Búcsú elnökünktől

2015. október 10.

Kis János

Népszabadság

Meghalt október 6-án Göncz Árpád, Árpi bácsi. Egy korszak száll vele sírba, a harmadik köztársaságé, melynek ő adott arcot. Noha abból a húsz évből csak tízen át volt ő a köztársasági elnök, noha ebből a tíz évből is csak az első négyben játszott mértékadó szerepet, mégis benne testesült meg az, amiért a köztársaságot gyengéivel és mulasztásaival együtt is szeretni lehetett.

Magyarországon a vezető állami tisztségek betöltőit közjogi méltóságokként emlegetik, a köztársasági elnököt az ország első közjogi méltóságaként. Göncz Árpádhoz minden titulus illett, csak ez nem. Mélyről jövő meggyőződése volt, hogy a méltóság nem az előkelők kiváltsága, hanem az emberi létezés minősége. Nem megkülönböztet, hanem egyenlővé tesz. Demokratikus politikai közösségben nincs közjogi méltóság, csak egyenlő emberi méltóság van. Az alkotmány szerint,melyre fölesküdött, „a köztársasági elnök kifejezi a nemzet egységét”.

Göncz Árpád
Kovács Bence / Népszabadság/archív

A nemzet egysége az ő felfogásában azt jelentette, hogy a magyar állam számára minden polgára egyenlően fontos. A roma ugyanúgy,mint a nem roma. A munkapiacról kiszorult ember ugyanúgy, mint a sikeres vállalkozó. A nem hívő ugyanúgy, mint a hívő. A zsidó ugyanúgy, mint a keresztény. A politikai közösség minden magyar honpolgárt – származásától, társadalmi helyzetétől, hitétől, világnézetétől, személyes életfelfogásától függetlenül – egyenrangú tagjának ismer el.

Felelősséget vállal azokért, akik az ország emelkedése során a margóra sodródnak vagy megrekednek hátrányos helyzetükben. Az emberek közti egyenlőség Göncz Árpád számára nem csupán erkölcsi és politikai eszme volt, hanem mindenekelőtt személyes habitus. Író volt és műfordító, a szellem embere. Államfőként már a helyzeténél fogva is tekintély övezte. Személyisége azonban sem hivatali, sem más tekintélyt nem követelt magának. Valami megfoghatatlan és ugyanakkor magától értetődő egyszerűség és kedvesség sugárzott belőle.

Akik beszélhettek vele, vagy csak láthatták őt, ráérezhettek mély egalitarizmusára, ha nem is ismerték ezt a szót. Egy volt azok közül, akiket köztársasági elnökként képviselt. A rendszerváltás váratlanul emelte a magasba, de mégsem véletlenszerűen. 1989 történelmi pillanata olyan köztársaság lehetőségét villantotta fel, amely egyszerre int búcsút a kommunista párttitkárok világának és a darutollas úri világnak. Melyben a törvényhozókat a törvényeknek alávetett polgárok összessége választja és váltja le, az állam pedig tiszteletben tartja és védi mindenki emberi jogait.

Mely boszorkányüldözés nélkül, derűsen válik meg a múltjától. Göncz Árpádot egész életútja arra predesztinálta, hogy a személyével hitelesítse ezt az ígéretet. Fiatalemberként fegyveres antifasiszta-csoport tagja volt. Szerepet vállalt az ’56-os forradalomban és a forradalom leverését követő békés ellenállási mozgalomban, amiért 1958-ban – a Bibó-per másodrendű vádlottjaként – életfogytiglani börtönre ítélték.

Azokban az évtizedekben, amikor a magyar értelmiség derékhada megkötötte a maga alkuját a rezsimmel, ő csendesen félrehúzódott, de 1979-ben már ott volt a Bibó-emlékkönyv szerkesztőbizottságában. Senki nem volt nála alkalmasabb rá, hogy a köztársaság ethoszát a személyében jelenítse meg. Göncz Árpád volt az egyedüli a harmadik köztársaság elnökei közül, akit – az alkotmány szellemével összhangban – a két politikai oldal közti megegyezés alapján választottak meg.

A megegyezés az alkotmány konszolidálására kötött MDF–SZDSZ-paktum része volt. Az MDF a szabad demokrata Göncz Árpádot jelölte köztársasági elnöknek, az SZDSZ hozzájárult ahhoz, hogy a folyó kormányzásra tartozó ügyeket kivonják a kétharmados törvények köréből. A paktumot annak idején sokan pocskondiázták. Visszatekintve nosztalgiával kell gondolnunk rá. Megkötése azon kivételes pillanatok közé tartozott, amikor a szemben álló politikai erők össze tudtak fogni az alkotmányos berendezkedés megszilárdítása érdekében.

Az összefogás sajnos nem épült szilárd alapzatra. Mire a paktum teljesedésbe ment, szelleme el is párolgott. Utolsó darabját, a közmédia pártatlansága fölött őrködő kuratóriumról szóló törvényt az MDF meg sem szavazta. Elindult a hatalmi térfoglalás és a kultúrharc. Az aknák rendre a köztársasági elnök közelében csapódtak be. Két nagy alkotmányos vita robbant ki közte és a miniszterelnök között. Az egyikre a taxisblokád adott alkalmat, a másikra a médiaháború.

A blokád idején Göncz a hadsereg főparancsnokaként utasította a katonákat, hogy maradjanak laktanyáikban. Azokban a napokban mindkét politikai oldal nagyokat hibázott. A köztársasági elnök azonban bölcsen járt el. A közhatalmi erőszak iszonyatos árnyékot vetett volna a még csak születőben lévő demokráciára. A válságból ugyanakkor volt békés kiút. Más kérdés, hogy volt-e az elnöknek hatásköre a hadsereg utasítására. Göncz úgy értelmezte főparancsnoki szerepét, hogy volt. Antall úgy értelmezte, hogy nem volt, és az Alkotmánybírósághoz fordult.

A médiaháború akkor érte el Gönczöt, amikor Antall komisszárokat akart delegálni a konszenzussal kinevezett rádió- és tévéelnök mellé. Göncz visszadobta a felterjesztést. Antall szerint ehhez nem volt joga, és újfent az Alkotmánybírósághoz fordult. Az AB az első kérdésben maradéktalanul, a másodikban döntően a kormányfő álláspontját tette magáévá. Az első kérdésben véleményem szerint helyesen, a másodikban vitatható módon.

Göncz a bírói határozattal egyik esetben sem értett egyet, azonban mindkét esetben meghajolt előtte. A főparancsnoki címnek tulajdonított utasítási jogkörről lemondott. Sokáig módot talált rá, hogy az AB döntését nem sértve hárítsa el a médiaalelnökök kinevezését, a médiaelnököket pedig nem mentette fel. E közjogi háborúskodásban két dolog tűnik fel. Az egyik az államfő elleni támadások kíméletlen durvasága. A másik, hogy mégsem a nyers erő döntött. Mindenki elfogadta az Alkotmánybíróság jogát a kötelező erejű végső szó kimondására. A konfrontáció nem vetette szét az alkotmányos berendezkedést.

Ez némi reményt adott rá, hogy a két politikai oldal a közös alkotmány fennhatósága alatt idővel összetanul. Kialakítják a kormányhatalomért versengő pártok közti lojális viszony szokásszabályait. Rutinná válik, hogy a választási harc tétje nem a totális győzelem vagy a totális megsemmisülés. A nyertes nem visz mindent, a vesztes célja nem a kormányzás megbénítása.

Ha ez megvalósul, Göncz Árpád az lehetett volna, aki igazából lenni szeretett volna: a kiegyenlítő, a békességszerző. Nem így történt, és ez olyan történelmi feladat elé állította őt, melyet a legkevésbé sem kívánt magának. Esendő lény volt, mint mi valamennyien, ki-ki a maga módján. Akkor érezte jól magát, ha összhangban volt a környezetével; rosszul tűrte a konfrontációt. Lelkiismerete azonban nem engedte, hogy a hajlamait kövesse. Így vált töretlenül magas népszerűségével együtt is megosztó személyiséggé.

Reménységgé, erkölcsi támasszá mindenki számára, aki azt kívánta, hogy Magyarország normális liberális demokráciává legyen. És gyűlölet tárgyává azok számára, akik nem bocsátották meg neki, hogy a taxisblokád idején megakadályozta a hadsereg bevetését, hogy útjába állt a média einstandolásának, s hogy az AB-hez küldte a Zétényi–Takács-féle bosszútörvényt. 1992. október 23-án a Kossuth téren országos botrányt okozva kifütyülték.

A halottat nem fütyülik ki. Állami díszpompával eltemetik. Üres frázisokkal tisztelegnek az emléke előtt. Kitörlik a hivatalos emlékezetből azt, amivel egy volt, a harmadik köztársaságot. Sokan érzik úgy, hogy nemcsak a köztársaság száll vele sírba, hanem a köztársasági eszme, a szabad és egyenlő polgárok politikai közösségét megszervező liberális demokrácia eszméje is. Ha így volna, akkor egy szeretni való, ám naiv embert gyászolnánk Göncz Árpádban. A saját elveszett naivitásunkat siratnánk el. Én erre nem látok okot.

A köztársaság elbukott. De nem bukott meg. Hibáival és botlásaival együtt is a legszebb korszaka volt az elmúlt száz év magyar történelmének. S ami nagyság volt benne, az ebben a szerény, barátságos, tisztességes emberben öltött alakot, akitől most búcsút veszünk. Nyugodjék békében.

Tovább az oldalra

Göncz Árpád (1922 - 2015) a XX. századi magyar demokratikus mozgalmak kiemelkedő szereplője.

Fiatalemberként, frissen végzett jogászként részese a nyilasok elleni fegyveres ellenállásnak, 1945-től a kisgazda pártban kezdi politikai tevékenységét. A párt betiltása után fizikai munkásként dolgozik. Az 1956-os forradalom után a Bibó-per másodrendű vádlottjaként életfogytiglani börtönre ítélik. 1963-ban amnesztiával szabadul. Fordítóként kezd új pályát, az angol-amerikai irodalom egyik legnevesebb fordítójaként válik ismertté. Ezt követően indul saját írói munkássága. A Magyar Írók Szövetségében 1981-től a műfordítói szakosztály elnöke, majd 1989-től 90-ig a szövetség elnöke.

A demokratikus ellenzék tevékenységében kezdetektől részt vesz 1990-ben a szabad választások után a Magyar Köztársaság első elnöke (1990-1995, 1995-2000).

Közvetlen személyisége, rendkívüli nyitottsága, megalkuvás nélküli, kikezdhetetlen erkölcsi tartása, feleségével, Göntér Zsuzsannával közös, mély szociális érzékenysége állnak máig töretlen népszerűsége mögött.