Magyarnak lenni: állapot

1848 márciusa ékesen bizonyítja, hogy a holnap - még ha a mát a múlt ezer szállal béklyózza is - mindenkor erősebb a tegnapnál. Hogy a múlt és a jövő hangja közül a jövőé a tisztább, még ha a múlté hangosabb is. Hogy a jövő - a megvalósult népuralom - végül erősebb, mint a keveseké, még ha a hatalom mindig kevesek kezében van is. Ez az élet törvénye, ezen semmi sem változtathat. A késleltetett jövő hangja akár egy évszázad kőfalán is áthatol, mint ahogy áthatolt az eltaposott negyvennyolcé, hogy 1956-ban ismét egységbe forrassza az ország népét. Megintcsak a fiataloknak hála - a diák- és munkásfiataloknak -, akik negyvennyolc jurátusaitól, ifjú tollforgatóitól és mesterlegényeitől vették át és lobbantották újra lángra a szabadság, egyenlőség, testvériség szövetnekét. Mert az ifjúság soha nem félt és nem fél, amikor ki kell mondania az igazat. Nem véletlen, hogy a magyar demokráciát abból a jelképes pillanatból eredeztetjük, amikor Petőfi rátette a kezét a nyomdagépre, a nép tulajdonának nyilvánította, a nyomda tulajdonosa meg fejet hajtott a "forradalmi erőszak", a nép akarata előtt. Pedig tudta, hogy a költő kézmozdulata nem a hatalmat, hanem a nép akaratát, a nép uralmát jelképezi. Hisz a hatalmi erőszakot a cenzúra képviselte. Egészen addig a pillanatig.

Igen, barátaim.

         A nép bölcs, a nép fölismeri a létérdekét - nép, önként, még soha nem hajtotta igába a fejét. A nép - a mindenkori - szomjúhozza az igazságot. S az igazság forrását senki nem zárhatja el ráccsal előle. Mert még a legbölcsebb népnek is az igazság forrásából kell merítenie, hogy a maga dolgában a bölcsességhez méltó módon döntsön. Magának kell megízlelnie, hogy valóban az igazság forrásának tiszta vizét issza-e?

         Ma már előbbre járunk, mint annak idején Petőfi és forradalmár barátai. Független országban élünk, senki sem kényszerít hazánkért élethalálharcra. Nem áll a hátunk mögött fenyegető nagyhatalom, hogy szabadságunkat csizmával tapossa. Demokratikus intézményrendszerünket létrehoztuk, s csak rajtunk áll, hogy mikorra tanuljuk meg a demokrácia íratlan játékszabályait. Bennünket ma nem a kényszer, hanem hazánk alkotmánya kötelez, hogy valóra váltsuk, amit a márciusi ifjak tizenkét pontja közül a legelső követelt: a sajtó szabadságát. Hogy megszabadítsuk akár a politikai, akár a gazdasági csoportérdek béklyójától.

         Alkotmányunk kereken kimondja: "A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a szabad véleménynyilvánításra, továbbá arra, hogy a közérdekű adatokat megismerje, illetőleg terjessze. A Magyar Köztársaság elismeri és védi a sajtó szabadságát". Engem meg arra kötelez, hogy adjak hangot a nemzet egységének, s őrködjem az államszervezet demokratikus működése fölött. Ami a hétköznapi élet nyelvére lefordítva annyit jelent, hogy ne képviseljem sem a mindenkori kormánypártok, sem a mindenkori ellenzék érdekét - hanem az ő közös érdeküket is beleértve - a nemzet egészét. Amibe a demokratikus jogrend zavartalan működésétől a szabadságjogok csorbítatlan érvényesültéig, a nemzeti rádió és televízió kötelező pártatlanságáig életünk teljessége bennefoglaltatik.

         A szabadságjogok közül napjainkban a legvitatottabbal, a sajtószabadsággal kapcsolatban Alkotmánybíróságunk 1992. június 10-én kinyilvánította: "Az Alkotmány a szabad kommunikációt (...) biztosítja és védi, tekintet nélkül annak tartalmára. A véleménynyilvánításhoz való jog alapjog, ugyanakkor a demokratikus közvélemény kialakulása feltételeinek és működése fenntartásának biztosítása állami kötelezettség. (...) A sajtó szabadságát arra való figyelemmel kell garantálnia az államnak, hogy a "sajtó" a véleményalkotáshoz szükséges információszerzésnek, a véleménynyilvánításnak és a véleményformálásnak kitüntetett fontosságú eszköze. (...) Demokratikus közvélemény csakis teljes körű és tárgyilagos tájékoztatás alapján jöhet létre. (...) A rádió és televízió alkotmányos működésének feltételeként törvénynek kell kizárnia, hogy a közszolgálati rádióban és televízióban akár az állam szervei, akár egyes társadalmi csoportok a műsorok tartalmára meghatározó befolyást gyakorolhassanak. (...) Nem lehet tehát olyan jogosítványuk, amivel a műsorkínálatot egyoldalúvá tehetik. (...) Ez a tilalom a közvetlen befolyásolásra és a befolyásolás lehetőségére is vonatkozik."

         Tudjuk: a rádió és a televízió ma kényszerűen kormányfelügyelet alatt működik, mindaddig, amíg rájuk vonatkozólag az Alkotmány által megkövetelt törvények létre nem jönnek, s ily módon e két intézmény működésének társadalmi ellenőrzése meg nem valósul. Ma tehát a kormány kötelessége, hogy a rádióra és a televízióra vonatkozó alkotmányos előírásoknak érvényt szerezzen - s ezzel adja igazi tanújelét az Alkotmányba foglalt alapjogok tiszteletének.

         E téma lezárásául hadd jegyezzem meg: bármilyen fontos legyen is épp most, a választási küzdelem idején, a rádió és televízió állapota és az Alkotmány követeléseinek megfelelő működése, ez csak tünetértékű. Ami ma igazán fontos, ami a választási harc igazi tárgya és tétje, az az ország egészének demokratikus működése. S ezt az ország valamennyi választópolgárának szabadon és egyoldalú befolyástól mentesen, önmagának kell megítélnie. Ez erkölcsi joga és kötelessége. S nem utolsósorban jól felfogott, személyes érdeke. Hiszen a szavazófülke magányában felelős döntést a képviseletéről másképpen nem nyilváníthat. Csak közvetlen tapasztalatára támaszkodva, az egymásnak ellentmondó vélemények ismeretében. Ha a képviselőjelöltekről tudja, hogy kicsodák, s miféle emberek. S ha meggyőződött róla, hogy a pártok közül ki képviseli a mindennapjai érdekét. Ha abban a tudatban választ, hogy választásával az ország sorsának elkövetkező négy esztendejét legalább részben ő maga határozza meg.

         Nem szabad hát a felelőssége terhétől visszariadnia.

         S mindenekelőtt nem szabad hagynia, hogy bárki is megfélemlítse. A szavazatával kell elejét vennie, hogy az Ország házában olyasvalaki képviselje, akitől valamikor talán félnie kellett, akitől ma fél, vagy akiről feltehető, hogy a jövőben majd félnie kell.

         Tudom: félelem nélküli életről beszélnem épp itt, Szegeden, a "félelem városában", igencsak nehéz. Itt, ahol a városban és a város környékén feltehetőleg bérgyilkosok tettek el láb alól, gondosan célzott lövésekkel, gyanútlan polgárokat. Itt, ahol mindenki hosszan sorolja az elszabadult alvilági erőszak eseteit, ahol hajléktalant vernek agyon azért, mert hajléktalan. Itt, ahol elsőként sodródott partra a szomszédban dúló testvérháború minden hordaléka. Számunkra, a valaha oly szelíd Magyarországon, ez új jelenség. A bőrünkön érezzük és megborzongunk. A határok megnyiltától mi a szabadságot vártuk, s nem a féktelen, gyilkos szabadosságot. És semmiképpen nem azt, hogy a nemzetközi bűnözés átjáróháza legyünk. Erre sem lélekben, sem gyakorlatban nem készültünk fel. Pedig jó lett volna. A Szegeden és a határ túlfelén garázdálkodó gyilkosok talán már mind lakat alatt vannak. De lehet, hogy nem. A nyomozás folyik - bízom benne, hogy eredménnyel. Tudnunk kell, hogy a világ minden rendőrsége meg a szervezett bűnözés elhárításában legjáratosabb és legjobban fölszerelt is - lépéshátrányban van a mindenkori bűnözőkkel szemben. Vagy legalábbis lépéshátránnyal indul, hisz egyre változó érdekkapcsolatatokat kell föltárnia, új meg új módszerekkel kell számolnia, amíg utol nem éri őket. Nem tehetünk hát mást, mint hogy megbízunk közrendünk őreiben, s bízunk benne, hogy megroppantják a szervezett bűnözés gerincét. S nem felejtjük el, hogy ők viszik értünk vásárra a bőrüket. És a becsületüket. Tudom: Önök itt Szegeden, s mások az ország más tájain tétován tekintgetnek maguk köré. Naponta olvassák, hogy milliárdok tűnnek el kézen-közön, gyerekeiket kábítószerkereskedők környékezik, a bolhapiacon az olcsó trikó mellett olcsó pisztolyt is árusítanak - ezen a napsütötte tavaszelőn a gyanú nyúlós ködében tapogatódznak. Valami jéghegyféle csúcsát érzékelik, de nem tudják, miféle jéghegyét. S nem tudják, mi rejlik még a felszín alatt. Úgy érzik, hogy társadalmunkat bűnös érdekszövetségek szövik át. Az ország zsong a szóbeszédtől, s neveket követel - joggal. Bízzunk benne, hogy rendőrségünk felülkerekedik a gyanított rémen, s ha van, földeríti s kivágja a burjánzó daganatot, bármeddig nyúlik is. De hogy ez sikerüljön, támogatnunk kell, féltünkben sem szabad elhallgatnunk semmit, amit a rémről tudunk. Hogy ismét megérjük azt a napot, amikor éjszaka hazamenet nem fordulunk hátra rettegve, vagy eredünk futásnak, ha a hátunk mögött lépteket hallunk. Amikor a szerelmesek majd nem félnek bemenni a park sűrűjébe csókolódzni. Amikor a gyerekeinket nem szorongva engedjük el az iskolába. Amikor ismét a békesség lesz az úr a határainkon belül és túl, és sehonnét sem csurog át mihozzánk a mocsok. Ez persze rajtunk is múlik - mindenekelőtt önmagunkban kell meglelnünk a békességet. Ehhez az kell, hogy ne higgyük el a mind sűrűbben záporozó, mindent és mindenkit besározó rágalmakat, ne szegődjünk be a múltból visszaköszönő ordas és gyilkos eszmék hívei közé. Hogy féltő gonddal őrizzük a józan eszünket, s ne higgyük, hogy a világ eltökélten, éppen és csakis minket üldöz. És fogadjuk el, hogy mi magyarok mind magyarok vagyunk, s hogy a magyar lobogó úgy szép, ahogy van: piros-fehér-zölden - nem érdemes se Sztálin-vörössel, sem úri-fehérrel, se nyilas-zölddal fölváltanunk. Mert ezek a színek mára már ugyancsak megfakultak - néha már megkülönböztetnünk is nehéz őket. És valljuk: magyarnak lenni nem érdem, nem előjog, de nem is bujdoklásra ítéltetés, hanem a nyelvünkből, a hagyományainkból következő állapot. Olyannyira természetes és mindennapos, hogy jószerint eszünkbe sem ötlik. De másutt és másként élni legtöbben elképzelni sem tudnánk. Mert a magyarságunkat nem az határozza meg, hogy mik nem vagyunk, hanem hogy mik és milyenek vagyunk. Mértéktartók, szívósak, ötletesek, akik megélnek a jég hátán is. Akik túléltek tatárt és törököt, urat és elvtársat - mert soha nem engedték el egymás kezét. Mint ahogyan ma is fogják: egymásét és a köztünk élő idegen ajkú polgártársainkét, mert az ő sorsuk-gondjuk egy a mienkével. És a határainkon túl élő honfitársainkét, mert így ők is, mi is többek vagyunk.

Kivált most, hogy az ég némileg zeng körülöttünk.

         Hát ezt szerettem volna elmondani Önöknek ma, 1994. március idusán, pontban száznegyvenhat évvel azután, hogy Petőfi és ifjú elvbarátai nálunk is meghirdették a szabadságot, egyenlőséget és testvériséget. Valljuk be: mifelénk még ma is mindhárom hibádzik egy csöppet.

Elhangzott: Szegeden, 1994. március 15-én

Tovább az oldalra

Göncz Árpád (1922 - 2015) a XX. századi magyar demokratikus mozgalmak kiemelkedő szereplője.

Fiatalemberként, frissen végzett jogászként részese a nyilasok elleni fegyveres ellenállásnak, 1945-től a kisgazda pártban kezdi politikai tevékenységét. A párt betiltása után fizikai munkásként dolgozik. Az 1956-os forradalom után a Bibó-per másodrendű vádlottjaként életfogytiglani börtönre ítélik. 1963-ban amnesztiával szabadul. Fordítóként kezd új pályát, az angol-amerikai irodalom egyik legnevesebb fordítójaként válik ismertté. Ezt követően indul saját írói munkássága. A Magyar Írók Szövetségében 1981-től a műfordítói szakosztály elnöke, majd 1989-től 90-ig a szövetség elnöke.

A demokratikus ellenzék tevékenységében kezdetektől részt vesz 1990-ben a szabad választások után a Magyar Köztársaság első elnöke (1990-1995, 1995-2000).

Közvetlen személyisége, rendkívüli nyitottsága, megalkuvás nélküli, kikezdhetetlen erkölcsi tartása, feleségével, Göntér Zsuzsannával közös, mély szociális érzékenysége állnak máig töretlen népszerűsége mögött.