Emlékezés Göncz Árpádra

Elhangzott az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet „Legyen köztársaság!” című rendezvényén 2015. október 25-én

Závada Pál

Tisztelt Közönség!

Azért gyűltünk ma össze, hogy „Legyen köztársaság!” Voltak már ilyen célú találkozásaink és lesznek is még, amelyeket áthat és megmozgat ez a fölszólító mondat, mely nem csupán egy jámbor óhajt fejez ki, hiszen ez valójában társas viszonyaink, állampolgári méltóságunk záloga, elengedhetetlen követelménye volna. Momentán azonban – s ki lenne vajon a megmondhatója, hogy ennek a dermesztő „pillanatnak” mekkora az idő-kiterjedése? – a köztársaság eszméjétől és gyakorlatától, vagyis a lényegétől való megfosztottság korát éljük.

E tűrhetetlenül hosszú pillanaton belül most, az október 6-i gyásznap óta pedig fájdalmas napok és hetek nyíltak meg előttünk, amikor nemcsak egy olyan embernek az elvesztését szenvedjük el, akit a legtöbben szeretünk és becsülünk, hanem ez a veszteség fölébreszti bennünk a vágyakozást azok után a köztársasági állapotok után is, amelyek szertefoszlottak.

Meghalt Göncz Árpád, oda a köztársaság! Tudjuk persze, hogy valójában ez egy folyamat – hasonlóan az ő fokozatos kivonulásához, akiről éppen megemlékezünk –, bizonyos értelemben mégis most történt meg az, hogy rá kellett döbbennünk: bevégeztetett.

Bevégeztetett úgy, hogy tovatűnt az a kor, amely megszülhette a köztársaságnak és első elnökének a tényleg egymáshoz-illő, valódi egymásra-találását – amelyre később aztán (többféleképpen, és ezt most ne részletezzük) nem volt példa. Távozásával végképp világossá vált tehát, hogy az ő hajdani elnökösködése nyomában mostanra mi maradt nekünk.

És bevégeztetett úgy, hogy többé nincs, aki a maga szelídségében is megrázó figyelmeztetésként állna előttünk, hogy soha ne feledjük, mi mindent hagytunk odaveszni. S többé nincs, aki mindeddig a puszta létével is képes volt talán némi meghőkölésre inteni azt, akiben alkatilag úrhodik el a hatalmi mohóság. 

Azokban az eltűnt időkben, eredeti szabadságfelhalmozásunk korában – sok egyéb ígéretes körülmény mellett – magától értődőnek tekintettük, hogy nemcsak alkalmatlan, hanem alkalmas jelöltjei is akadhatnak az államfői posztnak (boldog idők, gondoljunk csak bele most, amikor ez szinte semelyik posztról, beleértve az ellenzéki posztokat, nem mondható el!), sőt, bízvást remélhettük, hogy a legalkalmasabb kerül majd az új közjogi méltóságba (melynek méltóságos-úri rangját ő persze mélyen megvetette).

Miért is számított ő egy ilyen telitalálatnak? Egyrészt azért, mert ebben a mi gyalázatos hagyományokban bővelkedő közelmúltunkban olyan ritka ember volt ő, akinek rezsimeket átívelően is sikerült megőriznie a tisztességét, a jövőbe vetett hitét, ám nemcsak a sajátmagáét, hanem az övéiét is. A nemzete becsületét is átvitte a túlsó partra, kevesedmagával – a háború alatt a fasiszta diktatúrával fordult szembe, ’56-ban pedig a kommunista pártállami önkénnyel, utóbbit súlyos börtönnel szenvedte meg. Utána pedig nem állt be a sorba, nem zupált be, demokrata maradt, és ellenzéki lett.

Író volt és műfordító, kulturált ember megbízható erkölcsi iránytűvel s végtelen nagylelkűséggel, szerénységgel és kedvességgel – érdekes, hogy ezt még azok is megérezték, akik csak magas funkciójában és csupán a média közvetítésével ismerhették meg.

De életútján, elköteleződésén és értékrendjén túl is volt valami, ami alkalmassá tette őt elnöki feladatára. Ami különös szerencse – hiszen előzőleg nem készülhetett ő erre tudatosan –, hogy megvoltak benne a köztársasági elnöki munkakör betöltéséhez szükséges szakmai képességek és szubjektív erények, ráadásul pedig volt egy magától értődő emberi hitele. Hogy róla minden további nélkül el tudtuk hinni – gondolom, nemcsak én voltam így ezzel, hogy sem őelőtte, sem őutána nem hittem ilyesmit senkiről –, hogy hát igen, ő az, aki mi mindent tudhat a maga személyében és szerepében megtestesíteni és egyesíteni.

És ezt most azért is mondom, mert épp ezzel függ össze egy súlyos félreértés a köztársasági elnöki feladatnak azon követelményét illetően, miszerint képviselnie kell a nemzet egységét és őrködnie kell az államszervezet demokratikus működése felett. E téveszme szerint úgy lehetséges nemzeti egységet nem-megosztó elnöknek lenni, ha az illető folyamatosan bólogat (különösen a kormányzat felé), ha jóváhagyásaival, szentesítéseivel, a közönséges meg a szimbolikus politizálás minden eszközével az éppen aktuális kormányzást támogatja – ha támogatja még akkor is, amikor a kormány éppen fölrúgja a demokratikus működés számos intézményét és szabályát. Holott ilyenkor az elnök megszegi az esküjét, amennyiben ezt tétlenül nézi. Ne felejtsük el, hogy az efféle szándékosan félreértett elnökösködésnek csak a karikatúra-figurája tűnt el a plágium-botrány következtében. A lényege azonban épp az aktuálisan regnáló elnök üzemmódjában teljesedik ki, amikor is egy pártállami vezér által mozgatott bábfigura kínos alakítást nyújt a köztársaság nélküli köztársasági elnök szerepében.

Ha Göncz Árpád elnökségére gondolunk, az legelőször is ezt a félreértést oszlatja el: Ő ugyanis a nemzet egységét úgy fejezte ki, hogy nemcsak a hatalmi súlynak, hanem az ellensúlynak is tulajdonított jelentőséget, s képviselte annak csorbíthatatlan jogait, nemcsak a kormányra és a gázpedálra függesztette a tekintetét, hanem a kuplungra, a sebességváltóra és kivált a fékre is. Tudom, hogy vannak, akik ezért (esetleg másért is) megosztó személyiségként tartják őt számon, én mégis úgy vélem, hogy épp ezen a módon fejeződhet ki a maga igazi, mély értelmében a nemzet voltaképpeni egysége, s a jövőben is ez lenne a valódi, az európai normák szerinti köztársasági-elnökösködés, csak így volna lehetséges, hogy az elnök „mindenki elnöke” legyen.

Amikor Göncz Árpád vállalkozott rá, hogy a demokratikus hatalomgyakorlás-hatalommegosztás működési zavarait észlelve beavatkozzon (csak példaképpen: amit ő a rádió és a tévé tényleges közszolgálatisága védelmében tett, azt tanítani kéne ma, amikor nálunk ennek már a fogalma is kiveszett), akkor ő ezzel a kötelességét teljesítette, az esküjéhez volt hű. Ezzel azonban politikailag maga ellen fordította polgártársainknak sajnos egyre növekvő részét – azóta keserűen kell beismernünk, hogy ezen már nincs is mit csodálkozni. Személyében azonban – elbűvölő egyéniségének, közvetlen viselkedésének, szubjektív varázsának köszönhetően – sokkal többen elfogadták elnöküknek még azok közül is, akik e szóban forgó nézeteit nem osztották. Avagy: elfogadták volna, „ha – úgymond – nem politizálna, csak reprezentálna”.

Hadd említsek vele kapcsolatban még egy adalékot: Göncz Árpád ’89-ben egyike volt a Holmi folyóirat megalapítóinak, sőt aktív szerkesztői feladatot is tervezett magának. S noha egyébirányú elfoglaltsága miatt ez a vállalása meghiúsult, egy-egy fölolvasóestünkre, beszélgetésünkre szívesen eljött, sőt, novellapályázatunk egyik díjátadójaként ’91-ben kiült az asztalhoz. A nevét pedig nem hagyta kivenni a szerkesztőbizottsági névsorból, ott van az a Holmi legelső számától a legutolsóig mindegyikben, 25 éven át.

A halála óta eltelt hetekben sok szépet és jót fölidéztek róla már a megemlékezők, s az elismerő, tisztelő szavak hallatán és milliók néma együttérzésének, szeretetének láttán az embernek eszébe jut: Milyen érdekes, hogy soha senki nem akarta úgy idealizálni Göncz Árpádot, hogy őt bármilyen értelemben is a székéhez-ragasztandónak, nem-lecserélendőnek remélte volna. Vagyis mennyire jó és rendjénvaló az, hogy anélkül lehetett és lehet őt tisztelni, sőt szeretni, hogy körülötte a hatalmi kultusz legcsekélyebb kósza köde kicsapódni és gomolyogni kezdjen.

Talán nem csoda ezek után, ha úgy gondolom, az ő egész élete és műve példa lehetne a mi vágyott jövőnkre nézve is. Hogy mégiscsak visszaszerezzük szabadságunkat, a jogainkat és a becsületünket.

Meghalt Göncz Árpád, de mi ne hagyjuk, hogy odavesszen a köztársaság!

Tovább az oldalra

Göncz Árpád (1922 - 2015) a XX. századi magyar demokratikus mozgalmak kiemelkedő szereplője.

Fiatalemberként, frissen végzett jogászként részese a nyilasok elleni fegyveres ellenállásnak, 1945-től a kisgazda pártban kezdi politikai tevékenységét. A párt betiltása után fizikai munkásként dolgozik. Az 1956-os forradalom után a Bibó-per másodrendű vádlottjaként életfogytiglani börtönre ítélik. 1963-ban amnesztiával szabadul. Fordítóként kezd új pályát, az angol-amerikai irodalom egyik legnevesebb fordítójaként válik ismertté. Ezt követően indul saját írói munkássága. A Magyar Írók Szövetségében 1981-től a műfordítói szakosztály elnöke, majd 1989-től 90-ig a szövetség elnöke.

A demokratikus ellenzék tevékenységében kezdetektől részt vesz 1990-ben a szabad választások után a Magyar Köztársaság első elnöke (1990-1995, 1995-2000).

Közvetlen személyisége, rendkívüli nyitottsága, megalkuvás nélküli, kikezdhetetlen erkölcsi tartása, feleségével, Göntér Zsuzsannával közös, mély szociális érzékenysége állnak máig töretlen népszerűsége mögött.