86-os közgyűlésén teljesen nyilvánvaló volt, hogy a szándék az Írószövetség felbomlasztása, ami abban nyilvánult meg, hogy a pártvezetés megpróbálta kettészakítani. Ez az igyekezet azonban nem járt sikerrel, mert, ha jól emlékszem, csak harmincegy embert sikerült rávenni arra, hogy kilépjen. Mindenesetre ekkor törtek át az Írószövetségben a szerveződő ellenzékiek. Ekkor hangzott el, azt hiszem, Csurkának a szájából, hogy túlgyőztük magunkat... A szövetség túlnyomó része osztatlan örömmel fogadta a népiek győzelmét, de sokan véltek antiszemita hangokat is felfedezni például Sánta Feri felszólalásában, szerintem nem tudatosan, viszont a frazeológia ilyesmit sugallt. A megosztás szándéka zátonyra futott. Az akciónak távlatilag két eredménye volt. Ebben az időben lépett túl az Írószövetség belső népi ellenzéke az Írószövetség keretén, és vált országos politikai tényezővé, tehát anélkül, hogy bárki is tudott volna róla, ekkor született meg az MDF. És ez védte meg a Magyar Írószövetséget a bomlástól, és tette lehetővé, hogy érdekképviseleti szervvé váljon.

1989-ben választottak meg az Írószövetség elnökévé. Csoóri meg én ugyanannyi szavazatot kaptunk. Csoóri az Írószövetségből továbblépett a politika terére, engem meg többen ostromoltak, hogy vállaljam az elnökséget. Azt mondtam, ha mindenki bizalmát bírom, akkor vállalom. A választmány egyhangúlag választott meg. Utána voltak, akik megpróbálták megakadályozni, hogy elnök legyek, de nem sikerült. Kiderült, hogy én kavics vagyok a kalácsban és nem mazsola, aki ráharap, annak beletörik a foga.

Az irodalom Magyarországon, akárhogy strukturálódik is, nagy jelentőségű. A magyar identitás nálunk az irodalomban fejeződik ki, ahogy Ausztriában, a zenében, Lengyelországban, a színházban. Itt kétszáz év óta az írótársadalom szavának erkölcsi súlya van. Elnökként tehát úgy gondoltam, hogy ennek az identitást kifejező irodalomnak a feltételeit és a védelmét kell biztosítani. Érdekvédelem többféle van. A legmagasabb szint az értékvédelem, amelyet az Írószövetségnek kell ellátnia, ahogy a szakma rangjának a biztosítását is. A szövetséget magát azért kell megvédeni, mert ha ezt a struktúrát szétverik, marad az atomizált író, aki teljesen ki van szolgáltatva a kiadónak, a piacnak úgy, hogy a piac nyomására hamis értékhierarchia érvényesülhet.

1986-ban volt a forradalom harmincadik évfordulója, s az év nyarán temettük el Donáth Ferit. A sajtókampány ellenére lassan érezhető volt, hogy a fiatalokat és a társadalmat kezdi izgatni ötvenhat emléke, hogy az össznépi emlékezetkiesés megszűnőben. A fél- vagy háromnegyed igazságok kimondását a társadalomban általános felhorkanás és düh követte, a kimondatlan igazságnak öngerjesztő ereje volt. Én erre az évre teszem a Bibó-reneszánsz feltámadásának az idejét is. Bibó munkáinak mintaszerűen szerkesztett és gondozott legális magyar kiadása a megjelenése után meg tudta alapozni azt a politikát, azt az erkölcsi tartást és modellértékű magatartást, amely Bibót mindmáig mintaképpé teszi.

1986 decemberében volt még az az 56-os konferencia74 is, amelyet Donáth kezdeményezett. Bennem is jókora adag szorongás volt. Talán azért is, hogy ez az ellenzéki tudományos konferencia valamilyen módon visszavetheti a megindult fejlődést. Hogy mekkora volt a tanácskozás tudományos értéke, nehéz lenne megmondani. Volt olyan referátum, amely számomra a reveláció erejével hatott, így például az Országház előtti vérengzésre és az áldozatok számára vonatkozó közlések. Nem éreztem ugyanakkor, hogy egyértelműen érvényesült volna 56-nak a - megítélésem szerint - morálisan is szocialista jellege, ellenben nagyon erősen érvényesült a kezdeményezés pártellenzéki, illetve mostani szóhasználattal reform kommunista jellege. És nem bontakozott ki, hogyan változott mindez népi akcióvá. Így a képet elég féloldalasnak éreztem. Mindezt még hangsúlyozta a népiek távolmaradása, akik a jelen esetben is tapintatosan viselkedtek Pozsgayval. Mindössze megfigyelőnek küldték el Lezsák Sanyit, akit én akkor nagyon szerettem. Talán ez volt az első repedés: mert addig az ellenzék egyik szárnya sem helyezte a pártállam képviselőjét, politikailag bármily fontos is figura volt az együttműködés jelentősége fölé. Addig egymás számára fontosabbak voltak, mint a hatalom képviselője, aki elősegítheti egyéni vagy csoportérdekeiket.

Szorongásaink végül nem igazolódtak, viszont a konferencia komoly hatása sem érződött. Az anyag sokára jelent meg, elég nehezen hozzáférhetően, és viszonylag primitív kiadásban. 56 tudományos kutatását tehát elölről kell kezdeni, most már nagyon sok új adat ismeretében és a nemzetközi összefüggésekbe ágyazva. Az utóbbi években megjelent könyvek inkább a meglévő adatok érzelmileg diverzifikált változatai. Ezek között a memoárirodalomnak, mint ahogy az oral historynak is, az az értelme, hogy a történelem ismert csontvázára ráteszi a húst. Isten mentse meg tehát azt a történészt, akinek a valóságot az oral historyból kell kiszednie! Először is, mert a részadatoknak a valóságértéke vagy hitelessége kisebb az emlékezetkiesés, emlékezettorzítás és a nagy időbeli távolság miatt. Másrészt nagyon gondosan kell válogatni, tehát az egymást fedő megállapításokat kell kiemelni.

Göncz Árpád írógépe előtt1985-86-87 számomra az utóbbi idők legtermékenyebb időszaka volt. Sokat voltam vidéken ezekben az években. 85-86-ban írtam meg a Soros-ösztöndíj segítségével a Mérleget. Úgy érzem, hogy mondanivalóját tekintve mindmáig legfontosabb művem, mert a zsidó-népi ellentétnek, illetőleg az ellentét belső tartalmának a megvilágítását szolgálja. Ha jól emlékszem, szintén 86 nyarán írtam a Pesszimista komédiát is, két-három hét alatt, rendkívül koncentrált munkával. Kíváncsi volnék, hogy ma túlságosan komor-e, vagy érezhető az iróniája. Ez majd kiderül, remélem, egy idő után, ha egy színház elolvassa. 1987-88 nyarán írtam meg a Persephonét, amely jellegzetesen politikátlan és magántermészetű mű. Énhozzám pillanatnyilag ez áll a legközelebb, életfilozófiámnak az újjászületéssel és az élettel-halállal kapcsolatos összefoglalása.

Göncz Árpád és felesége a Szigligeti AlkotóházbanKözben rengeteget fordítottam. A Soros Alapítványnak hála a nyolc vagy tíz hónapra adott ösztöndíjából megírtam három drámát. A Művészeti Alap tagja voltam, s ez megadta a szabadságot, a munkalehetőséget, amihez viszont a munkát nekem kellett megszereznem, de ez adta Szigligetet, Sikondát, meg azokat a helyeket is, ahol dolgozni tudtam.

1988 eleje: három nagyon fontos dolog van alakulóban. A Történelmi Igazságtétel Bizottságából, ha akartam volna, sem maradhattam volna ki. A TIB szükségességéről legalább három előzetes belső megállapodásra emlékszem. Erkölcsi kötelezettségnek éreztük először is, hogy megcsináljuk, de úgy éreztük, hogy az idő is megérett rá. Közös elhatározással fogalmaztuk azt a bizonyos, máig igen jelentősnek érzett alapítólevelet vagy alapítónyilatkozatot, amely, ha jól emlékszem, elég kerülő úton jutott a nyilvánosság tudtára, de amikor végül elterjedt, jelentős visszhangja volt. Máig nem fogalmaztuk meg egészen pontosan se a céljainkat, se a kereteinket, ami nem ártott, az igazán jó mozgalmak organikusan fejlődnek, nem szándéknyilatkozatok szerint. Mint ahogy soha nem szabtuk meg, hogy meddig terjedhet, hogy tömegmozgalom lesz-e vagy sem, hogy politikai vagy tudományos kutatás. Ha arra kerül sor, valószínűleg teljes természetességgel válik kutatóintézetté. Mint ahogy l989. június 16-án teljes természetességgel vált tömegmozgalommá. Az egésznek az a jellemzője, hogy nem mi csináltuk a TIB-et, hanem a TIB csinált bennünket. Csinál következetesen bennünket, amiben benne van, hogy mindenki morogva, ódzkodva és késve végzi, amit kell, de ami végül lesz, az általában jó. Nem vagyunk politikai párt, nem vettünk fel milliókat, nem sároztuk be a becsületünket. A TIB hatását mindazonáltal csak a társadalmi hajszálcsövesség tanulmányozása után lehet majd kitapintani, vagy azon, hogy a tagjai, vezetői milyen mértékben hatottak a társadalomra és a politikai mozgalmakra. Már amennyiben egy ember hatását azonosítani lehet a mögötte álló szervezet hatásával. Ennek következtében a TIB éli a maga életét, amit én nagyon szeretek.

	A Történelmi Igazságtétel Bizottsága (TIB) megalakulásának 10 évfordulóján állított emléktábla a Gerlóczy u. 11-benÉletem legnehezebb hónapjai közé sorolom a temetés előkészítését, főleg a legvégét, amikor ráadásul két nappal a temetés előtt kellett befejeznem a Bush-könyv75 fordítását. Akkor már egy hónapja úgy éreztem, hogy repül a nehéz kő, ki tudja hol áll meg. Álmatlan éjszakáim voltak legalább egy hónapon keresztül. A folyamat tökéletesen meghaladta elképzeléseinket. Mi tehetséges amatőrök voltunk, belekezdtünk valamibe, aminek még a szervezéstechnikai kérdései is meghaladták az erőnket és felkészültségünket. Ráadásul az egésznek az előkészítésébe, lebonyolításába Amerikából és Ausztráliából, Karakószörcsögről és Óbudáról bekiabáltak a palánkon. Mindeközben én fordítottam Busht, és igyekeztem magam kivonni minden alól. Iszonyatos lelki teher volt rajtam addig, amíg - hála Borbás Mari segítségének - a Busht sikerült leadnom.

Utolsó nap délben, mikor mentünk az utolsó sajtótájékoztatóra, és Vásárhelyi Miklóssal meg Hegedűs B. Andrással bementünk a Fő utca mellett egy cukrászdába, odajött hozzánk lángoló szemmel egy nő, a szeméből csurgott a könny. Megállt és azt mondta: nekem megölték az apámat, anyámat, nekem nem élnek a gyerekeim, ha holnap vér fog folyni, az Isten verje meg magukat, az Isten verje meg magukat!

Nagy Imre és mártírtársai újratemetése - az esemény plakátjaBudapesten az emberek nem kenyeret vásároltak, hanem élesztőt. A Műcsarnok előcsarnokában aztán odajött hozzám valaki, és a forradalom megcsúfolásával vádolt, mert nem állítottuk mögé, vagy, mert mögé állítottuk Paskayt, meg hogy fogunk-e alkalmazkodni az amerikai rádió adásidejéhez... Itt borultam ki, és kezdtem üvölteni. Úgy éreztem, hogy most kapok infarktust, alig tudtam kilépni a szószékre. Tudtam, hogy mindez éveket vehet el az életemből, de megéri, mert ez életem legnagyobb napja.

Fogalmam sem volt, mekkora ereje van a hangágyúnak. Ott láttam magam előtt a többszázezer embert arctalanul, azok után, hogy elhangzott a kivégzettek névsora, minden név egy kalapácsütés az ember szívére és a történelemre. Döbbenetes volt. Ilyen lelki teher még soha nem volt rajtam, mint akkor. Ekkora felelősség sem. Az volt az érzésem, hogy minden kicsúszott a kezemből, itt már minden Isten kezében van, ahogy én is. Hogy valami rettenetesen nagy dolog történik, mint ahogy valóban ez volt az utolsó katartikus pillanat a magyar politikai fejlődésben, ez az áttörés a maga néma erejével és hallatlan fegyelmével.

Nagy Imre újratemetése: Nagy Imre és mártírtársai ravatala a Hősök terénMég a temetés előtt egy ízben közös látogatást tettünk Németh Miklósnál és Szűrös Mátyásnál. Én a megbékélést és a feszültség levezetését teljesen jogos igénynek véltem. Az volt az akkori álláspontom, hogy béküljünk meg, de ez a megbékélés nem lehet egyoldalú, akkor lehetséges, ha a megbékélés alapfeltételeit teljesítik. Én egy feszültségek nélküli Magyarországot képzelek el, abban érezném jól magam. Meg tudtam érteni, hogy azok a fiúk, akik nem csinálták végig ötvenhatot, borzasztóan felháborodtak a véres megtorlásokon. De nem élték át a börtön katartikus hatását, amely, amennyire én látom, senkiben sem a gyűlöletet, hanem a megértés vágyát keltette föl. Még a halálraítéltek legradikálisabbjai is a megbocsátást hirdetik.

Darvas Iván, Mensáros László és Hegedűs B. András 1989. június 16-án, az Új köztemető 301-es parcellájánálAmikor köztársasági elnökként az első kegyelmet adtam, kaptam olyan levelet, hogy saját kezűleg kellett volna felakasztanom a gyilkost, hogy szívükből kívánják, tegyék azt az én gyerekemmel is, amit az áldozattal elkövetett. Nem tudom, hány ilyen levelet suvasztott el a titkárságom, mert állítólag elég nagy felháborodást keltett a kegyelem. Ezzel együtt vállalom, mert eleve megmondtam, hogy amíg én leszek, addig nem lesz kivégzés Magyarországon. A lelki okok mellett politikailag is vállalom a megegyezést a Magyar Szocialista Munkáspárt azon szárnyával, amely a békés átmenetet próbálja valamiképpen elősegíteni. Nem a kiegyezést, hanem a megegyezést! A kettő között alapvető különbség van. Nagyon röviden tudnám jellemezni. Emlékszem, amikor Németh Miklós visszajött Nagy Imre koporsója mellől. Én elébe mentem, és kezet fogtam vele. Nyújtotta a kezét, de láttam, hogy a szeme nincs ott. Összeharapta a fogát, annyira, hogy fehér volt a pofacsontja és csupa veríték volt a homloka. Akkor láttam életemben először, mi az a Canossa-járás, láttam, hogy ez az ember tökéletesen tisztában van azzal, hogy most felrobbantotta maga mögött a hidat, leszámolt mindennel, és hogy most itt élete legfontosabb lépését tette meg: elszakította magát a múltjától. A Németh-kormány, amely alól Pozsgay kilőtte a pártot, mint ahogy saját maga alól és az egész kommunizmus alól is kilőtte, a közbeeső három-négy hónapban jól-rosszul, de a nemzet kormánya tudott lenni. Elmondhatatlan nehéz körülmények között tisztességesen helyt állt. Az én benyomásom azóta is az, hogy Németh Miklós keresi a modus vivendit.

A magyar fordulat másképpen is alakulhatott volna, sőt, szerénytelenül hozzá kell tennem, hogy akkor a kelet-európai folyamatok is másképp mentek volna végbe. A keletnémet menekülteket például nem lehetett volna az év végén átengedni a határon.

Mindenesetre nem voltunk teljesen eszünknél ezekben a napokban. Állandóan csináltunk valamit, és már szinte tébolyodottan védtük a magunk álláspontját. De amikor a TIB nem létező szervezetének, nagyrészt Hegedűs B. András lakásán sikerült valamit kiharcolnia, akkor valahogy az európai történelemhez járultunk hozzá. És azt hiszem, dicsekvés nélkül mondhatom, hogy ez Vásárhelyi Miklós, Hegedűs B. András meg az én döntésem volt.

	Földes Péter, Hegedűs B. András, Göncz Árpád és Hegedűs László 1989. október 23-án a Hősök terénHogy kinek az agyában fogant meg a Hálózat, ma már képtelen lennék felidézni. Mindenesetre, amikor 1988 májusában megalakult, magam is egyike voltam a kezdeményezőknek, majd az ebből kinövő párt, a Szabad Demokraták Szövetségének is egyik alapító tagja lettem. Kezdetben az ügyvivő testületnek is tagja voltam, hűségesen eljártam az értekezletekre, bár - elegendő információk híján - soha nem éreztem, hogy valóban részem volna a döntéshozatali folyamatban. A küldöttgyűlésen, a Gólyavárban ezért önként visszaléptem a jelöléstől, s ezzel lényegében megint kívül kerültem. Az ösztönöm megint jól működött, mert azt mondtam - a feleségem gyakran emlegeti -, hogy ha később valami történelmileg is hasznos szolgálatot akarok tenni, akkor nekem most hátrébb kell lépni.

Mindenesetre jól jött ekkor az Írószövetség, amely egy eleve adott, párton felüli, de Magyarországon szinte közjogi méltóságnak számító erkölcsi-hatalmi pozíciót jelentett. Az Írószövetség elnöksége szinte automatikusan alapozta meg később a köztársasági elnökké választást, amikor az aktuálissá vált. Pedig már úgy látszott, teljesen háttérbe szorulok az elnökjelölt-kiválasztáskor. Mert egyrészt egyértelmű volt, hogy hova tartozom, hogy távol állok a napi politikától, hogy egy ilyen helyzetben távol tudom tartani a pártpolitikát, és egyértelmű volt, hogy bonyolult helyzetben meg tudom állni a helyemet. Senki sem értette, miért léptem hátra akkor, amikor a politikai helyzet kiéleződött, én úgy gondolom, hogy a politikai időérzékem és politikai ösztönöm élesebben működött. A választási küzdelemben - amelyben mindkét fél nemtelen eszközöket használt, s ez nagyon sok fájdalmat okozott nekem is - én voltam az egyetlen, akit nem sároztak be. Azt kell mondanom, hogy az MDF eszközei voltak a nemtelenebbek, bár hajlok arra, hogy egy törpe kisebbség provokációját erőltették rá az MDF egészére. Mindenesetre nagyon befolyásolta szemléletmódjukat, amihez megvolt az alap: az a masszív, magyar középosztálybeli, előítélettel teli butaság, amely a keresztény kurzus maradványa. Gyakorlatilag előbújt Horthy a szőnyeg alól, ahová úgy söpörték be, hogy tovább tenyészett. Az eszmék felezési ideje szemmel láthatólag sokkal hosszabb, mint számítottam, főleg akkor, ha mélyhűtik őket.

Az SZDSZ-nél meg bántott a párt vezetésében érvényesülő klikk-szellem, amire még azt se mondhatom, hogy jogtalan, mert az a klikk tartotta a kezében a vezetést, amelyik a pártot létrehozta, tehát saját magáénak tekinti. Ugyanakkor, ha országos párt kíván lenni, akkor be kell engednie a vidéket és az új tagokat, de ha megteszi, nem vagyok benne biztos, hogy a párt ilyen liberális marad. Mindenesetre én örültem annak, hogy az SZDSZ-szel Magyarországon a szelíd, de rendkívül rokonszenves ekvalista liberalizmus ekkora súlyt kap. Ez a magyar történelemben először történt meg. Viszont pillanatnyilag még egyik párt sem az, ami. Majd kialakul. Az SZDSZ-t jelenleg is csak keretpártnak ítélem, amelyik kellően koherens a vezetését, az emberi összetartását, sőt azt merem mondani, az emberi tisztességét tekintve. Ha le tudja vetkőzni az akcionista párt jellemvonásait, akkor megvan benne egy kormányzóképes többségi pártnak vagy egy országos pártnak minden lehetősége.

A Szabad Demokraták Szövetsége a budapesti listán, első helyen indított, pontosan azért, hogy ha győz a párt, vagy az MDF-fel azonos súlyú lesz, engem jelölhessen köztársasági elnöknek. Előre tisztázták velem, és vállaltam. Miután a választásokon aránytalanul lemaradt a győztes párt mögött, nyilvánvaló volt, hogy a kérdés az MDF-től függ.

Mikor Antall április utolsó napjaiban fölhívott, hogy szeretne velem beszélni, pontosan tudtam, miről lesz szó. Antall egy külön cédulára még le is írta, hogyan kívánja a dolgot közjogilag elintézni: engem megválasztanának a Ház elnökének, a Ház elnöksége pedig rám ruházná az ideiglenes elnöki funkciót. Ugyanakkor viszont ő megkapja azt a lehetőséget a kormányzati munkához, amit a kétharmados többség követelménye lehetetlenné tesz. Bementem a pártba, éppen útközben találtam Kis Jancsit, Tölgyessy Pétert meg még valakit, akik szinte kitépték a kezemből a papirost: ötvenegy százalék kell a hatvanhat százalékért cserébe! Mondtam, megítélésem szerint ez itt komoly alkupozíció. Akkor viszont a szabad sajtót is meg lehet csinálni. Kemény alku kezdődött. Huszonnyolcadikán este még úgy nézett ki, hogy nem mennek semmire. Másnap megint összeültek, és arról lehetett látni, hogy meg akarnak állapodni, hogy gépírónőt is hoztak magukkal. Elkészítették a megállapodás76 vázlatát, ezt Tölgyessy kidolgozta, a felek aláírták, engem elnöknek jelöltek. Én magam a tárgyaláson nem vettem részt, sőt jó előre megmondtam, hogy a tárgyalások során a megegyezés az érdekes, az eredmény, az, hogy én elnök legyek, másodrendű kérdés. De mindkét fél egyetértett abban, hogy én megfelelek.

Antall Józsefhez engem régi politikai kapcsolat fűzött. Először az édesapja és a közös független kisgazdapárti múltunk révén, másodszor a Kisgazdapárt újjáalakulása körül játszott, inkább fékező, mint előmozdító tevékenységem révén. Korainak véltük a párt létrejöttét és rendkívül egészségtelennek létrejötte körülményeit. Két megbeszélésen is részt vettem a Hazafias Népfront helyiségében, de kiábrándító volt, ami azokon az alkalmakon elhangzott. Én ez leszek, ő az lesz, ez volt a fő téma. Föl sem merült, hogy ország is van, nemzetközi körülmények is vannak, hogy van jövő is. Akkor végleg meggyőződtem róla, hogy ott nekem keresnivalóm nincsen. Elképzelhető, hogy ugyanez történt Antall Jóskával is, aki ugyanígy nem találhatta a helyét ott, hiszen jóval az ő színvonala alatt volt. Ez vezette talán az MDF-hez, amelyben kezdettől fogva részt vett.

Az MDF-ben nekem is volt jó néhány barátom, és többeket nagyra becsültem, Kiss Gy. Csabát, Lezsák Sándort például. Nagyon sokra tartottam Antall politikai, taktikai képességeit, mindenekelőtt abszolút szellemi fölényét, debatter készségét. Ugyanakkor kezdettől érzékeltem az MDF-ben egy olyasfajta nemzeti demagógiát, amelyet semmiképpen sem tudok elfogadni, mégpedig nemzeti szempontból nem. Mert azon a címen, hogy a szomszéd országban élő magyarságnak kívánnak segíteni, az érzelmeket felkorbácsolva lényegesen többet ártanak, mint amennyit segítenek.

Az egész fura képződmény. A legromantikusabb elemek lekapcsolódtak, amikor Fekete Gyulával sokan átkerültek a Néppártba, mert a valamivel reálisabban politizáló elemek maradtak bent az MDF-ben. Ehhez csapódott egy vidéki, konzervatív kispolgárság, főleg a meglehetősen frusztrált vidéki félértelmiség és értelmiség, amelyhez csatlakozott az én megítélésem szerint a helyi presztízsréteg és - mondjuk így - a helyi vadásztársaság. Ezt a furcsa vegyességet vélem felfedezni bennük ma is, amelyben valóban az elitbe való kooptálálódás vágya a meghatározó. Valószínűleg teljesen öntudatlanul. Ehhez a csoporthoz csatlakozott a maga abszolút szellemi fölényével Antall, aki konzervatív, keresztény, demokrata politikus, német műveltségű, német modelleket követ, németül is beszél, tehát az MDF bázisán itt nyilván létrejött egy CDU-mag, s ez alakított kormányt. Antallal dolgoztunk mi már egyszer-kétszer együtt, ebben az időben is sokszor egyeztettük a nézeteinket, ezért valószínűleg hasznosnak is tartott engem. A megállapodás létrehozása az ő tekintélyét is megtámasztotta, kívülről támasztotta meg a saját pártjával szemben, ezért felülről nem kellett tartani semmi tisztességtelen vagy erőszakos dologtól. Gondolom, ez vezethette. Hadd mondjam azt, hogy ezt a választást Antall részéről teljesen logikusnak ítélem. Tudta, hogy én együttműködésre képes és hajlandó vagyok, újra meg újra hangsúlyozva, hogy az álláspontom az MDF-étől eltér. De éppen a személyem következtében úgy érzem, hogy ebben a jelenlegi politikai helyzetben az alkotmány adta lehetőségeken belül eleget tudok tenni az egyensúlyozó szerepkörnek. Hogy aztán tényleg sikerül-e, azt nem tudom.

Megválasztásom után közvetlenül elutaztam az Egyesült Államokba, már elnökként, de még egy korábbi meghívásnak eleget téve. Az Indianapolisi Egyetemtől kaptam meghívást díszdoktorrá avatásomra és egy díszbeszéd elmondására.

Göncz Árpád feleségével az indianapolisi Butter Universityn díszdoktorrá avatásánMagyarországnak abban az időben rossz sajtója volt Amerikában. Ezt mindenekelőtt a választás második menete okozta, amikor is antiszemita hangok kezdtek hallatszani. Az SZDSZ plakátjait átírták, és kétméteres mogen Dovidokat festettek a városban, javarészt a Belvárosban, de országszerte is, amelyeket az amerikai és javarészt zsidó újságírók boldogan fényképeztek. Pillanatok alatt elterjedt a második világháború tapasztalatai alapján, hogy Magyarországon nemhogy meghalt volna az antiszemitizmus, hanem feléledt. Meggyőződésem, hogy ez egy törpe kisebbség rendkívül erőszakos, provokatív akciója volt. A magyarországi jobboldali közvélemény ugyanakkor a zsidó túlérzékenységet kárhoztatta, amiért telekiabálták New Yorkot és egész Amerikát a történtekkel. Tudtam, ha ennek nem tudunk véget vetni, az Magyarországnak milliárdokban kifejezhető károkat okozhat. Úgyhogy nyilvánvaló volt számomra, hogy nekem, aki már elnökként és hiteles személyiségként érkeztem Amerikába, találkoznom kell a Zsidó Világkongresszus vezetőivel és néhány más szervezetével. Hosszú beszélgetést folytattam a Washington Post főszerkesztőjével és szerkesztőbizottságával is. Ez a beszélgetéssorozat eloszlatta a gyanújukat. Egy pillanatig sem tagadtam, hogy Magyarországon léteznek ilyen jelenségek, de megpróbáltam megtalálni és megmagyarázni a cui prodestet és megpróbáltam megértetni velük, hogy valóban csak egy törpe kisebbségről van szó. Ezek az amerikai urak - virtigli amerikaiak - főleg azért fogadták el az érvelésemet, mert nem tagadtam a látens antiszemitizmust. Tagadtam viszont, hogy Magyarországon lehetősége volna a szervezett és erőszakos antiszemitizmusnak. Magával a látens antiszemitizmussal kapcsolatban pedig az volt a közös véleményünk, hogy a világon mindenütt van. Senkit nem lehet kötelezni arra, hogy szeresse a zsidókat, de azt meg lehet akadályozni, hogy halomra mészárolják vagy diszkriminálják őket. Tény, hogy létezik zsidó túlérzékenység is, de ez a túlérzékenység nem keletkezett volna, ha nem sértik meg az érzékenységüket. Akinek az apját-anyját megölték, annak az érzékenysége érthető. Akinek kiirtották a hozzátartozóit, az fél. És a magyarországi holokauszt nemcsak abban volt emberellenes, hogy elvették az emberek életét, de olyan emberektől vették el a hazájukat és a hovatartozásukat, a közösségüket, akiknek nemzedékek óta itt éltek az őseik. Ez az érzékenységet felfokozta. Minden olyan hangra felordítottak, amely megpróbálta őket eltávolítani a nemzet testéből, amely kétségbe vonta a magyarságukat és jóhiszeműségüket. A holokauszt olyan stádiumban érte a magyar zsidóságot - a legalább nyolcvanöt-kilencven százalékig nemcsak integrált, de beolvadt zsidóságot -, hogy úgy kellett a gázkamrába mennie, hogy nemcsak a vallásos hitétől fosztották meg, hanem a nemzetébe vetett hitétől, a hovatartozásától, mindenétől, és lelkiekben is lemeztelenítve vesztette el az életét.

Amerikában beszéltem bankárokkal is, és találkoztam a Kennedy-családdal: Ethel Kennedy, Robert Kennedy özvegye hívott meg egy családi vacsorára magukhoz. És találkoztam Tom Lantos - Lantos Tamással is és még néhány prominens emberrel Washingtonban, miként találkoztam a Magyar Közösség tagjaival is.

Az utazás csúcspontja a Bush elnökkel folytatott háromnegyed órás beszélgetés volt. Gorbacsovval való csúcstalálkozója előtt az amerikai elnök megkérdezte a véleményemet Gorbacsov sorsáról, a Szovjetuniónak nyújtható segítségről, az ott zajló folyamatok kelet- és közép-európai visszahatásáról, az esetlegesen kialakuló válsággócokról. Azt próbáltam elmondani, hogy Gorbacsov történelmi szerepével tisztában vagyunk, Gorbacsov formálja a történelmet, de Gorbacsov maga is a történelmi folyamatok produktuma. A folyamat, amely Kelet-Európában megindult, természetes folyamat, végig fog menni, és Magyarországon már elkezdődött a stabilizáció. Elmondtam, hogy nekünk érdekünk a Szovjetunió belső helyzetének a stabilitása, hogy a csapatok kivonulása ne akadjon meg. Közép-Európa már fölszabadult népeit illetően elmondtam, hogy a magyarországi és csehszlovákiai demokrácia már minden valószínűség szerint irreverzibilis. A veszély inkább gazdasági. Viszont a csapatok még nem vonultak ki, és nagyobb az itt maradás veszélye, mint az újra bevonulásé. Hírszerzői jelentésben utóbb visszakerült hozzám, hogy úgy ítélte meg, új típusú vezetővel találkozott. Mindenesetre az eredetileg tizenöt perces drop in látogatásból negyvenöt perc lett.

Elutazásom előtt még első protokolláris kötelezettségemnek is eleget tettem, rögtön beiktatásom után ugyanis Magyarországra érkezett a walesi herceg. Mélyen meg voltam indulva, amikor életemben először léptem el a magyar katonai díszszázad előtt, és a magyar zászlóval szembefordulva a Himnuszt hallgattam. A nap rásütött a zászlóra, és egy szép bajszú fiatalember tartotta teljesen mozdulatlanul, behunyt szemmel, amit valahogy jelképesnek éreztem. Sírtam, Zsuzsa zokogott, Diana hercegnő megszorította a kezét.

Emlékezetes találkozásom volt még a pápai nunciussal77 , akinek az elődjét 1945 elején a szovjet hatóságok kiutasították Magyarországról. Kellemes, kulturált embert ismertem meg a személyében, akinek elmondtam, hogy magam is komolyan veszem a kereszténységet, hogy katolikus vagyok, de ha valahova sorolni kéne magamat, akkor feltétlenül valdensnek78 mondanám magam. Azt válaszolta, hogy a középkor minden ellenkező híreszteléssel szemben nem sötét korszak, hanem a legvilágosabb korszakok egyike. Nyitott volt, aki a valdens megjegyzésemet is egy pillanat alatt helyére tudta tenni, és levonta belőle mindazt a következtetést, amit magam három lépcsőben tudtam volna csak levonni.

Angelo Acerbi pápai nuncius köszönti a 80 éves Göncz ÁrpádotElnökként jártam már Moszkvában is: a miniszterelnökkel, a honvédelmi miniszterrel és a honvédség parancsnokaival részt vettem a Varsói Szerződés csúcstalálkozóján79, a Szerződés bomlásának a csúcsértekezletén. A találkozó légköre volt érdekes. Azt hiszem, alapjában különbözött a korábbiaktól, hiszen még a legutolsón is Honecker és Ceausescu voltak jelen. Személyes találkozásom Gorbacsovval élmény volt számomra: tele volt élettel, energiával, mosollyal, aki a hirtelen rendszerváltást Magyarországon fölényes magabiztossággal fogadta, mint amivel teljesen egyetért. Rendkívül befogadó képes, hajlékony, tökéletesen tárgyalóképes és nagyon gyors eszű ember benyomását keltette bennem, akiben jókora emberi melegség és empátia is van.

Ennek a két hónapnak a legfőbb tanulsága, hogy a közvetett megközelítéseknek számomra nincsen értelme. Arra is rájöttem időközben, hogy ha mi ketten együtt szerepelünk Antallal, akkor minden jóindulat ellenére valószínűleg nem erősítjük, hanem inkább gyöngítjük egymás hatását, sőt, ütjük egymást. Én az ő komor hátterén úgy festhetek, mint egy bohóc, ő az én hátteremen meg úgy, mint egy temetkezési vállalkozó. Az egész tárgyalási közelítésünk, az életstílusunk, a magatartásunk, a hatalomhoz való viszonyunk alapvetően más. Az én stílusom a diplomáciai játékszabályok és a tárgyalási protokoll formális elemei ellen szól. Mára kialakult a tárgyalási technikám is, rájöttem, hogyan kell harminc-harmincöt perc alatt kapcsolatot létesíteni, ha azt akarom, hogy maradandó hatást keltsek. Ha erővel bírom, és nem vagyok fáradt, hat-nyolc embert is kézben tudok tartani. Azt hiszem, a legfontosabb, hogy a velem szemben ülőnek lássam a szemét. Ha látod, hogy nem bújik el a szeme mögé, és van benne humor, már megvan a kontaktus.

Václav Havel, Vásárhelyi Miklós, Hegedűs B. András, Kozák Gyula, Nagy Erzsébet 1990-ben, a 301-es parcellánálUgyanilyen tárgyalási stílust tapasztaltam Václav Havelnél. A tárgyalóasztalnál hihetetlenül fogékony tudott lenni, nagyon gyors, minden közelítése pozitív. Szemmel láthatóan nem keresett semmi hátsó gondolatot abban, amit mondtunk. Emberrel ilyen könnyen súlyos kérdésekben egyetértésre még nem jutottam. Amikor megpróbáltam jellemezni neki a magyarországi helyzetet, mindent azonnal a helyére tett. Karizmatikus személyiség, és az ottani elnöki rendszer szerint lényegesen nagyobb a hatásköre is, mint az enyém. Viszont elég sokat improvizál. Ez bizonyára művész voltából is adódik, meg abból, hogy ő sem volt sose professzionista politikus. Én egyébként már korábban is találkoztam vele személyesen. Életemben akkor ültem először fekete elnöki Mercedesben, amikor Havelt Vásárhelyi Miklóssal meg a tolmáccsal kivittük a temetőbe Nagy Imréék sírjához. Akkor hangzott el klasszikus megjegyzése. Az, hogy mi most itt megyünk együtt, olyan, mintha ő írta volna a forgatókönyvét, mondtam. "Nem én írtam - felelte -, én csak rendezőasszisztens voltam, ott írták" - és fölfelé mutatott, a mennyekbe.

A Fidesszel furcsa, mondjuk, hogy szubjektív viszonyban vagyok. Orbán Viktort, Kövér Lászlót a Hálózat ülésein ismertem meg, kívül is voltak, meg belül is. Akkor még nem döntötték el, hogy hova is tartoznak igazán. Most a Parlamentben a Fidesznek dolgozik az idő. Egyrészt, mert nincsenek elkötelezve, sem megegyezés, sem más nem köti őket, joguk van mindent kegyetlen pontossággal és egyértelműen kimondani, amire másnak nincs lehetősége. Azt hiszem legalább tizenöt százalékkal nőtt a rokonszenv-indexük. Nagyon jól szerepelnek. Egy valamit nehezményezek, hogy könyörtelen keménységgel követik a közvetlen pártérdekeiket, mintha nem lennének képesek a köznek vagy az országnak az érdekét a párt érdeke elé helyezni. Viktor akkor is nemet mond, ha utána sem gondol nemet. És rettenetesen félnek attól, hogy az SZDSZ gyermekének tekintsék őket, amire persze semmi szükség, mert felkészültségüket, szaktudásukat, népszerűségüket tekintve különálló entitást képviselnek. Álláspontjuk és magatartásuk ebben a Parlamentben nagyon hasznos, ők a nem kommunista ellenzék valódi hangja. Ugyanakkor, amikor az SZDSZ-t az a szerep, hogy felelős a jövőért, és osztozik a politikai élet stabilitásának felelősségében, olykor beleszorítja egy olyan állásfoglalásba, ami elmossa az arcát, a Fideszt semmi ilyesmi nem szorítja. Kíváncsi lennék, hogy ha a sors olyan helyzetbe sodorja őket, hogy állást kell foglalni döntő kérdésekben, elvileg fognak-e állás foglalni, vagy akkor is az érdekeik fognak diktálni.

Ez az ösztönre hallgatás eléggé meghatározza a magatartásomat az MSZP-vel kapcsolatban. Azt hittem, hogy az MSZP-nek konstruktív ellenzéki szerepe lesz, és azt a baloldalt fogja képviselni, amely Magyarországon pillanatnyilag hiányzik. Tehát a liberalizmuson túlmenő és a szociáldemokrácia baloldalát jelentő baloldaliságot, amely egyértelműen munkásbarát, és következetesen, keményen a szociális szempontokat fejezi ki. Nem ez történt. Az MSZP ehelyett valami indulatoktól vezérelt, hisztérikus, egymás közt megoszló, rendkívül bizonytalan és szinte széthullásban lévő párt képét mutatja, amelynek a politizálásában a koherencia nyomát sem tudom felfedezni. Úgy látszik, a magyar kommunizmus betegségét képtelen volt levetkőzni.

Politikai baloldalisággal furcsa módon Olaszországban találkoztam, amikor az Unita Festa80 vendége voltam három napig Milánóban a múlt évben. Egy nyugdíjas gépkocsivezető - aki szabad idejében rendkívül értékes szociális munkát végzett a feleségével együtt a szakszervezetben - volt a voltaképpeni ciceroném, ő mutatta meg nekem Milánót nagy szakértelemmel, egyháztörténeti, modern és régi képzőművészeti és műszaki ismeretekkel. Mindenki ismerte. Végigmentünk a Festán, ahol éjfél utánig hullámzott a százezres tömeg. Igazi népünnepély volt, számtalan vendéglővel és könyvesbolttal egyszerre, szakállas értelmiségiek szolgáltak föl ingyen, társadalmi munkásként a vendéglőben, kékgalléros munkásembereknek. Az egész kulturált volt, közösségi, rendkívül érdekes, a szövetkezeti mozgalom alulról induló felépülése, ami a társadalom egészét behálózza. Az Olasz Kommunista Párt éppen a kommunizmus levetkőzésével küzdött, meglehetősen válságos és nehéz szakaszban volt. De ezt a mosolygós közösségi szellemet sikerült átmentenie. Ez az, ami a tökéletesen mosolytalan, szélsőségesen individualizálódott és hatalom centrikus kelet-európai mozgalmakból teljesen hiányzik. Nem tudom megmondani, hogy ez a kommunistából szociáldemokratává vagy szocialistává átvedlett öszvér ideológia Olaszországban hogyan fog beválni, mindenesetre ilyen tömegméretű, munkásközpontú és hagyományőrző, az élet egészét ennyire átszövő közösségi munkával még nem találkoztam. De így van egy kellemes illúzióm arról, hogy másképp is lehet a baloldaliságot csinálni.

1956 követelései közül a nemzeti függetlenséget és a parlamentáris többpártrendszert beteljesítette a történelem. Mindezt a Szovjetunió összeomlása idézte elő, nem mi. Bár a szovjet rendszer bukása a magyar forradalommal vette kezdetét, a közvetlen oksági kapcsolatot viszonylag nehéz történetileg kimutatni. Eszmeileg nem. Megkérdőjeleződött viszont 1956 legrokonszenvesebb követelése, a semlegesség. A semlegesség pillanatnyilag a legjobb esetben egy összeurópai biztonsági rendszerben fejeződhet ki, mert Magyarország köztes államként egyedül kevés. 1848 száz évig élt és 1956-ban támadt fel. Én nem kívánom, hogy 1956 olyan körülmények között támadjon fel, mint ahogy 1848 támadt fel, tehát egy újabb, esetleg vereséget szenvedő forradalomban, de már eddig is búvópatakszerű életet élt. A börtönévek elején győztesnek éreztük magunkat, azután kijöttünk, és következett a kádári konszolidáció, amely össznépi emlékezetkiesést hozott. A huszonötödik évforduló feltámasztotta 1956 emlékét, a harmincadik szinte elviselhetetlenné fokozta a társadalom számára a feledést. 1989. június tizenhatodikán döbbenetesen idézte fel, hogy él.

Amikor engem, mint 56-ost a Parlament az ünnepi ülésén81 nagyon kis számú ellenszavazattal megválasztott a köztársaság ideiglenes elnökévé, furcsa, összetett érzés kavargott bennem. Az emberben van hiúság. Bizonyos mértékig az volt az érzésem, hogy életem egyik síkjának, a politikainak ez a beteljesülése. Nem tartom és nem tartottam volna magam alkalmasnak miniszterelnökségre. Nem vágytam tisztviselőségre, tehát miniszterségre sem. Úgy éreztem, hogy amit eddig összeszedtem az életben, pontosan erre tesz alkalmassá engem. Nem többre és nem kevesebbre. Ami kétségtelenül kevesebb, mint egy miniszterelnöki tiszt, mert az embernek a hatásköre kisebb. Ugyanakkor van valami lehetőség a pszichikai ráhatásra, amire viszont alkalmasnak éreztem magam. De nem vagyok annyira elfogult, hogy ne vizsgáltam volna meg önmagamban, hogy mi mindennel kerülhetek szembe ez alatt az előttem álló négy-öt év alatt: az öngyilkosságot kívánó helyzettől az emigrációba vonuláson keresztül a békés öregségig. A nyugodt öregségről persze ezzel lemondtam. Hetvenkettő-hetvenhárom éves leszek, mire ez az idő eltelik. Ha a feladat minden energiám beleadására kényszerít, akkor iszonyatosan ki fogok merülni. De azt is éreztem, hogy az élményekkel való feltöltődés időszaka következik ismét. Ugyanakkor iszonyatos félelmet keltett bennem, hogy az életviszonyaim alapjaiban változnak meg. Zsuzsa azért aggódott, hogy fogják ezt a változást a szülei túlélni. És az is fölmerült bennem, hogyan fognak a gyerekeim viszonyulni az egészhez. A fiam például azt mondta, hogy eddig volt apám, most van egy államelnököm. A kicsikből, az unokáimból kitört az elemi sznobizmus. Gondolom, a tekintély alapja mindenekelőtt a Mercedes volt. A menyem nagyon jól fogadta, az Amerikában élő vőm kétségbeesett. Panni a szokásos praktikus módján vette a dolgot tudomásul, Kinga kitörő örömmel, mert ő mindig is állította, hogy a jó személyiséghez hozzátartozik a siker, mert siker nélkül nincs jó személyiség, mert az a próbája.

Együtt a család: Göncz Árpád és felesége, feleségének szülei, gyerekeik és unokáik

Göncz Árpád és családja

Göncz Árpád a Bécsi úti lakás ajtajában 1990 nyarán

Volt köztársasági elnöki rezidencia, a volt Révai villa

Számítottam arra, hogy meg fog változni a baráti köröm szerkezete, egy csomó ember vissza fog húzódni, mert nem akar dörgölődzni, ugyanakkor százak lesznek majd egyszerre régi jó barátaim, s hogy el fognak halmozni pitiáner kérésekkel. Nagyon nehezen tudtam elviselni viszont, hogy nem járhatok úgy, mint eddig. Harminc évig hordtam kockás inget, volt egy temetési meg egy esküvői nyakkendőm. Most fel kellett öltözni. Számomra nagyon nagy öröm, hogy Zsuzsa - miután látta, hogy a szülei miatt nem kell aggódnia - abszolút simán állt át, sokkal, de sokkal szolidárisabb velem, mint valaha is. Szemmel láthatóan érzi a maga szerény és tartózkodó módján, hogy valaki lett. Nagyon elegánsan, rendkívül kedvesen és emberien csinálja. A kettőnk magatartásformája pillanatok alatt tökéletesen összehangolódott. Zsuzsa azt erősíti, amit én szeretnék elérni, és én azt erősítem, ami Zsuzsában van. Tehát a viszonyunk ma mélyebb és szorosabb, mint bármikor. A gyerekeimmel való kapcsolatomnak sem ártott. Annyiban lett felületesebb, hogy sokkal több köztünk a politikai téma, mint eddig volt. A család végül is nem sínylette meg a változást, a baráti köröm sem. Az egészségem nem tudom, mennyire sínyli meg. Hatvankilencedik évemben vagyok.

Az 1956-os magyar forradalom 40. évfordulójára rendezett nemzetközi konferencia utáni fogadás a Parlamentben

Göncz Árpád 1994-ben az Oral History Archívumban, Kozák Gyulával

Göncz Árpád látogatása az 1956-os Intézetben

Göncz Árpád 70. születésnapját köszöntik a Történelmi Igazságtétel Bizottság tagjai

72 Kerekasztal-beszélgetés. Készült 1981-1982-ben Hegedűs B. András lakásán. Résztvevői Donáth Ferenc, Göncz Árpád, Halda Alíz, Hegedűs B. András, Litván György, Mérei Ferenc, Mécs Imre, Rácz Sándor és Vásárhelyi Miklós. Kérdezők: Csalog Zsolt, Kozák Gyula és Szabó Miklós. 1956-os Intézet OHA, 800. sz., 49 ív.

73 1985. június 14-16-ig negyvenöt magyar értelmiségi találkozott a monorierdői kempingben, hogy kicseréljék gondolataikat az ország nehéz helyzetéről és a társadalom romló állapotáról. A tanácskozás egyik kezdeményezője, fő szervezője, egyben házigazdája Donáth Ferenc volt.

74 Az 1956-os forradalomról szóló konferencia kezdeményezője Donáth Ferenc volt. 1986. december 5-6-án tartották Eörsi István Belgrád rakparti lakásán. Összesen mintegy hetvenen vettek részt rajta. A jegyzőkönyv annak idején szamizdatként is elkészült, a Beszélő adta ki, a rendőrség azonban elkobozta, csak pár példány maradt meg belőle. Az előadások teljes szövegét és az erre az alkalomra készített kronológiát a párizsi Magyar Füzet és a New Jersey-i Atlanti Kiadó publikálta A forradalom előzménye, alakulása és utóélete címmel. Legális magyarországi kiadása: Ötvenhatról nyolcvanhatban. Budapest, Századvég-1956-os Intézet, 1992.

75 Bush, George - Gold, Victor: Előre tekintve. Önéletrajz, ford. Göncz Árpád, Budapest, Széchenyi Kiadó Kft., 1989. A könyv abból az alkalomból jelent meg, hogy 1989. július 11-13. között George Bush személyében első ízben látogatott Magyarországra amerikai államfő.

76 A rendszerváltás utáni két győztes párt, az MDF és az SZDSZ között azóta "paktum" néven elhíresült megállapodás.

77 Mivel 1945-ben az orosz hatóságok kiutasították Magyarországról Angelo Rotta apostoli nunciust, ezért a magyar-vatikáni diplomáciai kapcsolatok újbóli felvételét jelentette, amikor Angelo Acerbi érsek, Magyarország apostoli nunciusa 1990. június 21-én átadta megbízólevelét Göncz Árpádnak.

78 Pierre Valdo lyoni kereskedő által 1176-ban indított eretnek vallási mozgalom, amely a Német-római Császárság és Itália területén, ill. a 14. században Magyarországon is elterjedt. Követői az egyszerűség és szegénység követelésével lényegében az egyház világi hatalma és a hűbériség ellen lázadtak, dogmatikai kérdésekkel nem foglalkoztak. Göncz Árpád Sarusok c. kisregényének témája egy középkori valdens eretnek-per.

79 A Varsói Barátsági, Együttműködési és Kölcsönös Segítségnyújtási Szerződés tagállamai a kelet-európai kommunista rendszerek bukása után először 1990. június 7-én tartottak csúcstalálkozót Moszkvában. A tagországok közül egyedül Magyarország képviselte azt az álláspontot, hogy meg kell szüntetni a Varsói Szerződést. A honvédelmi és külügyminiszterek 1991. február 25-i budapesti ülésén határoztak a szövetség feloszlatásáról, a tagállamok véglegesen 1991. július 1-i prágai csúcstalálkozójukon nyilvánították hivatalosan is megszűntnek a szerződést.

80 Festa dell'Unita: Az olasz baloldal által évente több városban egy-két hónapig tartó rendezvénysorozat a Partito Democratico (az Olasz Kommunista Párt utódja) újságja, az Unita égisze alatt. Hangversenyeket, irodalmi műsorokat stb. tartanak, hazai és külföldi politikusok részvételével.

81 Göncz Árpádot 1990. május 2-án választotta meg az Országgyűlés a Ház elnökévé, s ezzel ideiglenes köztársasági elnökké. 1990. augusztus 3-án választották köztársasági elnökké.

Az eredeti interjút Hegedűs B. András készítette 1985-1990-ben.
Szerkesztette Makai Tóth Mária.

Copyright © 2004 Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete Közalapítvány

Tovább az oldalra

Göncz Árpád (1922 - 2015) a XX. századi magyar demokratikus mozgalmak kiemelkedő szereplője.

Fiatalemberként, frissen végzett jogászként részese a nyilasok elleni fegyveres ellenállásnak, 1945-től a kisgazda pártban kezdi politikai tevékenységét. A párt betiltása után fizikai munkásként dolgozik. Az 1956-os forradalom után a Bibó-per másodrendű vádlottjaként életfogytiglani börtönre ítélik. 1963-ban amnesztiával szabadul. Fordítóként kezd új pályát, az angol-amerikai irodalom egyik legnevesebb fordítójaként válik ismertté. Ezt követően indul saját írói munkássága. A Magyar Írók Szövetségében 1981-től a műfordítói szakosztály elnöke, majd 1989-től 90-ig a szövetség elnöke.

A demokratikus ellenzék tevékenységében kezdetektől részt vesz 1990-ben a szabad választások után a Magyar Köztársaság első elnöke (1990-1995, 1995-2000).

Közvetlen személyisége, rendkívüli nyitottsága, megalkuvás nélküli, kikezdhetetlen erkölcsi tartása, feleségével, Göntér Zsuzsannával közös, mély szociális érzékenysége állnak máig töretlen népszerűsége mögött.