Göncz Árpád beszéde

Európai utas

Elhangzott 1991. augusztus 30-án Velencében, az I. Művészeti Világfórumon.

Félek, hogy ha találkozónk hátterében csak valamennyiünk anyanyelvén végiggondolt és anyanyelvén kimondott szavai állnának, bábeli nyelvzavarként éltük volna meg ezt a háromnapos, rengeteg gondolatot görgető tanácskozást. De a gondolataink — szerencsénkre — az emberiség közös nyelvének, az embervoltunkban megélt közös ősélmények kifejezőjének, a művészeteknek ismeretében fogalmazódtak, így hát néhány kitűnő szinkrontolmács és az új nemzetközi nyelv, a színtelenné, szagtalanná párolt angol segítségével megtaláltuk szavaink és gondolataink közös nevezőjét. Nevezetesen azt, hogy a művészet, a szegülő ember, majd napjainkban az egyetemes emberiség élményvilágának kifejezőjévé.

A maguk kezdetleges ereje, udvari kifinomultsága, polgári valóságtisztelete, vallásos áhítata, szellemi elvontsága, szűkülő szorongása, gőgje, nosztalgiája, polgárpukkasztó újdonsága, szépségtisztelete, szándékoltan gyilkos csúfsága révén. Tanácskozásunkat áthatotta az a közös meggyőződés, hogy a művészeteket — még ha öntudatlanul bár, de mindig valamiféle eszme vagy eszmekör kifejezői voltak is — nem szabad a politika, akár a legnemesebb politikai szándék szolgálóivá alacsonyítani, s hogy a művészetek politikai szerepe épp politikátlanságukban rejlik, abban, hogy puszta létűkkel a világ egyetemességét hirdetik és bizonyítják. És szolgálnak ugyanennek eszközéül. Mert tény és köztudat korántsem fedik egymást. Mert a művészet egyetemessége még csak a kevesek álma. A többség a művészeteket a maguk sokféleségében érzékeli.

Ugyancsak kevesen tudják, hogy autochton kultúra nem létezik: minden kultúrát, legyen az népi kultúra vagy magas kultúra, térben és időben egyaránt kimutatható szálak sokasága köti össze a többivel, de az egyedi sajátosságok legalább akkora száma választja is el egymástól. Kötelék s különbség egyaránt történelmi termék, idő és tér közös műve, a művészetek meg-megújulnak, megújulásuk ciklikus. Egyazon művészet megjelenése egyazon időpontban, de földünk más-más pontján más fejlődési fázist, más társadalmi erők hatását tükrözi: egyetemesség, sokszínű kövekből kirakott mozaikszerű egyetemesség. Ennek ellenére valószínűleg ez az egyetlen nyelv, amit a világfalu valamennyi lakója megért. Vagy — mert nem közös nyelv, csak közös gyökerű kifejezőeszköz — mind átél, s képes magáévá tenni.

Mert ha méltó a művészet névre, helytől és kortól függetlenül mind emberségünkben gyökerezik. A maya művészet szorongása, a görög antikvitás derűje, az európai középkor áhítata, a törzsi művészetek szürrealizmusa, századunk absztrakt művészetének intellektualitása, a japán művészet természetközelsége, a hinduizmus időtlen mélysége mind a sokarcú emberi szellem egy-egy arca. Az ismert világ egyetemességét már sokszor próbálták hódítók fegyverrel megteremteni: újra meg újra sikertelenül. A fegyverek mindenkor egy nyelven beszélnek: az erőszak nyelvén, s mert az erőszak eleve véges, a fegyverrel teremtett egység igencsak törékeny. Ennek a magunk kurta életében többször is tanúi voltunk. Századunkban épp annak vagyunk tanúi, hogy a világ egységét a technika próbálja megteremteni. Nagyobb sikerrel, mint eddig bármi más: az elektronika megsokszorozza az emberi agy teljesítőképességét, a mass media áthidalja a teret, összezsugorítja a világot. De az érzelmi világot elsatnyítja, s ha az emberi érzékelést kitágítja is, ugyanakkor el is sekélyesíti. Lassan elfelejtünk rácsodálkozni a világ valóságára.

Színtelenebbnek érezzük a világot, mint amilyen: fekete-fehérnek, amiből lassan már csak a vér vöröse rikít ki. Talán ennek köszönhető, hogy a művészetek is veszítettek érzelmi, indulati gazdagságukból — hajlamosak vagyunk rá, hogy az indulatainkat is absztraháljuk. Olykor úgy érzem, mintha kezdenénk lemondani az emberségünkről. Hiszen az embernek szeme is van, szíve is, füle is, nem csak agya. S az ember nem csak gondolkozik, hanem sír is, nevet is. S ha a művészetek már sírni, nevetni sem tudnak, ha zajjá, folttá fakítják a valóságot, magáról az emberről, az emberi mondandóról mondanak le. De — Istennek hála — a művészetek ereje épp a sokféleségükben rejlik. Abban, hogy egy időben, egymástól távol eső helyeken fejezik ki, ami ott, és akkor éppen hiteles és időszerű. A művészetek összessége olyan, mint egy végtelen szőttes végtelen szövőgépen: egy, de a mintája, alapszíne szakadatlanul változik. Lehet, hogy ma, a mi világunkban fekete-fehér. Vagy éppen műszaki szürke: de ki tudja, hogy holnap milyen mintát sző a szövőszéken a sors és az idő?

Jó hát, ha a politika és a fegyverek nyelve helyett tudatosan próbáljuk a művészetek nyelvét a világ közös nyelvévé tenni. A feladat megvalósítható, de vége nincs. Vállalnunk kell, de nem áltathatjuk magunkat, hogy akár mi, akár távoli utódaink valamikor is befejezik. Talán épp ez az, ami a dolgot oly széppé teszi.

Önök, akik itt jelen vannak, mai világunkban mindenki másnál alkalmasabbak, hogy magukra vállalják ezt a feladatot, s ha valaki, hát Önök lesznek azok, akik képesek a művészetek jövőjének is irányt szabni. Akik képesek nemzetközivé tenni a ma még oly sok nyelven dadogó és olykor az emberiségtől, az emberségtől idegen urakat szolgáló művészeteket.

A feladat nehéz: definiálniuk kell, hogy a sajátos, a nemzeti és az általános, a nemzetközi, az időhöz kötött és az időtlen milyen elegye az, amit akár a művészetekben is egyetemesnek tekinthetünk, milyen értékkritériumokból indulunk ki, és amit értéknek minősítünk, azt hogyan és hová juttatjuk el? S a világ pénzügyi értelemben vett valóságából kiindulva milyen anyagi eszközeink vannak rá, hogy hogyan juttassuk el, s hová? Hogyan támogatjuk a művészettől önhibájukon kívül megfosztott szegényeket, hogy életüket a művészetekkel is gazdagíthassák?

Kinek adunk elsőbbséget: a kifinomult műélvezőnek vagy a művészetekre leginkább kiéhezetteknek? S hogy mi légyen az, amit a művészetek nyelvén közölni kívánunk? A világ egységét? Sokféleségét? Az emberiség veszélyérzetét? Jövőképét? Életörömét? Kétségbeesését? Az emberiség akaratszabadságát vagy könyörtelen determináltságát? Vagy mindezt együtt és egy időben, mert így kerek a világ?

Önökre vár, hogy mindezt, s még sok minden mást esetről esetre eldöntsenek. Újra meg újra másképpen. Azt hiszem, egy tanácskozás erre nem elég, s végleges eredményre sosem jutunk. Ezért is kiemelkedően fontos a Világművészeti Fórum ideája.

Ha megteremtjük a Fórum szervezetét, nagyon hajlékony, nagyon nyitott, abszolút független és elszántan humanista szervezetet kell létrehoznunk. Olyan emberekből, akik képesek túltekinteni a maguk természetes nemzeti, társadalmi és kulturális meghatározottságán. Akik megtagadják a rasszizmus és nemzeti elfogultság, a gyűlölet minden és sajnos korunkban is oly gyakori megnyilvánulását. Akik képesek rá, hogy három évenként begyűjtsék az emberiség művészeti termésének legjavát, s azt a világ elé tárják. Ott és ahol az épp a legtöbbet használ, ahol a legérdemesebb.

Hadd szóljak ezzel kapcsolatban egy-két szót arról a térségről, ahol a magam hazája, Magyarország fekszik, Közép-Európáról. Ez a térség az, amely szinte szerelmes nosztalgiával tekintett évszázadokon át Nyugat-Európára, de a sorsa majd mindig elzárta tőle. Ez a térség az, ahol épp ezért legmélyebben élt az európaiság tudata. A világ művészete, kultúrája évszázadokon át Európán keresztül szivárgott át oda és évszázadokon át Európát kívánták a térség művészei gazdagítani.

Ma nemcsak Európa, hanem a világ előtt is megnyíltak Közép-Európa határai. A világ művészete megint felbukkan itt, termékenyítő hatása igen nagy és talán a világ is igen sokat kaphat az eszméivel megtermékenyített közép-európai művészettől.

Nekünk kevesebb jutott a technológiából, az elektronikából és ez azzal a jótékony hatással járt, hogy a művészet nyelve iránti érdeklődés magasabb szinten maradt. Hiszem és vallom, hogy ez a térség ma és a közeljövőben a világ potenciálisan legtermékenyebb művészi termőterülete.

Szerény hozzájárulásként a Művészeti Világfórum sikeréhez, hazám komolyan érdeklődik a Művészeti Világfalu megrendezése iránt 1996-ban. Bizonyára akad a világnak Budapestnél fontosabb pontja is, olyan magaslata, ahonnét a művészetek fénye távolabbra világít.

De Magyarország 1996-ban épp az 1100-adik születésnapját üli, és meglehet, hogy abban az évben épp egy világkiállítás házigazdája lesz, amelynek témája történetesen a „világörökség”. Magyarország és egész Közép-Európa nyerne a művészetek budapesti seregszemléjével, ugyanakkor nekünk magunknak is van mit nyújtanunk a világnak.

Azt hiszem, a mi Bartókunk az életművével definiálta mindazt, amiről beszéltünk — a Cantata Profana hét fiúszarvasa nem ivott másból, csak tiszta forrásból. És Bartók az életével tanúsította, hogy a művész, ha méltó erre a névre, nem meríthet a gyűlölet és a zsarnokság zavaros pocsolyájából — inkább a hazáját, művészete éltető elemét hagyta ott, hogy ne kényszerüljön megalkuvásra.

S 1956-ban a magyar nép tiszta forradalma tanúsította, hogy vérrel is lehet védelmezni a gyűlölettől, elnyomástól ment' élet szabadságát, ám mindig elsőbbséget kell adnunk a békés eszközöknek az erőszakkal szemben. A magyar nép éppen ezt teszi most, keservesen nehéz munkával, föltámadott demokráciája anyagi alapjainak megteremtése érdekében. Olyan időkben, mikor épp testvérgyilkos háború perzseli határát, s több nép fiai keresnek védelmet biztonságos határai között.

Kedves Barátaim!

Most az történt velem, ami óhatatlanul sorsa valamennyiünknek, művészeknek és művészetpártolóknak egyaránt. A művészetekről próbálok elmélkedni, de politikáról vagyok kénytelen beszélni. A szomszédságunkban a közelmúltban lezajlott események csaknem meghiúsították részvételemet a Művészeti Világfórumon, sőt velencei látogatásomat le is kellett rövidítenem.

Európa kelet fele — és itt nem Magyarországra gondolok — még távolról sem konszolidálódott, nem stabil. Hiszem, hogy minden demokratikusan gondolkodó embernek és nemzetnek meg kell tennie minden tőle telhetőt a demokrácia győztes vagy feljövőben lévő erőinek támogatására térségünkben.

Korábban említettem a művészetek jelentőségét az alapvető értékek meghatározásában és védelmében. Hadd tegyem hozzá, hogy a művészek erkölcsi kötelessége támogatni a demokráciát és szembeszállni a türelmetlenséggel és erőszakkal úgy, ahogyan azt a nemzetközi PEN szerb, horvát, szlovén és makedón írótagjai tették Budapesten, a jugoszláviai gyűlölködés és etnikai konfliktus befejezését sürgető felhívásukban.

Kérem, segítsenek nekem továbbítani mondandómat, hogy minden tisztességes embernek — politikusnak, művésznek és műkedvelőnek — ebben a szellemben kell tevékenykednie, hogy megteremthessünk egy jobb és biztonságosabb világot, amelyben a művészetek tiszta hangjai, színei és formái uralkodhatnak.

Tovább az oldalra

Göncz Árpád (1922 - 2015) a XX. századi magyar demokratikus mozgalmak kiemelkedő szereplője.

Fiatalemberként, frissen végzett jogászként részese a nyilasok elleni fegyveres ellenállásnak, 1945-től a kisgazda pártban kezdi politikai tevékenységét. A párt betiltása után fizikai munkásként dolgozik. Az 1956-os forradalom után a Bibó-per másodrendű vádlottjaként életfogytiglani börtönre ítélik. 1963-ban amnesztiával szabadul. Fordítóként kezd új pályát, az angol-amerikai irodalom egyik legnevesebb fordítójaként válik ismertté. Ezt követően indul saját írói munkássága. A Magyar Írók Szövetségében 1981-től a műfordítói szakosztály elnöke, majd 1989-től 90-ig a szövetség elnöke.

A demokratikus ellenzék tevékenységében kezdetektől részt vesz 1990-ben a szabad választások után a Magyar Köztársaság első elnöke (1990-1995, 1995-2000).

Közvetlen személyisége, rendkívüli nyitottsága, megalkuvás nélküli, kikezdhetetlen erkölcsi tartása, feleségével, Göntér Zsuzsannával közös, mély szociális érzékenysége állnak máig töretlen népszerűsége mögött.