Beszélgetés Göncz Árpádnéval

2003. április 28

Ferenczy Ágnes

Magyar Rádió

Megtehette volna, hogy semmit sem csinál, csak élvezi köztársasági elnök férjének népszerűségét. Azt is megtehette volna, hogy látványosan, a média érdeklődését jobban fölkeltő munka után néz. Nem így történt. A feladat ismét megtalálta őt. Igazi sikertörténet a Kézenfogva Alapítvány élén végzett tevékenysége, amivel beírta nevét a magyar gyógypedagógia újkori történetébe. Arról beszélgettünk, hogy a feladat mikor találta meg először Göncz Árpádné, született Göntér Mária Zsuzsannát.

Göncz Árpádné - Nem tudom, én valahogy természetesen belenőttem ebbe, hogy aki körülöttünk van és segítségre szorul, annak segíteni kell. A magyar szociálismunkás - képzés 1942-ben indult, amikor én érettségiztem, az akkori Közgazdasági Egyetemnek a szociálpolitikai tanszéke szervezte. Nyilvánvaló volt, hogy akkor én oda azonnal beiratkoztam és azonnal elkezdtem tanulni. Borzasztó érdekes képzés volt, mert a világon mindent tanultunk, a mezőgazdaságtól elkezdve a néprajzon át a pszichológiáig és a szociológiáig, statisztikáig, szóval tényleg sokmindent. Ez egy három évesre tervezett tanfolyamféle képzés volt, kísérleti jelleggel. Jött a háború, úgyhogy nekünk két és fél év után kiadták a diplomát és aztán mondták, hogy köszönjük.

De én közben dolgoztam is. Volt a főváros X. kerületében Kőbányán, kint a téglagyárak között egy fővárosi szociális telep, ami úgy indult, hogy szintén önkéntesen elkezdte egy csodálatos egyéniségű tanárnő a barátaival, kollégáival. Amikor én kapcsolatba kerültem velük, akkor már fővárosi intézmény volt, egy pár fizetett és nagyon sok önkéntes munkatárssal. Én még gimnazista koromban egy pár barátnőmmel elkezdtem ott kint segíteni, dolgozni. Hát akkor valami hihetetlen nyomor volt. Javarészt Lengyelországból áttelepített, képzetlen, magyarul alig tudó téglagyári segédmunkások voltak, ilyen-olyan lakásokban éltek, hogy egy szoba, másik szoba, kettő között a közös konyha és a sok apró gyerek. Főleg családgondozást végeztünk, meg a fiataloknak csoportokat, programokat, kirándulásokat, satöbbi. Amikor végeztem, ide is kerültem a főváros által kinevezett szociális gondozónak. Később a vezetőnk, ez a bizonyos csodálatos ember, Föld Ilus, aki önkéntesen elkezdte az egészet, kapott egy ösztöndíjat Dániába hogy tanulmányozza az ottani szociális munkát. Nem jött haza, hanem kiment Amerikába, a szociális telepet fölszámolták, jött a szocializmus satöbbi.

A fővárosnak akkor már elég jól kiépült a szociális szervezete, amit nem is egészen szórtak szét rögtön, hanem a nyakunkra tettek fiatal kádereket, akik jöttek a munkapad elől, meg a szovjet képzésből. Ők nem tudták, hogy ez mi. Úgyhogy azonnal szétszórták az egész társaságot és 1952-ben a szociális hálózat teljesen megszűnt. Nahát, az Árpád is sok mindent csinált addig, de akkor már éppen a talajjavításban dolgozott, és a mezőgazdasági egyetem hallgatója volt levelezőként. Akkor már harmadik gyerekemet vártam, így otthon maradtam a gyerekekkel és éltünk az ő fizetéséből.

Ferenczy Ágnes - Azért már egy kicsit sejtetted, hogy neked milyen renitens férjed van.

G. Á-né - Először is akkor is nagyon erős volt a szociális érzéke, azóta is az, meg hát a politika is érdekelte. Akkor már Kisgazdapárt - tagként és az ellenállási mozgalomba harcolván, mert úgy amúgy ugye behívták katonának egyetem után, és akkor ő átállt, meg bújdosott, megsebesült, de végül is túlélte. A mi generációnk már fiatal korában nagyon meg lett tépázva, de mi megúsztuk. Hát nézd, nemcsak mi, hát minden család úgy élt abban az időben, hogy ha a mindennapi betevő falatja megvolt, akkor nem volt panasza. A szüleim időközben - mert úgy nézett ki, hogy kitelepítették volna őket, de különben is ki voltunk bombázva - úgyhogy ők kitelepültek Pestről Gödre, egy pirinkó vacak kis házba. Ami azóta is gyermekeim és unokáim kedvenc helye, mert ott töltötték gyermekkoruk összes szép napjait, azóta is oda járkálunk ki.

Annyit foglalkoztunk a külvilággal amennyire a külvilág behatolt hozzánk. Apám negyvenkilenc éves volt, miniszteri főtisztviselőként, amikor kikerült az utcára, és akkor egészen természetes volt neki, hogy elment kertészeti segédmunkásnak, meg hát mindenfélét vállalt. De én nem hallottam panaszt ezzel kapcsolatban. Előzőleg ő végigcsinált egy Felvidékről való kitelepülést fiatal korában, természetes volt, hogy amit az élet hoz, azt meg kell oldani, megélhetésről gondoskodni kellett. Anyám is elment dolgozni, akkor életében először, negyvenéves korában, a család az család, összetartozik, segíti egymást, és főleg amit a környezet és a körülmények produkálnak, az a feladat.

Hát én otthon voltam, hát ki se moccantam hazulról a négy gyerekkel. Az Árpád akkor mondom a talajjavításban dolgozott, tehát hétközben vidéken volt, csak hétvégén voltunk igaziból együtt. Majd elkezdődtek 1955 táján az ellenállásról való gondolkozás, meg beszélgetés, meg összejövetelek, meg baráti diskurzusok, ami megint a gyerekek számára teljesen természetes volt. Szóval tényleg minden magyarázat nélkül, ők belenőttek a történelem valóságába is, meg az élet igazi értékeibe is. Hát mikor az Árpádot elvitték, akkor Kinga negyedik osztályos volt, az Ani meg egyéves. Az egyébként megint egész másfajta idő volt számomra, mert az volt a börtöncsaládtagok szolidaritásának az egészen csodálatos ideje. Mondjuk nem mindenkinek volt négy gyereke, úgyhogy minket minden oldalról támogattak, segítettek, szóval soha nem voltunk egyedül. A nagyszülők is természetesen, akik teljesen azonosultak azzal, hogy ha Árpád úgy határozott, hogy ő börtönbe megy, akkor nyilván ez a jó, és akkor nekik az a dolguk hogy nekem segítsenek.

Árpádot csak 1957 májusában vitték el, egy éjszaka megjelentek, éjfélkor. Azt egyébként nagyon csúnyán csinálták, mert az úgy festett, hogy én még fenn voltam, a gyerekek aludtak. A Dani a legkisebb az Árpád ágyában, mert nehezen aludt el, és akkor állati csöngetés, kérdem, hogy ki az, azt mondja, hogy házfelügyelő, kinyitottam az ajtót, a házfelügyelő megállt és a kettőnk között a hat ávós berohant a szobába. Árpád is már aludt, úgyhogy őt álmából ébresztették föl, és tessék öltözni, megyünk. Na, mondjuk, nem volt meglepve, dehát azért ez így álomból ébredve nem egyszerű. Rövid percek alatt hárman vele elvonultak, a másik három ott maradt házkutatni. Dani kivételével, aki nem a többi gyerekkel egy szobában aludt és fölsírt és fölébredt, ő mindvégig a házfelügyelő ülében volt, mert engem rángattak ide - oda - amoda. Érdekes módon később mikor már pszichiáter volt, akkor rájött, hogy ez az élmény benne maradt, tudat alatt, hogy itt valami nagy baj volt, és azt élte át, hogy se apja - se anyja.

A másik két szobából leszórták az összes könyvet, meg kitúrták az íróasztalt, meg le kellett menni velük a pincébe, hogy ott mi van. Úgyhogy az úgy hajnalig eltartott, amíg ott hagyták nekem a földúlt lakást. Másnap kiderült, hogy ugyanakkor vitték el a Bibó Pistát, meg a Regéczi Lacit. És ekkor léptek üzembe az én drága nagyanyáim, illetve édesanyám meg anyósom, egyik elvitte az egyik két gyereket, a másik a másik két gyereket, és akkor én elkezdtem rohangászni, hogy az Árpád hol van. Napokon keresztül szaladgáltam, amíg kiderült, hogy az Árpád a Fő utcán van. Na nem úgy, hogy megmondták, hanem az összes egyéb hely ki volt zárva. Hát ez volt a katonapolitikának a nyomozó részlege. Május volt. Aztán én nagyjából kinn voltam Gödön az összes gyerekkel, illetve berohangásztam, amit éppen intézni kellett, meg bedolgozást vállaltam egy szövetkezetbe. Úgyhogy gomblukakat varrtam férfiingekre. Anyám is segített, nagyanyám is, nagynéném is segített.

F. Á. - Hivatalosan mennyi idő után értesítettek?

G. Á.-né - Semennyi idő után. Egyébként 14 hónapig volt az Árpád vizsgálati fogságban, amikor is se találkozás, se levél, se semmi. Szóval akkor el van vágva az ember. Azonban egyszercsak fölhívott telefonon egy őrnagy a katonapolitikáról, hogy menjek be hozzá beszélgetni. Telefonunk se volt, a telefon a szomszédba érkezett. Akkor én bementem és  megismertem az őrnagyot. Akkor világossá vált, hogy ő Árpád ügyének előadója, meg ő az, aki faggatja. Hogy hogyan, azt csak később tudtam meg mikor már Árpád kijött. Aztán olyan két-három hónaponként mindig behívott a szöveg szerint azért, hogy az Árpádot tájékoztassa arról, hogy mi hogy vagyunk, egyébként meg azért, hogy tőlem esetleg valamit netán még megtud.

F. Á. - Mikor tudtad meg, hogy életfogytiglanra ítélték?

G. Á.-né - Azt se lehetett tudni, hogy mi minden a vád ellene. A per maga az 1958-ban volt, igen. Egyszer csak jelentkezett nálam egy nagyon jó nevű ügyvéd azzal, hogy őt jelölték ki hogy Árpád védője legyen, mert hogy közeledik a tárgyalás. Azt se tudtam, hogy tárgyalás lesz, illetve van. Azt mondta az ügyvéd, hogy adjak neki egy tábla csokoládét, mert ő valószínűleg találkozni fog Árpáddal. Azt hiszem, hogy volt összesen egy ügyvédi beszélőjük és aztán jött a tárgyalás. Nem tudom a mai napig se hogy a csokoládét odaadta-e? De mindenesetre ezen kívül velem semmit nem közölt.

Kaptam egy rendkívüli beszélő engedélyt a gyűjtőfogházba. Ebből kiderült, hogy akkor ő már el van ítélve, mert nem a vizsgálati helyszínen, hanem a gyűjtőfogházban van. Akkor kimentem a gyűjtőfogházba  - nehéz ám erről beszélni - és bevezették az Árpádot. Egy nagy szoba középen egy széles asztal volt, hozták őt, és kérdem a fegyőrt, hogy mennyi ideig beszélgethetünk. Ránézett a fegyőr az Árpádra, hogy - magának életfogyja van? Mondta Árpád hogy igen, így tudtam meg. Ekkor tudtam meg. Dehát ugye ott állva kellett maradni, és tíz percig beszélgetni kellett, másfél évi távollét után, úgyhogy beszélgettünk. Akkor speciel a Bazilikába ültem be, mert valahogy odáig hozott a busz és akkor beültem, és akkor ott kizokogtam magam, hát ez ki kellett, hogy jöjjön az emberből. Később kértem egy hivatalos papírt, hogy kaphassak családi pótlékot, mert ugye hogyha az apa akadályozva van, akkor adnak az anyának is családi pótlékot, különben nem. Mondták, hogy vigyek igazolást arról hogy a férjem börtönben van. Kértem egy igazolást, és egy olyen igazolást adtak ki akkor, 1958-ban, hogy nyolc évnél hosszabb időre ítélték. Szóval még akkor se írták le.

F. Á. - Mi ad az embernek tartást, mert ahhoz hogy ezt végig lehessen vinni, ahhoz kitartás kell, elszánás kell, a másik becsülése és az, hogy nem rohanunk el az első nehézségnél.

G. Á.-né – Volt, aki azt mondta, hogy könnyű nekem, mert fel sem merült bennem a válás, mert, hogy mit is kezdenék én négy gyerekkel. Az egész addigi életünk szoros kapocs volt. Már addig is végigcsináltunk egyet és mást, és hát kezdettől fogva a mentalitásunk, az értékrendünk, az élethez való viszonyulásunk az teljesen azonos volt.

F. Á. Ugorjunk 1963-ra. Tudtad, hogy kijön?

G. Á-né - Hát először volt egy amnesztia 1960-ban, amit nagyon vártunk. Akkor kieresztették a volt kommunistákat, meg Déry Tibort, és másokat. A váci börtönben Bibó István és Göncz Árpád éhsésztrájkot szerveztek, úgyhogy akkor kaptunk egy év kedvezménymegvonást. Ez azt jelenti, hogy se beszélő, se csomag, se levél. És elvitték őket Vácról Nosztrára. Egy év után mikor visszahozták őket a gyűjtőből akkor már valamennyivel kevesebb politikai fogoly volt. Akkor kerültek ők a fordító irodára, utána már rendesen dolgoztak, meg az már egy ilyen emberibb légkör volt. A szabályok ugyanazok voltak, a beszélő az úgy zajlott, hogy ott voltunk kétszázan egy teremben, apró gyerekek, feleségek, vártunk órákat. Aztán a kétszáz rabot beengedték egy óriási terembe, egy rács - két rács, a két rács között az őr, őrületes hangzavar. Így lehetett negyedórát beszélgetni.

A következő amnesztia, 1963-ban volt, és akkor, aki legelőször kijött eljött hozzánk. Mindennap vártuk az Árpádot, virággal, ünnepi vacsorával. Április 3-án kijött egyik jóbarátunk, azt mondta, - én voltam az utolsó aki kijöttem, az Árpád maradt. - Akkor kaptunk egy rendkívüli beszélőt, azt mondta Árpád hogy ő kegyelmet nem kér. Mondtam, hogy jó, akkor majd én kérek. Akkor már a barátok, akik ott bent együtt voltak, elkezdtek puhatolózni, hogy mit lehet csinálniÉn meg beadtam egy kegyelmi kérvényt és három hónap késéssel kiengedték az Árpádot.

F. Á.Hogyan alakult az új életetek?

G. Á-né - Mikor Árpád kijött akkor volt Kinga első gimnazista, a Dani meg első elemista.  Én közben dolgoztam egy szövetkezetben, adminisztrátorként, hát elég nehéz idők voltak, mit ne mondjak. Árpádot visszavette a Talajjavító vállalat, mert köteles volt. Nem engedték vidékre menni, csak az igazgató vagy a párttitkár kíséretében mehetett volna. Úgyhogy ült az íróasztalánál és nézte az ablakot, ezt csinálta azt hiszem három hétig, és akkor fölmondott. 

Hát egyébként a börtönből kijötteknek a nagyon nagy része az az Országos Fordító Irodába volt bedolgozó. Szóval kapták a mindenféle műszaki és egyéb szövegeket, és hát abból iszonyú kemény és sok munkával meg lehetett élni. Bibó Pista is így kezdte, mindenki így kezdte. Na most az Árpádnak akkor is voltak már irodalmi nemcsak ambíciói hanem képességei is, és a börtönben az utolsó időben lefordította a Forsyte Saga-ból egy nagyon szép részt, és ezt beadta az Európa Kiadónak. Azt mondták, hogy nagyon jó, és attól kezdve szépirodalmat fordított. Azt tényleg élvezettel csinálta, ő mindig elmondta, hogy ő nem angolul tud, hanem magyarul tud, azért tud jól fordítani.

Akkor jött egy megint nehéz időszak, mert Árpád otthon dolgozott, én meg mindig korán reggel leléptem és délután értem haza, azért ez megint nem volt könnyű. 1967-ig dolgoztam, és akkor otthon maradtam. Tudtam segíteni, amikor már nyersben megvolt a fordítás, akkor legépeltem. Úgyhogy akkor egy pár évig otthon voltam, és kettesben dolgoztunk. És akkor végül fölvettek a Néprajzi Intézetbe négyórás félállásba. Ezért minimális az én nyugdíjam, mert az utolsó öt évet azt félállásban dolgoztam le. Viszont egy ragyogó hely volt, a Néprajzi Intézet. Egyrészt voltak benne régi barátok, mert néprajzot annak idején együtt hallgattunk a néprajzos hallgatókkal, szóval így ismertem sokat közülük. Voltunk mi néprajzi kutatáson is, meg tájkutatáson is már hallgató korunkban. Árpád édesapja megbetegedett, tíz éven keresztül ápoltuk fekvőbetegként.

Aztán kezdtek 1974 után a gyerekeim házasodni. Ugye az ember szülőként mit él át, amíg egy gyerek párt választ. Részben nagyon szép volt, részben nagyon sokat izgultam, meg nagyon sokat imádkoztam. De azért ez a mondás bevállik, hogy az ember nevelői tevékenysége akkor kapja meg a bizonyítványt, hogy a gyerek hogyan választ párt. Majd elkezdtek jönni a következő évben az unokák, és akkor elkezdtem a nagymamáskodást. Hát ez megint tíz év volt, mert a két szélső unokám között ugyanannyi a korkülönbség, mint a gyermekeim között és legkisebb unokám 5 éves volt, mikor Árpád elnök lett. Tehát én akkor nőttem ki az unokavigyázós korból. Közben apósom meghalt, anyósom is meghalt. Az én szüleim nyolc éven keresztül minden ősztől tavaszig nálunk voltak. Akkor viszont őket ápoltam, meg gondoztam. És ez 1992-ben ért véget, szóval már belement az elnökségbe.

F. Á.Göncz Árpád szülei megélték, hogy a fiúkból köztársasági elnök lett? Mert a te szüleid megélték.

G. Á-né - Árpád szülei nem élték meg sajnos. Anyósom még megélte, hogy ismert műfordító volt a fia, sőt akkor már saját művei is jelentek meg. Szóval azért egy kicsit úgy kiegyenlítődtek ott a dolgok. Az én szüleim viszont kilnecven év fölött, illetve kilencven körül voltak, és ezt a változást már nem tudták földolgozni. Annyi változás volt az életükben, az I. világháborútól elkezdve az összes minden. Szóval mikor beszélgettünk róla, akkor abban a pillanatban értették, de másnap már megint rákérdeztek, és megint nem tudták helyre rakni, hogy mi történik az országban.

F. Á. - Azt tudtátok, hogy fölmerül a neve, mint köztársasági elnök?

G. Á-né - Nem, ez még baráti beszélgetesekben sem merült föl, mert hiszen annyira az események lázában égtünk. Óránként változott minden, és jöttek és mentek a hírek, és tényleg nem lehetett tudni, hogy hogyan alakul. Az egész ellenzéki kerekasztal - beszélgetések folyamán folyton feszült várakozásban voltunk.
Amikor beütött a dolog, meghívott bennünket az angol nagykövet egy teára. Azt mondta az angol nagykövet, hogy van egy jó hírem meg egy rossz hírem a maga számára. A jó hírem az, hogy három nap múlva jön a walesi herceg a feleségével Magyarországra. A rossz hírem az, hogy maga lesz a vendéglátó. Egyébként a Diana önéletírásából kiderült, hogy ez egy nagyon komoly élmény volt nekik, ilyet ők még nem láttak.  Egy abban a pillanatban fölszabadult országot.

Mindenesetre azt a fogadást nem fogom elfelejteni, mikor megérkeztek. Délelőtt elkezdték csinálni a ruhámat, hogy délutánra kész legyen, mire kimegyünk a repülőtérre, meg estére a fogadásra. Kimentünk a repülőtérre, megérkezett az ő kis különgépük, Diana leszállt egy gyönyörű nagyszélű kalapban, én a kis szürke kosztümömben, és akkor az az első, hogy játszák a himnuszt. És én elkezdtem bőgni. Amikor a perc nagyszerűsége szorítva hat a keblemre, mire is Diana elővett egy csomag papírzsebkendőt és a kezembe nyomta, szóval aranyos volt. Majd egyfolytában fogtuk egymás kezét. Szóval ők érezték, hogy ez valami egészen rendkívüli.

F. Á. - De hol vagy te? Hol kezdődött Göncz Zsuzsa élete? Nem érezted egy percig sem, hogy nem tudod önmagadat megvalósítani, és nem tudsz karriert építeni?

G. Á-né - Alapvetően mi anyaságra nevelődtünk. Szóval akkor még aránylag kevés nő dolgozott, osztálytársaim nagyrésze egyetemet végzett, és rögtön a háború után elkezdtünk dolgozni. Nagyon át kellett állni mentalitásban is. Én csak akkor léteztem elnökfeleségként, amikor tényleg valamilyen külföldi meg protokális kötelezettség volt, egyébként nem. 1991 őszén volt a japán császár beiktatása és arra mi már hivatalosak voltunk, úgyhogy azt hiszem ez volt a második ilyen protokoláris megjelenésünk, ami megint egy óriási élmény volt. Egyrészt mert Japán, másrészt mert császári avatás volt. Sőt össze volt kötve akkor már egy koreai úttal, úgyhogy akkor kezdtük már a nagy utazásokat. 1992 tavaszán halt meg édesanyám. Akkor néztem én körül, hogy mit is kell most csinálnia egy elnökfeleségnek. Akkoriban hívtak meg egy értelmi fogyatékos nemzeti sportfesztiválra.  Megint iszonyatos sírást csaptam, de mese nem volt, mert odanyomták elém a mikrofont, hogy én most szóljak. Na, szóval akkor elköteleződtem az értelmi fogyatékosokkal. Ez az indításom megvolt, tudtam, hogy milyen egy szülőpár, illetve egy család élete egy olyan helyzetben, amikor értelmi fogyatékos gyereke van.

F. Á. - És megszületett a Kézenfogva Alapítvány. Tudtad, hogy a problémahalmazban mit kell preferálni és merre kell elindulni? Azért ehhez vagy szerencse kell, vagy pedig a jó szociális érzék mellett, nagyon jó helyzetfelismerő képesség.

G. Á-né - Hiszek a gondviselésben. Erre csak ezt tudom mondani. Eljött hozzánk 1992 nyarán a Gyógypedagógiai Főiskoláról Engelmaier Ágnes és Isépy Mari. Nagyon emlékszem rá, hogy arról beszéltünk, hogy nőnek a civil szervezetek, amelyek fogyatékosokkal foglalkoznak. Ők a hivatásosok, akik ezt az egész témát kézben tartják hosszú évtizedek óta, és fogalmuk sincs róla hogy mi a helyzetük, mik a lehetőségek. Nem tudtam én hogy mi az, hogy civil szervezet, nem tudtam. Egy csodálatos jogászt Éliás Sárát kérdeztem meg. Azt tudtam, hogy beállni semmiféle állami munkába nem tudok, de valamit el kell kezdeni. Azzal kezdtük, hogy fölvettük a kapcsolatot a létező és már működő értelmi fogyatékosokkal foglalkozó civil szervezetekkel, és akkor már volt egy kör, és akkor azonnal kiderült, hogy mi mindent kell csinálni.

F. Á.De a mi mindenen belül is a lehető legjobban kezdtétek, a lakóotthonokkal.

G. Á-né - A korai fejlesztést is akkor tájt kezdték el Czeizel Barbaráék. Az iskolarendszer az megvolt és működött, az intézetek megvoltak és működtek, hogy hogyan ez egy egészen más kérdés, de volt megoldás azért. Addig egy családban élt egy fogyatékos és kikerült az iskolából, elvolt tovább a családban úgy ahogy, de megoldották családon belül. A probléma a családokban ott kezdődött, amikor a szülők aggódni kezdtek, hogy ha már nem bírják, akkor mi lesz. Az is a gondviselés jele, hogy épp akkor volt Párizsban egy nemzetközi gyermekvédelmi konferenciája a királynéknak és elnökfeleségeknek. Én kimentem és ott összejöttünk a holland miniszterelnök feleségével, aki a saját királynőjét képviselte. Mindenki elmondott valamit a saját országa helyzetéről és ő volt a másik, aki fogyatékosokról beszélt. Úgyhogy összeakadtunk a konferencia után, és kiderült, hogy neki van egy fogyatékos gyereke és érintett.  Kérdezte, hogy ők mit segíthetnének. Tényleg neki, Rita Koknak köszönhető, hogy akkor megszavazták nekünk kétéves időtartamra a holland kormány támogatását Ez volt a Mátra program, ami a fölszabadult keleteurópai országoknak a szociális létesítményeit támogatta. Jött még az állami holland támogatáson kívül holland civil szervezet is, egy ottani civil szervezetnek a vezetőjét bízták meg azzal, hogy ezt itt nálunk koordinálja. Ez egy csodálatos holland alapítvány volt.

Összegyűjtöttük, hogy melyek azok a szülői, meg civil szervezetek, amelyek szeretnének lakóotthont. Azt hiszem tizenkilenc ilyen jelentkező volt, és mindegyiknek kellett saját részt is vállalnia. A hollandok komoly szakmai követelményeket állítottak elénk, aztán akkor elkezdődtek a jogi és egyéb tárgyalások. Kemény munka volt, tényleg kemény munka volt, mert teljesen kezdők voltunk.

F. Á. - Sikerült az államot is, tehát a kormányt is megnyerni, hiszen a lakóotthoni program, ha jól emlékszem, három lábon állt.

G. Á-né - Az egyik volt a holland támogatás, a másik a Soros Alapítvány, a harmadik pedig az akkori Népjóléti Minisztérium, amelyik a mi példánk alapján meghozta a vonatkozó rendelkezéseket.

F. Á. - Na de most se hagytad abba! Egy héten egyszer bejársz tevőlegesen a Kézenfogva irodájába, ott mindenféle emberrel meg ügyekkel foglalkozol, gondolom még itthon is. Most egy nem zárójelet, hanem egy hatalmas felkiáltójeleket akarok tenni. Mert abban, hogy nálunk elfogadták az értelmi fogyatékosokat, és hogy egyáltalán tényleg elkezdtek kormányzati, állami szinten, meg az újságok is a fogyatékkal élőkkekel foglalkozni, abban neked múlhatatlan érdemed van.

G. Á-né - Igazán nem függött össze a köztársasági elnökné létemmel, de az óriási segítséget adott hozzá az nem vitás, egyrészt a külföldi támogatások, meg azért az itthoni támogatások is. Tulajdonképpen azért nem hagyhatom még most se abba, mert azért most is vannak a munkának ilyen területei, ami tényleg összefügg az én személyemmel. Például az anyagiak előteremtése, mert ugye most már hazai forrásokra vagyunk utalva, meg az egész kérdésnek a nyilvánossá tétele. A tíz év alatt szépen kialakultak a munkakörök az alapítványban. Nagyon jó és lelkes fiatal munkatársaim vannak, mindegyiknek megvan a maga szakterülete. Mert hiszen mindvégig olyan területeken dolgoztuk, ahol hiány volt, és ahol szükség volt a munkánkra. Szükség van az e fajta anyagi segítéségre, ami tulajdonképpen minimális, de nincs sehol másutt.

Szóval nincs más olyan testület, ahova egy nagyon nehéz helyzetbe került és fogyatékost nevelő család fordulhat. Ugyanígy, tudjuk segíteni folyamatosan azokat a kicsi civil szervezeteket, amelyek elakadnak és át kell őket segíteni valami nehéz anyagi helyzeten. Szóval csupa olyat csinálunk, amit más nem csinál. Amikor elindult a lakóotthon program, volt építkezés, volt kialakulása az egész lakóotthoni mentalitásnak, módszereknek. Azóta is képezik az ott dolgozó segítőket, mert erre képzett ember nem volt. Aztán kialakultak a segítőképzésen belül azok a területek, ami teljesen fekete folt volt, ilyen például az önálló életvitel, a foglalkoztatás, szóval nincs ennek vége.

F. Á.  - És akkor most így elmondhatod, hogy ez az utolsó tíz év arról szólt, a szociális munka terén, amit te szerettél volna, és hogy ebben jól érzed magad?

G. Á-né - Így van, hál Istennek, és tényleg ebbe nekem semmi részem, hanem így jöttek az események. Ezt a munkát évtizedeken keresztül nem lehetett csinálni, mert mást kellett csinálni nagyon, és mindennap. Most viszont ez adott egy olyan tartalmat az életemnek, amit azért a reprezentatív kötelezettségek mellett is lehetett folytatni. Most pont annyit kell csinálni, amennyi még a nyolcvanéves erőmből futja.

A Magyar Rádióban elhangzott Névjegy című műsor szerkesztett változata.

Tovább az oldalra

Göncz Árpád (1922 - 2015) a XX. századi magyar demokratikus mozgalmak kiemelkedő szereplője.

Fiatalemberként, frissen végzett jogászként részese a nyilasok elleni fegyveres ellenállásnak, 1945-től a kisgazda pártban kezdi politikai tevékenységét. A párt betiltása után fizikai munkásként dolgozik. Az 1956-os forradalom után a Bibó-per másodrendű vádlottjaként életfogytiglani börtönre ítélik. 1963-ban amnesztiával szabadul. Fordítóként kezd új pályát, az angol-amerikai irodalom egyik legnevesebb fordítójaként válik ismertté. Ezt követően indul saját írói munkássága. A Magyar Írók Szövetségében 1981-től a műfordítói szakosztály elnöke, majd 1989-től 90-ig a szövetség elnöke.

A demokratikus ellenzék tevékenységében kezdetektől részt vesz 1990-ben a szabad választások után a Magyar Köztársaság első elnöke (1990-1995, 1995-2000).

Közvetlen személyisége, rendkívüli nyitottsága, megalkuvás nélküli, kikezdhetetlen erkölcsi tartása, feleségével, Göntér Zsuzsannával közös, mély szociális érzékenysége állnak máig töretlen népszerűsége mögött.