Esterházy Péter
A szabadság nehéz mámora

Ó, mennyire

Most, e percben legszívesebben költő volnék, rímes költő, és akkor rögvest írnék is új rímeket ez alkalomra, vagy még inkább, még szívesebben egy régi versemet ajánlanám az ünnepeltnek; egy jó, jónak tartott versemet, fontosat, de nem a legfontosabbat (ha volna ilyen), egy rövid, jelentős verset, melyet – azért-azért – szeretnék.

Egyetlen rímes (rímszerűn) szöveggel rendelkezem, a Daisy-vel; melynek szereplői közül az államelnökhöz a Kurfürst (basszus) figurája áll a legközelebb, ha.

Ő mondja:

A szeretet veszélyes,

Édes.

Légy jámbor.

Kormányzáshoz ez jobb.

Egy jámbor és differenciálatlan (rímes) gesztust szeretnék tenni – tiszteletem jeléül. A tiszteletem annak a férfinak szól, aki presztízst tudott adni a politikának, aki úgy tudott tekintélyes lenni, hogy nem volt tekintélyelvű. Országom polgáraként köszönettel tartozom ezért, mert hierarchia híján a káosz felé tart minden. Nem áll érdekemben semmi nyikhajnak tartani minden politikust, kizárólag a semmi nyikhajokat.

De itt már (próza!) keveredem bele, amibe nem akarnék, nem akarnék most elemezni (amúgy se ünnepi műfaj), vagy arról szólni, hogy miközben fontos volna valamiféle hierarchia megteremtése (értékrend stb.), legalább ilyen fontos épp ebben a túlságosan tekintélytisztelő országban az ez ellen való küzdés is (semmi hatalmat senkinek!)… Ám ez (a szeretet) legyen az én problémám.

Ó, mennyire meg fogok öregedni, mondja elrévedve, bár rímtelenül a Kurtfürst.

Eltelt tíz év, Göncz Árpád szépen megöregedett, s most kicsit magunkra hagy minket.