A forradalom jelképes lángja

Magyarország vesztesként fejezte be Európa újkori történetének két leggyilkosabb háborúját. Részese volt az első kirobbantásának, s a végsőkig résztvevője a másodiknak. Az első végeztével megrabolt áldozatnak, a második végén jussát jogosan visszaperlő, vétlen áldozatnak látta önmagát. De a háborúk szokásjoga szerint a vesztes arcképét végül a győztes rajzolja meg. Ez a kép sem hitelesebb, mint a vesztes önarcképe - mindkettő elfogult és önigazoló -, csak épp elfödi a másikat. Hazánk a győztesek képén kíméletet nem érdemlő kis hullarabló, s ráadásul fekete homályba borítja az auschwitzi krematóriumok füstje, amelyekben magyar segédlettel odahurcolt magyar állampolgárok holttestét égették el. Az ország nevét szívfájdalom nélkül húzták ki a nyugati népek névsorából. Történelmének új szakaszát - kurta, demokratikus közjáték után - kétszeresen kifosztott, megszállt és önrendelkezését elveszített, Európából kitaszított országocskaként kezdte meg. S mint ahogy a világ igencsak felületes tudatában a sztálini zsarnokság legvédtelenebb áldozata, az orosz nép mindinkább Sztálin arcvonásait öltötte magára, úgy azonosult mindinkább a magyar nép arcképe is Rákosi vonásaival. Még ha mindeközben - a hidegháború

előrehaladtával - jóakarói "rab nép"-nek titulálták is, amely egykor - ki tudja, mikor -, majd "fölszabadítandó". E két szó a - rab nép - kiszolgáltatottság, megadás, tehetetlenség, akarattalanság - mindent összevetve: az elveszett emberi méltóság képzetét sugallja. Egy olyan népét, amely tökéletesen veszélytelen - bosszúságforrás még éppenséggel lehet a "rabtartó", hivatkozásforrás a "felszabadító" számára, de rab voltában a nagyhatalmi egyensúly szempontjából sem nem oszt, sem nem szoroz.

         A rabtartót és a felszabadítót a rab népek határán vasfüggöny választotta el. Ők ketten ismerték egymást - gondosan mérlegelték egymás sebezhetőségét, erőegyensúlyának pillanatnyi billenéseit, s nem a névértékén, hanem valóságos jelentőségén mérték egymás ellen irányuló propagandaszólamaikat. Amelyek egyaránt sugalmaztak kölcsönös, s a világ egésze számára sokszoros életveszélyt, s tervszerűen adagolt, szóvirágokba burkolt politikai mákonyt.

         Ami természetesen átszivárgott a vasfüggöny résein. S azokban, akik a félelem egyensúlyának tényezőit nem ismerték, a vasfüggöny mindkét oldalán tévképzeteket keltett. Odaát a kommunistákról és a kommunista uralom alatt élő népekről élt árnyalatlan és egyszínű kép, amelyen épp az emberi vonások voltak

kivehetetlenek, mi pedig - ideát - a vasfüggönyön átívelő érdekkapcsolatokat nem ismertük fel.

A társadalom mélyén azonban ott rejlett - lefojtva és láthatatlanul - a robbanékony valóság. Amiről mindenki tudott, de szinte az utolsó pillanatig senki sem beszélt. A mindent átszövő félelem. A gyilkos és oktalan erőszak. A fertőző

és mérgező hazugság. A szocializmus sztálini karikatúrája. Aminek karikatúra voltát akkor már szocialisták és nem szocialisták egyaránt fölismerték. S az előbbiek becsületére válik, hogy helyzeti előnyükkel élve, először nevezték a nevén. Igaz: akkor még csak javító szándékkal. S amikor a Lengyelországban történtek s idehaza a sztálini ostobaság kettős gyutacsa forradalmat robbantott ki, s az egy történelmi ezredmásodperc - három nap alatt - szétvetette az összeomlásra érett sztálini épületet, a világnak elállt a lélegzete. A kiszolgáltatott, tehetetlen, akarattalan, veszélytelen rab nép nem várta ölbe tett kézzel, hogy valamikor - holnapután, kiskedden - fölszabadítsák. Hanem fölszabadította önmagát. S kinyilvánította nyolc esztendeje elnyomott emberi méltóságát. Még csak használati utasítást sem kért vagy várt a maga alkotta szabadsághoz. Az egyetlen, egybehangzó "nem!" (az elnyomás tagadása) elég erőt adott a munkásoknak, hogy az államot társadalmasítsák, s egyetlen természetes mozdulattal kezükbe vegyék a termelőeszközöket. A falvaknak, hogy minden központi irányítás, begyűjtés nélkül ellássák a fegyveres harcok terhének nehezét viselő Budapestet élelemmel. Akik évtizedeken át hazátlannak vélték a külvárosok népét, elfajzottnak a fiatalokat, ámulva látták, hogy melós srácok állítják meg a szovjet tankokat, s egyetemista lányok golyózáporban szedik össze a sebesülteket. A vérző szovjet katonákat is. Egy nép nőtt önmaga fölé a szabadságáért vívott harcban, mutatott példát a világnak halált megvető emberségből.

         Persze, áradt az éterből a bíztatás és jó tanács a magát már csöppet sem rabnak érző ország felé, hogy ne azt tekintse vezetőjének, akit magának kiválasztott, Nagy Imrét, aki utóbb az életével fizetett, és nyitott szemmel halt vértanúhalált a hazája, népe iránt tanúsított hűségéért.

         De áradt a világ fiataljainak szeretete is - s ez nem propaganda volt. Hanem hatalmi szempontokat nem mérlegelő azonosulás. Ez mindmáig érezhető: akik ma vezetik a világot, azok javarésze akkor volt fiatal, s akkor tanulta meg hazánk nevét, amikor a kivágott közepű lobogó és a Kossuth-címer volt az ismertetőjele.

         Mondjuk ki kereken: Magyarország külső képét '56 változtatta meg, s e képet a világ szemében mindmáig '56 hitelesíti.

         Aztán jött Alexandria, jött november 4-e, jött a megtorlás: százak kivégzése, ezrek bebörtönzése, tízezrek meghurcoltatása, százezernyi magyar, jórészt fiatal, menekülése. Akire idehaza üldöztetés várt, odakint magány. Még ha azt szeretet és megbecsülés oldotta is. Meg némi lelkiismeretfurdalás. Hisz itthon még becsukni sem kellett valakit, hogy az élete derékban kettétörjön. Hogy sírba kergessék egy elcsukló hangon elszavalt Nemzeti dalért.

         Aztán jött az össznépi hallgatás. '56-ról. Ami még mindig jobb volt, mint a mélyen rejtőző emlékeket bemocskoló hazugságáradat, a rendszerváltáson is átívelő, egymással feleselő, egymást kioltó sok-sok féligazság.

         És jött a meghasonlás: az egykori "nem!" széttöredezett tétova (korhadt ideológiai állványokkal megtámogatott ) "igen!"-ekre. Az eszmék felezési ideje hosszú, de a történelemmel perelni haszontalan. Mert nem ismer sem "volná"-t, sem könyörületet. Mint ahogyan nem ismer a halál sem: a volt '56-osok többségének korcsoportjában az ő halálozási arányszámuk negyven százalékkal múlja felül a többiekét. Joggal vethetik fel: az Európai Unió felé tartó Magyarországtól a jóhírét megalapozó '56-osok legalább annyi hálát elvárhatnak, hogy öregkorukra a betevő falatjuk meglegyen. Ha már az álmaikat, az életterveiket negyven évig képtelenek voltak beteljesíteni.

         '56 emléke - amelynek pátosza ma már jószerint fölidézhetetlen - annyit megérdemel, hogy tisztán őrizzük meg. Önmagunknak és önmagunkban. Közösen. Kádár első kormánya nem volt "forradalmi". Az októberi események nem voltak "sajnálatosak". Még ha végkifejletüket tekintve igencsak tragikusak is. És szívszorítók, mint minden igazi tragédia. Én azt hiszem, Bibónak van igaza,

amikor '56-ot az emberi méltóság forradalmának nevezi. Emberi méltóságunknak szerves része nemzettudatunk és szabadságigényünk. Amit kivívtunk, s harcban

vívtunk ki, amiért a fiataljaink a vérüket ontották, az a nemzet szabadsága volt. Az emberi méltóság forradalmában tehát értelemszerűen benne foglaltatik a szabadságharc fogalma is. A kettőt szembeállítani lehetetlen. De a Fehér könyvet ne igazoljuk: akik a forradalmunkat "ellenforradalommá" fokozzák le, ezzel a rémuralmat minősítik forradalomnak.

         Nézzünk egymás szemébe, barátaim: azóta negyven évet öregedtünk. Ha nem mondtuk el mi az igazat '56-ról a fiainknak -, akkor a fiaink sem fogják elmondani az ő fiaiknak. De ők, az unokáink, ki fogják ásni, a föld alól is. Önmaguknak. Levéltári forrásokból, írott emlékezésekből. Tényekből. Könnytelenül. Tudásvágyból. Anélkül, hogy azoknak a napoknak a levegőjét belélegezték volna. S lehet, hogy az a történet, amit ők szerkesztenek össze, igazabb lesz, mint a mi változatunk. Már ma is fiatal kutatók sokasága dolgozik rajta, külföldön és idehaza. S ha annak az alig két hétnek a hevét, emberi melegét nem is, a mikéntjét és miértjét híven fogják megörökíteni. Számoljunk vele: az emlékünket a jövőben egyfelől lekerekített önképzőköri frázisok, másfelől tárgyilagos - a mieinknél tárgyilagosabb - tanulmányok idézik fel. S a mi emlékünkkel együtt egy nép - a magyar nép - örökérvényű példáját, kései, de vitathatatlan győzelmének emlékét is, amit a nagyhatalmi erőszakon aratott. Ha az időnek van végezete, az idők végezetéig. Mert ki tudja, mikor, de megtörténhet, hogy egy későbbi kor úgy nyúl vissza '56 példájához, ahogy mi nyúltunk '56-ban 1848-éhoz. Már a forradalom első perceiben.

         Holnap a Kossuth Lajos téren fellobban a forradalom jelképes lángja, s átadjuk az utódainknak, megőrzésre. Ezentúl gyújtsák meg ők, évről évre, minden év október 23-án, s lobogjon, minden évben november negyedikéig. Emlékeztetőül.

         Mi meg keressük fel annak az alig két hétnek az emlékezetes színhelyeit, ki-ki a magáét, s menjünk ki a temetőbe, tegyünk le egy-egy szál virágot kivégzett s elesett barátaink sírjára. Magunkban: díszszászlóalj, pattogó vezényszavak, kürt, szónoklatok és minden személytelen, merev formaság nélkül.

S ne szégyelljük, ha ki kell törölnünk a szemünkből egy-egy csepp könnyet. Mert ez az ünnep a mienk, holtig a mienk, nincs az a hatalom, nincs az a hivatal, amelyet nálunk jobban megilletne.

        De készek vagyunk a gyászunkat, a kegyeletünket bárkivel megosztani.

Elhangzott: a Vígszínházban Budapesten, 1996. október 22-én