MARIO VARGAS LIOSA: A TÚLÉLŐ

Amikor meghallotta a bíróság ítéletét - életfogytiglani fegyház – Göncz Árpád felkiáltott „Ez csodálatos!” Életem legboldogabb napja volt, meséli.

 „Esélye sincs, hogy élve megússza. Akasztás vagy golyó általi halál”- mondta neki a hivatalból kirendelt ügyvéd, akit az állam delegált a „tárgyalás” színjátékra. Magyarországon vagyunk, a szovjet tankok által eltaposott 1956-os forradalmat követő szörnyű években. Ahogyan Göncz Árpádot, magyarok ezreit végezték ki vagy börtönözték be gyors és titokban lefolytatott olyan bírósági „szertartás” keretében, amelyben a vádlottnak nem állt jogában a fellebbezés vagy védőjének megválasztása.

Még csak harminchat éves volt, de már rengeteget élt,  hazája hányattatásokkal teli történelme okán. Középosztálybeli művelt családban született Budapesten, jogot hallgatott, már fiatalon politizálni kezdett egy centrista politikai mozgalom, a Kisgazdapárt soraiban. Amikor kitört a háború, besorozták, „harcolni a rossz oldalon” (Horthy Miklós admirális rendszere Hitler szövetségese volt.) Megszökött, és csatlakozott a nácik elleni ellenálláshoz. Az alatt a három rövid év alatt, amíg a civil társadalom lélegzethez jutott az1945 utáni Magyarországon,   a demokratikus rend megerősítésén dolgozott, szembeszállt a totalitárius összeesküvéssel, amely 1948-ban négy évtizedre véget vetett a magyar szabadságnak. Ezt a kommunista kormányzat megtorolta, ügyvédi hivatását nem gyakorolhatta, előbb az iparban dolgozott szakmunkásként, majd agrártechnikus lett. Egyáltalán nem sajnálja azokat az éveket: szeretettel emlékezik rájuk, ahogy mondja, nélkülük soha nem ismerte volna meg olyan alaposan az országot, az embereket és gondjaikat. Olvasni mindig szeretett, de az irodalomra, mint hivatásra, nem is gondolt 1956, és börtönévei előtt. Az irodalom akkor és ott, harmincvalahány évesen szivárgott be életébe, mint  a börtönrutin reménytelenségének és a  zárka fojtogató légkörének ellenszere. Szótárral és nyelvtankönyvvel nekiállt, hogy megtanuljon angolul. Oly sikerrel tette ezt, hogy amikor hét évvel később amnesztiával szabadult, talán nem is volt magyar, aki nála jobban ismerte volna a kortárs észak-amerikai irodalmat, és nemcsak „éjjel-nappal” falta a könyveket, hanem nekilátott a fordításuknak. Nekik köszönhette, hogy politikai pestisesként sikerült túlélnie azokat a nehéz éveket. Hemingway, Faulkner, Styron, Updike, Edit Wharton, Susan Sontag, James Baldwin műveit fordította, és a fordítás mellett maga is írni kezdett, elbeszéléseket és színdarabokat, amelyek miután hosszú ideig vesztegeltek a kirekesztettség határmezsgyéjén, végre megjelenhettek, és bemutathatták őket. A kommunista rendszer hanyatlásának idején Göncz Árpád már komoly szellemi és közéleti tekintélynek örvendett honfitársai körében, a Magyar Írók Szövetségének elnöke volt, és az sem volt meglepő, hogy 1990-ben a szabad választások eredményeként létrejött Parlament egyhangúan választotta meg a köztársaság elnökének.

Ma, hetvenhat évesen egyszerű, mosolygós kis öregember, mintha nem találná a helyét abban a Mussolini-Sztálin stílusú  nagy állami rezidenciában, amelyben élnie kell. A személyiségéből sugárzó lefegyverző szerénység meglepő őszinteséggel párosul, amikor az ország problémáiról kérdezem. („Legalább egy harmada a magyar társadalomnak nyögi a privatizáció és a gazdasági nyitás igen magas árait. Szakadék nyílt a gazdagok és a szegények között. De ha, azt akarjuk, hogy fejlődjünk, Magyarország modern ország legyen, van más választás? Naponta kérdezem magam, és nem találom a választ.”) Feladatáek tekinti, mondja, hogy állandóan az emberek között mozogjon, mindenfelé, hogy érezzék, a közhatalom tekintélye nemcsak a hatalom csúcsain lakozik, ahol a nagy dolgokról döntenek, hanem jelen legyen a mindennapok terein, hallgassa az egyszerű emberek és asszonyok mit mondanak, válaszoljon kérdéseikre. Honfitársai pedig nagyra értékelik ezt. A pár nap alatt, amit Magyarországon töltöttem, mindenki, akivel beszélek, még ha annyi mindenben különbözik is a véleményük, különösen a politikát illetően, „Árpiról” tisztelettel beszélnek, erkölcsi tartalmat adott az elnöki tisztségnek. Szükségképpen társítjuk Göncz Árpád szeretnivaló és diszkrét személyét Václav Hável, a cseh dráma- és esszéíró alakjához, aki maga is a kommunista diktatúra elleni ellenállás jelképe hazájában (tíz évet töltött a börtönben) és a Köztársaság elnökeként nagy szolgálatot tett polgártársainak azzal, hogy közhivatalát olyan erkölcsi és intellektuális tartalommal tölti meg, amely ritkaságszámba megy más országokban. Két érdekes eset, két olyan íróember, akik nem hódoltak be a kollektivista utópia ábrándjainak, vállalták, hogy személyes szabadságukat is feláldozva, életüket kockáztatva küzdenek egy másfajta rendért, amelyet kollégáik világszerte pocskondiáztak, majd elérkezvén a szabadulás órája, képesek voltak rá, hogy országuk társadalmának hozzáértő vezetőiként, életpályájuk erkölcsi tekintélyével és művészi tehetségükkel hirdessék a tolerancia, a pluralizmus, a jogállamiság és a szabadság értékeit.

Esetük nem gyakori, az ő országaikban is ritka, mert a közvélekedés szerint manapság - különösen az értelmiségi-  és művészkörökben - nő a nosztalgia a totalitárius idők iránt a változások elkerülhetetlen „társadalmi költségei” miatt, amivel a központosított gazdaság lebontása,  a szabad piac helyreállítása jár: nő a munkanélküliség, megugrottak a jövedelmi különbségek, csökkennek a kulturális támogatások. Bár a Magyar Írószövetség ülésén, amelyen részt vettem, nyomát sem láttam ennek a nosztalgiának, több barátom is megerősítette, vannak értelmiségiek, akik visszasírják azokat az időket, amikor a könyvek olyan olcsóak voltak, mint a kenyér, a legjobb irodalom százezres példányszámokban jelent meg, és nem zártak be színházakat, hogy a helyükön MacDonalds-ok vagy Sex-Shopok nyíljanak.

Ez volna a valódi oka annak, hogy oly sok író érez gyógyíthatatlan vonzódást a szociális diktatúrák iránt? A repülőgépen, amelyen Budapestről Berlinbe utazom vissza, véletlenül épp Robert Nozick egy tanulmánya kerül a kezembe; „Miért utasítja el az értelmiség a kapitalizmust?” A Harvard professzora, filozófus, korunk egyik legragyogóbb radikális liberális tanulmányának szerzője (Anarchia, állam és utópia). Nozick akárcsak Václav Hável és Göncz Árpád azon mai értelmiségiek közül való, akiknek nincsenek kisebbrendűségi  komplexusaik a szocializmussal szemben, és kemény érvekkel támasztja alá meggyőződését, a politikai demokrácia és a kapitalizmus elválaszthatatlanok egymástól, és az igazán szabad társadalom alappillérei.

Nozick magyarázata éleslátó és eredeti. Az írók gyakran  azért vetik el a kapitalizmust (és nemcsak a baloldaliak, olyan jobboldaliak, mint Yeats, Eliot és Pound is) mert traumaként élik meg azt, amikor az iskolából a piac által szabályozott életbe lépnek ki. Az iskolában az értelmiségi hivatástudatot és a tehetséget elismerik, jutalmazzák, ezek a tanulói teljesítmény csúcsai. A legjobb jegyek, jutalmak, a tanárok elismerése azoknak a diákoknak jut, akik kitűnnek az értelmiségi tevékenységekben. Ily módon beléjük nevelik azt az elképzelést, hogy hasonló sikerek és elismerés vár rájuk majd a későbbiekben, amikor a társadalom színpadán szerepelnek.

A sokk borzalmas, amikor fel kell ismerniük, hogy a piacgazdaságban a nagy díjak, a sikerek nem a „ragyogó ékesszólást” jutalmazzák. A kapitalizmust nem az az elv működteti, amely az iskolában általános, nevezetesen, hogy az intellektuális teljesítmény presztízst és hatalmat ad.

Presztízs és hatalom, piaci körülmények között azé lesz, aki legjobban és legteljesebben elégíti ki a fogyasztói keresletet, amely a piacon megnyilvánul, és e keresletben soha, vagy csak nagyon ritkán szerepelnek filozófiai vagy irodalmi javak. Demokráciában az értelmiségi hiúság, amelyet oly korán legyezgetnek  iskolai órákon, brutális csalódásba torkoll: a piac feltárja a társadalom egészének igazi prioritásait, egyértelműsíti, hogy a társadalom értékrendjében jóval lejjebb van a helye, mint a vállalkozónak, a mozi- vagy tévésztárnak, futbalistának, néha – ez aztán a legnagyobb megaláztatás – a bestseller-író ál-értelmiséginek. Hogy is azonosulhatna az író egy olyan rendszerrel, amely a köz szomorú részéve sorolja, majdhogynem a könyvelő vagy a lakatosmester szintjén? Ha ez a demokrácia, vesszen a demokrácia!

A totalitárius rendszerekben nem ez a módi. Ha az író jól viseli magát, engedelmesen teljesíti az udvaronc, vagy akár az udvari bolond szerepét, hamar eljut a közmegbecsülés csúcsaira, etetik-itatják, öltöztetik, kiadják, bemutatják. Jövedelme magasan az átlagpolgáré felett, privilégiumai vannak: üdülőtelepek, külföldi utazások, nagy ünnepeken akár a díszelnökségbe is felültetik. Ilyesmiről nem is álmodhatna a nómenklatúrán kívül, amelynek már maga is része, ahogy a szerviensek és vazallusok a nagy hűbéri családokban. És ha mindez nem volna elég, magas helyről kap felhatalmazást arra, hogy tiszta lehessen a lelkiismerete, elhitesse magával, a magasröptű gondolatok, amelyek fejéből kipattannak, a történetek, amelyeket kigondol, az emberiség szebb jövőjét szolgálják.

„Milyen szerencsés, hogy minden idejét írásra-olvasásra fordíthatja, igazán irígy vagyok ”-mondja nekem Göncz Árpád, amikor búcsúzunk. Hiszek neki.

Megjelent az El País spanyol napilapban, 1998. április 12-én, majd a perui Caretas hetilapban 1998. április 16-án. Fordította: Gulyás András

Tovább az oldalra

Göncz Árpád (1922 - 2015) a XX. századi magyar demokratikus mozgalmak kiemelkedő szereplője.

Fiatalemberként, frissen végzett jogászként részese a nyilasok elleni fegyveres ellenállásnak, 1945-től a kisgazda pártban kezdi politikai tevékenységét. A párt betiltása után fizikai munkásként dolgozik. Az 1956-os forradalom után a Bibó-per másodrendű vádlottjaként életfogytiglani börtönre ítélik. 1963-ban amnesztiával szabadul. Fordítóként kezd új pályát, az angol-amerikai irodalom egyik legnevesebb fordítójaként válik ismertté. Ezt követően indul saját írói munkássága. A Magyar Írók Szövetségében 1981-től a műfordítói szakosztály elnöke, majd 1989-től 90-ig a szövetség elnöke.

A demokratikus ellenzék tevékenységében kezdetektől részt vesz 1990-ben a szabad választások után a Magyar Köztársaság első elnöke (1990-1995, 1995-2000).

Közvetlen személyisége, rendkívüli nyitottsága, megalkuvás nélküli, kikezdhetetlen erkölcsi tartása, feleségével, Göntér Zsuzsannával közös, mély szociális érzékenysége állnak máig töretlen népszerűsége mögött.