Ötvenhat pátosza

Megtisztelő kötelességem, hogy ma, június 15-én, Nagy Imre és társai kivégzése évfordulójának előestéjén olyan műalkotást ajánljak Önöknek, ami hitelesen, emberi sorsokba sűrítve, megrendítő erővel idézi fel újabb kori történelmünk talán legnagyobb és legmeghatározóbb fordulóját, 1956-ot, Mészáros Márta remekművét, filmtrilógiája harmadik darabját, a Napló Apámnak, Anyámnak címűt.

         A film, mint minden igazi műalkotás, önmagáért beszél: tiszteletlenség volna a művésszel szemben, ha bármit is megpróbálnék hozzáfűzni. Ötvenhat a magam életében is fordulópont volt, ami mindmáig meghatározza egyéni sorsomat - ötvenhat nélkül aligha állnék itt Önök előtt, hogy emlékét Mészáros Márta filmjének indíttatására - fölidézzem. Mi itt a teremben majd' mindannyian tanúi voltunk ötvenhat napjainak. S hihetőleg más-más módon éltük meg valamennyien. Ötvenhat annyi volt, ahány tanúja és átélője. Külön-külön emlékeinkből áll össze a kor képe, amelynek sok-sok vonása mégiscsak közös. Közös a pátosza, mint ahogy közös volt a tudat is, akár szorongva, akár fölszabadult-lelkesen élte meg az ember, hogy az élményt önmagából kitörölni sose fogja, hogy az egy életre, nemzedékek életére hat ki. A pátosz emléke elhalványodott - helyét átvette az értékelés. Ami egyértelműen bizonyítja, hogy ötvenhat óta az szabja meg hazánk helyét a világ - és önmagunk - tudatában. Mégis azt kellett tapasztalnunk, vagy két és fél évtized hosszat, a megtorlásokat követően, az úgynevezett 'konszolidáció" idején, hogy ötvenhat - a forradalom - hatóerejét megbénította valamiféle össznépi "emlékezetkiesés". Félelem szülte? Szégyen szülte? Kényelem szülte? Érdemes volna elemezni. De hogy emlékét ugyanúgy az igazság szomja keltette életre, mint magát ötvenhatot, a forradalmat, az biztos. És ugyanúgy fiatal szívekben. Mert ötvenhat nem kenyérlázadás volt, hanem az igazságszomj forradalma. Nem múltfoldozó, hanem jövőre irányuló. S hogy mi volt, azt nem a párttól kellett senkinek megtudnia: tudta az ország kezdettől fogva.

         Miért van, hogy most megint mintha feledés homályosítaná el ötvenhat emlékét? Miért, hogy 1989 "reforradalma" mintha kicsúszott volna a fiatal kezekből? Igen: büszkék vagyunk rá, hogy nem véres harcok közt jött létre a köztársaság, hogy nyolcvankilencnek nem voltak sem áldozatai, sem vértanúi. De miért hallunk manapság is többet a múltról, mint a jövőről? Hát van merészebb "vállalkozás", mint a jövő építése? Hol vannak a fiatalok utódai, akik a Petőfi Körben formázták a jövőt, és hol a szakadt melós srácoké és munkáslányoké, akik az utcán vitték vásárra a bőrüket, haltak százával a jövőért, léptek emelt fővel az akasztófa alá, töltöttek le tizenöt éveket, mert őrájuk, a "gyilkosokra" nem vonatkozott semmi amnesztia. Ki veszi át a jövőt attól a Wittner Maritól, a szövőlánytól, akitől egy reggel, a halálos-sétáló falának túloldaláról, életem legszebb mondatát hallottam: - Bocsássatok meg fiúk, nem tehetek róla, hogy engem nem végeztek ki. - Ki emlékszik ma Wittner Marira, ki mondott köszönetet neki, ki hajlandó kárpótolni Őt az évekért? Igaz, ez az ország mindenkié, ez az ország ma valamennyi polgáráé, a "néma többségé", aki büszke a türelmére, hogy "átvészelte", a láthatatlan lázadóé, aki zárt ajtók mögött súgta a felesége fülébe tiborci panaszát, azé, aki tavaly fedezte fel, hogy mi is az igazság, azé, aki még mindmáig nem fedezte fel, de minek is fedezné, hisz ő a törvénytisztelő állampolgár, s az igazság felfedezésére senki se kötelez? Igen, az ország mindenkié, de elsősorban mégicsak a Wittner Mariké - ha élnek még -, mert a máért a legtöbbet ők voltak hajlandók föláldozni, az életüket, s az övék, volt drehusoké, hegesztőké, fejő gulyásoké, rakodómunkásoké, tudományos kutatóké és történelemtanároké, akik egyetlen természetes és magától értetődő mozdulattal vették kezükbe az ország - a munkahelyük - sorsáért a felelősséget a munkástanácsokban, forradalmi bizottságok élén, s ki sem engedték, amíg erőszakkal ki nem csavarták onnét. S ezzel együtt az ők és az ország jövőjét is.

         Az övék, akik hitük - és a történelem tanúbizonysága szerint - a jövőt szolgálták. Lábukat szilárdan megvetve a pillanat korántsem biztonságos valóságának talaján.

         De hol vannak az utódaik? Igaz, gazdaságilag viharosabb vízre készülünk kievezni, mint amilyet ötvenhatban magunknak megálmodtunk - védett munkástulajdont, korlátozott magántulajdont, a kizsákmányolás tilalmát. Ha ötvenhat céljai közül az ország függetlenségét, a Varsói Szerződésből való kiválását, a demokratikus többpártrendszert, jogállamiságot meghozta, vagy rövidesen meghozza is a jelen és a közeljövő - pontosabban: megvalósította, megvalósítja az olykor hallgatag, de olykor igen fenyegető tömegnyomás, mert magától, a nép kényszerítő s a választással igazolt akarata nélkül minderre nem került volna sor - a gazdaság közeljövője megköveteli, hogy mint ötvenhatban, a munka is megalkossa a maga független és a jelen kívánalmainak megfelelő szervezetét, képes legyen a vállalkozóval szemben megvédeni az érdekét. A gazdasági szabadság két pilléren nyugszik - a vállalkozás és a munka egyenjogúságán, erőegyensúlyán. Társadalmunk egyetlen év alatt hatalmasat lépett előre az önszerveződés útján: kipróbált értékeket támasztott fel, vett birtokba újra - de a munka jogainak biztosítása egyelőre késik. Hol vannak ötvenhat munkásai, akik csalhatatlanul ismerték fel és egyeztették össze az ország, a munkahelyük és a maguk érdekét? Hol vannak a Bali Sándorok, az államférfi-szerszámkészítők? A Rácz Sándorok, Nagy Elekek?

         Én azt mondom: ötvenhatban vált nagykorúvá a nemzet - de ma úgy érzem, mintha azóta kissé meg is öregedett volna. S az emlékein legelészne. Valami sosem volt múlt idilli emlékein. És sajnálná, nagyon sajnálná önmagát, mert annyira veri őt a sors. Ahelyett, hogy túllépne a sorsán. Hogy nem mástól várná, hanem kezébe venné önmaga sorsának irányítását. A kommunista hatalomnak alighanem egyszer s mindenkorra befellegzett - s azzal együtt hihetőleg mindenfajta otromba hatalomnak, ami azt hiszi magáról, hogy mindenki helyett gondolkodni képes. Ötvenhatban a felkelt nép a hatalom helyett gondolkodott - s bebizonyította, hogy van önmagáról gondolata, hogy aki tudja, mit akar, az nem koldul a hatalomtól - ami kell, kivívja magának. Egy csöppet talán sajnálom is, hogy ennyire sima volt ez a rendszerváltás. Annyira, hogy sokan még észre sem veszik, hogy igenis sor került rá. Pedig rajtuk múlik, hogy az állam - a falujuk, munkahelyük - valóban az övék legyen. Hogy a jövőjük úgy alakuljon, ahogyan maguknak elképzelik. Amihez először merni kell elképzelniük. Mert hiszik, nem hiszik, a valóság képlékeny valami, formálható és alakítható. Csak kézbe kell venni. Magabiztosan, mint egy munkadarabot, befogni, és nekilátni megfontoltan a megmunkálásának.

         Mint az erdélyi és szlovákiai magyarok tették a maguk sorsával. Igaz, ők most vívták meg a románokkal-szlovákokkal együtt - s nem ötvenhatban - a maguk, egyelőre még befejezetlen vagy befejezett forradalmát. Sorsuk elszenvedőiből sorsuk kovácsává lettek. Ismerik és értik a környezetet, amelyben - történelmi szülő- és lakóhelyükön - élniük, másokkal együtt élniük kell. Kemény viták közt, a maguk erejére, helyismeretére, történelmi tapasztalatára támaszkodva. Felelősen. Mert háromszoros felelősség terheli őket: felelősséggel tartoznak önmaguknak, felelősséggel annak a népnek, amellyel együtt élnek, s nem utolsósorban minekünk, hazai magyaroknak, akik őnélkülük nemcsak számban, hanem erkölcsileg is kevesebbek volnánk. Segítenünk szabad őket, a dolgukba beleszólnunk nem. A népek sorsa nem kártyajáték, ahol a kibicnek semmi se drága. Ha igazán segíteni akarunk szlovákiai és erdélyi véreinknek, mindenekelőtt önmagunkon kell segítenünk - az ő számukra az erős, kiegyensúlyozott, jómódú Magyarország jelenti a legbiztosabb támaszt. Azzal, hogy olyan, amilyen. Egyelőre azonban - szervezettség, céltudat és öntudat dolgában - ők adnak leckét minekünk.

         Honfibú helyett merjünk inkább hinni önmagunkban, merjünk bízni a történelmi körülmények kényszerítő erejében, merjünk úrrá lenni évszázados tapasztalatokból táplálkozó kishitűségünkön, megvertségtudatunkon, merjük elhinni, hogy ezúttal nem mi vagyunk a vesztesek, hogy bármi nehézség áll is még előttünk, 1848 és 1956 együtt egyetlen gyönyörű és győzelmes forradalom, merjük birtokba venni jogos örökségünket, amivel kivívtuk a világ tiszteletét. Merjük elhinni, hogy demokráciánk jogalapja egy vérbe fojtott, de három évtized múltán is legyőzhetetlennek bizonyult szabadságharc, s nem egy második Trianont szülő, kudarcba fulladt történelmi restaurációs kísérlet. Hogy miénk a jövő.

         Ami ez esetben nekünk dolgozik. Most kezdődik újra Európa története, most érik be kontinensszerte a tudat, hogy nincs nyugat és kelet, Európa egy és oszthatatlan. Mi is része vagyunk, az a mienk is, ezeréves történelmünk során vérrel és verítékkel bőven megfizettünk érte.

Elhangzott: a nemzeti gyásznap előestéjén a Puskin moziban, Budapesten, 1990. június 15-én

Tovább az oldalra

Göncz Árpád (1922 - 2015) a XX. századi magyar demokratikus mozgalmak kiemelkedő szereplője.

Fiatalemberként, frissen végzett jogászként részese a nyilasok elleni fegyveres ellenállásnak, 1945-től a kisgazda pártban kezdi politikai tevékenységét. A párt betiltása után fizikai munkásként dolgozik. Az 1956-os forradalom után a Bibó-per másodrendű vádlottjaként életfogytiglani börtönre ítélik. 1963-ban amnesztiával szabadul. Fordítóként kezd új pályát, az angol-amerikai irodalom egyik legnevesebb fordítójaként válik ismertté. Ezt követően indul saját írói munkássága. A Magyar Írók Szövetségében 1981-től a műfordítói szakosztály elnöke, majd 1989-től 90-ig a szövetség elnöke.

A demokratikus ellenzék tevékenységében kezdetektől részt vesz 1990-ben a szabad választások után a Magyar Köztársaság első elnöke (1990-1995, 1995-2000).

Közvetlen személyisége, rendkívüli nyitottsága, megalkuvás nélküli, kikezdhetetlen erkölcsi tartása, feleségével, Göntér Zsuzsannával közös, mély szociális érzékenysége állnak máig töretlen népszerűsége mögött.