Göncz Árpád köztársasági elnök újévi köszöntője

1996. december 31.

MTI

Honfitársaim, határon innen és határon túl,

Szeretettel köszöntöm mindazok, akik ma éjfélkor tíz percre félbeszakítják a jóízű beszélgetést, hogy velem együtt elgondolkodjanak hazánk múltján, jelenén és jövőjén. Amely összefonódik minden magyar, az egész magyar nép jövőjével. Határainkon innen és határainkon túl. S köszöntöm azokat is - őket talán még nagyobb szeretettel -, akiknek erre nincs módjuk, mert épp a köz javára teljesítenek szolgálatot, betegek, tévéjük sincsen, vagy a magány és keserűség tartja vissza őket az együttléttől és együttgondolkodástól.

Tudom: a múlton - hazánk múltján - immár nem lehet változtatnunk, hiszen szervesen beépült a jelenünkbe. S bár egyre távolabbról, de hatni fog a jövőnkre is. A távoli jövőnk még ködbe burkolódzik. Mégis úgy érezem: 1997-ben határvonalra értünk, ahol már ránk köszön a jövő. És búcsút vesz tőlünk a múlt. S ha holnap ugyanazokkal a gondokkal kell is még küzdenünk, mint tegnap, ha az idő - a térképpel ellentétben - vörös vonallal megrajzolt határt nem ismer, akkor is úgy hiszem: most dereng fel előttünk láthatóan az a választóvonal, amely átalakulásunk véglegességét, közgondolkodásunk változását többrendbeli múltjaink halványultát jelzi. Ezt kinek-kinek a szíve joga sajnálnia, vagy a szíve joga örülnie neki. De a jelen nem más, mint a múlt és a jövő között húzódó mozgó határ. S a múltunk két legutóbbi szakasza mindmáig itt élt közöttünk. Meghatározta gondolkodásunkat. S ismerjük be, hat még ma is. Hátterét alkotja szavainknak, fogalmakkal szolgál, formálja magatartásunkat. Igényeinket és elvárásainkat. Egymással, s az állammal szemben. Olykor türelmetlenül. Anélkül, hogy észrevennénk, s még kevésbé, hogy beismernénk. Ezt tükrözi politikai vitáink heve s modora; a jövő csak félig tudatos felismerése és létének vonakodó tudomásul vétele. S múltunk 1920-tól 1945-ig, 1948-tól 1989-ig terjedő szakaszának visszavágyásra vallóan vonakodó megtagadása.

Még ha ezt a kiszolgáltatottak egyelőre nem is érzik. Épp ezért, most azoknak vagyunk kötelesek az ország erkölcsi adósságát, ha fokozatosan is, de elsőként visszafizetni, akik a válság elhárításáért a helyzetüknél fogva a legtöbbet áldozták. Az ország adósságának, a költségvetés hiányának, fizetési kötelezettségeinek csökkenésével mind több és több jut legégetőbb tennivalóinkra, a közoktatás, egészségügy, szociális ellátás, bűnüldözés korszerűsítésére és fejlesztésére. Bárki légyen is kormányon.

Elmondhatjuk hát: az átalakulás első szakasza lezárult. A magánosítás a vége felé jár, a gazdaság - ha az állami fejlesztési stratégiát nem is nélkülözheti - önjáróvá lett. Lassan ismertté válnak, és hiszem, hogy bezárulnak a visszaélésekre módot adó joghézagok és kialakulnak a szilárd gazdasági érdekviszonyok. Amelyek nemcsak megkövetelik, de ki is kényszerítik az üzleti és közéleti tisztességet. Jobban, mint bármi rendőrhatóság.

Ha egy működőképes új politikai intézményrendszert ki is lehet építeni hat hónap alatt, egy piacgazdaság intézményrendszerét hat év alatt - amint ezt a magunk és a többi volt kommunista ország példája bizonyítja -, egy sokrétű társadalom gondolkozásmódjának és viselkedésformáinak megújítása sokkal hosszabb időt igényel. És - - mindenekelőtt - jóhiszeműséget, jóakaratot. De ez nem állami feladat: egy társadalom csak úgy emelheti ki önmagát a történelem teremtette erkölcsi ingoványból, az értékvesztés és értéktévesztés mocsarából, mint Münchausen báró. Az önkezével.

Higgyék el, van rá remény. Szeretném, ha észrevennék és elhinnék, amit a Magyarországra látogató, nálunk és velünk dolgozó külföldi szociális munkások, közgazdászok, szakemberek és üzletemberek látnak és észlelnek: térségünkben sehol annyi értékes és eredményes társadalmi kezdeményezés nincsen, mint éppen minálunk.

Valami egészséges türelmetlenség hatja át és sarkallja a társadalmat. Igaz, ugyanakkor fékezi is valami másik, egészségtelen türelmetlenség. Amely nem képes, nem hajlandó sem felismerni, sem elismerni bármi sikert. Csak lefitymálni, megkérdőjelezni, tagadni, de azt készségesen. Kivált a másét. Igaz, érthető és természetes, hogy új és régi egyazon szervezet, egyazon társadalom keretében kioltani igyekszik egymást. De egy biztos: az új az, ami győzni fog. A természet törvényei szerint.

Mert az a jövő. Kár hát fékezni a kibontakozását. És reménytelen is. Az év fordulóján emeljük hát poharunkat a magunk boldogulására, Európa többi népével közös jövendőnkre.

Tovább az oldalra

Göncz Árpád (1922 - 2015) a XX. századi magyar demokratikus mozgalmak kiemelkedő szereplője.

Fiatalemberként, frissen végzett jogászként részese a nyilasok elleni fegyveres ellenállásnak, 1945-től a kisgazda pártban kezdi politikai tevékenységét. A párt betiltása után fizikai munkásként dolgozik. Az 1956-os forradalom után a Bibó-per másodrendű vádlottjaként életfogytiglani börtönre ítélik. 1963-ban amnesztiával szabadul. Fordítóként kezd új pályát, az angol-amerikai irodalom egyik legnevesebb fordítójaként válik ismertté. Ezt követően indul saját írói munkássága. A Magyar Írók Szövetségében 1981-től a műfordítói szakosztály elnöke, majd 1989-től 90-ig a szövetség elnöke.

A demokratikus ellenzék tevékenységében kezdetektől részt vesz 1990-ben a szabad választások után a Magyar Köztársaság első elnöke (1990-1995, 1995-2000).

Közvetlen személyisége, rendkívüli nyitottsága, megalkuvás nélküli, kikezdhetetlen erkölcsi tartása, feleségével, Göntér Zsuzsannával közös, mély szociális érzékenysége állnak máig töretlen népszerűsége mögött.