Minden többség kisebbség valahol

A kisebbségek sorsa annyi indulat és annyi érzelem szülője, hogy csak győzzünk tallózni közöttük és kiválasztani azokat, amelyeket a rendelkezésünkre álló rövid idő alatt eldadogni érdemesnek tartunk - hiszen részletesen kifejtenünk úgyis reménytelen. Én sem vállalkozhatom többre, mint néhány alapkérdés - ha úgy tetszik, alapelv - jelzésére.

         Először: a kisebbségek - és ezen belül a nemzeti és etnikai kisebbségek - ügye valamennyiünk ügye, egyéneké, országoké és a nemzetek közösségéé. Nem belügy és nem is lehet az, mert az emberi jogok ügye sem belügy, márpedig az emberi jogok teljességéhez hozzátartozik a kisebbségek joga önazonosságukhoz, kultúrájukhoz, anyanyelvük használatához a köz- és magánéletben, a tanulásban és a tájékoztatásban. Nem belügy azért sem, mert az etnikailag bonyolult mintázatú és kényes, könnyen felfeslő szövetű Kelet-Közép-Európa valamennyi államának területén élnek kisebbségek, és minden többség egyben kisebbség is valahol. Régiónknak tehát van veszíteni valója, ha a kisebbségek érdekei csorbát szenvednek, de még inkább: van mit nyernie, ha az említett jogok szabadon érvényesülhetnek és a kulturális nemzetek szabadon virágozhatnak határokon innen és túl, határoktól függetlenül és egyszersmind a határok sérelme nélkül. Nem belügy, mert a többségi nemzetek és a nemzetiségek viszonya már eddig is több helyen idézett elő robbanást, amely megrázkódtatta térségünket, veszélyezteti jelenünket. Ne mulasszuk el az összefogást - valamennyiünk jövője érdekében!

         Másodszor: a fentiekből következik, hogy a kisebbségek kérdése, a kisebbségvédelem a térség államai közötti kétoldalú - és esetenként többoldalú - kapcsolatok szerves része. Közhelynek számít, hogy a kisebbségek elválaszthatnak, vagy éppen összeköthetnek államokat, attól függően, ahogyan jogaik érvényesülnek, ám más állammal nem tudtunk még kisebbségvédelmi megállapodást kötni, csak Ukrajnával, más megállapodásunkba nem tudtunk kisebbségvédelmi klauzulát foglalni, csak a német-magyar alapszerződésbe.

         Harmadszor: a kisebbségek helyzetének rendezése országon belül és kívül szorosan összefügg. Egyetlen állam sem engedheti meg magának morális vagy akár politikai értelemben, hogy kettős mércével mérjen, amikor saját nemzetének határon túli tagjaira, illetve a határain belül élő nemzeti és etnikai kisebbségekre gondol - az effajta kettős gondolkodás ma még sajnos meglehetősen általános. Mi, magyar politikusok, ha a magyarországi kisebbségek viszonylag alacsony számarányára gondolunk, ne érezzük magunkat felmentve a cselekvés kötelezettsége alól, hanem éppen ellenkezőleg, törekedjünk a kiemelt támogatás alapján jobb feltételeket teremteni ahhoz, hogy a kisebbségeknek ne csupán joguk, de valódi lehetőségük legyen az első pontban említett önazonosságuk érvényesítésére.

         Negyedszer: a világnak e tájékán nagyonis sok és fájdalmas történelmi seb esett, és a velük járó bizalmatlanság és gyanakvás is túlságosan mély, a nacionalista indulatok túlságosan hevesek, a demokratikus gondolkodás és magatartás túlságosan kialakulatlan ahhoz, hogy elegendő volna a kisebbségi jogok alkotmányos rögzítése. Széles körű jogokat nyújtó, egyes pontokon részletekbe menően kézzelfogható kisebbségi törvényekre van szükség, amelyek az autonóm egyén, autonóm közösség és a jogérvényesítő állam demokratikus viszonyrendszerében segítik a kisebbségek fennmaradását és érvényesülését. A demokratikus államban szükségszerű decentralizáció, a döntések és jogkörök leszállítása a mindenkor lehetséges legalacsonyabb szintre eleve kedvez az egyes területeken többséget alkotó kisebbségeknek; hasznosan egészíti ki ezt, s véleményem szerint általánosabb érvénnyel is alkalmazható a személyi önkormányzat, más néven kulturális autonómia, amely a kisebbségi kultúra, nyelv, oktatás és tájékoztatás kérdéseiben az érintettek kezébe adja a döntést, függetlenül a lakosságon belüli számarányuktól.

         E rendszer jelenthet igazán megoldást a közép- és kelet-európai nemzetmozaik kisebbségeinek problémáira: az állam szerepe pedig e rendszer jogi feltételeinek és anyagi fedezetének mennél teljesebb biztosítása.

         Ötödször: az első pontból kiderül, hogy a kisebbségek helyzete biztonságpolitikai kérdés is, amit egyrészt nem szabad szem elől tévesztenünk, másrészt tudatosítanunk kell szomszédainkban és az integrálódó Európa államaiban is. Ebből következik, hogy nem csupán Magyarországnak, de a térség, sőt Európa valamennyi államának érdeke a kisebbségi jogok érvényesülése és ennek figyelemmel kísérése, adott esetben pedig a jogok megtagadásának szankcionálása. Az európai integrációs szervezetek tehát rövid távon is hozzájárulhatnak a jogok bővüléséhez és még inkább a gyakorlat javulásához, s nem kell arra várnunk, hogy a teljes integráció, a határok spiritualizálódása és a jogalkalmas teljes egysége teremtse meg a kisebbségi lét pozitív kereteit.

         Hatodszor: nekem, nekünk, magyar politikai vezetőknek óriási a felelősségünk, hogy törekvéseink a magyarországi kisebbségek és a határainkon túli magyar kisebbségek helyzetének javítására ne adhassanak okot félreértésre. Egyértelművé kell tennünk, hogy kisebbségpolitikánk nem Trianon revízióját, hanem a Trianon okozta károk korrekcióját szolgálja; célunk kisebbségeink és magyarjaink helyzetének javítása és megmaradásuk biztosítása és ezzel összefüggésben kapcsolataink fejlesztése szomszédainkkal.

         A konferencia valamennyi résztvevőjének kívánom, hogy munkájuk a fenti pontban kifejtettekkel összhangban szolgálja a kisebbségek helyzetének, problémáinak feltárását és orvoslását. A magyarországi kisebbségek megjelent képviselőinek kívánom, hogy mielőbb szülessen meg a megelégedésükre szolgáló nemzetiségi törvény. A határon túli magyarok képviselőinek kívánom, hogy országaik vezetésével egyenrangú partnerként tárgyalva, kodifikálhassák és érvényesíthessék az őket megillető jogokat.

         A fiatalabb generáció szép számban megjelent képviselőinek kívánom, hogy olyan társadalmakban élhessenek, amelyekben a kulturális és etnikai másság nem elválaszt, hanem összeköt és gazdagít.

Elhangzott: A kisebbségi autonómia és az állam c. konferencián Békéscsabán, 1992. április 3-án

Tovább az oldalra

Göncz Árpád (1922 - 2015) a XX. századi magyar demokratikus mozgalmak kiemelkedő szereplője.

Fiatalemberként, frissen végzett jogászként részese a nyilasok elleni fegyveres ellenállásnak, 1945-től a kisgazda pártban kezdi politikai tevékenységét. A párt betiltása után fizikai munkásként dolgozik. Az 1956-os forradalom után a Bibó-per másodrendű vádlottjaként életfogytiglani börtönre ítélik. 1963-ban amnesztiával szabadul. Fordítóként kezd új pályát, az angol-amerikai irodalom egyik legnevesebb fordítójaként válik ismertté. Ezt követően indul saját írói munkássága. A Magyar Írók Szövetségében 1981-től a műfordítói szakosztály elnöke, majd 1989-től 90-ig a szövetség elnöke.

A demokratikus ellenzék tevékenységében kezdetektől részt vesz 1990-ben a szabad választások után a Magyar Köztársaság első elnöke (1990-1995, 1995-2000).

Közvetlen személyisége, rendkívüli nyitottsága, megalkuvás nélküli, kikezdhetetlen erkölcsi tartása, feleségével, Göntér Zsuzsannával közös, mély szociális érzékenysége állnak máig töretlen népszerűsége mögött.