Felkaptuk a fejünket

Szubjektív zárszó

2012. február 13.

Kőszeg Ferenc

Népszabadság

„Ha szolgálni kívánok valakit, azokat kívánom szolgálni, kiknek szolgájuk nincsen: a védteleneket. Akiknek sem a darutollas úri világban, sem az egyenlők közt egyenlőbbek világában nem jutott jó szó” – ezek a mondatok Göncz Árpád egyik legkorábbi parlamenti megszólalásában hangzottak el, 1990. augusztus 3-án, amikor az Országgyűlés a Magyar Köztársaság – tetszenek még emlékezni erre a két szóra: Magyar Köztársaság – elnökévé választotta.

Göncz Árpád volt köztársasági elnök és felesége, Zsuzsa asszony a születésnapi köszöntőn (Fotó:MTI - Cseke Csilla)

Az ember önkéntelenül felkapta a fejét, akár a parlamenti patkóban hallgatta a beszédet, akár a televízió előtt. Mert akkoriban az emberek még megbabonázva nézték a képernyőn a parlamenti közvetítést. „Azokat kívánom szolgálni, kiknek szolgájuk nincsen” – a rosszindulat akár demagógiának, populista közhelynek is hallhatta a szöveget. De nem annak hallottuk, hanem kiállásnak a versenyben lemaradók mellett egy versenytársadalom kezdetén, kiállásnak a legkiszolgáltatottabbak, a leginkább rászorulók mellett. Hitvallásnak, amelyet egy olyan ember élete hitelesített, aki volt katona és ellenálló, átlőtt lábbal bujkáló katonaszökevény, szökött hadifogoly, jogi doktorátussal rendelkező segédmunkás, majdnem halálra ítélt politikai fogoly és éppen csak megtűrt író. Alig hiszem, hogy a katolikus Göncz Árpád, amikor az idézett mondatot leírta, ne gondolt volna a servus servorum Dei kifejezésre. Isten szolgáinak szolgája: ez a pápa egyik címe. Meglehet, a legfontosabb valamennyi címe közül.

Felkaptuk a fejünket. Igen, talán ez a legjellemzőbb közös élmény Göncz Árpád elnöki megnyilvánulásai kapcsán. Volt nekem egy barátom, múlt időben beszélek róla, mert sajnos már nem él, a legközelebbi barátom volt, még a gimnáziumi évekből. Régóta Franciaországban élt, nem volt otthonos a hazai belpolitikában, de amikor időnként hazajött, mindig észrevett valamit, ami nagyon fontosnak bizonyult. Ez a rendszer implózió előtt áll, mondta valamikor a 80-as évek közepén. Implózió, mint amikor egy tévékészülék anyagfáradás következtében, látszólag teljesen váratlanul, beomlik. Amikor az implózió bekövetkezett, egyszerre minden társadalomkutató felfedezte – és hamar lestrapálta – a szót. Néhány évvel később, szilveszter éjszakáján együtt néztük-hallgattuk a televízióban az elnök újévi köszöntőjét. Nem tudom, mit mondott éppen Göncz Árpád, azt sem tudom, 1990-ben történt-e, vagy ’91-ben. Csak arra emlékszem, ahogy a barátom hirtelen felkapta a fejét, fürkésző, átható tekintettel nézett rám, és megkérdezte: Ki ez az ember? Hol volt eddig?

„Ötvenhat annyiféle, ahányan átéltük” – mondta a köztársasági elnök 1990. október 23-án, amikor a magyar Országgyűlés először ünnepelte meg a forradalom évfordulóját. „Akkor azt hittük (...), hogy a forradalmat mi csináltuk. Sokáig tartott, és nehezünkre esett, hogy elfogadjuk a valóságot: nem mi csináltuk, hanem a forradalom csinált bennünket.” „A közös elviselhetetlenség elleni tiltakozás” időlegesen a maga képére formálta a résztvevőit, akiknek múltja, társadalmi helyzete, világszemlélete természetesen különböző volt. „Ötvenhat mindenkié – mondta az elnök –, ha annyiféle volt is, ahány a résztvevője.” Ennek a gondolatnak a jegyében sorolta Göncz Árpád egymás mellé az utca felkelőit és a forradalmat rendszerbírálatukkal előkészítő reformkommunistákat, az egyetemistákat és a gyárakat birtokba vevő munkásokat, a Budapestet élelemmel ellátó parasztokat, a szovjet túlerővel szembeszálló katonákat és a magát haláláig kommunistának valló mártír miniszterelnököt. Pedig akkor már egyre szaporodtak az acsarkodva antikommunista 56-os szervezetek.

A felsorolásból nem maradtak ki „az életüket az utcakövön áldozó kis csövesek sem, akik, ha el nem estek, és föl nem kötötték őket, a börtönben Kossuth-címert tetováltak a szívük fölé, hogy újra és újra megverjék őket”. Erre meg Solt Ottilia kapta föl a fejét, publicisztikájában (Beszélő, 1990. október 27.) egyszerre köszönve meg a kis csövesekről szóló mondatot, és a valóság tiszteletét, amely az egész beszédet áthatotta. De felkapta volna a fejét, ha ott ül velünk a parlamentben, Krassó György is, akinek legkedvesebb irodalmi hőse Gavroche volt, a barikádon elvérző párizsi utcagyerek. Néhány hónappal később Krassó, a megtörhetetlen börtöntárs sírjánál a köztársaság elnöke mondott beszédet.

Alig hiszem, hogy Göncz Árpád valaha is beleegyezett volna, hogy hivatásos beszédíró fogalmazza meg a beszédét – pedig sok helyen kellett beszédet mondania. Az életéről szóló interjúsorozatban azt állította, a műfordítás tette íróvá. Az élményanyagot az íráshoz az élete termelte, de a nyelv használatát műfordítóként tanulta meg. Ha kételkedünk is benne, hogy ez a szerény megfogalmazás a teljes valóságot magában foglalja, azt az állítást megkockáztathatjuk, hogy író voltának meghatározó szerepe volt abban, hogy meg tudta teremteni a köztársasági elnök alakját, amelynek nem volt hagyománya Magyarországon. Nem politikusi, inkább írói érzékenységgel tudott egyensúlyt tartani a beszédeiben, mindenkihez szólni úgy, hogy a hallgatói közben úgy érezték, egy közülünk való szól hozzánk. Csak író lehetett képes arra, hogy egy újévi köszöntőt is úgy fogalmazzon meg, hogy a szilveszterező társaságok ne másik csatornát keressenek riadtan, hanem megdöbbenve és elgondolkozva figyeljenek a képernyőre. „...gyilkos kézre adtak itt zsidót, cigányt, mert zsidónak, cigánynak született. S kikergettek innét németet, mert német, s az otthonából kiűztek délszlávot, mert délszláv – mondta az elnök 1993. december 31-én. – Ezerszám üldöztek munkást, parasztot, urat, arisztokratát...” Valahol valakik minden szóra felhorkanhattak: na, nem, ne tegyünk egyenlőségjelet... De talán ők is megszívlelték a záró mondatot: „Kössünk ma éjjel békét – ki tudja, hátha tartósnak bizonyul?” Ez a hang, ez a körültekintő, valóságtisztelő, kételkedő és bizakodó írói szemléletmód tette, hogy tíz éven át megmaradhatott az ország legnépszerűbb közszereplőjének.

Pedig gonosz, méltatlan támadások érték. A szavaiban volt az ereje, a szót akarták elvenni tőle a politikai ellenfelei. 1992. október 23-án a Kossuth téren beléfojtották a szót a köztársaság elnökébe, akit a forradalom leverése után csak a nemzetközi közbelépés mentett meg a halálbüntetéstől, és aki hat évet töltött az önkényuralom börtönében. A botrányt követő parlamenti vitában az ellenzék úgy vélte, a Göncz-ellenes tüntetést a radikális bőrfejűek kezdeményezték (akik persze nem néhány tucatnyian voltak, hanem több százan, és szervezetten érkeztek vidékről), meg a fekete egyenruhás neonácik (akiknek gyülekezését az állami ünnepség színhelyén a rendőrség békésen tudomásul vette). Az MDF frakcióvezetője, Kónya Imre azonban kijelentette: „Az államfővel szembeni megnyilvánulás nem egy kis csoport, hanem a téren összegyűlt tömeg jelentős részének megnyilvánulása volt.” A frakcióvezető igazat mondott. Csakhogy milyen tömeg gyűlt össze a téren? Többségük az MDF Bem téri nagygyűléséről érkezett, ahol Für Lajos, a párt alelnöke kedves témájáról, „a ránk hasonlító demokráciáról” beszélt, utána Tajty Ferenc, az 1956-os Forradalmi Nemzeti Szövetség képviselője következett, forradalmi igazságtételt követelve. A Margit hídon átvonuló sokaság élén a kormány tagjai meneteltek, ott volt velük Pintér Sándor országos rendőrfőkapitány is meg egy teherautónyi 56-os jelmezbe öltöztetett statiszta, egyenmelegítős határőrök röpcédulákat osztogattak.

A tömeg érzékelhette, forradalmi hevülete a kormány és a fegyveres szervezetek védelme alatt áll. A Corvin közből a kormányközeli 56-os szervezetek rendezvényének közönsége érkezett a Kossuth térre, kifejezetten azzal a szándékkal, hogy kifütyülik az elnököt. Göncz Árpád kezdeményezte az igazságtételi törvény, a Zétényi–Takács-törvény előzetes alkotmánybírósági ellenőrzését, megtagadta a médiaelnökök menesztéséről szóló határozat aláírását: a kormánytöbbség és még inkább a kormánytöbbség szélsőjobboldali belső ellenzéke úgy érezte, minden törekvésének a köztársasági elnök állja útját. A Göncz elleni akció egyúttal válasz volt a Demokratikus Charta szeptember 24-i, százezer embert mozgósító tüntetésére. Az állami ünnepet a Belügyminisztérium sajtóosztálya készítette elő, az ünnepség forgatókönyve programozta a történteket. Göncz Árpád, lelépve az emelvényről, odafordult Boross Péter belügyminiszterhez. „Köszönöm – mondta neki. – Ezt jól megcsináltátok!”

Első elnöki periódusa idején Göncz Árpád legfőbb politikai, sőt mondhatni, személyes ellenfele Antall József volt. Ugyanakkor közismert tény, hogy Göncz Árpádot Antall javasolta köztársasági elnöknek, politikai kapcsolatuk még a Kisgazda Pártban kezdődött a háborút követő években. Ez a politikai múlt az SZDSZ-en belül némelyekben gyanakvást keltett: az SZDSZ Elvi nyilatkozatában az elődök között szerepel Bibó István és Szabó Zoltán, Kéthly Anna és Nagy Imre, kisgazda politikusa azonban egy sem. Göncz jelölése a köztársasági elnöki tisztségre viszont kulcseleme volt az MDF és az SZDSZ pártközi megállapodásának, amely – a négyigenes népszavazás után – az egyik legfontosabb eseménye volt a parlamentáris demokrácia meg- vagy újjászületésének Magyarországon. Kapcsolatukat, egyéniségük különbözőségét Göncz baráti iróniával és öniróniával írta le: „...ha mi ketten együtt szereplünk Antall-lal, akkor minden jóindulat ellenére nem erősítjük, hanem inkább gyöngítjük egymás hatását, sőt ütjük egymást. Én az ő komor hátterén úgy festhetek, mint egy bohóc, ő az én hátteremen, mint egy temetkezési vállalkozó.” Az idők folyamán ez a kapcsolat keserűbb, ádázabb lett. Göncz Árpád megrendült szavai azonban a miniszterelnök halálakor egyszerre fejezték ki a saját és sok-sok ember érzéseit: „Antall József mély hivatástudatból táplálkozó és szinte emberfeletti akaratereje már-már azt a hitet táplálta belénk, hogy nincs az a súlyos betegség, amely képes rajta erőt venni. Tudnunk kell, hogy szilárd felelősségtudatot sugárzó lénye még politikai ellenfeleiben is rokonszenvet és tiszteletet keltett.”

Mindeddig csak az íróból lett elnökről beszéltem, aki hiteles és mindig figyelmet keltő megszólalásai révén maga teremtette meg hivatala méltóságát. De Göncz Árpád politikus volt, vagy politikus is volt, egész életében. És az volt természeten elnökként is: tiszteletben tartva a középerős államfő politikai tevékenységének alkotmányos korlátait, az állam demokratikus működésének védelmében elment a falig, elment addig, ameddig elmehetett, ameddig el kellett mennie. Politikai döntéseinek értékelése szétfeszítené e szubjektív zárszó kereteit. Be kell tehát érnem egy szubjektív megjegyzéssel és egyetlen példával. Göncz Árpád döntéseivel szinte mindig egyetértettem, lett légyen szó a médiaháborúban elfoglalt álláspontjáról vagy a közkegyelemről. Valamennyi döntése közül a legfontosabbnak azt tartom, hogy a taxisblokád idején visszaparancsolta a katonai járműveket, nem engedte, hogy ezek segítségével a karhatalom erővel törje át a torlaszokat. Tudjuk, az Alkotmánybíróság azóta – helyesen – kimondta, a főparancsnoki jogkör nem engedi meg, hogy az elnök ilyen módon beleszóljon a fegyveres erők irányításába. Ez a kormány jogköre. Az ellenben az államfő joga és feladata, hogy a társadalmi békét még kiélezett helyzetben is igyekezzék megóvni. Két nappal a taxisblokád kirobbanása előtt emlékezett az ország a forradalomra, és átkozta el azokat, akik belelőttek a fegyvertelen tömegbe. Ha akkor a taxisblokáddal szemben a kormány erőszakot alkalmaz, senki sem garantálhatta volna, hogy nem maradnak halottak az utcán. Márpedig a kormányoldalon még egyébként józan és mérsékelt politikusok is az öklüket rázták, és azt követelték, szórják a Dunába a taxikat. Kézenfekvő az összehasonlítás a 2006-os zavargásokkal. 2006 őszén az erőszakot nem lehetett elkerülni, hiszen a tüntetők is erőszakot alkalmaztak. De milyen jó lett volna, ha valaki kemény szóval figyelmezteti a rendőrséget: nem alkalmazhat a szükségesnél súlyosabb erőszakot, nem üthet meg földön fekvő, megbilincselt embert. Göncz Árpád nélkül a fiatal demokrácia első évét, meglehet, vérontás szennyezte volna be. Ezt elkerültük. Köszönjük, Elnök úr! szennyezte volna be. Ezt elkerültük. Köszönjük, Elnök úr!

Nem sikerült szubjektív zárszót mondanom. Hadd fejezzem be legalább személyes élménnyel. Nem is a magaméval, a kisebbik lányom emlékezésével. Demszky Gábor a nyolcvanas évek első felében vett egy romos, lakhatatlan parasztházat, és saját erőből, az akkori felesége, Hodosán Róza meg néhány barátja segítségével sikerült a romhalmazt lakhatóvá, sőt lakályossá formálnia. Nyaranta a házigazda, más, hasonszőrű ellenzéki-ellenséges elemekkel együtt, nemegyszer meghívott a házába. Így történt 1990 nyarán is. Itt átadom a szót a lányomnak, Sárinak, akit mindenki csak Surinak szólított: „A szokásos nyári kiruccanásra Demszkyék házába eljött Göncz Árpád is, a Magyar Köztársaság frissen megválasztott elnöke. A budira ki is írták, »itt járt a Köztársasági Elnök«. Ekkor tizenkét éves, sovány, hosszú szőke hajú, babaarcú kislány voltam. »Árpi bácsi« – időközben ennek a kifejezésnek politikai jelentősége lett, akkor azonban teljesen természetes volt –, megsimogatott, puszilgatott, cicavirágnak nevezett, vagyis úgy viselkedett, ahogy egy nagypapa a kisunokájával szokott. Én egyébként, sajnos, nem ismertem egyik nagypapámat sem.” Azóta, hogy már én is nagypapa vagyok, kezdem sejteni, mit jelenthet egy kisgyereknek egy nagypapa. „Árpi bácsi” egy délutánra megadta ezt az élményt Surinak, és ő több mint húsz év múltán is jólesően emlékezett vissza rá. Köszönet érte, Árpád!

* Elhangzott a Göncz Árpád kilencvenedik születésnapja tiszteletére rendezett konferencián. Republikon Intézet, 2012. február 10.

Tovább az oldalra

Göncz Árpád (1922 - 2015) a XX. századi magyar demokratikus mozgalmak kiemelkedő szereplője.

Fiatalemberként, frissen végzett jogászként részese a nyilasok elleni fegyveres ellenállásnak, 1945-től a kisgazda pártban kezdi politikai tevékenységét. A párt betiltása után fizikai munkásként dolgozik. Az 1956-os forradalom után a Bibó-per másodrendű vádlottjaként életfogytiglani börtönre ítélik. 1963-ban amnesztiával szabadul. Fordítóként kezd új pályát, az angol-amerikai irodalom egyik legnevesebb fordítójaként válik ismertté. Ezt követően indul saját írói munkássága. A Magyar Írók Szövetségében 1981-től a műfordítói szakosztály elnöke, majd 1989-től 90-ig a szövetség elnöke.

A demokratikus ellenzék tevékenységében kezdetektől részt vesz 1990-ben a szabad választások után a Magyar Köztársaság első elnöke (1990-1995, 1995-2000).

Közvetlen személyisége, rendkívüli nyitottsága, megalkuvás nélküli, kikezdhetetlen erkölcsi tartása, feleségével, Göntér Zsuzsannával közös, mély szociális érzékenysége állnak máig töretlen népszerűsége mögött.