Ember és szerep

Négy eddigi köztársasági elnökünkből már egy kis tipológiát lehet csinálni. Ott volt a korrekt-színtelen, a föladatot kiválóan ellátó Mádl, a szimbolikus szerepkört a lehetőség határáig tágító arisztokratikus tudós Sólyom, valamint ott van az utolsó. S volt Göncz.

Göncz Árpádról – különösen első elnöki mandátumának idejében – nem lehet kevesebbet (és többet) állítani, mint hogy pontosan olyan elnök volt, amilyenre a köztársaságnak szüksége volt.

A III. köztársaság megalapítása nem okozott nagyobb, országos megrázkódtatást. Ezt akkor szerencsének gondoltuk, ma föltűnnek hátulütői: a politikai szabadság nem vált össznemzeti élménnyé. A perspektívát, a lehetőséget, a kalandot szinte egyedül az elnök személye testesítette meg. A börtönviselt, ellenzéki múltú, makulátlan tisztességű idős műfordító, aki az ország legfőbb méltósága lesz.

Ember és szerep kereste egymást. Göncz maga sem győzött csodálkozni. Komolyan vette jelképi és ellenőrző megbízatását (a nemzet egysége, az állam alkotmányos és demokratikus működése), de nem merevedett bele. Nem görcsölt. S az emberarcú politikus oly gyakran érzett őszintétlensége sem kezdte ki.

Göncz Árpádot – és Zsuzsát – közelebbről 1984-ben ismertem és szerettem meg, amikor a Soros Alapítvány jóvoltából véletlenül egy időben tölthettünk munkával néhány hónapot a New York University-n. De kapcsolatunk nem maradt szoros elnöksége idejére. Csak néhányszor találkoztunk: egy szegedi Bibó-konferencián, az Evangéliumi Testvérközösség békásmegyeri templomának felavatásán. Ott és máshol – valahányszor beszélni hallottam – szavainak odaillő volta ragadott meg. Személyes szavak voltak, személyre szólók. Ez is valamiképp a rendszerváltás pillanatát örökítette meg. Már nem az üres népköztársasági szónoklat a szocializmus útján, amelynek minden fordulatát előre ismertük, s bizonyosan tudhattuk, hogy elmondója épp annyira hisz benne, mint mi, s még nem a hatalomtechnikai patikamérlegelés beszédírók által formába öntött végterméke.