A "névtelen" magyar

Meghatottan, s kissé zavartan állok itt: nem vagyok biztos benne, hogy személyemben olyasvalakire esett megtisztelő választásuk, aki erre igazán rászolgált, vagy - mondjuk inkább így - akinél ne találtak volna különb, megfelelőbb személyt. Hogy e megtiszteltetést mégis jó lelkiismerettel fogadtam el, az azért volt, mert sikerült meggyőznöm magamat, hogy Önök az én személyemben a demokrácia útjára lépett Közép-Európát, szorosabban véve a hazámat, Magyarországot, vagy a kört még tovább szűkítve, a magyar embert tisztelték meg, akinek sikerült embernek maradnia több mint hét évtized minden megrázkódtatása, történelmi viszontagsága közt, aki túlélte - igaz, a szörnyű műtét sokkjába kis híján belepusztulva - az első világháború végének, a magyar nép több mint egyharmadát a nemzeti önrendelkezés elvének megcsúfolásával idegen uralom alá kényszerítő versailles-i békének a traumáját, a második világháború, a nácizmus és a holocaust, a háborút követő "népvándorlás", a kitelepítések, lakosságcserék, a sztálini kényszermunka-táborok iszonyú vérveszteségét, a teljes kiszolgáltatottság és jogfosztás - hit- és lélekfosztás, nemzetfosztás - minden keservét. Akinek mindezek ellenére volt ereje Kelet-Közép-Európában elsőként talpra állnia, s 1956-ban megvívnia győztes forradalmát, amit végül mégiscsak vérbefojtottak, s amit példátlanul durva megtorlás, tömeges menekülés követett. Azt a magyar embert, akinek most, másfél év alatt, Közép-Európa népei közül megint csak elsőként, iszonyatos erőfeszítéssel, némán, békésen és vérontás nélkül sikerült lebontania a sztálini pártállam épületét, anélkül, hogy oktalan és igaztalan szenvedéseiért bárkin is bosszút állt volna. Aki alig két hónapja, negyvenhárom év óta először, szabadon választotta meg parlamenti képviselőit. Éretten és bölcsen: egyszerre szavazva nemzeti hagyományainak megőrzésére és Európára, a huszadik század értékeire: a minden egyénnek, minden etnikai, vallási és eszmei közösségnek kijáró emberi jogok teljességére. Kiszűrvén az új magyar parlamentből jobboldali vagy baloldali szélsőséget, sovinizmust, rasszizmust és sztálinizmust, de nem zárván el a politikai játékteret a történelmi közelmúlt fölszámolásában részt vállalt reformkommunisták elől.

         Miről ismerhetünk rá erre a - korombéli, hatvan évnél többet megélt - "névtelen" magyarra? Próbáljuk úgy megrajzolni az arcképét, ahogyan a névtelen bűnözőkét szokta a rendőrség, a szemtanúk olykor egyező, olykor eltérő személyleírása alapján. Ennek a magyarnak eleve kiesett az életéből vagy hat esztendő, amivel az ördögnek tartozott, s ennek a nyomát ott viseli abban a két mély ráncban a szája sarkán. Akkor is, ha szerencséje volt, s nem kaparták el Ukrajna fagyott földjébe holtan, hanem vékony talpú bakancsban, fagyott lábbal, szakadatlan harcok közt vagy ezerkétszáz mérföldet gyalogolt, fogságba sem esett és hazaért, és idehaza, ha volt neki, anyja-asszonya-gyereke várta. Ha várta. Majd négy évbe se telt, elvették a földjét, házát, államosították a műhelyét, kitették a lakásából, deportálták, menekült a falujából, s vagy megtagadta hitét, politikai meggyőződését, hazáját, vagy kényszermunka-táborban, börtönben találta magát, s ha szabadult, kezdhetett mindent előlről, ápolgathatta a "lelkét" belső emigrációban. S ha másra nem, a nyomorúságra, börtönre, újrakezdésre idehaza is, hadifogság nélkül is ráment öt-hat esztendeje. Miközben, ha meg nem adta magát, megtanult folyékonyan hazudni - önvédelemből. Amíg csak Sztálin meg nem halt. Akkor - lassan - ritkulni kezdett a homály, s 1956-ban fölkelt a nép, kirobbant a forradalom, ami a névtelen magyar lelkében elválaszthatatlanul kapcsolódott 1848 emlékéhez, mikor a dédapái vívták ki, fegyverrel a kezükben, az osztrák császárral szemben hazájuk függetlenségét, s alapozták meg az első demokratikus magyar köztársaságot. Amit akkor a cári orosz hadsereg taposott el, ugyanúgy, mint 1956-ban a másodikat Hruscsov vörös hadserege. A névtelen magyar ezután - ha a harcok során tízezred magával el nem esett, kétszázezredmagával el nem menekült, nyolcezredmagával börtönbe nem zárták vagy internálták, négyszázadmagával föl nem kötötték - megint belső emigrációba vonult, s hallgatott. Önvédelemből. Vagy jövőtlenségében ivásnak adta a fejét, öngyilkos lett, infarktust kapott, elkopott, s meghalt idő előtt. Majd, a hetvenes évek vége felé megint ritkulni kezdett a homály. A többség már nem hitt a szemének, de volt a névtelenek közül, aki nekilátott szamizdatot gyártani, vállalta a házkutatásokat, gumibotot. Megkezdődött a hosszú, vértelen, de keserves küzdelem, ami csak most, a választással ért véget, reméljük végleg, s higgyük, hogy a szabadság s nem a nyomorúság győzelmével. S a névtelen magyar ennek a küzdelemnek is ott viseli nyomát az arcán, mint valami különleges ismertetőjelet. Könnyű róla ráismerni.

         Vajon rám is illik ez a kép? Anyám magyar - születése helye ma Románia. Apám magyar - születése helye ma Jugoszlávia. Feleségem apja magyar - születése helye ma Csehszlovákia. Mindannyian menekültek. Nekem már könnyű dolgom volt - túl sokat tudtam az embertelenségről ahhoz, hogy ne ismertem volna fel már diákkoromban - jogot tanultam -, hogy hol a helyem. Legjobb barátom szüleit zárt marhavagonban szállították el Auschwitzba, ő maga - az egyetlen szent, akivel életemben találkoztam - munkaszolgálatos volt, s halál várt rá, de nem volt hajlandó szökni, bár szökhetett volna: vállalta a társai sorsát, s holtáig csak jó szava volt a gyilkosairól. Nekem nem. Én nem vagyok szent: behívtak katonának, megszöktem, fegyverrel harcoltam a nácik ellen, megsebesültem, s ez eleve kijelölte a helyemet a háború után újonnan épülő magyar demokráciában. Ami nem élte meg a negyedik születésnapját - megölte Sztálin és a hidegháború már zsenge gyermekkorában. S vele együtt - úgy látszott - az én jövőmet is, mint annyi más - névtelen - magyarét. Aki egyszer vásárra vitte a bőrét a demokráciáért, az gyanús: vásárra fogja vinni másodszor is. Újrakezdtem hát az életemet: voltam segédmunkás, lánghegesztő, csőlakatos. Majd mezőgazdasági üzemszervező. S a jogi egyetem után elvégeztem az agráregyetemet is. Tanulmányaimnak a forradalom vetett véget. Ez alkalommal is szerencsém volt - megintcsak túl sok embertelenségnek voltam tanúja, hogy a forradalom leverése után ne kerestem volna - barátaimmal együtt - valamiféle politikai kiutat, józan kompromisszumot, modus vivendit a Szovjetunióval, hogy meg ne ismétlődjék a megelőző szörnyű nyolc esztendő. Kísérletünk nem járt sikerrel. S ekkor következett az én hat évem, amivel - akkor azt hittem - az ördögnek tartozom. Zárt és titkos tárgyaláson, gyorsított eljárással, fellebbezés lehetősége nélkül életfogytiglani börtönre ítéltek összeesküvésért és hazaárulásért Bibó Istvánnal, Nagy Imre, a kommunista mártír-miniszterelnök mellett ötvenhat másik, politikus hősével együtt. A börtönben megtanultam angolul - korántsem jól -, s ma úgy érzem, már csak ezért is érdemes volt becsukatnom magamat. Részint mert ez adott módot rá, hogy ezzel a csodálatos országgal, amelytől annyit kaptam, s amelynek - úgy érzem - fogalma sincs róla, hogy milyen csodálatos, megismerkedhessem. Mert azután, hogy hat év után szabadultam - Kelet-Európában általában ennyi ideig szokott tartani egy életfogytiglan - jó húsz évig éltem abból, hogy amerikai írók - Faulkner, Hemingway, Styron, Doctorow, Updike, Susan Sontag, James Baldwin, etc. - műveit fordítottam magyarra. Amit Amerika a Wheatland-díjjal viszonzott. Némi szakmai cikcakkok után így váltam íróvá. Ötvenkét éves voltam, mire az első művem nyomtatásban megjelent. S némi újabb - üdvös - politikai cikcakkok után ma a Magyar Írószövetség elnöke vagyok. Ami mindössze egyet bizonyít - hisz ettől lehetek jó író is, rossz író is -, hogy nemcsak a Pokolba vezető út van jószándékkal kikövezve, de a Mennyországba vezető is rossz szándékkal. Valószínűleg ugyanez az út, a macskaköves vezetett el a harmadik magyar köztársaság Parlamentjébe is.

         Életem, mint látják, némileg groteszk és szürreális. Ha ez a mi közép-európai tájainkon nem volna meglehetősen hétköznapi, amint azt Csehszlovákia drámaíró elnökének, Vacláv Hávelnek a példája is bizonyítja, azt mondhatnánk rá: messziről jött ember azt beszél, amit akar. Hadd ismerjem be: Istennek és a sorsomnak hála, megtanultam nevetni is magamon. Hisz ez az egész, hogy én most itt állok, olyan valószínűtlen, hogy magam sem tudom, könnyezzek-e, vagy nevessek rajta. A legélcszerűbbnek még az ígérkezik, ha mosolygok, örömömben. Hiszen ha körülnézek, s elhiszem, mert el kell hinnem, hogy itt vagyok Önök között, s ez a gyönyörű egyetem a doktorává fogadott, végül is el kell fogadnom, hogy az az út nem is volt olyan kanyargós, mert lám, milyen jó helyre vezetett. Ami mifelénk, Közép-Európában, nemigen fordul elő háromszor az ember életében.

Elhangzott: díszdoktorrá avatása alkalmából, az Indianapolisi Butler Universityn (Indiana Állam) az Egyesült Államokban, 1990 májusában

Tovább az oldalra

Göncz Árpád (1922 - 2015) a XX. századi magyar demokratikus mozgalmak kiemelkedő szereplője.

Fiatalemberként, frissen végzett jogászként részese a nyilasok elleni fegyveres ellenállásnak, 1945-től a kisgazda pártban kezdi politikai tevékenységét. A párt betiltása után fizikai munkásként dolgozik. Az 1956-os forradalom után a Bibó-per másodrendű vádlottjaként életfogytiglani börtönre ítélik. 1963-ban amnesztiával szabadul. Fordítóként kezd új pályát, az angol-amerikai irodalom egyik legnevesebb fordítójaként válik ismertté. Ezt követően indul saját írói munkássága. A Magyar Írók Szövetségében 1981-től a műfordítói szakosztály elnöke, majd 1989-től 90-ig a szövetség elnöke.

A demokratikus ellenzék tevékenységében kezdetektől részt vesz 1990-ben a szabad választások után a Magyar Köztársaság első elnöke (1990-1995, 1995-2000).

Közvetlen személyisége, rendkívüli nyitottsága, megalkuvás nélküli, kikezdhetetlen erkölcsi tartása, feleségével, Göntér Zsuzsannával közös, mély szociális érzékenysége állnak máig töretlen népszerűsége mögött.