Göncz Árpádról

Ifj. Bibó István

Tisztelt Megemlékezők, Kedves Barátaim!

Azzal akartam indítani, hogy az én emlékeim közt nincs anekdotává alakulásra alkalmas frappáns sztori, sem legendaképző alapanyag; de írás közben vettem észre, hogy talán mégiscsak van. Meglátjuk.

Idén novemberben lesz hatvan éve, 1956-ban, hogy először találkoztam Göncz Árpáddal. Valamikor november közepén jött apámhoz, olyan pillanatban, amikor egy rövid ideig (fél napig? egy-két napig?) el lehetett hinni, hogy Kádár tényleg akar tárgyalni a demokratikus pártokkal; mert a beszélgetésükből – ami néhány mondat erejéig a jelenlétemben folyt – olyan mondatra emlékszem, hogy „de Pista, talán a földművelésügyet kellene vállalni”… többre nem emlékszem, csak arra, hogy hamar elmentek.

Itt filmszakadás van, de az biztos, hogy a Göncz-gyerekekkel hamarosan megismerkedtem, bár azt nem tudom, hogy még apáink letartóztatása előtt vagy után. A letartóztatott barátok, ismerősök asszonyai ha addig nem, akkor legkésőbb a váci beszélők idejére megismerkedtek, és hamarosan – nem biztos, hogy tudatosan, de eredményesen – védőhálót szőttek egymás számára hírek és tapasztalatok átadásából, biztatásokból és vigasztalásokból, jelképes és konkrét segítségekből, és ebben a hálóban természetesen a gyerekek is benne voltak.  Én érettségi után, 1959-61 közt az óbudai Porcelángyárban dolgoztam, s a gyárba menet a villamosból többször is láttam Kingát, amint 12 évesen a Nagyszombat utcában két testvérét vonszolta az iskola felé, minden sorstársi tiszteletemet kiváltva.

Emlékszem arra az elsőre érthetetlen – és nemcsak elsőre abszurd – helyzetre is, hogy az 1963-as, általánosnak hirdetett, de igencsak felemás amnesztiakor apámat a meghirdetés után pár napon belül, március 27-én kiengedték, Árpádot és Regéczy Lászlót. a 2. és 3. rendű vádlottakat viszont nem, mert az amnesztiaren-delet  szövegében találtak egy erre feljogosító paragrafust, és őket csak júniusban, feleségeik egyéni kegyelmi kérelme alapján engedték ki (az időben kiengedettek közül egyébként néhányat vissza is vittek ugyanezen paragrafus alapján, mondván, hogy „tévedés történt”, és ezek általában  le is ülték a hátralévő 8-10 évüket).

Apám és Göncz Árpád a szabadulásuk után is tartották a kapcsolatot; pontosabban a barátságot, ami elsősorban persze nem az állandó és egyenletes kapcsolattartást (szocializmuskori szóval TMK-t) kívánja, hanem az azonos értékrenden és hasonló gondolkodásmódon múlik, és az is jó, ha közös élményekre támaszkodhat (sajnos vagy szerencsére, ilyenjük volt bőven). Én a 60-70-es években egyetemistaként és fiatal házasként az ő találkozásaiknál legfeljebb véletlenül lehettem jelen, nincs is erről érdemleges emlékem. Arról viszont van, hogy Árpáddal való ritka találkozásainkkor mindig érezni lehetett, már jóval a szüleim halála előtt, hogy ő ezt a barátságot rám és feleségemre is kiterjesztette; a 60-as évek végén pl. ő hívta fel a figyelmünket a Bergman-filmekre.

Szüleim halála után mondhatnám úgy is, hogy közelebb kerültünk egymáshoz; de igazából azt kell mondanom – remélem, nem tévedek – hogy azelőtt is és azután is pont a legjobban közel voltunk egymáshoz; tehát inkább csak azt mondom, gyakrabban találkoztunk, először is a Bibó-emlékkönyv szerkesztése idején néhány alkalommal. A szándékról és a munka haladásáról – elsősorban Árpádtól és Kenedi Jánostól – rendszeresen kaptam tájékoztatást, de magában a szerkesztésben nem vettem részt, mert ez nem a család, hanem az utókor vállalkozása volt. Húgommal egyetértésben tehát a család nevében senkit nem akartunk felkérni a részvételre, és senkinek a részvételét nem kívántuk kifogásolni. Viszont mindenben segíteni akarván az utókort, azaz a szerkesztőket (adatokkal, tájékoztatással, fényképekkel stb.) néhányszor találkoztam Árpáddal. Ő nagyon fontosnak tartotta, hogy a magyar értelmiség teljes spektruma benne legyen az Emlékkönyvben és sokat is tett ezért; nagy öröm volt ebben vele egyetérteni, és – nem is mellékesen – abban is nagy közös kárörömmel reménykedni, hogy valószínűleg ettől az egységtől fognak a leginkább megpukkadni a Pártban, és ezzel tudnak az ő gyakorlatuk szerint a legkevésbé mit kezdeni. (Ez a reménységünk – némely más reménységünkkel ellentétben – nagyjából be is teljesült).

A Bibó-Emlékkönyv után, 1982-’83-’84-ben olyan korszak köszöntött be kapcsolatunkban, amelyben – idáig jutva az írásban, jöttem rá – mégiscsak van anekdotaként előadható motívum, nevezetesen az, így tudnám a legszebben mondani, hogy ebben a három évben bizonyos helyzetekben Göncz Árpád volt az én sofőröm. Neki ugyanis hatvan éves korában már volt egy használt Wartburgja (gondolom, ugyanaz, amellyel nyolc év múlva, elnökké választása után haza akart menni a Parlamentből), nekem pedig negyven évesen nemhogy Wartburgom, de Trabantom sem volt. Árpádnak viszont a Wartburg mellett volt egy sokkal régebbi és sokkal fontosabb vagyontárgya, a ma már határainkon túl is jól ismert személyisége; tehát a 19 év korkülönbség ellenére sem volt nehéz szükséghelyzetben megkérni arra. hogy segítsen. Így került sor arra, hogy amikor 1982-ben sikerült a szüleim sírjára egy – szerintem nagyon szép – régi sírkövet vásárolni a dabasi református egyháztól az akkor felszámolt 19. századi temetőből, ő vitt le engem, a demokratikus ellenzékben Saci becenévre hallgató Szilágyi Sándort, és a szerszámokat – ásót, kapát, lapátot, csákányt, gurtnit – Dabasra, hogy kiszedjük a sírkövet, és egy többször kipróbált, megbízható tehertaxis fiatalember segítségével elvigyük Budaörsre a kőszobrász-restaurátorhoz. A tehertaxi azért kellett, mert az általam kb 350 kilósnak becsült sírkövet akkor sem lehetett volna a Wartburg tetején elvinni, ha tényleg annyi lett volna; a valóságban azonban kábé a duplája volt; körülásva is alig bírtuk megdönteni. A brigádban minden jel szerint Árpád volt a leggyakorlottabb kubikus, de súlyemelésben egyformán csődöt mondtunk, úgyhogy a helyi lakosokból kellett segítséget toborozni, hogy feltegyük a platóra a követ. Budaörsön, a leemeléshez már szakemberek vártak bennünket.

Amikor a kő elkészült (simára csiszolt hátsó oldalára kerültek szüleim és az 53-ban 8 évesen meghalt idősebb húgom neve s az apám által kért bibliai ige, s most ez lett a sírkő előoldala, az eredeti előoldal szép szövege pedig ma a sír mögé kerülve olvasható), akkor a felállítását a temetőben ugyanazzal a gyanútlan dilettantizmussal végeztük, házilagos kivitelezésben, mint a kiszedését Dabason. Ugyanúgy Göncz Árpád volt a személy-, cement- és szerszámszállító kisiparos a Wartburggal, a betonhoz szükséges sódert és persze a sírkövet is a tehertaxis fiú hozta Budaörsről.

(Noha ez a megemlékezés nem rólam szól, zárójelben itt muszáj megjegyeznem, hogy a csúcsminőségű gyanútlan dilettantizmust nem Árpád, hanem én produkáltam, s erre csak akkor jöttem rá, amikor bementem a temetőirodába valamit megkérdezni, s épp akkor a főnöki szobából kijött egy úr, s látva cementfoltos munkaruhámat, megkérdezte, hogy mit csinálok a temetőben. Mondtam, hogy sírkövet állítunk fel. Kérdezte, hogy megvan-e rá az engedély. Hááát…mondtam,  én ezt nem tudtam, hogy erre engedély kell. Elég nagyot nézett erre, és kérdezte, hogy mekkora ez a sírkő. Mondtam, hogy a földből kilátszó része két méter. Erre még nagyobbat nézett, és mondta, hogy ez esetben meg pláne külön engedély kell, ha a sírkő másfél méternél magasabb szeretne lenni. Én roppant készségesen kérdeztem erre, hogy akkor hogyan is kell megkérni az engedélyt és mit kell benyújtani, és akkor vagy ő kérdezte meg, hogy melyik sír az vagy kinek a sírja, vagy én mutatkoztam be, mint jogos hozzátartozó; na, akkor nézte a legnagyobbat. És aztán mondta, hogy „nagyon sürgősen tessék beadni a kérést, akár még ma, mert ugye tetszik tudni, hogy erre a sírra kiemelt figyelem van fordítva, ugye”. Ekkor én már azt hiszem, szégyenkezve hallgattam, és csak magamban válaszoltam, hogy tulajdonképpen sejtettem, de úgy látszik, nem eléggé).

1983 nyarán abban segített Göncz Árpád, hogy egy jóbarátoktól hosszabb használatra kapott üres, kéthelyiséges fonyódi vityillóba egy lendülettel levihessük négygyerekes családunk négy hétre és a következő nyarakra is szükséges összes cuccát, beleértve egy öreg, de még működő jégszekrényt és egy levitézlett rekamiét is (feleségem és a négy gyerek vonaton jött utánunk). Mint tudjuk, egy Wartburgba minden belefér, ami pedig nem, az rá a tetejére igen. Reggel, a bepakoláskor Árpád felhős tekintettel ingatta a fejét, de amikor készen voltunk, és mentünk, az ószeres-jelleget úgy emlékszem, direkt élvezte.

Elnökségének harmadik vagy negyedik hetében, 1990 augusztus 31-én eljött az akkor újraindított Baár-Madas református gimnázium első évnyitójára, amelyen röviden és nagyon szépen szólt a diákokhoz, mintegy a rendszerváltás pecsétjét is rátéve a vállalkozásunkra.

Azóta még néhányszor találkoztunk az óbudai temetőben, utoljára 2011-ben, apám születésének 100. évében. S amikor pár éve az  Állambiztonsági Levéltárban apám megfigyelésének iratait olvastam, akkor tűnt fel, hogy Kádár belügyesei milyen sokáig tekintették őket elsőszámú iker-közellenségnek a börtön után is; s ez egybehagzott azzal, amit a mérvadó volt rabtársak mindig is hangoztattak. Nekem jó érzés, hogy nemcsak a ma még esetleg élő belügyesek tudatában, hanem a valóságban is egymás közelében nyugszanak.

(Elhangzott 2016. február 9-én, az Örkény István könyvesboltban tartott megemlékezésen.)

Tovább az oldalra

Göncz Árpád (1922 - 2015) a XX. századi magyar demokratikus mozgalmak kiemelkedő szereplője.

Fiatalemberként, frissen végzett jogászként részese a nyilasok elleni fegyveres ellenállásnak, 1945-től a kisgazda pártban kezdi politikai tevékenységét. A párt betiltása után fizikai munkásként dolgozik. Az 1956-os forradalom után a Bibó-per másodrendű vádlottjaként életfogytiglani börtönre ítélik. 1963-ban amnesztiával szabadul. Fordítóként kezd új pályát, az angol-amerikai irodalom egyik legnevesebb fordítójaként válik ismertté. Ezt követően indul saját írói munkássága. A Magyar Írók Szövetségében 1981-től a műfordítói szakosztály elnöke, majd 1989-től 90-ig a szövetség elnöke.

A demokratikus ellenzék tevékenységében kezdetektől részt vesz 1990-ben a szabad választások után a Magyar Köztársaság első elnöke (1990-1995, 1995-2000).

Közvetlen személyisége, rendkívüli nyitottsága, megalkuvás nélküli, kikezdhetetlen erkölcsi tartása, feleségével, Göntér Zsuzsannával közös, mély szociális érzékenysége állnak máig töretlen népszerűsége mögött.