Göncz Árpád 90 éves
Árpi bácsi, köszönjük!

2012. február 10.

Buják Attila

168 óra (részletek)

Kilencvenedik születésnapján (február 10.) szerenáddal, csöndes üdvözlő beszédekkel köszöntik tisztelői és hívei Göncz Árpádot, ’56 egyik utolsó hősét, a harmadik köztársaság első elnökét. Ha a hajdani avató eskütétel derűsen nyárias volt huszonegy éve (1990. augusztus 3.), ezt a szomorkás kilencvenediket rosszkedvünk tele árnyékolja be. Az a hajdani avatás a köztársaság igazi nyitánya volt. Ez a mostani csöndes ünnep egy letűnő kor zárónapja. BUJÁK ATTILA írása.

Göncz Árpád persze Göncz maradt, csak zárkózottabban él, /…/ Látogatót ritkásan fogadnak, már azt sem tudhatjuk, regisztrálja-e Árpád a felé áradó szeretetet. A hírt, hogy a Republicon Intézet konferenciával tiszteleg elnöki s fél életet felölelő ellenzéki korszaka előtt. Hogy újra felidézik, milyen lehetett a legendás Tildy-féle kisgazdapárt, ahol Göncz ifivezető, lapszerkesztő is volt. Hogy elmondják majd újra, mi is történhetett 1957-ben a Bibó-perben. Életfogytiglan „a fellebbezés lehetősége nélkül”. Persze az életfogytiglan politikai perben fél győzelem, maga az életben maradás és a lehetséges amnesztia. És mit léphettek az indiaiak? Hogy mozgott az a Nehru-féle „finom metszésű diplomácia”, amely az „el nem kötelezettség bájával” élve óvatosan közbenjárt a kegyelmekért.

Nem véletlen, hogy Göncz egyik első, tán legfontosabb protokollfellépése Újdelhihez kötődött. Megindultan, szívére tett kézzel botladozott az elnöki bársonyszőnyegen, szemét az indiai lobogóra függesztve. Önmagában ezért is érdemes volt elnökké avanzsálni. De ugyanezt az őszinte odaadást láttam akkor is, amikor a vogul rokonokkal sátorozva az Ob mellett rénszarvashúst falatozott bicskahegyről. Árpád galambősz, tiszta arcú, élénk tekintetű úr volt elnökként is, aki minden helyzetben feltalálta magát. Karót nyelt, merev utódaival ellentétben Gönczből a természetesség méltósága áradt. Nem véletlenül mondogatta alig titkolt rosszallással a volt barát, Antall József: „Én persze nem hercigeskedni jöttem.” De mit tegyünk, ha Göncz más volt. A maga módján hercig, aki halálosan komolyan veszi hivatalát.

MTI-fotó

/…/ Az elnök élete tömény protokoll. Az sem pihentető, ha mások osztják be az idődet. Amilyen természetes politikai ösztönökkel bírt Göncz az alkotmányos csatákban, annyira „antielnök” volt a diplomáciai szalonokban. Kuncze mesélte egyszer, milyen bájos volt, amikor Manilában a Fülöp-szigetek elnöke fogadta a magyar küldöttséget. Feltárult a kétszárnyú, faragott ajtó, odabenn csillárok ragyogtak, Göncz kétségbeesetten keresgélte a fő vendéglátót. Az elnök nyilván a legdíszesebb sújtásos egyenruha lehet. Megindultan ölelte magához a portást. Egy normális elnök pályája gikszerek sora. Göncz tíz évet húzott le a protokoll fogságában, utolsó két esztendejében láttuk rajta a fáradást. Aztán eltávolodott a közélettől. Nem tartott levezető edzést. Itt-ott még felbukkant, de 2006 óta gyakorlatilag nem látjuk. Igaz, ez az utolsó, háborús évtized már nem Göncz (s nem a rendszerváltók) világa. Göncz kibékítő karaktere egyre kevésbé illett a képbe.

Hogy miként kezelte a sajtót, s miért szerettük annyira mi skriblerek (mert szerettük és szeretjük változatlanul), arról történetünk is van. 1991 nyarán egy mezítlábas bulvárlap oszlopos tagjaként furcsa párbeszéd ütötte meg a fülemet. S., az ügyeletes kavarógép az elnökkel telefonozott.

– Jó, hívlak, Árpi bácsi, Romániából. Ha kijöttem az Iliescutól. Oké?
– Hogy fértél hozzá? – kérdeztem.
– Felhívtam az öreget. Szokásom.
– Aha. Megadnád a számát?
– Persze.
Ugyan hol volt akkor (1991-ben) mobil meg kabinetfőnök? A sajtós az elnöki hivatal hátsó szobájában gubbasztott, és keresztrejtvényt fejtett. Tárcsáztam Göncz elnököt, mert láttam, „így szokás”.

– Szia – mondta az ismerős hang ismeretlenül. – Mondjad.
Kérdeztem valami lényegtelent, majd váratlan ötlettel elkértem tőle „a Jóska számát”, Antallét.

– Jó a lapotok – hadarta kapkodva Árpád. – Máris hozom a számot, kérlek, ne áruld el, hogy tőlem kaptad. De most el kell köszönnöm, a zuhany alól ugrottam ki, csöpög a fenekemről a víz.

Tudom, most elfogult vagyok, mert nem létezhet, mozoghat mindenki a politikai színpadon olyan közvetlen természetességgel, mint Göncz Árpád. Nyakló és szelekció nélkül, „mindenkivel szóba állva”. Végül a politikának „professzionalizálódnia kell”, s ez be is következett. /…/ Már kevesebbre becsülték a nagyapás, kifinomult sármosságot. Eljött a rinocéroszok kora. A civil levegő fogyott el. /…/

Tovább az oldalra

Göncz Árpád (1922 - 2015) a XX. századi magyar demokratikus mozgalmak kiemelkedő szereplője.

Fiatalemberként, frissen végzett jogászként részese a nyilasok elleni fegyveres ellenállásnak, 1945-től a kisgazda pártban kezdi politikai tevékenységét. A párt betiltása után fizikai munkásként dolgozik. Az 1956-os forradalom után a Bibó-per másodrendű vádlottjaként életfogytiglani börtönre ítélik. 1963-ban amnesztiával szabadul. Fordítóként kezd új pályát, az angol-amerikai irodalom egyik legnevesebb fordítójaként válik ismertté. Ezt követően indul saját írói munkássága. A Magyar Írók Szövetségében 1981-től a műfordítói szakosztály elnöke, majd 1989-től 90-ig a szövetség elnöke.

A demokratikus ellenzék tevékenységében kezdetektől részt vesz 1990-ben a szabad választások után a Magyar Köztársaság első elnöke (1990-1995, 1995-2000).

Közvetlen személyisége, rendkívüli nyitottsága, megalkuvás nélküli, kikezdhetetlen erkölcsi tartása, feleségével, Göntér Zsuzsannával közös, mély szociális érzékenysége állnak máig töretlen népszerűsége mögött.