Az államfő-lét kalandjának ideje

Mindig a hatalom alatt éltem. Szemben vele, és kiszolgáltatottan. Szemben a fasizmussal, szemben a kommunizmussal. A látószög "alatti" volt, bár erkölcsileg "fölötti", hiszen nem kértem, tehát nem is kaptam a hatalomtól semmit. Legföljebb a szegénység valóságát és a kötél lehetőségét, amikor szelíd lázadásom már alattvalói "lázadásnak" minősített. Én hiába tudtam, hogy polgárnak kell lennem és demokratának. Vagyis nem félnem - a bibói szöveg szerint. És tudtam, hiába írta Voltaire, hogy bocsássuk meg kölcsönösen az ostobaságainkat. Voltaire jobbára az alattvalók olvasmánya volt Európa keleti felén. És az ostobaságnak is van egy olyan szintje, amit megbocsátani már nem lehet. Sem másoknak, sem önmagunknak.

         Aztán eljött számomra az államfő-lét kalandjának ideje. A történelmi esély - nem csupán a magam számára -, hogy polgárok lehessünk és demokraták, építhessük fel a szabadság kis építőköveiből a Nagy Szabadságot, amiről annyit álmodoztunk. Azon meg talán meg sem lepődtem, hogy íróként jutottam hatalolomközelbe. Az író szerepe Magyarországon és Kelet-Közép-Európában évszázadok óta más, mint nyugaton. A "hivatásos politikus" a mi társadalmi körülményeink között és viszonylag csökevényes intézményrendszerünkben ki sem formálódhatott igazán. Az író - ember- és társadalomismeret birtokában - volt kénytelen megfogalmazni a társadalom politikai igényeit, magára vállalni a botcsinálta politikus szerepét.

         Viszonylag könnyű volt kicövekelnem államfői elképzeléseim határait is. A harmincas évek második felének parasztradikalizmusán, a földbirtokreform szükségének szorításán és a népi kultúra igézetében nőttem fel, Bibó István pedig sokat adott hozzá, hogy rendezzem magamban azokat az elemeket, melyek politikai gondolkodásomat mindmáig meghatározzák. Mintaértékű volt számomra nyájas radikalizmusa, átélt magyarsága, európai liberalizmusa, citoyen-voltából eredő, magától értetődő bátorsága, az a pontosság, ahogyan kérdezett és az a türelmes, elemző logika, amivel a kérdéseket megválaszolta. Erkölcsi és politikai késztetést éreztem, hogy "plebejus" államfő legyek, aki a magyar politikai élet színpadára képes visszahozni a mosolyt - mert anélkül nemcsak politizálni, hanem élni sem lehet -, aki minden döntésénél mindkét fél, kormány és ellenzék szempontjait figyelembe veszi, akinek nemcsak tiszte, de kötelessége is az egyensúly őrzése, a mérséklet, a politikai jómodor meghatározása. Íróként pedig már akkor tudtam - sejtettem? -, hogy a hatalom óriási élménycsomag. Az író Göncz Árpád tehát megpróbálhatja - sőt, köteles rá -, hogy összehúzott szemű figyelemmel szemlélje az őt körülvevő világot, abban a hitben, hogy mint élete addigi cikcakkjai során ezután is lesz mit helyére raknia önmagában, amit egyszer talán meg is írhat. Ha a kora még megengedi. Hiszen a "hatalom" szakadatlan szembesülés tulajdon eszméinkkel és eszményeinkkel, az emberi valósággal, a történelem beidegződéseivel.

         Az író ma is éberen figyeli a köztársasági elnököt, azaz önmagát és keresi - olykor szinte tapogatva - a határokat, ameddig ember maradhat. Nehogy az "ember" világából áttévedjen a monomániás "hatalom" birodalmába. A környezetemet is figyelem. Amelyben dolgozom. Az embereket, akik körülvesznek. Akikkel közösen kell megoldanunk a ránk mért feladatokat. Akik önmagukban éppen úgy öntörvényű személyiségek, mint jómagam. Akiknek épp úgy megvannak a céljaik, eszméik, törekvéseik, mint énnekem. És akiknek kötelességem a kedvükre tennem, hogy jó szívvel és jókedvvel tudjuk közösen véghezvinni, amit a kor, az idő ránk szabott.

         Életem nagy kalandja ez a szakadatlan próba. Sok mindent helyrerak, amit éveim során magamra szedtem. Eszmét, tudást és élményt, emberismeretet és azt a viszonyítási rendszert, amiben emberi kapcsolataimat és szerzett tulajdonságaimat egyaránt elhelyezhetem.

         Már vannak a hatalommal kapcsolatos közvetlen élményeim.

         És megdöbbent a viselkedési formák ereje.

         Mintha Hobbes Leviatánja kelne életre és erősödne körülöttem, miközben mind jobban halványul Locke igaza. Mintha a hatalmukat tíz körömmel védő emberekben a hatalom gyarapításának és kiterjesztésének démona munkálkodnék, mert féltik azt a keveset vagy sokat - a mértéket ki tudná megszabni hitelesen?! -, amit a nép, a társadalom bizakodva ruházott rájuk. Holott a közös érdekek és a közjó alapján létrejövő megegyezésnek kellene irányítania a hatalmat birtoklók - kormányzók és ellenzékiek - cselekedeteit. Amint arról még ellenzékként közösen álmodoztunk. A kisebbség, a másság iránti türelem erkölcsi törvénye szerint, ami nem egyszerűen megtűrtséget jelent, hanem ötvöződést. Mert álságos az a demokrácia, amelyikben az uralkodó - vélt vagy valós - többség nevében fogalmaznak parancsokat és kívánják végrehajtani azokat. Olykor nemcsak a valóságos kisebbség, hanem a valóságos többség ellenére is. És nemcsak ellenére, hanem ellenében.

         A korábbi üldözött, a korábban víz alá nyomott vajon miért hullik szét emberileg épp most, amikor a hatalom közelébe jutott, amikor mély lélegzetet vehetett? Vagy miért képtelen belátni, hogy a rámért feladatok meghaladják erejét, képességeit, s a közjót épp azzal szolgálja, ha lemond hatalmáról? Vagy közegyezséget keresve legalább megosztja mással?

         Vajon olyan mélyen gyökerezik bennünk a hatalom torz modellje, hogy akaratlanul is a régi példákat utánozzuk?

         Fura párhuzamok. 1945-ben és utána a párttitkár úgy viselkedett, mintha szolgabíró volna. 1989-ben és utána - korábban ép személyiségű és makulátlan múltú emberek - a párttitkár magatartását kezdik utánozni. Még az életrajzi sémákban is. Csak amíg korábban a szocialista eszmék miatti üldözöttség volt az érdem, az új életrajzok szerint egyre szaporodnak a "bolsevista diktatúra" észrevétlen kisemmizettjei, üldözöttei, a kereszténységüket láthatatlan katakombákban dédelgetők.

         S ez még csak nem is köpönyegforgatás. Ősibb annál. Talán szükségszerűbb is. Haszonelvűbb. Hiszen köpönyeget forgatni az tud, akinek köpönyege volt.

         Most azonban sokasodnak köröttünk a parafaemberek, a mindig a hullám taraján táncolók, akik ha véletlenül a partra sodródnának, a következő hullám visszaszívná őket.

         Velük nem számoltunk.

         Vagy nem eléggé.

         Sajnos, az eszmék felezési ideje hosszabb, mint számítottuk. Hittük - mert szerettük volna hinni -, hogy az úri kevélység, a kirekesztheték, a vakbuzgó nemzeti érzés, a "faji" felsőbbrendűség hamis tudata, az üldöztetéses téveszméből táplálkozó küldetéstudat a múlté. Mi pedig már egy olyan új világban szolgáljuk a közjót, amelyből kivesztek a szőnyeg alá söpört téveszmék. És most, hogy egy kicsit felemeltük a szőnyeget, felszállnak, mint huzatban a por. Még nem fojtanak, idővel leülepszenek. Európára tárt ablakunkat emiatt sem kívánjuk újra becsukni. De végig kell gondolnunk újra régi és új gondolatainkat. Hogy kirostáljuk közülük, ami érvényét vesztette, vagy haszontalan.

         A valóság Európája nem vágyaink Európája, és az eszmék felezési ideje - úgy látszik - nemcsak nálunk hosszú, hanem Rostockban és Párizsban is. Végig kell gondolnunk, hogy nálunk - Európa keletibb felén - általában totális társadalmi rendszerek virultak, a civil társadalom - a polgár-lét - intézményei nem ereszthettek mély gyökereket. Végig kell gondolnunk, hogy a szabadságmámort követő idők során - az 1989-et követő években - nemcsak a szabadság és a demokrácia csírái hajtottak ki, hanem egy újabb tekintélyelvűségé is. És nem csak vagy nem elsősorban Magyarországon. Végig kell gondolnunk, hogy a gazdaság átmeneti leépülésén, a legkülönbözőbb társadalmi rétegek alásüllyedésén csak határon belüli és határon átnyúló összefogással lehetne változtatni, mert határon innen és határon túl régi és új dühök állanak készen régi-új párthadseregek szervezésére, épp a polgár-lét ellen.

         Demokrácia.

         Az államfőség kalandjának ez az egyik kulcsszava. Már politikai rendszerek sokasága vallotta alapszavául, látta el jelzők sokaságával a polgáritól a népin át a szocialistáig - vagy, mint Marcuse, a szabadságnélküliségig -, miközben a fejek mélyén, esetleg a tudatunk alattiban ott keringett Rousseau sommázata: "Igazi demokrácia soha nem létezett, és nem is fog létezni soha".

         Az ember olykor elbizonytalanodik. Hite ellenére. Aztán, mintha imamalmot forgatna, mint a tibeti szerzetesek, ismételgeti önmagában: nálunk demokratikus átalakulás zajlik, nálunk demokratikus átalakulás zajlik. Majd töprengve: azt csak az Isten tudná megmondani, hogy meddig tart ez az átalakulás. Nyugaton más előzmények és más körülmények között bontakozott ki, zajlott le e folyamat. Keleten viszont egyik ország sem jár előttünk demokráciájának kibontakoztatásában. Még a csehek zsenge demokráciáját is felperzselte a második világháború, s még inkább az azt követő csaknem fél évszázad. Nekik talán még ellőbbről kell kezdeniük, mint minekünk. De mindebből nem az elsőbbség a lényeg, hanem az, hogy nincs mihez, nincs kihez hasonlítanunk önmagunkat. Nincs kimért pálya. És az időt sem időmérők mérik stopperrel a kezükben, mint a futóversenyeken, hanem a történelem. És a történelem határozza meg a demokratikus átalakulás árát is: azt, hogy azért egy-egy ország keveset, vagy indokolatlanul sokat fizet-e.

         Csupán egy elképzelt hatalomnak lehetnek pontosan körülhatárolt elképzelései a demokráciáról és a demokratikus átalakulás gyakran nagyon is ellentmondásos folyamatáról. Egy ilyen képzelt hatalom - jószándékát és igyekezetét is feltételezve - talán hajlandó volna a demokrácia írott szabályai szerint játszani a társadalommal. De ilyen írott szabályoknak sem vagyunk a birtokában. Csupán sejtéseink vannak, lehetnek róla, hogy a demokrácia több, mint politika és több, mint a politikát alátámasztó társadalmi-gazdasági rend. Hogy az létforma, amely az egyén és a társadalom tudattalan alkuja során formálódik, sajátos köztes állapot, amelyben az egyén nem veszélyeztetheti a társadalom szabadságát és a társadalom sem nyírbálhatja meg az egyénét. Miközben a kritika - az elégedetlenséget is érvényre juttató kritika - joga mindvégig fennmarad. Érvényessége azonban csak újabb alkuk során szentesülhet, melyben nem a mennyiség - a többség vagy a kisebbség - a meghatározó, hanem egy ma még megfogalmazatlan minőség. Ez azonban már az emberiség fejlődésének egy újabb szakaszát tételezi, melyben a valóság demokratikus alku és az új minőségmérce szabályozza mind az egyén, mind a társadalom életét.

         Ezzel azt is beismertem, hogy nem tartom az emberiség fejlődése csúcsának mindazt, amire eddig a világ - beleértve a fejlett ipari társadalmakat is - eljutott. Politikusi tapasztalom megerősíti ebbéli hitemet. Ezért van az, hogy humorérzékem - szeretném hinni - akkor is működik, ha épp azok igyekeznek ellehetetleníteni, akik Saulusként vágtak neki a damaszkuszi útnak, vagy akiket a hatalomhoz vezető út antipálokká változtatott. A politika rugói és a politikai célok állítólag szentesítik az eszközt. Ha jómagam nem vallom és nem vállalom is ezt, tapasztalati tényként kénytelen vagyok elfogadni, hogy ha szentesíteni nem is szentesítik, de sokak szemében igazolják. Szeretném legalább észlelni - érezni - a határt, amelytől kezdve ez a machiavellisztikus pragmatizmus már valóban veszélyezteti a zsenge magyar demokráciát. És ha már észlelem, igyekezzem tenni is ellene. Nem mintha profi vértanú volnék. Sőt. Én valóban a mosolyt szeretném visszalopni a politikai közéletbe. Néha sikerül, néha nem. S kezdetnek ez sem kevés.