Az ember és a szó

Ami él, az munkál. Kommunikál az élő sejt a szomszéd sejtekkel, a környezete és a körülmények parancsára villámgyors vegyi mikrofolyamatok útján. A sejtszövet megmaradása és fejlődése érdekében. Kommunikál a virág a szirma színével, hogy magához csalja a méheket, a fajfenntartása érdekében. Kommunikál a méh, a táncával, hogy útbaigazítsa a többi méhet a mézforráshoz, a raj létfenntartása érdekében.

         Kommunikál az ember szavakkal, a létfenntartása, az emberi faj fenntartása érdekében. Lehet, hogy az ember a teremtés koronája. Lehet, hogy nem. Élőlény sokkalta több van, mint pusztán az ember, s az embert nemcsak a tagolt beszéd képessége különbözteti meg az élővilág többi fajtájától, hanem az is, hogy az egyetlen fajta, amely kész elpusztítani a maga fajtájabélit, amely kiszakadt a természet rendjéből, saját környezetet alkotott, épített magának s elérte, hogy jószerint csak aktív tagja az élelemláncnak.

         Az embert emberré feltehetőleg a tagolt beszéd képessége tette. S ugyanez volt, ami kiemelte a természet egészéből. Ha akarom, az ember fajfejlődését akár a kommunikációképesség fejlődéstörténeteként is felfoghatom. A tagolt beszéd képessége ajándékozta meg a múlt tudatával és a jövőképalkotás képességével. Volt idő, amikor az emberi emlékezet adta szájról szájra a múlt képét. Mind az ideig, amíg az írás, a rögzített emlékezet át nem vette a személyhez kötött emlékezet szerepét. Az írás, a személytelen, ami elvezetett a könyvig, a könyvtárig, a kollektív emlékezet tárházáig. Évszázadokig éltünk a könyvtár, az emberiség közkincsét képező emlékezetraktár kincseiből, amíg el nem jutottunk az informatikáig s az informatika révén össze nem szűkült körülöttünk a világ. Ma már a világ egyetlen óriási könyvtár, az Internet segítségével bármikor lehívhatjuk a világ minden ismeretét, az elektronika naprakész ismeretekkel halmoz el a világ minden történéséről. Az emberi agy befogadóképessége - elméletileg - korlátlan, de vajmi kevéssé tesz képessé a befogadott irdatlan ismeretanyag hasznosítására.

         Mindezt az ismeretanyagot egyetlen eszköz teszi közhasznúvá, a szó, az emberi szó létezésén. Az emberi szó pedig amilyen fontos, olyan csalóka. Az emberiség közkincsét képező "generáliák" kivételével nincs szó, ami más-más nyelvben ne jelentene mást és mást, de a jelentéstartalma mindnek még egy nyelven belül is szinte meghatározhatatlan. Aligha kétséges, hogy az "asztal" szó jelentését még a gyermek is képes meghatározni, de ez a meghatározás nem tartalmazza az asztal képi megjelenítését. Az "asztal" szó, ha fogalmiságától megfosztjuk, gazdagodik is, szegényedik is. Gazdagodik, mert magába foglal márvány asztalt, ebédlőasztalt, tárgyalóasztalt, de szegényedik is, mert éppen az "asztal" entitását nem jelzi. Vajon ki volna, aki szavakkal képes leírni a folyóba lógó fűzfaág keltette hullámok bonyolult rajzolatát, egymásra hatását, s hadd mondjam, érzéki szépségét? A szó legfeljebb utal rá, képet nem ád róla. Jóllehet a szó a kommunikáció alapeszköze, csak olyasmit képes kommunikálni, aminek tartalmi és képi elemeit az olvasó, vagy aki a szót hallja, ismeri és a képzeletében is tudja megjeleníteni. Az emberi szó tehát a legfontosabb kifejezőeszközünk, de ugyanakkor a legillékonyabb is. És ezen - a szón - alapszik a világról alkotott ismeretünk. Vagy annak legalább is a fogalmi rekonstrukciója.

         A szó tehát jellegénél fogva még akkor is illékony, ha megörökítették, s ily módon legalább anyagszerűen időtálló és fogható. De mennyivel illékonyabb akkor, ha ember és ember között hangzik el, és egy ismeretlen tudaton áthatolva alakul képpé, tudatelemmé. S ennek révén hatalommá is, hiszen hatalom minden, ami tudatformáló, ami tettet is generálhat, s ha tettet generál, mind a kimondója, mind a hallgatója sorsára befolyással lehet.

         A szó tehát egyszerre életveszélyes és életet adó. Egyszerre köt össze mással, választ el tőle, tehet erőssé és erőtlenné.

         Az emberi szó a legsajátosabb emberi alkotás, s éppen mert emberi, emberellenessé is válhat. S talán éppen attól emberi, hogy a fajtánkra jellemző módon még a szándékunk ellenére is átalakulhat emberellenessé.

         Annál is inkább, mert korunkban a szavak iszonyatos inflációjának vagyunk tanúi. A szavak sűrűjében élünk, és épp a szavak elvadult rengetege szűkíti össze az életterünket. Összeszűkíti, amikor épp tágítani törekszik. Az emberi személyiség, az ember reakcióképessége nem azonos az agyában rejlő sejtek befogadóképességével. Nemcsak információt, hanem lélegzetvételnyi időt s teret kíván, karnyújtásnyi távolságot, hogy az információt feldolgozni is képes legyen. A pompeji strázsát elborította a vulkánkitörés hamuja. Korunk szenvedő tanúját elborítja a szókitörés hamuja.

         A szavak rengetegében tehát elérkezett számunkra a szavak ritkításának, nevelgetésének, formálásának, nemesítésének  ideje. Érdemes immár elgondolkodnunk, hogy mi az, ami az emberi szót valóban emberivé teszi. Az "emberi" szó tudati és tegyük hozzá, az emberre jellemző módon és érzelmi értelmében is.

         Talán az a nagyon nehezen meghatározható értelmű jelző, hogy hiteles. Ennek pedig több összetevője van. Mindenekelőtt az, hogy a célja a közlés és nem a mögötte lévő tudattartalom elhomályosítása. Az, hogy célzott és valakitől valaki felé tart, még akkor is, ha nem talál pontosan célba. Ha a szöveg környezete olyan, hogy az a szó értelmét nem semmisíti meg, s ha a szándéka, még ha netán morálisan gonosz is, világosan felismerhető. S ha a kép, amit generál, megfelel annak a képnek, ami létrehozta.

         Én a hitelességnek még egy feltételét említeném: azt, hogy a szó csöndbe burklódzik, nem olvad bele a háttérzajba, hanem világosan tagolt, s amennyire az emberi beszéd jellege egyáltalán megengedi, egyértelmű.

         Persze: a hazug szó is emberi. De hiteltelen.

         Mind ez ideig nem szóltam Bábel átkáról, arról, hogy nemcsak a szónak, de a szót alkotó szemléletnek is számlálatlan forrása van, arról, hogy nyelv és nyelv is különbözik egymástól, hogy nyelvről nyelvre ugyanaz a szó is mást-mást jelenthet. Az emberi szó tehát a másság megjelenítője - áthidalója? -, hiszen nemcsak minden nép és nyelv, hanem minden ember és ember is más és más.

         Vajon elképzelhető-e ilyen körülmények között hitelesség? Azzá teszi-e a szót ilyen körülmények között a "háttérzaj" hiánya? Eljuthat-e a szóban foglalt üzenet a másik emberhez, mikor a bizonytalanságok tengerén kell áthajóznia, amíg a másik emberhez megérkezik.

         Jogos-e ilyen körülmények között az az angol közmondás, hogy "The words are mightier then the swords?" Hiszen a kardot acélból kovácsolják,  a szó pedig - enyhén szólva - légnemű.

         Azt hiszem, jogos. Hiszen karddal csak embert lehet lekaszabolni, a szóval az igazságot meg lehet ölni, vagy - jó értelemben - megvédeni. És az igazsággal együtt mindazt: akit vagy amit az igazság erővel tölt el, vagy éppen erőtlenné tesz. Ha az igazságot, ezt az illékony fogalmat, amelyet meghatározni szinte senki nem tud, de mégis mindenki tudja, hogy mi az, létezőnek tekintem.

         De legyünk őszinték: korunk szórengetegében nagyon nehéz fellelni olyan szót, amely a karddal vetekedően acélos volna.

         Hiszen manapság a szavaknak inkább a tömegük, mintsem az élük az erejük. Ellepnek, elnémítanak, agyonnyomnak, érzéketlenné és vakká tesznek. Hírértékük van - vagy nincs? - és nem hitelük. Meggyőzni kívánnak, talán épp az értéktelen értékéről vagy a nyilvánvalóan igaztalan igazáról. Hát nem a szavak erejével kerekedett-e felül az igazságon Hitler és Sztálin? S változtatta hőstetté a gyilkosságot? A szavak tömege oltja ki manapság a döbbenetünket, azzal, hogy napi hír szintjére szállítja le ezrek halálát, menekülését, igazol öngyilkos és esztelen háborúkat és mészárlásokat, tünteti fel természetesnek az emberiség ellen elkövetett legtermészetellenesebb bűnöket is.

         Hogy a "Gutenberg-galaxis" cyber space-é - globális információtömeggé - dagadt. Hogy a szó mindenütt utolér, nyomon követ, letaglóz. Hogy a szó, miközben megsűrűsödött, a világot is magával zsugorította. Hogy a szavak közelében, a szavak hitelében már nem leljük meg önmagunkat, de azt hisszük, abban az illúzióban élünk, hogy a szavak urai mi vagyunk, s a szavakat nekünk sikerült engedelmes eszközünkké tenni, s nem mi váltunk a hamis szavak eszközévé.

         Ma ebben a teremben több tanulmány is elhangzik a szavak hatalmáról. Engedjék meg hát, hogy ennek ellenére, szabadságharcra hívjam Önöket, önmagunk, a szavaink védelmére. Annak a lélegzetvételnyi térnek a védelmére, amelyben még meg tudjuk formálni az ott és akkor éppen hiteles szót, s amely megtalálja a legsűrűbb glédában álló álságos szavak közt is a másik embert, akinek szántuk.

         Talán tudjuk, ki az a másik ember, talán nem. De úgy érzem, ha írók vagyunk, ha újságírók, ha politikusok: ha tömeghez szólunk, vagy a szót éppen értegetni kezdő gyermekünkhöz, egyaránt erre kell törekednünk. Arra, hogy a szavunkkal - azzal a hiteles egyetlen szóval - megcélozzuk azt az ismert vagy ismeretlen másikat, aki visszaigazolja a szavunk hitelét, egyértelmű igazságtartalmát. Lehet, hogy jószóval, lehet, hogy gonosztettel, mert épp azért kell ölnie, mert szíven találta az a szó.

         Úgy érzem, ezt a veszélyt vállalni kell. A szó, az emberség védelmében és igazolásául.

         Többé-kevésbé ennyi volna, amennyit itt ma én elmondanék. Röviden és erőtlenül, mert nem vagyok holtbiztos benne, hogy a szó valóban erősebb, mint a kard. De lévén író és politikus, minden kételyem hátterében ott él az a tétova hit, hogy van hiteles szavam, jogom van élni vele, sőt köteles vagyok élni vele. Ha kimondtam, a szó elrepül, s ki tudja, hol áll meg. Lehet, hogy utolér, mint a bumeráng, lehet, hogy célba talál, mint a nyílvessző. Lehet, hogy igazolja az igazamat, lehet, hogy nem. De kimondani mindenképpen köteles vagyok.

         Azt, amit hitelesnek tartok és kész vagyok az életemmel is hitelesíteni.

         Ha nem sikerül, lelkem rajta.

Elhangzott: az Európai Tudományos és Művészeti Akadémia őszi ülésén Frankfurtban, 1995. november 4-én

Tovább az oldalra

Göncz Árpád (1922 - 2015) a XX. századi magyar demokratikus mozgalmak kiemelkedő szereplője.

Fiatalemberként, frissen végzett jogászként részese a nyilasok elleni fegyveres ellenállásnak, 1945-től a kisgazda pártban kezdi politikai tevékenységét. A párt betiltása után fizikai munkásként dolgozik. Az 1956-os forradalom után a Bibó-per másodrendű vádlottjaként életfogytiglani börtönre ítélik. 1963-ban amnesztiával szabadul. Fordítóként kezd új pályát, az angol-amerikai irodalom egyik legnevesebb fordítójaként válik ismertté. Ezt követően indul saját írói munkássága. A Magyar Írók Szövetségében 1981-től a műfordítói szakosztály elnöke, majd 1989-től 90-ig a szövetség elnöke.

A demokratikus ellenzék tevékenységében kezdetektől részt vesz 1990-ben a szabad választások után a Magyar Köztársaság első elnöke (1990-1995, 1995-2000).

Közvetlen személyisége, rendkívüli nyitottsága, megalkuvás nélküli, kikezdhetetlen erkölcsi tartása, feleségével, Göntér Zsuzsannával közös, mély szociális érzékenysége állnak máig töretlen népszerűsége mögött.