Göncz Árpád köztársasági elnök újévi köszöntője

1998. december 31.

MTI

Honfitársaim,

nézzék el nekem, ha most, az esztendő fordulóján, Önöknek - magyar vagy magyarul értő testvéreimnek határon innen és túl - semmi olyasmiről nem szólók, amiről ez alkalommal talán szólnom illenék. Például arról, amiben közös hétköznapjainkat éljük: hazánk számokban is kifejezhető jelenéről, gazdaságának állapotáról. Vagy az esztendő politikai summájáról. Uniós csatlakozásunk várható vagy nem várható időpontjáról. Vagy - hogy elhangozzék a legeslegszebb szakkifejezés - NATO-ba tartó honvédségünk "interoperabilitásának" kérdéséről.

Sem az árvízről, amelynek során társadalmunk jelesre vizsgázott együttműködési készségből, bátorságból, kitartásból és emberi együttérzésből.

Hanem mindezek kulcsáról: azokról az emberekről - nőkről és férfiakról -, akik az életünk békét szülő melegét híven őrzik, adják tovább, s képesek önmaguk körül még a hétköznapjainkat is ünnepnapokká varázsolni. A csillagszemű nőkről. És szálfaderekú férfiakról.

Hogy miről ismerszik meg egy csillagszemű nő?

Nos, semmiképpen nem a szeme színéről. Ha az kék, a kékje az égbolt bármelyik árnyalata lehet. Ha zöld: a Balaton bármelyik zöldje. Ha barna: az erdő bármelyik fájának barnája.

A "csillagszemű" egyetlen tudományosan meghatározható ismertetőjele: ha belép egy telefüstölt, áporodott levegőjű szobába, az ablak magától kitárul, és a szoba kiszellőzik. Kevésbé tudományosan: ha belép egy áporodott lelkű ember életébe, akkor az tárul ki, hogy belé áradjon a friss levegő.

De minek ezt meghatározni, mikor úgyis ösztönösen felismerjük? Például egy nagymama személyében, aki - ha történetesen kisebbségben élünk a határon innen vagy túl - gyermekeink anyanyelvének tanítója és őrizője. Felismerjük az édesanyánkban. A feleségünk, a lányunk, a szerelmünk személyében. Ha rettentő fontos emberek vagyunk, egyetlen főnökünk és élő lelkiismeretünk, a titkárnőnk személyében. A gyárban, egy varrógépnél, egyik vagy másik szaktársnőnk alakjában, akihez minden gondunkban nyugodtan fordulhatunk, mert azt halk szóval a helyére teszi. De rábukkanhatunk a szomszédasszonyunkban. Egy ápolónő, tanárnő, óvónő, szociális gondozó, matematika-professzor asszony alakjában. Akiből árad a személyes gondoskodássá bármikor átalakulni kész személytelen jóindulat.

Akinek a kezét a gyerekek nem hajlandók elengedni. Akit láthatatlanul vesznek körül férfiak és nők, fiatalok és öregek; akinek vonzáskörében elhalkul és békévé szelídül a harsány gorombaság és rosszindulat. Aki - ha történetesen emberek sorsába szólhat bele - a legkeményebb fedelű akta mögött is fölfedezi az emberarcot.

Ők lelkesítik át a mindennapjainkat. De ne feledjük: ha magukra maradnak, az ő szemük fénye is kialszik. Talán egy távoli tanyán, ahol messzire szakadt fiúk-unokájuk már karácsonytájt se néz feléjük. Mert drága a vonat, az a kevéske pénz meg otthon is kell a gyerekekre. Mert munkanélküliek. Mert, ha pénzük van, szakajtónyi, sürgős síelni valójuk támad Ausztriában. Vagy mert sikerült végre túladniuk a csillagszeműn, bedugniuk egy öregotthonba, ott meg ellátják úgyis. Van egy pici szobája, s talán kerül valaki, aki kiterjeszti fölébe is a védőszárnyát. De az is lehet, hogy egyetlen ágy jut neki, naphosszat csak üldögél, néz maga elé némán és emlékezik. Valakikre. Valakire.

A férfiaknak csillagszemük nincs. Közöttük viszont akadnak szálfaemberek. Akiket nem roppantott meg a történelem, nem sodort ide-oda, nem vetett partra parafa dugóként a századvég váltakozó árapálya. Akiket nem tört derékba a betevő falatért, pénzért, rangért, hatalomért vívott kegyetlen küzdelem. Akik fogékony, megértő és okos társai voltak és maradnak a csillagszemű nőknek.

Gondoljunk most rájuk. Adassék nekik tisztelet - mert ha fogalmuk sincs róla, hogy ők csillagszeműek, hogy szálfaemberek, ha mindössze annyit tudnak önmagukról, hogy teszik a dolgukat a lelkiismeretük szerint, akkor is ők azok, akik átörökítik az utódaikra - mindannyiunk utódaira - a múlt maradandó értékeit, s teremtik meg - közös jelenünkben - a jövő jogos reményét.

Hadd köszönjem meg itt és most mindannyiunk nevében mindannyiuknak a szemük sugarát. S a szálfaderekuk szívósságát. Tudomásul úgysem veszik. Mert fogalmuk sincs róla, hogy csillagszeműek. Hogy szálfaemberek.

Ha tudomásul vennék, nem volnának azok. Végezetül hát boldog új esztendőt! Nekik és valamennyiünknek!

Tovább az oldalra

Göncz Árpád (1922 - 2015) a XX. századi magyar demokratikus mozgalmak kiemelkedő szereplője.

Fiatalemberként, frissen végzett jogászként részese a nyilasok elleni fegyveres ellenállásnak, 1945-től a kisgazda pártban kezdi politikai tevékenységét. A párt betiltása után fizikai munkásként dolgozik. Az 1956-os forradalom után a Bibó-per másodrendű vádlottjaként életfogytiglani börtönre ítélik. 1963-ban amnesztiával szabadul. Fordítóként kezd új pályát, az angol-amerikai irodalom egyik legnevesebb fordítójaként válik ismertté. Ezt követően indul saját írói munkássága. A Magyar Írók Szövetségében 1981-től a műfordítói szakosztály elnöke, majd 1989-től 90-ig a szövetség elnöke.

A demokratikus ellenzék tevékenységében kezdetektől részt vesz 1990-ben a szabad választások után a Magyar Köztársaság első elnöke (1990-1995, 1995-2000).

Közvetlen személyisége, rendkívüli nyitottsága, megalkuvás nélküli, kikezdhetetlen erkölcsi tartása, feleségével, Göntér Zsuzsannával közös, mély szociális érzékenysége állnak máig töretlen népszerűsége mögött.