Göncz Árpád a műfordításról

Göncz Árpád: A fordítás helye és feladata a magyar irodalomban

• Részlet –

A fordító nem járt télvíz idején a Hudson-öböl jeges partvidékén, dióhéjnyi vitorláshajón, a tizenhetedik század legelején, sőt azóta sem, Diesel-motoros hajón. Nem élte át az Uhurut – fekete Afrika felszabadulását -, misztikus élményei nem terjednek ki a szibériai sámán nagy kalandjára, aki az életfán kapaszkodik fel az égbe, kissé nehéz komolyan vennie, sőt, elképzelnie is a Meidzsi-dinasztia japán császári udvarának véresen ünnepélyes etikettjét és becsületkódexét, mit több, idegen neki az amerikai Suburbia is, marihuana-szédületben leledző kamaszaival, számára némileg zavaros szexuális kapcsolataival, köznyelvvé vált freudista zsargonjával. Ebben az anyanyelvén olvasók nagy többségével osztozik. Márpedig az idegen szöveg, amit mondatról mondatra követ, sok ilyesmiről, sőt, sok még ilyesminél is ilyesmibb dologról szól, amire jószerint még szava sincs, annyira idegen. Hogy írja hát le ugyanazt ugyanúgy?

Bele kell élnie magát. Nem a mondatba: a helyzetbe.

A környezetbe. Akár a színésznek a szerepébe. Mert akkor – és csak akkor! – tudja, hogy a könyv vagy éppen a mondat alanya akkor és ott mit mondhatott, tehetett, mit kellett mondania vagy tennie, s amit mondott, tett, azt hogyan mondta és tette. Mert az adott helyzetben, helyen és időben lehetetlen volt mást mondania vagy mást tennie. Ha császár, ha sámán, ha amerikai kamasz. A fordító tehát az írógépe előtt kénytelen-kelletlen császárrá, sámánná, kamasszá vedlik át.

A műfordítás ma - Gondolat - Budapest, 1981