Göncz Árpád: "Az eszmék felezési ideje"

Az ember attól függően tekinti az életét sikeresnek vagy sikertelennek, hogy milyen kályhától indul el. Én el tudom mondani, hogy az életem a csődök, bukások és mellékutak sorozata volt. És el tudom mondani, hogy különféle kanyarok után oda kötött ki, ahova szerettem volna, s hogy életem végére azt csinálom, amit akarok, szabadon. [...] Nincs önmagammal konfliktusom. A világgal van konfliktusom, a közérzetem nekem éppúgy nem jó, mint másnak, de úgy érzem, hogy a hátralévő időben is megengedhetem magamnak, hogy a jövőben éljek, és ne a múltban. S ha lesz valamikor öt perc, politikai öt perc Magyarországon, amikor egy formálódó időszakban szükség lesz olyan emberre, aki kommunistával és népivel egyaránt szót tud érteni, és akinek a lapja tiszta, ha kellek, én ott leszek, ha nem kellek, akkor nem.

(Részlet Hegedűs B. András Göncz Árpáddal készített interjújából. 1985. február 14.)

1922. február 10-én születtem Budapesten. Apám nem végzett egyetemet, az 50-es évek elnevezése szerint "egyéb" származású1 voltam, nem értelmiségi; talán polgárit lehet mondani. A famíliánkat az 1735-ös dátumig tudom visszavinni, amely időpontról van egy nemesi oklevélmásolatom, az eredetije állítólag a Zala Megyei Levéltárban van. Nagyon furcsa a címerünk, a tetején egy galamb tart egy fehér koszorút. Bár semmiféle bizonyítékom nincsen rá, de korábbról felfedezni véltem egy ősömet a Nádasdyék, Nádasdy Tamás2 udvarában, ahol egy Gönczi Miklós nevű műfordító és író gimnaziárka, azaz iskolaigazgató volt a sárvári udvarban. Műveit is ott nyomták. Zala megyei az egész családom. Gönc északon van. A família katolikus, és valószínűnek tartom, hogy valami kirajzás révén az ellenreformáció hatására került Zala megyébe. Ez a Gönczi Miklós is Abaújból, az Abaúj megyei Göncről került oda. A családi hagyományokból azt tudom még, hogy a dédapám Csáktornyán élt, császári tiszt volt, aki 48-ban a huszáraival átállt. A Buda ostroma utáni napokban Ráckevén nősült, egy budai polgárlányt vett el, akivel a csáktornyai Zrínyi-várban laktak.

A nagyapám ott volt postamester Csáktornyán, majd valamilyen úton-módon fölkerült Budapestre, és minden protekció nélkül postavezérigazgató-helyettes lett a kommün idejére, tehát 1918-ra. A kommün után - mivel akkor is szolgálatban maradt, nem mondott le az állásáról - nyugdíjazták. A nagypapa klasszikus esete volt a Ferenc József-i rendkívül puritán értelmiséginek, aki nem fogadott el hivatali hintót, hivatali telefont, pedig járt volna neki. Hallatlanul egyenes és szigorú erkölcsi alapokon álló ember volt, abszolút puritán, akit áthatott a 10-es évek liberális szellemisége. Nagyon szerettem, azt hiszem, ő állt hozzám a családból a legközelebb. 62 éves korában halt meg.

Apám jellegzetes "kádergyerek" volt. Négy lány volt a családban és egy fiú, apámat határtalanul elkényeztetették, ilyen is maradt élete végéig. Érettségi után a postán kezdte, majd, miután Magyarországon örök második volt teniszben, de talán az ország legjobb teniszoktatója lehetett, könyveket írt a teniszjáték elemeiről. Öregkorára textilipari kis- és középvállalatok alkalmazottja volt, utána statisztikus az Újpesti Húsipari Vállalatnál, onnan ment nyugdíjba. Tisztviselő tehát. Anyámtól elvált, amikor én hatéves voltam, s mi a nagyanyámnál, nagyapámnál éltünk Budán, a Bors utcában apám nélkül, ami kínkeserves volt. Aztán öregkorára, amikor anyám ápolta, megint feleségül vette. Nem volt közöttük közeli viszony.

A famíliám jellegzetesen k. u. k. Monarchia-termék volt. A négy nagynéném közül az egyik egy osztrák államvasúti tisztviselőhöz - később igazgatóhoz - ment feleségül, így vannak osztrák unokatestvéreim. A másik lány a közös hadsereg egy román származású mérnökezredeséhez ment hozzá, így vannak román származású és csak románul beszélő unokatestvéreim. Ketten Magyarországon maradtak. Aztán van a családban stájer, olasz, horvát, zsidó, magyarországi német, az égvilágon minden, ami átfogja ezt a Kárpát-medencét.

Anyám dél-erdélyi származású, a Hunyad megyei Tusnyán született, s teljesen árva volt, ami egész életére rányomta a bélyegét. Ő hozta a zsidó vért a családba. A mamája székelyszombatos volt, az édesapja pedig zsidó. Egy szociáldemokrata beállítottságú, rendkívül művelt nagypolgári famíliában nevelkedett, ahol a családfő fanagykereskedő, utána textilgyáros volt, képgyűjteménnyel, idegen nyelvek ismeretével. Trianon után Pestre menekültek, vagonlakók3 lettek.

A gyerek Göncz Árpád édesanyjávalElemibe az Új iskolába jártam, amely reformiskola, magániskola volt, és nagyon jó. Tizenketten voltunk egy osztályban, válogatott tanítókkal. Nem Montessori-4 , de egy ehhez hasonló rendszerű tanulás folyt. Úgyhogy én a gimnázium negyedik évéig jeles tanuló lehettem abból, amit ott tanultam.

1932-ben iratkoztam be a Werbőczy Gimnáziumba. Nem szerettem a Werbőczyt, mélységesen korrupt iskola volt. Én jeles tanuló voltam, de a győri Ágyúgyár főrészvényesének a fia is természetesen jeles tanuló lett, az akkori kultuszállamtitkár fia pedig szintén előtérben állt. Egy másik állami főtisztviselő gyereke volt a főstréber. Utáltam azt az iskolát, főleg, mikor jöttek a zsidótörvények. Az osztályunkban hatvanan voltunk, közülük tízen zsidók. Kilencen voltunk jó barátok, nagyon érdekes összetételűek. A legjobb barátom, Nagy Karcsi egy volt altábornagy gyereke volt, aztán ott volt Gombocz Pista, Gombocz Zoltánnak az unokaöccse, Gombocz Istvánnak a fia. Aztán Zsigmondi Dini, akkor még Liedemann Dénes, hegedűművész, ma a seattle-i egyetem hegedűprofesszora és Goldziher Sanyi, az egyetlen szent, akit életemben ismertem, akit nem lehetett megmenteni, mert vállalta azt a sorsot, amit a társai, és végül meghalt. A körünkhöz tartozott még az Est Lapok5 tulajdonosának, a Márkus famíliának a fia meg Markó Elek, a Parlament műszaki vezetőjének a fia. Aztán még Herczog Henrik egy birodalmi német famíliából, amelyiknek talán már a harmadik nemzedéke élt Magyarországon. Úgyhogy elég vegyes társaság voltunk, az osztálynak az elitje, csupa jeles tanuló, és nagyon jó barátok voltunk még hosszú ideig mi, kilencek. Ennyit a Werbőczyről. Ott érettségiztem jelesen, utána elmentem a Földhitel Intézetbe6 , ebbe az élvonalba tartozó pénzintézetbe tisztviselőnek. Mellette végeztem a jogot.

A bankból utóbb szövetkezeti hitelintézet lett, amelyik a részleges földreformot bonyolította le, tehát a vagyonváltság során leadott földeknek a parcellázását. Aztán a zsidóbirtokok kezelését végezte. Magának is elég sok birtoka volt, amelyeket nagyon jól kezelt. Mi meg a háborús években rettenetesen igyekeztünk, hogy minél több embernek adjuk ki a papírt az újonnan Magyarországhoz visszakerült területeken. Nem szerettem a munkámat. Hogy miért lettem akkor banktisztviselő? Azért, mert a szüleimnek ott volt ismerőse, aki fölvett. Ha mai szemmel nézem, elképzelhetetlenül elegáns munkakör volt. 9-től dolgoztunk 2-ig. 2-kor ki lehetett menni a Margitszigetre, ahol volt a vállalatnak egy teniszpályája, csónakháza és egy vendéglője, amelyikben fillérekért lehetett kosztolni. Ebben a bőrfoteles palivilágban a kistisztviselők negyed annyiért kapták a kosztot, mint az igazgatók, nem fordítva. Nem tizenegy hónapot fizettek ki, hanem tizennégyet, esetleg tizenötöt, mert a remuneráció7 esetleg két hónapot is kitehetett. Fiatal tisztviselőként volt nyári és téli többletfizetésem. Kaptunk tüzelőt, azonkívül disznót vágtak, amit az ember feldolgozva megkapott. Szóval szociális gondoskodásban felülmúlta nemcsak az országos átlagot, hanem mai értelemben is elképzelhetetlen. Így végeztem el mezei jogászként - ma úgy mondanánk, levelezőn - a jogot, és doktoráltam 44-ben.

A jogból főleg a római jog, a jogtörténetek meg a jogfilozófia maradt meg bennem, s máig úgy érzem, hogy a történelem gerince vagy csontozata a jogrendszer. Tehát jogilag is tudom nézni a dolgokat.

A népi írók - közülük is talán a leginkább Németh László - hatására baloldaliként indultam, viszont a mélymagyarság-komplexum8 teljesen lepergett rólam. Kedvenc költőm Babits Mihály volt, ami majdnem kizárta Németh Lászlónak a hatását, de nem zárta ki a politikai következtetéseket, amelyek gyökerében a földreform, tehát a radikális parasztpolitika állt. Én nem tettem különbséget jobb- és baloldali népi írók között. Olvastam a falukutató munkákat, A tardi helyzettől9 kezdve mindent, amit ma szociográfiának hívunk. Szabó Dezsőt10 nem szerettem. Egyszer voltam egy estjén a Lövölde téren, ahol eléggé elöl ültem, s mivel Szabó Dezsőből fröcskölt a gyűlölet és a nyál, alig tudtam végigülni. Az elfogultságnak, a gyűlölködő dühnek ez a fajtája elborzasztott. Valószínűleg a családi meg a magam választotta helyzetemből következett, hogy szinte képtelen voltam elviselni. Ez a hajlandóságom, ez a mindenfelé nyitottság már alighanem akkor az egyik jellegzetességem lehetett: a legnagyobb magyar költők egyikének éreztem Sinkát, ami nem zárta ki, hogy ne szeressem Thomas Mannt, és hogy nagy költőnek tartsam Babits Mihályt. A fanatizmus mindenhol riasztott. Amikor Fekete Sanyi a börtönben készített egy olvasásszociológiai fölmérést, fölismert a válaszról, mondván, nincs még egy ember, akinél ez a kettő, Sinka István és Thomas Mann egymás mellett szerepeljen. Én megengedtem magamnak azt a luxust, hogy mindkét oldalról, mindkét irányzatból szeressek valakit, illetve, ami különbözött tőlem, valószínűleg még jobban érdekelt. Gondolom, olvasónak is és gondolkodónak is jóindulatú voltam alapjában. Ma sokkal gyanakvóbb vagyok.

Nyitott voltam a nagypapa révén megismert megállapodott, méltóságteljes, jó tartású, türelmes, századvégi jó magyar társaságra vagy tisztviselő rétegre, de nyitott voltam a másik osztályra is, láttam a zsidó kis- és nagypolgárt, a k. u. k. nagypolgárt, s abban éltem, hogy a parasztság a magyarság jövője. Olvastam az akkori parasztradikális irodalmat, cserkészként népdalokon nőttem föl, a népi kultúrát vallottuk magunkénak.

A magyar társadalmat megosztó szellemi áramlatok hatására pontosan úgy szóródott a mi családunk, a nagycsalád, ahogyan az egész magyar társadalom. A mulatságos csak az, hogy én úgy voltam a közepén ennek, hogy egyikkel se azonosultam. Azóta se tudok senkivel se azonosulni. Az embereknek általában apakomplexusuk van. Nekem apaiszonyom. Abban a pillanatban, amikor valakinek a lába elé kell ülni, és tisztelettel kell rá feltekinteni, végigfut a hátamon a hideg. Világéletemben szerettem volna valahova tartozni, és sose tartoztam sehova, mert mindig úgy tartoztam valahova, hogy azt belülről bíráltam magamban.

17-18 éves koromban találkoztam a politikával. Ha az akkori világnézetemet meg akarom határozni, akkor egyik jellemzője a magyarság volt, a másik a népi kultúra, a harmadik a paraszti radikalizmus, tehát a földbirtokreform követelése, a negyedik egy közösségi életforma iránti sóvárgás, amelyet bizonyára nem határoztam meg magamnak pontosan, de következett a cserkészetből, minden közösségi munkámból, amelyet az iskolából ismertem.

Göncz Árpád az 1950-es évek elején. A börtön hat éve alatt ez a fénykép jelentette a gyerekeknek az édesapátAztán találkoztam a Teleki Pál Munkaközösséggel. Nem tudom rekonstruálni, hogy hogyan kerültem velük kapcsolatba, mert én, cserkész lévén, a HÖK-höz kapcsolódtam, a Hárshegyi, később Honvéd Őrsvezetők Köréhez, amelynek gondolatrendszerével, erősen katonás, néha soviniszta vagy túlságosan nacionalista szellemével ugyan szemben álltam, de az életmódjával nem. Kitűnő közösség volt ez az együttes, sok kitűnő emberrel, akik a Werbőczyből, a 7-es cserkészcsapat vezető rétegéből kerültek ki, s többségük később általában nagyon jól megállta a helyét. A Teleki Pál Munkaközösség ugyanakkor a Piarista Gimnázium cserkészcsapatának a szüleménye volt. A volt piarista öregdiákoknak a liberális politikai mozgalmából, mozgolódásából keletkezett. A vezetése - Hám Tibor11 , Jaczkó Pali12 , Saláta Kálmán, Lukács Gyuszi, talán az egy Bognár Jóska kivételével -, közvetlenül a Piarista Gimnáziumból került ki. Bognár szombathelyi volt, tehát ő kívülről jött. Piarista volt még Szabó Gyurka, akinek a lakásán elfogták Bajcsy-Zsilinszkyt13, meg Cholnoky Tamás14. Ez az együttes nagyon közel állt az én világszemléletemhez. Az egyetemlegességre való törekvésével, a nyitottságával, s ami új volt számomra, a baloldali út keresésével, mert hiszen voltak a vezetésben kommunisták is. Hozzánk tartozott még Banovich Tamás, a filmes, Ilosvay Kati, Bánky Zsuzsa, akik úgyszintén kívülről jöttek.

Göncz Árpád cserkészként egy vitorlázórepülőnMikor a különféle egyéb formájú piarista öregdiák belső mozgolódások nyomán megalakult a Teleki Pál Munkaközösség, a tagjai teljesen nemzetiek, parasztradikálisok voltak, ugyanakkor liberálisabbak, mint amit én ismertem. A liberalizmusával és nyitottságával olyan volt számomra ez az egész, mint valami felüdülés. Nagyon sokfélék voltunk, nagyon sok szakmát képviseltünk. Hám Tibor orvos volt, Bognár középiskolai tanár, német szakos, Saláta Kálmán és Jaczkó Pali jogászok, Tóth Pista katonatiszt, mellesleg szabad magyar közösségi ember, Kecskés pénzügyes, a Pénzügyminisztériumban dolgozott, Szabó Gyuri biológus, Cholnoky Tamás építészmérnök, Lukács Gyuszi fizikus és könyvtáros. De valamennyiünket jellemzett az a morális tartás, amelyik a toleranciára és a demokrácia követeléseire épült. Én ott hallottam először a népi demokrácia kifejezést, amit - gondolom - a későbbiekben aztán erősen nem vallottak be az emberek, emlékszem, hogy megütött, hogy "népi" és "demokrácia" is. Mindenesetre a munkaközösség teljesen demokratikus módon szerveződött, szabad vitákban, állandó tájékozódásban, nagy műveltségű, nyelvet ismerő emberekkel, akik, mikor már kitört a háború, egyértelműen számítottak a német vereségre. Felvették a kapcsolatot, velem együtt, a Györffy-kollégistákkal15, a kommunistákkal.

Mire a háború kitört, épp elvégeztem a jogot. Kecskés Elekkel, Hám Tiborral, Bognár Jóskával nagyokat beszélgettünk, sétáltunk a Duna-parton. Én akkor kezdtem tudogatni, hogy nekik milyen kapcsolataik vannak. Ők is tapogatóztak, mi is tapogatóztunk. Szabó Gyuri révén nekünk mindenekelőtt a Kisgazdapárthoz volt közvetlen kapcsolatunk, amely Bajcsy-Zsilinszky révén jött létre. De megvolt a kapcsolat Tildyvel, az ellenállással, a Császár-testvérekkel16, a miénk volt a Teve utcai tanoncotthon17, a mi akciónk volt a Gömbös-szobor bekenése is. A háború kellős közepén karácsony estét rendeztünk a Magyarországon élő francia hadifoglyoknak és lengyel menekülteknek a Kisgazdapárt egyik helyiségében, Churchill és Roosevelt fényképe alatt énekeltük a Jeszcze Polskát18 a franciákkal és a lengyelekkel. Később aztán iratokat is gyártottunk.

A Teleki Pál Munkaközösség akkor még nem volt a Kisgazdapártban. Mikor a Kisgazdapárt a háború után Független Kisgazda-, Földmunkás és Polgári Párt néven újjáalakult, lett egy fővárosi tagozata is. Az a harminc-harminckét éves, teljesen és tudatosan felkészült értelmiségi réteg, amelyik a Teleki Pál Munkaközösség szellemi irányítását végezte, belépett a Kisgazdapárt polgári tagozatába. Szellemi felkészültségéből következett, hogy hallatlan súlyt képviselt, és teljes integritásával szívta magához a legértelmesebb paraszt képviselőket.

A paraszt képviselők egy köréből és ezekből a fiatalokból alakult meg 44 után a Kisgazdapárt centruma. Én meg 45 elején kerültem, mint Teleki Pál munkaközösségi tag Kovács Béla mellé személyi titkárnak.

Mivel egyetemi felmentésem volt, engem csak a háború legvégén hívtak be. A Szálasi- rendszerben kellett bevonulnom a 25. hegyivadász pótzászlóaljhoz Bélapátfalvára. Majd egy hétig irányítgattam magam, mert Dálnoki Miklós Béla csapatait vártuk Kassa felől, és én Bognár Jóskától megtanultam, hogyan lehet egy kétpengőssel és vonatkerékről lekapart korommal lepecsételni az embernek a menetlevelét. Úgyhogy irányítgattam magam ide-oda, s mikor már se pénzem, se ételem nem volt, kénytelen voltam bevonulni, hogy másnap induljunk visszafelé kétszázötven szekérrel és a 25. hegyivadász pótzászlóalj ökrösszekereivel, vissza Diósjenőig, zuhogó esőben, télen, egyetlen tiszt nélkül, maródiakkal és karpaszományos újoncokkal, akik a pótzászlóaljhoz bevonultak. Bármennyire tragikus, mégis vicclapba kívánkozik, hogy én voltam Magyarország utolsó ökörizált gyalogosa, és miután a szállítmányt - tetves és rongyos gatyákat, vadonatúj sífelszerelést és meleg téli ruhát, amiből természetesen nem adtak nekünk - visszavittük Diósjenőre, mindent elégettek. Engem meg még három-négy embert pedig levezényeltek Várpalotára. Még szereztem rühkenőcsöt, mert huszonnégy óra alatt megrühesedtem a katonáéknál, s amikor a várpalotai századdal ki akartak vinni Németországba, megléptem.

Előtte, amikor a 25. hegyivadász pótzászlóaljnál égettük a zászlóaljirodát, volt annyi eszünk, hogy szerezzünk magunknak menetlevelet, szabadságos levelet, lepecsételve, aláírva, minden egyéb pecsétet. Így azután december legelején feljöttem Budapestre. Pesten bementem az "országúti" ferencesekhez - ez a Margit körúti ferences zárda -, amelyik az ellenállás egyik góca volt, vittem magammal egy kézigránátot, kétszáz éles töltényt és egy puskát. A ferencesek bezártak az Egység Útja szerkesztőségébe, naponta kétszer kopogtak, és adtak enni. Három napig teológiát olvastam, és vártam, míg előkerült Szűr Miska barátom, aki azután elmondta, hogy létrejött a Táncsics Mihály zászlóalj19 a Collegium Medicumban, a Köztelek utcában, és elvitt oda.

A Táncsics zászlóalj két részből állt: egy közgazdász- és egy orvos századból. Az orvos századhoz csatlakoztak az Eötvös-kollégisták, egy csomó werbőczysta és mások. Mikor megérkeztem, ennek az első századnak lettem, mint már "katonaviselt" a szolgálatvezetője, őrmesteri rangban, de rendfokozat nélkül.

Jó együttes volt. Ellenálló és mentő, mint minden ilyen alakulat akkor. Mentettünk szökött zsidókat, mentettünk Magyarországon ragadt székely egyetemi hallgatókat, katonaszökevényeket és diákokat, akik nem akarták, hogy "kiürítsék" őket. Gyakorlatoztunk, fegyvereket gyűjtöttünk, kihoztuk a zsidókat a gettóból nyilas karszalaggal, igazolványokat gyártottunk, beszerveztünk embereket. Nekem egy tizenhat éves gyerek lopott ki egy német pisztolytáskájából egy pisztolyt a villamoson. Egy Budaörsi úti laktanyából magyar egyenruhát kaptunk. Monostori Jóska20, a parancsnokunk - egy orvos - nyilas karszalaggal intézte a dolgokat. A Collegium Medicumban Szűr Miska, egy lengyel-magyar származású gyerek volt a rohamrajnak vagy kommandó-alakulatnak a parancsnoka. Nem voltunk nagyon katonás együttes, de jó társaság: Heckenast Gusztitól kezdve Tóth Dezsőn21, a mostani miniszterhelyettesen át Klaniczay Tiborig, egyszóval az Eötvös-kollégisták. Volt az egésznek egy kemény magja, és volt, aki csak dekkolt. Lehettünk vagy kétszázötvenen, ebből a kemény mag körülbelül ötven. Ehhez tartozott például Körtvélyes Géza22, Pukánszky Béla, Csanády András, a festőművész. A rákoshegyi nyilasházat ekkor szereltem le Kass Jánossal23 meg Pukánszky Bélával. Hárman elhoztuk a nyakig felfegyverzett nyilasházból az utolsó revolvert is, úgy jöttünk, mint a karácsonyfa, tizenöt-húsz puska lógott rajtunk, nekem géppisztolyom volt. De már aznap este rajtunk ütöttek a tábori csendőrök Rákoshegyen, ahol a rákoshegyi kommunista sejttel voltunk kapcsolatban, akkor lőtték át a lábamat.

Még aznap este átvittek valahogy az Erzsébet hídon, utoljára lehetett még átmenni, már csupa lyuk volt. A Bors utcába mentem. Anyám tudta, hogy Budapesten vagyok, még karácsonyeste találkoztam vele, apám nem tudta. Azt hitte, kint vagyok Németországban, biztonságban. Aztán kiderült, hogy itt vagyok, és átlőtt lábbal. Az ostrom végét, az utolsó két hetet a Bors utca 3.-ban csináltam végig a pincében. A Bors utcát akkor már átlőtték. A keleti front a Városmajor utca volt, Kun páter24 és a bandája a mellettünk lévő sarokházban grasszált, kidobtak például egy alezredest a III. emeletről, mint katonaszökevényt. Volt egy revolverem két tölténnyel, az egyiket Kun páternek szántam, a másikat magamnak, nem fogják megúszni olcsón, de erre már nem került sor.

1945. február elején tehát véget ért számomra a háború, s én rögtön megint kapcsolatba kerültem a Teleki Pál Munkaközösséggel. Mikor a Teleki Pál Munkaközösség beépült a Kisgazdapártba, engem delegáltak Kovács Béla mellé. A politikában én akkor a második vonalban voltam. Először ugyan azt akarták, hogy legyek képviselő. Istenáldotta naivitásomra vall, hogy azt mondtam, én erre még nem vagyok kellően felkészülve, ehhez többet kell tudni. Valószínűleg ezért maradtam életben. Így azután Kovács Béla titkárságának a vezetője lettem. Ő akkor a Kisgazdapárt főtitkára volt, Nagy Imre alatt földművelésügyi miniszterhelyettes. Vitathatatlan tekintélyét régi parasztszövetségi múltjának, támadhatatlan tisztaságának köszönhette. Donáth-tal együtt volt földművelésügyi miniszterhelyettes, aki akkor a földreform bonyolítása miatt valóságos rém volt a szemünkben (s akiről akkor még nem tudtam, hogy a börtönben jó barátok leszünk). Az én munkámat javarészt a párton belüli napi feladatok tették ki.

Kovács Béla vKovács Bélaolt a legdinamikusabb és legplebejusabb ember a kisgazdapárti vezetésben. Nem a legnagyravágyóbb, mert egyáltalán nem volt az. Tildy például hiú és nagyravágyó ember volt, akit a felesége dirigált. Nagy Feri bizonytalansága mögött egy alapvetően hiú ember rejtőzött, akinek imponált, hogy ő más lehet, mint ami. Béla nem akart más lenni, viszont tele volt gyanakvással. Egy nyers, kirobbanó erejű, a plebejus megoldásokhoz vonzódó, vérbeli parasztember volt. Velem szemben, minden nadrágos emberrel szemben bizalmatlan volt: a református úriemberek a Magyar Közösségből vagy a zsidó liberális úriemberek a Kisgazdapártból mind nadrágosok voltak Béla szemében, aminek következtében körülvette magát egy szellemileg elég gyenge összetételű, viszont anyagias társasággal, többnyire baranyaiakkal. A párton belül a legjobban még a pártcentrumot, a maga értelmiségi hátterét viselte el, amelynek nagy része a Teleki Pál Munkaközösségből és a hozzája vonzódó parasztokból került ki. Béla féltékenyen mindent a saját kezében tartott, mert nem bízott a Kisgazdapártban működő emberekben, akik a kriptokommunistáktól25 és a belső zsebükben pártigazolványt viselőktől a kalotosokig26 és a németellenes, de faji eszmét valló jobboldali magyar közösségi emberekig teljesen heterogén együttest alkottak.

Tildy ZoltánA magyar közösségiektől viszont irtózott. Arany Bálint, a Magyar Közösség tulajdonképpeni szellemi vezetője volt a Kisgazdapárt személyzeti osztályának a főnöke. Tehát a párt belső személyzetét és a párt által irányított káderpolitikát gyakorlatilag a kezében tartotta. Engem akkor több helyre is delegáltak igazolóbizottsági tagnak. A mai eszemmel azt mondom, hogy ha valamit nem szabad vállalni, akkor az az igazolóbizottsági tagság. Mindaddig működtem azonban, amíg az Elektromos Művek vezérigazgatójának a tárgyalására nem került sor, akiről én nem tudtam, hogy magyar közösségi tag, viszont tudtam, hogy rendkívül szimpatikus. Csakhogy az egész igazolóbizottság a vérét követelte, tehát szó sem lehetett róla, hogy én egymagam a szociáldemokraták, a parasztpártiak és a kommunisták ellenállásával szemben meg tudjam védeni. Semmiféle fogható dolgot nem lehetett ellene felhozni. A különvéleményem hangoztatásával ugyan, de kénytelen voltam aláírni én is a papírt.

Huszonnégy óra alatt repültem, mert Arany Bálint azt már nem tűrte, hogy egy magyar köz

össégi embert ne védjek meg. Még valami jellemezte ezeket a tárgyalásokat, az, hogy valami majdhogynem hisztérikus zsidóellenzékkel állottam folyamatosan szemben, ezek mindig félrevonultak, a sarokban tárgyaltak, hogy én ne halljam, és olyanokat ítéltek állásvesztésre, akik emberek életét mentették meg, mert valahol hiányzott huszonnégy színes ceruza. Iszonyatos nehéz volt, az ember úgy védekezett, mintha falnak szorították volna: a gyűlöletnek és a dühnek, az elfogult dühnek a légkörében. Úgyhogy nagyon örültem, amikor megszabadultam ettől az egésztől.

Én a Magyar Közösség létezéséről már korábban is tudtam, volt olyan barátom, aki el-elpöttyentette. Úgy érzékeltem, hogy a Magyar Közösség néhány Horthy-korszakbeli titkos társaságnak az egyesüléséből keletkezett. Ha jellemezni akarnám, azt mondanám, hogy az erdélyi református úriemberek fajvédő szövetsége volt, amelyik a német terjeszkedésre és a német rasszizmusra egy magyar rasszizmussal válaszolt. Határozottan németellenes volt, de nekem kezdettől fogva az volt a véleményem, hogy tiszta elmebaj, ha Magyarországon megpróbálják a magyarság egy tekintélyes részét kizárni a magyarságból. Mert akkor ki marad? Akkor kizárhatják a kunokat és a jászokat is. Nagyon sok tisztességes ember volt közöttük, s bár soha nem mondták, hogy lépjek be, de minduntalan kerülgettek. Valószínűleg érezték az ellenállásomat, mert valahányszor szembekerültem a Magyar Közösséggel, mint szervezettel bármiféle pozícióharcban, mindig könyörtelenül gázoltak át rajtam. Szent meggyőződésem, hogy Magyar Közösség ma is létezik, s akik még élnek tagjai közül, azok összejárnak. A Magyar Baráti Közösség Amerikában az itteni Magyar Közösségnek a kivetített, amerikai viszonylatokban nyilván liberálisabb és nyitottabb változata. De ez a Kisgazdapártot már akkor teljesen áthatotta, mert tagja volt Saláta Kálmán27, Csicsery-Rónay Pista, Nagy Ferenc, ahogy annak idején Teleki Pál is. Tildyről nem tudom, hogy tagja volt-e, de valószínűnek tartom. Jaczkó Pali, Hám Tibor nem volt tagja, úgy tudom, hogy Kecskés Lexi sem.

Kovács Béla mindenesetre vöröset látott, ha csak meghallotta a Magyar Közösség nevét, és aztán úgy halt meg, abban a tudatban, hogy ő ezeknek az áldozata. Úgy érezte, hogy őt odavetették végül, nem védték meg, és hogy tulajdonképpen Nagy Ferenc habozása tehet róla, hogy elvitték, amiben lehet, hogy van is valami igazság. Nagyon meghasonlott Ferivel is. Talán a párttal nem, de Feriben mindenesetre a Magyar Közösség képviselőjét látta.

Egészen addig voltam Kovács Béla titkára, amíg el nem vitték. Tehát végig. Meg kell mondjam, nem szerettem ezt a munkát, egy főnök-titkár viszony megint a már emlegetett apa-fiú viszony, amelyet ki nem állhattam. Béla letartóztatása után lettem a Kisgazdapárt képviselőcsoportjának parlamenti titkára.

Közben a Független Ifjúság28 nagy-budapesti szervezetének voltam még az elnöke és a szervezet Nemzedék című lapjának a szerkesztője.

A földreform körüli konfliktusok, a törvénytelenségek nálunk, a Kisgazdapártban csapódtak le. Ma már más szemmel látom, de akkor úgy láttam, hogy a Kisgazdapárt egy szabályozott és visszafogott földreformot kíván. A visszafogotton azt értem, hogy nem az anarchikus, szabályokhoz nem illeszkedő, de akkor egyedül lehetséges, sőt, egyedül célra vezető földreformot akarta elérni, mivel a Független Kisgazdapárt a középparasztok pártja volt, tehát jól gazdálkodó, javarészt dunántúli parasztembereké, és nem az agrárproletároké. A képviselők is az aranykalászos, ezüstkalászos gazdákból, a nagygazdákból kerültek ki. Békés megye, ahol a földmunkások hallatták a szavukat, volt az anarchikus túlkapások tulajdonképpeni hazája is. Ezek ömlöttek hozzánk a jelentésekkel azoktól, akiktől elvettek száz holdat, pedig benne voltak az ellenállásban, akiknek a tíz-tizenöt holdjából esetenként levettek, hogy mindenkinek jusson, ömlöttek a panaszok a rendőri túlkapásokról, az agyonvert emberekről. Elsősorban persze Bélához ömlöttek be, de ezeket én is közvetlenül láttam. Miközben Béla plebejus volt és a földreform őszinte barátja, őrá zúdult az ország közvéleményének a felháborodása a rendeleteknek nemcsak a betűjével, hanem a szellemével ellenkező akciókért is. Egyikünk se helyeselte, miért kell a népi kollégistáknak népítélet formájában kiverni a szociáldemokratákat a kollégiumból, miért kell népítélet formájában kiverni ugyanolyan parasztgyerekeket a mi kollégiumunkból.

Megkockáztatom, hogy az ország akkor fehér lap volt. Aki itthon maradt és nem vett részt az urak futásában, azokra bármit lehetett mondani. Nem állítom, hogy nem voltak olyanok a magam ismeretségi körében is, hogy a kommunista pártot kivéve minden pártba beléptek zavarukban, csak hogy mentsék magukat. Azt sem mondom, hogy nem próbáltak helyezkedni opportunista módon, de azért ez egy teljesen formálható közeg volt. Egy részében megvolt a közigazgatási gyakorlat és az a beidegződés, hogy a kapott rendeletet végre kell hajtani. Teljesen fölöslegesen gyártották hát az ellenség tízezreit. A Kisgazdapárt számára ez úgy csapódott le, hogy magától értetődőn állt a törvényesség oldalán. De túlgyőzte magát. Heterogén volt, különféle érdekeket, nézeteket képviselt, nem tudta érvényesíteni a százalékos arányát a hatalomban, mert a jelen lévő szovjet hadsereg volt a hatalom tulajdonképpeni forrása. Emlékszem, rendszeresen előfordult, hogy megállapodtak valamiben, pártközi egyezményt kötöttek, és másnap Vorosilov bejelentette, hogy amennyiben ez és ez nem történik meg, 8 napon belül teljesíteni kell az elmaradást a jóvátételben. A Kisgazdapárt tehát a polgárháború és az éhínség elhárításáért újra meg újra meghátrált.

A Kisgazdapárt vezetői végig hittek abban, hogy az ország megszállása meg fog szűnni. Valószínűleg azért, mert a párt vezetői között sok volt a jogász. A törvényesség gondolata teljesen beléjük volt táplálva, tehát, ha a békét megkötik, akkor a megszálló hadsereg kimegy, és ilyenkor, ha van ott egy demokratikus párt, az átveheti a hatalmat. Az oroszokkal rendszeresen tárgyaltak, bár én nem voltam ott ezeken, de tudom, hogy tárgyaltak Vorosilovval is, mással is. A Kisgazdapárt fogadást adott Vorosilov tiszteletére, amelyiken az hitet tett a demokratikus fejlődés mellett. Hogy ez hogyan festett, arra egy példa: Szabó Árpád bácsi volt a házelnök, mikor én már parlamenti titkár voltam. Egy Békés megyei tanító, legalább olyan kopasz, mint a Rákosi, csak vékony és nagy vadász. Egyszer meghívta Tildyt vadászatra a falujába, mire Tildy rávette, hogy hívják meg Vorosilovot is. Mondom neki, Árpád bácsi, hozzatok nekem is egy nyulat, ha lőtök! Hogyne, fiam, persze, hogy hozunk! Két nap múlva bejön a Parlamentbe, kérdem, hoztál nyulat? Nyulat ám! Kiderült: elmentek vadászni, lőttek is nyulat, fácánt, mindent, rakták sorba, aztán az oroszok úgy, ahogy volt, az egészet feldobálták a dzsipre, és elmentek. Elmondta őket mindennek. Egy vadászember erkölcsének teljesen érthetetlen, hogy meghív valakit vendégségbe, aki azután összegyűjti az ezüstkanalakat, és elmegy, mert ő az erősebb. Nagyon hűséges kép ez az akkori viszonyokról.

De nekem a politikára akkor édeskevés befolyásom volt. Kiszolgáló voltam, ami 23 éves koromból következett.

Említettem, hogy a Független Ifjúság egyik vezetője voltam. De általában Hám Jenő, Hám Tibor öccse tárgyalt, aki sajnos nagyon korán meghalt. De ahogy a Kisgazdapártban, úgy a Független Ifjúságban is akkor már nagyon erősen érvényesült a nyomás. Ott volt például Kristó Nagy, egykor a Magyar Közösség tagja, majd annak lebukása után a kommunisták embere, tégla, aki odaadta az igazolványát, hogy be tudjanak jönni a nagytanácsra. Én meg szemben álltam velük, ahogy a Magyar Közösséggel is szemben álltam. Meg is fosztottak végül az elnökségemtől.

A Kisgazdapárt szétzüllesztésére jellemző Bognár esete. Bognár a Teleki Pál Munkaközösségen belül a budapesti szervezetnek volt a vezetője, amelyhez Gáspár29, Ortutay is tartoztak, akik révén adott volt számára egy baloldali kapcsolatrendszer. Mikor Salátát, Jaczkót, Hám Tibort letartóztatták, és ezt már tudtuk, Bognárt a legjobb tudomásom szerint hívatta Rákosi. Föltették neki a kérdést, hogy melyiket választja: a letartóztatást vagy a szolgálatot? Bognár Jóska az utóbbit választotta. Emlékszem, mikor bementem a Parlamentbe, jött velem szembe, és én mint szívbéli jó barátomtól tanácsot akartam kérni tőle valamiben, de ahogy meglátott, megfordult, és futva távozott, csak hogy ne kelljen szóba állnia velem. De ezzel még csak azt se mondom, hogy Bognár Jóska szerepe a magyar politikai életben összességében negatív. Mert ő meg Erdei voltak végeredményben a legokosabbak abban a kormányzatban, és Bognár végül is eljutott odáig, hogy több igazságot mondhatott ki bárki másnál. Ortutayt sokkal becstelenebbnek tartom, mert ő mindig besúgó volt, beépített ember. Bennem nincs semmi harag Bognár iránt, noha többet néztem ki belőle valamikor.

De nekem hazudott a képembe Erdei is. Mikor én már a mezőgazdaságban dolgoztam, ő pedig miniszter lett, egy értekezleten mindenki elmondta, amit egy másodéves agrármérnök hallgató is tud, hogy több búzát nem azzal termelhetünk, ha nagyobb területen vetjük, hanem ha jobban vetjük el, és jobban műveljük meg. Erdei az egyetemi tanártól a gyakorló gazdáig mindenkinek a véleményét végighallgatta, utána kijelentette, akkor tehát egyetértünk abban, hogy folytatni kell a gabonaharcot, tehát ebben az évben húszezer katasztrális holddal több búzát vetünk. Én csak néztem, hogy az az ember, aki a bőrét is vásárra vitte valamikor, hogy juthatott odáig, hogy egy szakmai kérdésben az ábécét is megtagadja. Szóval ezek az emberek nemcsak a maguk erkölcsi színvonala alatt, hanem a maguk szellemi színvonala alatt is teljesítettek, mert már ők is be voltak rezelve.

Ha meg akarnám rajzolni Kovács Béla portréját, azzal kezdeném, hogy milyen körülmények között ismertem meg, és hogyan kerültem mellé. Nekem 1945-ben, amikor visszamentem előző munkahelyemre, a Földhitel Intézetbe, bizonyítható ellenállási mozgalmi múltam volt, még egy forradást is viseltem a combomon. Tehát vitathatatlan és kétségtelen volt, hogy én hol állok, és hirtelen elég nagy ázsióm lett a bankban. Teljesen névtelen emberből egyszeriben olyasvalakivé váltam, aki mások számára is fontos. Mégis meglepődtem, amikor a Teleki Pál Munkaközösség révén azt az ajánlatot kaptam, hogy Kovács Béla személyi titkáraként menjek be a Kisgazdapárt központjába. Akkor magam se tudtam pontosan, hogy ez mit jelent. A Teleki Pál Munkaközösség adta a párt úgynevezett centrumának a legerősebb csoportját, Saláta Kálmán, Hám Tibor, Jaczkó, Bognár, Csicsery-Rónay Pista révén, akik részt vettek a Kisgazdapárt kül- és belpolitikai irányvonalának alakításában. A paraszt képviselők közül a legjavával kapcsolatot tartottak. Volt egy bizonyos munkamegosztás, mert Bognár a helyzeténél fogva - ő a fórumosokkal, a Lukács György-féle folyóirat köré tömörülőkkel állt kapcsolatban - a budapesti szervezethez került. A Kisgazdapárt polgári balszéléről, amelyet Ortutay-csoportnak30 is emlegettek, egyenes út vezetett Bognárékhoz.

Énrám, aki körülbelül 10 évvel voltam fiatalabb a Kisgazdapárt képviselőcsoportjában működő Teleki Pál Munkaközösség tagjainál, az a feladat várt volna, hogy Béla mellett, mint az ellenállási mozgalomban részt vett ember, a mindennapi érintkezésben ennek a csoportnak az érdekét képviseljem. Egyrészt, hogy tudjunk arról, ami Béla körül folyik, másrészt pedig, hogy én szűrjem meg, ki férkőzhet a közelébe (ami majdnem lehetetlen feladat volt, mert ezrek ostromolták). Ezt akkor föl se fogtam teljesen, mint ahogy azzal sem voltam még tisztában, hogy egy ilyen titkárságot végleg nem nekem találtak ki. Mert egy titkár végső soron személyi kiszolgáló, akinek a főnökét tisztába kell tennie, meg kell etetnie, ki kell löknie az ajtón, hogy elmenjen valahova, amit nem szerettem. Mint ahogy nem szerettem azt se, hogy a "gazdám" volt. Rendkívül kiábrándító emlékem még abból az időszakból a főispáni jelöléseknek az ideje, amikor nem is tudom, hány száz főispán-önjelöltet tartottunk nyilván, és én egy kétszárnyú ajtót védtem széttárt karokkal, de a főispán-önjelöltek félrelöktek, letépték a kezemet a kilincsről és betörtek, megmondani, hogy ki miért alkalmas a tisztre és milyen érdemeik vannak.

Tehát nekem az az időszak, amit Kovács Béla mellett töltöttem, életemnek az egyik legkellemetlenebb időszaka. Igazán közeli kapcsolat kettőnk között nem alakult ki. Láttam, hogy ez az ember egyrészt bizalmatlan, másrészt hallatlanul tehetséges és bátor. Megítélésem szerint ő volt az, aki a Kisgazdapárt paraszti vonalán belül ugyanakkor, amikor a legintranzigensebben képviselte a párt politikáját, egyszersmind a legradikálisabb és a legtárgyalóképesebb is volt. Gondolatilag és populista jellegét tekintve a legközelebb állt a baloldalhoz. Sok mindent csinált, de a legérdekesebb talán az, hogy 18 éves korában megválasztották községi bírónak. Ez nagyobb dolog, mint ha harminckét éves korában miniszterelnök valaki. Szinte egyik napról a másikra lett a Kisgazdapárt megbízásából földművelésügyi miniszter, másrészt a párt főtitkára. Természetes, egyenes bátorsággal szállt szembe Rákosiékkal, és a legnehezebb tárgyalópartner volt, mert makacsul ragaszkodott az álláspontjához, abszolút tekintélye volt a párton belül. Mondják, hogy egyszer félrészegen, egy tárgyaláson azt mondta Rákosinak, hogy "te Mátyás - mert tegeződtek, ami egyébként szokatlan volt -, hát nincs neked nyakad!? Mire fogunk téged fölakasztani?" Állítólag ezzel pecsételte meg Béla a sorsát. Tény, hogy kirítt ebből a polgári környezetből, amely körülvette.

Mert a Kisgazdapárt furcsa konglomerátum volt. Voltak benne paraszt képviselők, akiket javarészt a helyi ügyek érdekeltek (dohánybeváltás stb.), volt ott egy közismert katolikus pap és egy katolikus értelmiségi csoport, de ide lehetett még sorolni a Teleki Munkaközösséget is. Volt egy zsidó kispolgári rétege, voltak benne vidéki kereskedők, iparosemberek, és képviseltette magát a Magyar Közösség is, amelyikre - mint már említettem - Béla rendkívül ingerülten reagált, és az volt az álláspontja, hogy a Magyar Közösség azzal, hogy a perre alkalmat és lehetőséget adott, a Kisgazdapárt voltaképpeni sírásója. Én meg azért tartom a Magyar Közösséget rendkívül károsnak, mert a gyakorlati politikában képviselte azt az ideológiát, amely kizáró jellegű a magyarság vonatkozásában, amely már létezett a Horthy-korszakban, s 45 után tovább élt titkos társaságokban. A konzervatív, törzsökös magyarok együttesei a Magyar Élet, a Magyar Út, többé-kevésbé átfedték egymást, de Püskiék, Gombos Gyuláék31 is ide tartoztak, a Kisgazdapártból Gyulai Laci32, aki tulajdonképpen megnyerte a pártnak az első választást a rendkívül következetesen alkalmazott nemzeti frazeológiával.

De Kovács Béla mélységesen ódzkodott Ortutayéktól is, akikről köztudomású volt, hogy kommunisták, s a belső zsebükben ott lapul a tagkönyv. Ortutay minden képviselői értekezlet után vagy már közben is jelentett telefonon, ez teljesen köztudomású volt. Nekem Béla utasítására ezt a két csoportot kellett többé-kevésbé távol tartanom tőle, ami nem tett különösen népszerűvé. Béla 6-kor már bent volt, minden pénzügyet maga kezelt, a kifizetéstől a legkisebb bizonylatig mindent maga írt alá, tulajdonképpen nem delegált semmit, semmilyen hatáskört sehová. Ha külföldiekkel tárgyalt, határtalanul ideges volt, valószínűleg a nyelvtudás hiánya miatt nem érezte magát biztos talajon. Az egész ember rendkívül masszív volt, nagyon határozott, nagyon kemény, gyorsan dönteni tudó, szerintem nagyon jó államférfiúi adottságokkal megáldva.

Kovács Béla politikai vége 47-ben nem egyik napról a másikra történt, mindazonáltal erőszakos volt. Mint a Kisgazdapárt legradikálisabb, ugyanakkor legplebejusabb alakja, ő állt minden támadás célkeresztjében. Előre lehetett látni a véget. A Parlament többségének ugyan - Nagy Ferencékkel és a Tildy hezitálásával ellentétben - sikerült kierőszakolni, hogy ne adják ki Bélát az oroszoknak, de erre a megszállási klauzula33 alapján vitték el, tudtommal először a katonapolitikára, végül Vorkutába34, ahonnét 9 év múlva hozták vissza Jászberénybe.

Én meg 48-ban kerültem ki a Parlamentből.

1956 előtt egyszer még jártam lent Kovács Bélánál, amikor már hazahozták, s legnagyobb megdöbbenésemre a korábbi masszív paraszt helyett egy gótikus stílusú, teljesen átszellemült emberrel találkoztam, aki odakint, ha jól tudom, megtanult egy-két nyelvet is. Akkor már hétről hétre jártak le hozzá - Ortutay, Bognár is -, mindenáron be akarták kapcsolni az akkori politikába Rákosi megbízásából. Életveszélyes állapotban volt, egy ilyen látogatás után kétszázötvenre felment a vérnyomása. És mindenféle híresztelések voltak, hogy igazgató lesz belőle, meg szövetkezeti elnök. Akkor mondta nekem elkeseredetten, képzeld, oda jutottam, hogy ha végigmegyek az utcán, leköpnek a falumbeliek. Teljesen kétségbeesett lelkiállapotban találtam, aki mellett aggódva járkált a felesége.

Visszatérve ahhoz az időszakhoz, amikor Kovács Béla elhurcolása után a Kisgazdapárt parlamenti titkára lettem, utólag úgy érzem, hogy egy ilyen parlamenti funkcióban valószínűleg sokkal több lett volna, mint amennyit én kihoztam belőle. Mert nem folytam bele a politikai döntésekbe. Ott voltam a képviselőcsoport ülésein, de akárhogy erőltetem az agyamat, nem tudok visszaemlékezni rá, hogy bármiféle alakító szerepet töltöttem volna be. Ha valamit betöltöttem, akkor is inkább csillapító és áthidaló szerepet az ifjúsági szervezetben, ahol Hám Tibor öccsével, Hám Jenővel35 próbáltunk hatni. Kettőnk közül a gyakorlati politikus és a mozgékonyabb ember akkor is Jenő volt. Ha mai szemmel visszanézek a politikai múltamra, azt kell mondanom, hogy én magam voltam az antipolitikus, és sokkal inkább kívülről néztem a dolgokat. Hajlamos voltam rá, hogy a fát ne lássam az erdőtől. A jó politikus pedig rendszerint az erdőt nem látja a fától, mert a fák a mindennapos feladatok. Valószínűleg megváltás volt számomra, mikor a hétköznapi politikától szabadulhattam.

Lélekben, gyakorlatban én a Teleki Pál Munkaközösséggel, tehát a centrummal azonosultam. Egyrészt, mert ez volt az egyetlen együttes, amelynek teljesen kimunkált elképzelései voltak egy demokratikus intézményrendszerre vonatkozólag. Amelyiknek bizonyított és fogható ellenállási múltja volt, s amelyiknek a demokratikus átalakulásról és annak módszereiről, következményeiről, népi alapjáról, jog- és iskolarendszeréről teljesen konkrét elképzelései voltak. Mi erre készültünk éveken keresztül, mindent végiggondolva, megbeszélve. Ha mai szemmel olvasom az 1945-ös Teleki Pál Munkaközösség emlékeit, lehet, hogy naivak, rosszul fogalmazottak, de nincsen bennük semmi olyan, amit ne lehetne vállalni ma is. Akkori kapcsolataim közül még a Györffy-kollégisták álltak hozzám közelebb, így például Gyenes Tóni, de ő elhidegült tőlem, amikor képviselő lett. Ha volt számomra emberi csalódás ebben a politikus életben, akkor az egyik első ez, amikor rá kellett ébrednem, hogy az ember egyik napról a másikra ellenséggé tud átváltozni anélkül, hogy bármit tenne ennek érdekében.

Egy fontos epizódot még meg kell említenem 46 végéről, 47 elejéről, amikor egyszer a Kisgazdapárt megbízásából Erdélyben jártam. A béke-előkészítés ügyében tettek át a határon, illegálisan. Az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesülés akkor tartotta közgyűlését, beszéltem az ottaniakkal, Szabó Bénivel, Kurkó Gyárfással36, minél többekkel, hogy tárgyilagos képet kapjak, ami már hivatkozási alap. Valaki, akivel kapcsolatban álltam, lebukott, a román rendőrség letartóztatta. Egy hétig voltam talán ott, utána, megint illegálisan, visszajöttem a határon. Itthon mindent őszintén leírtam. Béla rettentően odavolt, hogy Úristen, most ásod el magadat!

Nem sokkal Kovács Béla letartóztatása után aztán engem is letartóztattak, és bevittek a katonapolitikára, mondván, hogy román kikérési javaslat van ellenem. Úgy körülbelül három hétig tartottak benn. Egy darabig egy zárkában voltam Dorogsági Dénessel, aki Kovács Bélának volt a titkára a minisztériumban. Minden nap és minden éjszaka kihallgattak. Ütni, legalábbis engem, nem ütöttek. De éjszaka nyolc órán át hallgattak ki, váltott vizsgálótisztekkel, állva, lámpával szemben, s nappal ugyanígy. Álltam, ha jól emlékszem, 36 órát egyfolytában. Ha elestem, puskatussal állítottak föl.

Keserves hely volt, kegyetlen, keserves hely. Katona őrzött bennünket géppisztollyal. Reggelenként az embert meztelenül zavarták ki a hideg víz alá tusolni. Azután beadtak egy liter kávét, majd nem engedték ki az embert délig vizelni, s ha megpróbálta eltüntetni a nyomokat, akkor ugyanabban a csajkában ihatta meg a levesét, amelyikbe napközben belevizelt, mert mást nem tehetett.

A vizsgálóim közül egy Szerényi nevű őrnagyra emlékszem, ő volt a fővizsgálóm, de többen voltak. Házkutatásnál összeszedett anyagokból indultak el, teljesen téves úton, a középiskolás baráti körünket kezdték firtatni. Hogy például mi az a kilencesek társasága, s miért volt Mária kongreganista37 a feleségem? Hagytam, hadd főjenek a saját levükben. Ebben az időben volt Kardos György38, a Magvető Kiadó igazgatója ott a politikai főnök.

A parancsnokot Pálffynak hívták, s egy bizonyos Földi39 tábornok volt a helyettese, akinek a nevével én már találkoztam az ellenállási mozgalom idején. Ez a Földi volt az, aki később hat vagy hét évig ült halálos ítélettel magánzárkában, de végül nem végezték ki, nos, legjobb tudomásom szerint ő vetett véget bent a kínzásomnak. Utána pár nappal kijöhettem.

De előtte még megkezdődött a nyomás, hogy beszervezzenek. Azt mondták, adnak egy hetilapot, ahova írhatok, amit akarok, lehetek teljesen ellenzéki is. Mert mi magát nem besúgónak akarjuk, az van itt elég - mondták -, mi a politikánk támogatását kívánjuk. Amikor végül is elengedtek, folytatták a nyomást, s én a második találkozó után megpróbáltam kimenni az országból, de elkaptak a határon. Bevittek Szombathelyre, és az első kérdésük az volt, hogy miért akart kimenni? Mondtam, azért, mert be akartak szervezni. Kinek mondta ezt el? Elsoroltam tizenkét nevet, ami képtelenné tette, hogy bíróság elé állítsanak, úgyhogy felhoztak az Andrássy út 60.-ba, az Államvédelmi Hatóságra, ahol három-négy napig tartottak bent. És kezdődött minden elölről, hogy kinek mondtam el? Úgy látszik, a legjobb taktikát választottam, mert fölkészülhettek rá, hogy ha bíróság elé visznek, ott is el fogom mondani, azért voltam kénytelen menekülni, mert be akartak szervezni.

Végül kiengedtek. Kikerültem, és állás nélkül maradtam. Már nős voltam.

Gimnazista voltam, amikor Zsuzsával megismerkedtem. Az Orsolyákhoz40 járt, s azt hiszem, tizenhárom éves volt, én meg tizenöt, amikor először találkoztunk a Werbőczy Gimnázium tánciskolájában. Egy banda voltunk a jégen, együtt jártunk zsúrokra, minden másra, állandóan találkoztunk. Akkor még nem kettesével jártak a fiatalok, hanem falkában. 1946-ban házasodtunk össze, s egy olyan lakásba költöztünk, amelyet ajándékba kaptunk a keresztapjától. Abban a házban, két lakással arrébb, ahol azóta is élünk.

Amikor állás nélkül maradtam, már megvolt az első gyerekem is. Egy elég nehéz szakasza következett akkor az életemnek, megpróbáltam ebből-abból megélni, de elhelyezkedni nem tudtam körülbelül másfél évig. Megírtam Asbóthnak, a teniszbajnoknak az életrajzát a Pesti Hírlapnak. Meg tanultam autót vezetni, hogy majd elmegyek taxizni. Szóval sok mindennel próbálkoztam, de nem ment semmi az égvilágon, úgyhogy borzasztó szegények voltunk. Olyan szegények, hogy amikor elmentünk anyámékhoz ebédelni, feldobtam egy húszfillérest, hogy ki lesz az, aki villamossal megy, és ki gyalog, mert nem volt több pénzünk. És mikor teljesen a béka feneke alatt voltam, összetalálkoztam egy régi cserkészismerősömmel még az ellenállási mozgalomból, Lammel Kálmánnal41, aki hívott az apja fűtésszerelő vállalatához segédmunkásnak.

Az életemnek ezt a szakaszát meglehetősen szerettem, volt egy kisfőnököm, egy 19 éves székely gyerek, aki inas volt, én meg segédmunkás, együtt jártunk lakásról lakásra, és a cselédlányok nagyszerűen tartottak minket. Volt, hogy rétessel. Itt tanultam meg hegeszteni. Amikor Lammeléket államosították, akkor lettem vasmunkás Lágymányoson. Először az Április 4. Gépgyárba - akkor még Röck Gyár volt - vettek fel, mint csőlakatost. Ez a Budafoki úton van. És rögtön leküldtek a jobbágyi építkezésre, a Mátravidéki Erőműbe. Ez volt életem egyik legkeservesebb élménye. Én voltam az első kívülről jött munkás, talán tízegynéhány éve. Megérkeztem jó proli módon munkásruhában, hátizsákkal, bementem a művezetői irodába, mondom, én vagyok az új ember, akit küldtek. És hol a csomagja? Kérdi a művezető. Mondom, ott kint. Ki hozta? Én. Elég rosszul tette, így ő. Akkor még nem értettem, hogy ez mit jelent. De hamarosan megértettem.

A szakmunkások tegezték a segédmunkásokat, a segédmunkások urazták a szakmunkásokat, a szakmunkások minden héten vasalt és tiszta ruhában jöttek. A segédmunkások - paraszti segédmunkások helyből - pucolták a biciklijüket, a motorkerékpárjukat, a segédmunkások cipelték a szerszámokat utánuk. Ilyen határtalan éles elkülönüléshez foghatót én még nemigen láttam. Addig én csak lakások fűtését szereltem, mint csőlakatos. Itt viszont negyven meg ötven centi átmérőjű csöveket kellett milliméterre hajlítani, és valami hihetetlen precíz munkát végezni.

Megálltam a háromemeletes csarnokban, láttam, hogyan dolgoznak, mit kell csinálni, és tudtam, hogy nem fog menni. Osztályidegen voltam, hülye voltam, minden más voltam. Tizenkét óráztunk naponta. Elmondhatatlanul rosszul éreztem magam, fáradt voltam, és éreztem, hogy nem fogom tudni megcsinálni, amit kellene. Két hétig bírtam, utána közös megállapodással felbontottuk a munkaviszonyomat, és feljöttem Pestre. A Mátravidéki Erőmű a munkás arisztokraták világa volt, tele kiváltságos emberekkel, akik között tökéletesen idegenül mozogtam. Azon kívül egy teljesen zárt, addig megbonthatatlan világ, amelyben valószínűleg az én személyemben látták az első kísérlet arra, hogy a kompakt egységet megbontsák.

Pesten Fügedi Tamás - szívbéli jó barátom, a Gazdaságkutató Intézetnek még Varga idejében tanársegédje - édesapja, Fillipek Sándor közgazdász segítségével kerültem a Vegyipari Gépgyárba, ahol először próbahegesztést végeztettek velem. Ez a gyár eredetileg cukor- és szeszgyári berendezéseket gyártott, kitűnő rézművesei voltak. Kisüzem volt, talán 400 munkással. Nagyon-nagyon öreg, elavult, szélfútta szerelőcsarnokokkal, rendkívül primitív termelő berendezésekkel, viszont sok kitűnő, öntudatos, öreg szakmunkással.

Óbudán laktam, a Bécsi út 88.-ban. Reggel fél ötkor keltem, hogy kiérjek hétre a gyárba, a Noszlopy utca 1.-be. Igazi proligyár volt, amely orosz jóvátételre gyártott hűtőberendezéseket és ezek röntgenezett hegesztéseit. Engem egy szerelőcsoporthoz osztottak be hegeszteni, és az első munkám az volt, hogy kint az udvaron egy másfél centi vastag lemezből vágjak öt vagy hat méter hosszú csíkokat egy papírgyári szárítóberendezéshez. Tűző napon, guggolva, hátrafelé. Ott álltam kint az udvaron tehetetlenül. És akkor kijött egy szurtos kis ember a mellettünk lévő műhelyből, a kazánműhelyből, látta, hogy kezdő vagyok, és az első három nap vezette a kezemet. Úgy volt mellettem, hogy soha életében nem kért érte egy fillért sem. Gyakorlatilag megtanított hegeszteni.

Olyan ez a munka, hogy ha az ember rosszul vág, akkor vagy több, vagy kevesebb rajta marad a lemezen. Ahol kevesebb, ki kell pótolni, ahol több, le kell csiszolni. Hát bizony hatan-nyolcan emeltük meg a munkadarabot, hogy lecsiszoljuk, és senkinek nem volt egy rossz szava se hozzám. Én kaptam a legrosszabb hegesztőpisztolyt, ez volt a tanulópénz. Megkérdezték, milyen iskolám van. Mondtam, jogi doktorátusom, ezen jót röhögtek. Életem legjobb közössége volt, pillanatok alatt bevettek. Hol én kerestem meg a csoportnak a pénzt, hol ők keresték meg nekem. Nem volt soha egy szó vitánk sem egymással. Ott tanultam meg, hogy egy komoly csoportvezető szakmunkás értelmiségi munkát végez. Munkabeosztás, rajzolvasás, munkaszervezés, mindenki pénzéről gondoskodni korrektül. Ott dolgoztam végig az első sztálini műszakot, ott értem el a sztahanovista szintet, és voltam ötös bérosztályú hegesztő.

Minden éjszaka lánggal álmodtam, mert nyolc óra hosszat láttam a lángot. Hegesztettem fej fölött, fejjel lefelé, edényben, hegesztettem alumíniumot, rezet, minden mást. Aki ott osztályidegen volt, de tudott dolgozni, az teljesen beilleszkedett. Aki osztályidegen volt, de bohócot csinált magából, az nem. Mint ahogy az sem, aki ugyan nem volt osztályidegen, viszont bohóc volt.

Életem nagy iskolájának tartom, még ma is állandó nosztalgiám van utána, nagyon szerettem azokat az embereket. Mára művezető, üzemegység-vezető, technikus-tervező lett a legtöbből. Akkor volt az az időszak, amikor a régi munkásosztály, a rendkívül kemény, szervezett, öntudatos munkások nem tűrték meg maguk között, aki nem lépett be a szakszervezetbe. Az öreg szakmunkások tegeződtek a mérnökökkel. A terveket lehozták a műhelybe, megkérdezték, hogy jók-e, elkészíthetők-e. Hallatlanul kellemes, patriarchális légkör volt egészen addig, míg át nem politizálódott.

Egyszeriben átvették a gyár belső vezetését a volt bőrösök, rendőrök. A jó vasmunkások közül sokan kiöregedtek, az öreg szociáldemokrata szakikat, a szervezett vasmunkásokat vagy fölfelé, vagy kifelé, de kibillentették a helyükről, a fiatalabbak általában elmentek műszakinak, technikusnak, tehát tanulni, a nem jó szakmunkások meg rendőrtisztnek, katonatisztnek, pártvonalra, és áradt be egy új, átképzett réteg. A munkásosztályon belül, tehát horizontálisan, de kívülről hoztak embereket, megbízhatókat, akiknek viszont nem volt semmi szakmai tekintélyük. Ez komoly belső harcot jelentett, harcot a bérekért, az anyagért, a munkáért, harcot az emberek között. Persze nem az én szintemen. Én pont abban a másfél-két évben voltam ott, amikor átéltem ezt a teljes váltást, az osztályváltást. Ugyanakkor ez a gyár egységesen tudott fellépni például a főmérnök érdekében. Négyszázan írtuk alá, hogy a főmérnök ne menjen el.

Egyszer eljött a nap, amikor be kellett adni egy önéletrajzot, és én beírtam, hogy jogi doktorátusom van. Jó két óra múlva rohanvást jöttek le - akkor voltak a kiemelések -, hogy akkor menjek föl a műszaki irodára, mert rám ott lesz szükség. Mondtam, eszemben sincs, amíg idelent satupad van, mert itt egyrészt többet keresek, másrészt jó környezetben vagyok. No, ettől kezdve apacsászár lehettem volna a gyárban.

Egy ilyen igazi kőbányai proligyárban akkor már rossz volt a közhangulat. Egyszerűen azért, mert azokat az embereket szedték ki sztálini műszakra és sztahanovistának, akik ugyan közismerten nem számítottak jó szakembernek, viszont meg lehetett vesztegetni őket. Négy-öt inas dolgozott a kezük alá, hogy elérjék az 1000-1200 százalékot. Mindenki tudta, arra megy ki a játék, hogy pénzt vegyenek el tőlünk, ahogy aztán el is vették.

Amikor a régi csoportvezetők helyére odajöttek a bőrösök, akkor dobták ki, küldték nyugdíjba a régi mérnököket és váltották le a vállalat régi, vasas szakszervezeti vezetőit, a bizalmiakat, akiktől azt tanultam meg, hogy öregem, ha húsz fillérrel becsapnak, borítsd rájuk az asztalt, mert másnap két forinttal, a következőn kétszáz forinttal csapnak be. Aztán elment a mi kitűnő főmérnökünk, s egy bizonyos Rácz jött helyette, akinek mindenki köszönt, ő viszont nem köszönt vissza senkinek. Odaállt a bőrkabátjában ez a Rácz az egyik kollégám mellé, aki alumíniumból épp egy bélyegzőkarton-táblát csinált, és megkérdezte: ezt meg miért csinálja? Mi köze hozzá? - felelte a szaki. Mert én vagyok a főmérnök. Honnan tudjam, nem mutatkozott be. Rácz levegő után kapkodott és bemutatkozott. Pillanatokon belül kénytelen volt betörni, olyan erős volt a kollektíva.

Még nem töltöttem be a harmincat, de már voltam jogász, banktisztviselő, újságíró, ellenálló, pártfunkcionárius és vasmunkás. Később is sokszor megkérdezték, ahhoz, hogy agronómus legyen az ember, miért kell hegesztőnek lenni? A hegesztéshez meg miért kell jogi diploma? Ezek a kérdések folyton felmerültek. Világéletemben kívülálló voltam, tehát mindenhova úgy mentem, hogy nem volt alapja, de ez mind külső kényszer alapján ment végbe. A belső kényszer az volt, hogy jól csináljam, amit csinálok éppen. Az embernek meg kellett állnia a helyét, senki sem szeret lemaradni és szánalmasnak lenni. Fizikummal pedig még bírtam. Viszont öt óra szigorított Wagnert végig tudtam aludni, amikor bérletünk volt az Operában.

A feleségem ebben az időben végezte el a Közgazdasági Egyetemen a hároméves szociális gondozói szakot. Közvetlen a háború előtt egy rövid ideig már dolgozott egy settlementnél42, Földi Ilusnál. De amikor rendeletileg beszüntették nálunk a szociális nyomort, átkerült adminisztrátornak a XII. kerületi tanácshoz, az adócsoportba.

Engem pedig megkeresett Lammel Kálmán gépészmérnök és mezőgazdasági gépész barátom a Talajjavító Vállalattól. Ő Rázsó Imrének volt a tanársegéde és Kund Ernő professzoré, akik a talajerózió elleni védekezés apostolai voltak. Létrehoztak a Talajjavító Vállalat keretein belül egy sáncoló üzemet. A sáncolás a rétegvonal szerint vezetett árkolás a dombon, amit, főleg Amerikában, kontúrművelésnek hívnak. A leeső csapadékot megfogja vagy károsodás nélkül vezeti el. Minden előzetes tapasztalás nélkül, nagyon primitív, sáncoló ekének nevezett gépekkel kezdtünk ennek neki. A munkát Lammel Kálmán irányította. Előzőleg az ő apjánál voltam ipari munkás a maszek üzemben, a csőszerelő üzemben, s most idekerültem hozzájuk szintezőnek. Elvégeztem egy háromhetes tanfolyamot, megtanultam szintezni, fölmérni. Ez 50-ben volt, akkor tört ki a koreai háború, ott vettük hírét. Elég röviden csoportvezetővé váltam. Dolgoztunk nagy lelkesedéssel és hittel, míg kiderült, hogy a magyar csapadékviszonyoknak nagyon nem felel meg ez a módszer. Később sokat fejlődött, ma is komplex része a talajvédelemnek, s én nagyon büszke vagyok rá, hogy ennek komoly szakértőjévé váltam. Elég sok cikket is írtam, az egyik szerepelt is az egyetemi tankönyvben, Panni lányom szakkönyvében.

Göncz ÁrpádElőször a szakmát tanultam meg, és utána meg közben végeztem az agráregyetemet. Vagyis előbb megtanultam az XYZ-t, és csak utóbb az ABC-t. Először voltam csoportvezető is, húsz-huszonöt gépállomásról kölcsönzött géppel végeztük a sáncolást. Aztán egy nagyon becsületes, derék és jóindulatú, volt szociáldemokrata öreg szakmunkás igazgató helyébe, akit egyik napról a másikra leváltottak, odajött Gellért Gábor az újságíró43, igazgatónak. Eredetileg kisgazdapárti volt, kisgazdapártiként került be az Államvédelmi Hatósághoz. Aztán persze kommunista lett. És hírhedett verőlegény. Gellért Gábor iszonyú igazgató volt. Mi, egy akkoriban nagyon híres szovjet regény után - Piros sapkás lány vagy mi volt a címe - úgy hívtuk, Batmanov elvtárs, ő az, aki mindent hallatlan eréllyel hajt végre. Batmanov elvtárs ránézett az órájára: Göncz elvtárs, két percet késtél. Majdnem minden hónapban volt egy körzetvezetői értekezlet, amit Gellért vezetett le. Az ember már két nappal előtte nem aludt az idegességtől. Egyszer nekem is tartanom kellett egy termelési értekezletet, amin három napig dolgoztam előtte. Minden ki volt osztva pontosan, kritika-önkritika, újítás, ötlet. Az egyetlen hibát én követtem el, mert azt mondtam, hogy föl kell számolnunk Augias istállóját az anyaggazdálkodás terén. Aznap nem volt tegeződés, aznap körzetvezető elvtárs lettem. A laborban elkezdték grammra, század- és tizedgrammra mérni a vegyszereket. Két nap múlva megbeszéltük, megállapítják, hogy hiányzik másfél kiló sósav és kénsav. A következő körzetvezetői értekezleten én voltam a célpont. Gellért rám nézett, kinyújtotta a kezét, és rám szegezett ujjal megkérdezte, Göncz elvtárs, hogyan tűrheted a nép vagyonának a pocsékolását?! Nálatok másfél kiló sósav és egy kiló kénsav hiány mutatkozott. Fölálltam és azt mondtam, Gellért elvtárs, önkritikát akarok gyakorolni. Be kell vallanom, hogy szeretem a tömény italokat. Erre kitört az általános röhej, és a dolog ilyen módon elvesztette az élességét.

Csak éppen a legjobb embereket rúgták ki, pocsékolták el, tették tönkre.

Ez időben Magos Gábor volt a főnökünk a minisztériumban, aki később, 56 után tisztességesen viselkedett, hű maradt 56 szelleméhez, de akkoriban rettegett sztálinistának tartották. Egy március 15-i ünnepségen nálunk járt, és ekkor elküldtek egy csomó embert, főleg a volt katonatiszteket, akik egyébként kitűnő munkaerőnek számítottak, rendkívül jó munkaerkölccsel. Velem meg közölték, hogy vegyem a kabátomat, s induljak Budapestre, átvenni az ottani körzet vezetését. Máig se értem, miért. Ami nagyon nehéz feladat volt számomra. Hozzám tartozott Nógrád, Fejér, Pest megye.

Mindenesetre nagyon nehezek voltak a mindennapjaim, mert gyakorlatilag hétfőtől péntekig kiszálláson voltam, amíg a Talajjavító Vállalatnak ezt a részlegét föl nem számolták, és mi átkerültünk az Agrotervhez. Ott a talajvédelmi csoportnak lettem a vezetője, a terveket készítettük. Erre nagyon büszke vagyok: én dolgoztam ki a magyarországi talajvédelmi tervezés metodikáját, amit hosszú ideig használtak. Kínomban a saját kútfejemből majdnem ugyanazt a metodikát dolgoztam ki, amit az amerikaiak használnak, akik ebben élenjártak. Magyarországon viszont szovjet tanácsadók voltak, akik szerint nem fér össze a szocialista szépérzékkel, ha mi rétegvonalban telepítjük a gyümölcsfákat, még ha az fogja is meg a vizet. Mindenesetre nekem ezek a kiszállások nagyon sokat jelentettek, mert Magyarország dombvidékét egy méter húsz centi mélységig megismertem. Ma is, ha arra járok, ahol valamikor dolgoztam, minden mellékútra szeretnék befordulni, mert tudom, hogy ott mi terveztük annak idején a települést az oterv-nél. Tudom, hogy a fasort vagy erdősávot, amely körülveszi, mi ültettük. A Dunántúlon majd mindegyik tanyán vagy majornál visszabeszél a fiatalkorom. Úgyhogy nekem teljesen személyes ügyem a vidék.

Szakadatlan kapcsolatban álltam az állami gazdaságokkal, a téeszekkel is. Az 50-es évek falusi közhangulatát belülről ismertem. Ha megérkeztünk autóval valahova, becsukódtak az ablakok. Az ember látta, hogy félrelibben a függöny, onnan lesnek. Először állami gazdaságoknál dolgoztunk, később a szövetkezeteknél is. A tagosítás idején mintha pipacsmezővé változott volna az ország. Senki sem trágyázott, nem homogenizálódtak a talajok. Rányomták az óriási állatállományt az állami gazdaságokra azzal, hogy a takarmányt a központból fogják kapni, de a parasztságból akarták kicsikarni, annak meg nem volt mit beszolgáltatni, az éhező borjak télen a hó alól próbálták kiharapni a maradék füvet. Döbbenetes volt az a formalitás, ahogy mindent jelentéstechnikailag és semmit sem valóságosan akartak megoldani. Az aratásra naponta öt utasítást adtak, mindenki beleszólt, hogyan dolgozzék a kombájn. Ha a csapágy elkopott, az is politikai kérdés volt és szabotázs. Ez volt a gumipitypang-termelés, Palkovics Katalin, a Kossuth-díjas gyapotszedő nők ideje.

Az Agrotervnél kitűnő szakemberek között éltem. Mind-mind gazdatisztek voltak, állami gazdaságokban vagy nagybirtokokon dolgoztak valamikor, akik személyes elkötelezettséget éreztek a föld és a termelés iránt. Az Agroterv szakmailag is, morálisan is ilyen jól működő együttesét Isinger Pali hozta össze: évtizedes ismeretei alapján a legjobb embereket válogatta ki az erdésztől az építészmérnökig, mindenkit. Kezdett kinevelődni az új agronómusgárda, de az agronómusok helyzetét jellemezte az a mondás, hogy az agronómusforgó sokkal gyorsabb, mint a vetésforgó, mert egy-másfél évnél tovább egyik sem maradt egy helyen. Volt egy ágya és egy kofferja. A koffert az ágy alatt tartotta, és ki se csomagolta, hogyha kirúgják, máris tovább mehessen, ha meg beviszik, legyen együtt a gatyája. Mindenért őket tették felelőssé, megfélemlítették őket. Az Agroterv főprofilja azokban az években az ún. gyors üzemág-arányosítás volt. Kimentünk a területre, hogy megnézzük, mit lehet ideális módon termelni, mi az optimális személyállomány, és mi az állateltartó-képessége. Utána a térképen megadtuk az üzemághatárokat, a különféle művelési ágaknak az arányait és az állat rotáció tervét. Ennek alapján készítette el a településtervezési osztályunk a majorterveket. Húsz-harmincesztendős tudásukat tették bele a kutatómunkába azok, akik ott dolgoztak. Olyan morálisan, szakmailag, emberileg intakt, lojális és tisztességes, munkaszerető, éles szakmai vitákban egymással szemben álló, de ezt a magánéletre át nem vivő emberekkel, mint az Agrotervben, még nem találkoztam sehol. A legjava később átkerült az Agrárgazdasági Kutató Intézetébe.

Az Állami Gazdasági Minisztérium - mert akkor ilyen is volt - a mi terveink alapján készítette el a beruházási terveket. Nagyon sok függött attól, hogy mit javasoltunk vagy mit nem, mert a szerint kapott a gazdaság pénzt. A téeszek meg erősen járási kötődésűek voltak, attól függtek, milyen a járási agronómus. Tanúja voltam olyan telefonbeszélgetésnek a Zirci járási tanácsnál, amikor Budapestről november végén vagy december elején kaptak egy utasítást, hogy a mély sárban és hóban még el kell vetni kétszázötven katasztrális hold búzát. Kiment a telefon a gazdaságba. Az agronómusának remegett a kezében a telefon erre a kérésre. A járási agronómus meg azt mondta neki: Láttál te már olyan ellenőrt, aki bement a sárba? No, hát akkor vessetek el a terület szélére egy vetőgép szélességű valamit, és ha kikel, beküldesz hozzám egy kifagyási jelentést, és én engedélyezem neked a kiszántást tavasszal. Nem kell datálnod. Vagy tudod mivel táplálni az állataidat?!?

Nyílt összejátszás volt, mert másként nem ment. Ebben az időben már végeztem az agráregyetemet növénytermelési szakon, Gödöllőn, levelezőn. 56-ig elvégeztem négy évfolyamot, és azután valahogy elfelejtettek kizárni az egyetemről. Amikor kijöttem a börtönből, és kimentem Gödöllőre a leckekönyvemmel, belenézett a nő és azt mondta: de hiszen magának csupa ötöse van, miért nem folytatta? Mondtam, ezért és ezért. Mire a nő elsápadt, odarohant egy triplafenekű nőszemélyhez, aki kikapta a kezemből az indexet, és azt mondta: Ja, kérem, világot megváltani és tanulni egyszerre nem lehet. tíz perc múlva be volt pecsételve, hogy az ország összes egyeteméről ki vagyok zárva.

Levelezőként keveset kellett bejárni az egyetemre. Voltak konzultációk, vizsgáztam. A vizsgák egy része izzasztó volt, a másik meg halálosan komikus. Vagy elkérték az indexedet, és beírták a jelest, vagy - és ez volt a nehezebb - valaki fölvetett egy szakmai kérdést, amelyik messze meghaladta a könyvet, és arról beszélgettünk egy vagy másfél órát. Az egyetemen mindazonáltal furcsa dolgokat tanultunk. Szovjet hivatalos tankönyvből például azt, hogyan kell fekete ugaros gazdálkodást folytatni, ami ugye Magyarországon már 150 éve nincsen. A szovjetek iszonyatosan el voltak maradva hozzánk képest. Effektíve tanultam a málhás teve átszámítását normál lófogatra, miközben nálunk a törökökkel ment ki az utolsó teve. Az egyetemeken a professzor az órán elmondta a hazugságot, és a szeme se rebbent, a hallgatója megtanulta és levizsgázott belőle, és a szeme se rezzent. A fejletlen agrárgazdaság rányomta a maga primitív szemléletét egy, már a fejlődés magas fokára jutott gazdálkodásra. Hogy ez az utóbbi létezett, abban az Agrotervnek és személy szerint Isinger Palinak a szerepe szinte történelmi. Az én időmre esett egy nagyon furcsa szemléletváltás. Még az egyetemen is a biológiai egyensúlyt tanultam. Azt, hogy egy gazdaság önellátó egység. Saját magának kell a talajerő fenntartásáról gondoskodni, tehát annyi takarmányt kell megtermelnie, amennyivel annyi állatot tart, hogy a talajának a termőképességét fenn tudja tartani. Ez a biológiai ciklusszemlélet Magyarországon a háború előtt nagyon kis mennyiségű műtrágyát alkalmazott. A vegyipar felfutásával viszont bejött a műtrágya-gazdálkodás, a gyomirtó és a rovarirtó. A biológiai szemlélet, amelyben még felnőttem, közben érvényét vesztette a kemizált termeléssel szemben.

Ahogy a gyárban tanúja voltam annak idején, mikor a szakmunkások helyét elfoglalták a tanulatlanok, úgy lettem tanúja a mezőgazdaságban is ennek a szemléletváltásnak...

A Nagy Imre-beszéd 1953-ban Felsőgödön ért, az anyósoméknál. Hallgattam, aztán egymásra néztünk Zsuzsával, és azt mondtuk, itt most valami új világ kezdődik, mert valaki évek óta először magyarul beszél, és igazat mond. Nem lehetett nem felfogni a dolog jelentőségét. Akkor tudtam meg, hogy a Varga Jóska44, a Független Ifjúság Magyar Kollégiumi Egyesületének a vezetője - egy parasztszármazású fiú, jogász, akit az ifjúsági vezetőkkel, a szociáldemokratákkal együtt csuktak le - Recsken volt. Recsken volt Domonkos Feri, a Kénsavgyár volt főmérnöke is. Valakinek - egy Michnay nevű fickónak45 - sikerült kiszöknie, és emlékezetből kétszázötven-háromszáz nevet bemondott. És akkor tudta meg az ország, hogy van ez a Recsk, addig nem tudta. Becsületére váljék a Talajjavító Vállalat személyzetisének, egy öreg adai munkásembernek, hogy tudta, hogy a recskiek gyerekeit fölvettem, és hagyta. Ugyanő volt, aki figyelmeztetett, amikor egy volt iskolatársam följelentett.

Közben végeztem a magam agronómusi munkáját, akkor speciálisan nehéz körülmények között, mert nem sokkal előbb áthelyeztek bennünket az OMMI-hoz46, ahol már működött egy talajvédelmi tervező csoport. Az ottani fizetések alacsonyabbak voltak, úgyhogy mikor átmentünk, egyeztető csatát vívtunk a bizottság és a szakszervezet bevonásával az igazgatónkkal szemben, aki tisztességes ember volt, csak nem akart bérfeszültséget.

1956 októberében hirtelen elkezdtek irántam érdeklődni valami módon az emberek. Nem sokkal előtte voltam lent Kovács Bélánál. Szentiványi Jóska, egy másod- vagy harmad unokatestvérem férje, egy erdélyi származású ügyvéd kért meg, hogy nézzem meg, hogy van Béla, és próbáljam kiegyensúlyozni a Dernői Kocsis, Bognár és a többiek nyomását. Szentiványi a Kisgazda Párton belül működött, és a párt polgári szárnyában elég nagy befolyása volt. Akkoriban próbálta meg újraépíteni a politikai jövőjét. De találkoztam a kisgazdapárti Antall Jóskával is, aki eredetileg belügyminiszter, később pénzügyminiszter, majd pártigazgató volt, egy nagy tekintélyű, abszolút tiszta ember, aki a lengyeleket mentette. Akkor tájt ismerkedtem meg a Sós Jucival47 , aki a fiatal Antall Jóskával48 tanított egy iskolában, az Eötvösben a Reáltanoda utcában, magyartanárnő volt. Juci édesapja, Aladár bácsi49 egy csodálatos nagypolgári lakásban, ahol Juci is élt a kisfiával, maga köré gyűjtötte a volt recskieket, a volt NÉKOSZ-kollégistákat, georgistákat, mert itt ő volt a georgizmus apja. Az öreg meisseni porceláncsésze fölött, csokornyakkendőben osztogatta a bölcsességet naponta, s Kardos Lacitól Zimányi Tiborig mindenki itta a szavait. Juci szíve egész melegét beletette ennek az együttesnek az összefogásába, amelyet - teljesen különböző embereket - az ő személye tartott össze. Mindenkin rajta hagyta a személyisége nyomát. A környezet, a könyvtáruk, Aladár bácsi, Juci hallatlan emberi melegsége, ennek a körnek a szélessége és színessége, 56 egyik nagy emberi nyeresége számomra.

Az öreg Sós Aladár körül kialakult egy informális kör. Ő volt a szabadkőművesek utolsó budapesti nagypáholynak a vezetője, 56 után be is vitték egy időre, hogy faggassák a kapcsolatokról. Sok minden összefolyik bennem ebből az időből. 1956. október 22. körül végképp. Valahol a magasfeszültség, a hangulat felajzottsága, az aggodalom, a lelkesedés, minden összemosódik. Amikor 22-én egy kissé hebehurgya barátomtól hírt kaptam a másnapi tüntetésről - majdnem magából kikelve, dadogva közölte velem, hogy mi lesz itt másnap - én épp a kellős közepén voltam egy egzisztenciális csatának az OMMI-ban, ami teljesen betöltött, hisz nemcsak a magam, hanem a beosztottjaim egzisztenciája is kockán forgott.

A napi események alakításában tehát nem volt részem, de az előzményekről, tehát a Petőfi Körről, itteni felszólalásomról a Kert-Magyarország-féle jelszó ellen az agrárvitában50, a Kodály-est felfokozott hangulatáról, felajzott légköréről, az Irodalmi Újságról számos emlék kavarog bennem, tehát benne éltem a dolgokban, és figyeltem a lengyel eseményeket is. Emlékszem, hogy amikor mentem haza, a Margit hídnál, a 11-es vagy 17-es végállomásánál a lengyel eseményeket kiabálta a rikkancs, körülállták, és szinte kapkodták a kezéből az újságot. 24-én reggel puskalövésekre ébredtem. Felébresztettem Zsuzsát, mondván, hogy lőnek. Kinyitotta a szemét, és megkérdezte, nem tudtál volna addig várni, amíg magamtól fölébredek, miért kellett engem ezért fölébresztened - ami tökéletesen jó idegeire vallott - velem ellentétben.

Október 23-át viszont civilként töltöttem. A Rádió eseményeit úgy éltem át, hogy a piliscsabai páncélosok ott zúgtak el előttünk, a Bécsi úton, ahol laktam. Solymosi János - ez az ízig-vérig katona, aki büszke volt rá, hogy ő mindig csak parancsokat teljesített, és aki a forradalom mellett volt szívvel-lélekkel mindaddig, amíg az oroszok be nem jöttek -, Solymosi ezredes tehát egy dzsipről az öklét rázta a népre, a nép pedig üvöltött a katonákra. Ha jól emlékszem, nyitott páncélosokkal mentek, és föltartott ágyúval. Úgy tíz-tizenegy óra körül lehetett. Ezrek álltak az utca két oldalán, és üvöltötték, hogy ne lőjetek a magyarokra, ne lőjetek a magyarokra!

Az ember hallotta a híreket, hogy lőnek a Rádiónál, s az emberek megsebesülnek. Aztán meg, hogy a Lampartból jönnek, fegyvert kaptak. Én magam nagyon kevéssé voltam aktív. Ezekre a napokra datálható a találkozásom Sós Jucival. Nyilván az ő révükön kerülhettem a jogi egyetemen arra a megbeszélésre, amelyen Donáth is ott volt. Dudás pedig, szegény, rettenetesen le volt törve. Újra meg újra elhangzott a felszólítás, hogy tegyék le a fegyvert, én egyszer - drága naivitás - felhívtam a pártközpontot is, hogy hagyják abba. De mindez ködbe vész. Biciklivel jártam a várost. Ott voltam a Parlamentnél, a Kossuth téren, mikor Nagy Imre kijött az erkélyre, azt követően, hogy elvállalta a miniszterelnökséget. A nyakamban ült a lányom, Kinga, aki már kilencéves volt, és láttuk az égő fáklyaként égő újságokat. Sok mindent láttam, láttam a parlamenti vérengzés után a teret is, a halottakat már nem, de a törmelékeket még igen.

Tüntetés a Parlament előtt: Nagy Imre beszélNyilvánvaló számomra az, hogy a forradalomból forradalom lett, nem az egyetemi hallgatókon, a tábornokokon, az írókon vagy az egyetemi tanárokon múlott, hanem azokon a marginális elemeken, kiscsöveseken meg ipari tanulókon, akiket kisemmiztek, vérig sértettek, és akik nagyszerű "bulinak" tartották kezdetben az egészet. De hozzá kell tennem, hogy ezek a srácok, akiknek tulajdonképpen más közük nem volt a politikához, ezt a bulit át tudták alakítani tisztességes belső energiává, rendkívül tisztességesek voltak, és kulturálisan fejlettebben kerültek ki a helyzetből.

Emlékfoszlányok vannak bennem arról is, hogyan kerültem oda 31-én arra a megbeszélésre, amikor Nagy Imrénél jártunk, Zimányi Tibor, Kiss Sándor és még néhányan. A Parlament kapujában álltam már, amikor megérkezett Angyal, Angyal István, teljesen harci részegen, fekete arccal, hogy Nagy Imrével akar beszélni. Azt hiszem, ő is ott volt azon a megbeszélésen, ahol Nagy Imre úgy fogadott bennünket, hogy itt az egész magyar ellenállási mozgalom. Akire én emlékszem az ott lévők közül, Márkus Pista, Jónás, Dudás, Nagy Imre oldalán Bognár, tulajdonképpen az 1944-es ellenállás szinte valamennyi színe. Dudás vitte a szót, aki ragaszkodott hozzá, hogy Bognár és Erdei menjenek ki, velük nem tárgyalunk. Egyszer csak bejött Nagy Imréhez a titkára, és letett eléje egy papirost. Nagy Imre fölnézett, és azt mondta, uraim, ettől a perctől kezdve másképp kell tárgyalnunk, mert fennáll a harmadik világháború veszélye, és bejelentette Szuez megtámadását. Ezt ott éltem át, Nagy Imrénél. Az emberen végigfutott a történelemnek a hidege, és megborzongott tőle. Nyilvánvaló, hogy Nagy Imre abban a pillanatban pontosan fölmérte a világpolitikai összefüggéseket. Hallatlanul rokonszenves volt, teljesen őszinte. A mi bizalmunk is teljes volt iránta.

Nekem még egy "akcióm" volt ebben az időben, az, hogy lementem felhívni Kovács Bélát. A Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottságában, a mostani Hazafias Népfront helyiségében kaptunk Gyenes Tónitól egy autót, egy fekete minisztériumi autót, a hírhedt begyűjtési miniszterhelyettes volt kocsiját, s hogy könnyebben tudjunk lejutni Pécsre, kaptam még egy főelőadót mellém, és egy nyílt parancsot. Ebben az állt, hogy mi Budapest ellátását megszervezendő vagyunk úton. A fekete Pobedával, a minisztériumi gépkocsivezetővel simán át tudtunk jutni a Pestet körülvevő páncélos gyűrűn. Érd határában megállított bennünket egy mini felkelő, lehetett vagy tizenöt-tizenhat éves, bekísért minket - "Na, te főelőadó, megnézzük, mit főelőadsz" felkiáltással - a forradalmi tanács elé, az érdi iskolába, amely szabályos kis téli palota képét mutatta. Azzal fogadtak, hogy ávósokat fogtak, ma már negyedszer. Amikor fölfedezték, hogy kinek a kocsijával vagyunk, már el is hangzott, "Ávósokkal föl az első fára!" Álltak velünk szemben, soha nem felejtem el a gyűlölettől eltorzult arcokat. Nem tudom, mennyi ideig tartott, de végül sikerült beszélnem a forradalmi tanács elnökével vagy titkárával, egy halálosan fáradt tanítóval, akinek megmondtam, hova megyünk és miért. Azt ajánlotta, hogy forduljunk vissza, mert a legelső faluban megismétlődhet az itteni eset. Fegyveres őrséget adott mellénk, és a vérszomjas tömeg üvöltése közben beültünk a kocsiba, és hazajöttünk. Másnap hajnalban egy kis különrepülő géppel mentem le Kovács Bélához. Megpróbáltam meggyőzni, hogy föl kell jönnie. Rögtön utánam megérkezett egy teherautó felkelővel Perr Viktor, volt kisgazdapárti képviselő, Béla kedves barátja, akinek sikerült meggyőznie Bélát. Adtak nekem is egy helyet az autójukban, a felkelők között, feljöttünk, és én holtfáradtan érkeztem a Kisgazdapárt helyiségébe, ahol már nyüzsögtek. Kértem, adjanak egy autót, hogy haza tudjak menni. Azt mondja erre egy elfűrészelt óriás, hogy a kocsira Szemes őméltóságának van szüksége. Akkor ide se jövök többé, mondtam magamban, és hazamentem gyalog.

Otthon kialudtam magam, utána bementem a Parasztszövetségbe, ahol Kiss Sándornak fölajánlottam a szolgálataimat. A Szabadság téri székház tele volt rémült emberekkel. Emlékszem egy alhadnagynőre is, aki intézkedett és hadonászott, és folyton azt magyarázta, hogy ez a forradalom alapjában a Partizánszövetségnek köszönhető. (Utóbb megtudtam, ő volt a legrondább tanú mindenki ellen.) De leginkább arra a hatvan-egynéhány éves, halálosan rémült zsidóasszonyra emlékszem, aki egyszer csak azt mondta nekem, hogy tőle senki se kívánhatja, hogy mindazt megtagadja, amit eddig tett. Mert ő partizánként került ide. Láttam, felkészült rá, hogy le fogom lőni, vagy el fogom vitetni. Mondtam neki, Magyarországon demokrácia lesz, és senki az égvilágon a meggyőződését nem fogja tőle elvenni, nyugodt lélekkel hazamehet. A kommunista vitézségnek ez az egyetlen példája, amit akkor láttam.

Mire feljöttem, a Parasztszövetség már újjáalakult. Kiss Sándor volt a vezetője, Horváth János volt még ott mellette, aki később elnöki tanácsadó lett Amerikában (mellesleg, ha Isten segít, az ő segítségével tudok most talán egy évre kijutni a Buttler Egyetemre). A Parasztszövetség célja az volt akkor, hogy a két paraszti párttal együtt a paraszti érdekvédelmet biztosítsa. Elég nagy súlya is volt ennek következtében. Aktívan még nem folyt bele semmibe, de már fölvette a kapcsolatot a Parasztpárttal és a Kisgazdapárttal, és az egész irányvonala arra vallott, hogy kimunkálja a két paraszti párt azonos politikai vonalát. Egy más kibontakozást feltételezve, ha akkori magamból indulok ki, valószínűleg beléptem volna a Nagy Imre-féle új Magyar Szocialista Munkáspártba. Egyrészt, mert teljesen őszintén hittem, hogy szocialista kibontakozás kell, másrészt a Kommunista Párt morális hitelvesztésével szemben a Nagy Imre vezette pártnak megvolt a lehetősége ahhoz, hogy fehér lappal induljon. Nagy Imre volt az, akinek az 53-as beszéde óta abszolút hitele volt.

A Kisgazdapártot már nem éreztem a magaménak. November 10-ike körül találkoztam össze egy újságíró ismerősömmel - Magyar Pálnak hívták -, aki elmondta, hogy az indiai követség benne volna egy közvetítésben, ha erre vonatkozólag felkérést kap a magyar demokratikus szervek aláírásával. Egy akkori barátom, Szesztay András meg összehozott Bibó Pistával.

Pillanatok alatt megállapítottuk, hogy az égvilágon mindenben egyetértünk. Pista akkor került ki a Parlamentből, ült odahaza. Tőle értesültem az angol és amerikai követségnek átadott emlékiratokról stb. Bibót annak idején valószínűleg a Mattyasovszky Jenő révén ismertem meg, aki kollégám volt a talajvédelemben (a városrendezési terveket Mattyasovszky, Erdei és Bibó Pista készítették a Teleki-intézetben), s előtte az Egyetemi Könyvtárban is találkoztam vele. Ennek az indiai közvetítésnek a lebonyolítása majdnem teljes egészében rajtam állt. Én szereztem meg a munkástanács aláírását, a levelet a Parasztszövetség nevében többek közt én írtam alá, a Kisgazdapártból talán Antall József aláírása került rá, s a Szociáldemokrata Pártból Révész Andrásé. A felkérés eredeti példányát ma Új-Delhiben őrzik, nagyon-nagyon fontos dokumentum.

A felkérés nyomán érkezett Budapestre Menon, az indiai nagykövet51 - egy nagyon jól felkészült, kiválóan tájékozódott nemzetközi jogász -, aki Moszkvában székelt, de ekkor Magyarországra akkreditálták. Budapesten az idő tájt csak egy fiatal, velem egyidős ügyvivő volt, Rahmannak52 hívták. Ő volt az, aki akkor az indiai kormány magatartását a magyar forradalommal kapcsolatban megváltoztatta. A parlamentjükben ezt úgy jelentette be Nehru, hogy Budapesten tartózkodik egy kiváló fiatal tisztviselőjük, akinek a jelentései alapján helyreigazítják korábbi álláspontjukat. Rahman nyilván fölismerte az itteni helyzetben rejlő lehetőséget, hogy India morális nagyhatalomként vehet részt egy európai nemzetközi konfliktus rendezésében. Menonnal, a Magyarországra akkreditált nagykövettel, aki a Margitszigeti Nagyszállóban lakott, talán kétszer vagy háromszor tárgyaltam Bibó Pistával együtt. A felesége volt még ott, és közben bömbölt a rádió, hogy ne lehessen minket lehallgatni. Akkoriban hozták az indiai segélyszállítmányokat Budapestre indiai hadirepülőgépekkel. Volt egy tolmácsunk, Kozmovszky Tibor53, az indiai követség akkori sofőrje, Szálasi volt titkára, nyilván szintén nyilas, aki Cambridge-ben vagy Oxfordban végzett, és nagyon lelkesen csinálta a dolgokat, egészen addig, ameddig a tyúkszemére nem léptek, attól kezdve ő lett a besúgó, de ezt kvázi meg is mondta. Mikor közölte velem, hogy már vérre megy a játék, ki is szökött Nyugatra, gondolom az ÁVO segítségével, meg azzal a tízezer forinttal, amit a családomnak hagyott itt az indiai ügyvivő. A nyilas múltja az indiaiaknak nem mondott semmit, kitűnően beszélt angolul, kitűnően vezetett gépkocsit, és a külsejét tekintve úriember volt.

Rahmannal rendszeresen, szinte naponta találkoztunk. Abban az időben az indiai követség minden lapot, emlékiratot, egyebet megkapott. A fiatalság és a forradalom gerincét alkotó aktív réteg nem bízott sem az amerikaiakban, sem az angolokban. Mint ahogy az új pártokban sem, tőlük tehát nem juthattunk semmilyen anyaghoz. Az amerikai meg az angol követség is mindig az indiaiakat próbálta megfejni információkért. Március 15. előtt teljesen kétségbe voltak esve az angolok és az amerikaiak, hogy lesz-e valami, halálosan féltek tőle. Rahmant ostromolták, ő meg engem kérdezgetett. Én nem tartottam valószínűnek, Pista még hitt benne, hogy lehet valami, de én, aki biciklin jártam a várost, láttam, mennyi rendőr kíséri a villamosokat, és maga az utcakép sem vallott a "márciusban újra kezdjük" jelszóra, nem volt mögötte tényleges erő. Még volt tényleges erő a nőtüntetésben, a néma tüntetések mögött.

A nőtüntetés híre Menonnál ért bennünket. Menon úgy, ahogy volt, beszállt a kocsijába, kiment a Hősök terére kocsival, rajta az indiai lobogóval, és egész idő alatt föl-alá kocsikázott, s csak a végén jött vissza. Folytattuk a tárgyalást, mi az indiaiakat közvetítésre kértük. Bibó Pista és Farkas Feri megfogalmaztak egy tervezetet a lehetséges megoldásról, amely a magyar közvélemény kilencvenöt százalékát kielégítette volna, s erről megállapodtak a Kisgazdapárttal, a Szociáldemokrata Párttal, az Értelmiség Forradalmi Tanácsával. Az iratot átadtuk Menonnak azzal, hogy mint kibontakozási javaslatot adja át az oroszoknak. Át is adta Molotovnak, de választ nem kaptak rá. Nem utasították el az átvételét, de nem is válaszoltak rá. Ez a megállapodás az akkori magyarországi konszenzust tükrözi az oroszokkal szemben, amely - nagyon durván kifejezve - fix státust biztosított volna Magyarországnak. Ez az irat tartalmát tekintve sem a Szovjetunióra, sem egy esetleges magyar kormányzatra nem volt veszélyes, ami veszélyessé tette, az a konszenzus maga volt, amelynek Pista ütötte meg az alaphangját, és amely tökéletesen benne volt a levegőben. Mert valóban kompromisszumos megállapodás született. És nem emlékszem, hogy Magyarországon bármikor olyan mértékű konszenzus állt volna bármiféle politikai meggondolás mögött, mint ebben.

A másik fontos akciónk a Nagy Imre-pontok54 kijuttatása volt. Ezzel Kardos keresett meg, Sós Jucin keresztül. Juciék háza a Keleti Károly utcában a forradalom lelki központja, motorja volt, állandó megfigyelés alatt tartották. Kardos azzal keresett meg, hogy van Nagy Imrének egy anyaga, amit azért kéne külföldre kijuttatnunk, hogy - ha Nagy Imrét bíróság elé állítják - bizonyítani lehessen, hogy Nagy Imre igenis kommunista volt. Megkerestem Regéczy-Nagy László barátomat, ő volt a mi ügyünkben a harmadrendű vádlott, és az ő lakásán találkoztam Cope-pal55. Regéczy Laci páncélos hadapródként került ki a frontra annak idején, Nagyváradon volt, utána az angol követségen szolgált Cope sofőrjeként. Cope vállalta is, hogy kijuttatja a dokumentumot. Akkor már követtek bennünket - ez kiderült a tárgyaláson -, mégis úgy szervezték meg a kéziratnak a kivitelét, hogy az szinte detektívregénybe illett. Én március 14-én kaptam meg az iratokat Kardos Lacitól a Miniatűr eszpresszóban, aki aktatáskával hozta, a táskát letette és otthagyta, majd fogta az enyémet, és továbbment. Én ott maradtam. Az aktatáskát utána percre pontosan kellett átadnom egy ilyen és ilyen utca közepén, a nem tudom hányas számú ház előtt, mentében egy kocsinak. A kocsi rendben meg is jelent, egy fogadásról jött, amelyet az egyik angol tisztviselőnél tartottak, és az egyik sörösüveg helyét üresen hagyták, hogy oda tehessék be az írást. Az ki is jutott, és a kérésemnek megfelelően megjelent „A kommunizmus gyermekbetegsége” című Marxizmus füzetek keretében. Nekem először a tárgyalásomon volt a kezemben, megcsonkított példányban, aztán Amerikában láttam az eredetit.

Mikor Cope-pal tárgyaltunk, már engem is követtek. Elég sokat nyüzsögtem az indiaiaknál, ott nyilván mindig állt rendőr, ismertek. Könnyen felismerhető voltam a csizmámról meg a búzakék svájcisapkámról. De nem tudták még pontosan, ki vagyok, mert Kovács Andrásnak hívtam magam, aki után nyomoztak, de akit addig még nem találtak. Nyilván követték Cope kocsiját is, mert ő is, Regéczy Laci is érdekesek voltak. A letartóztatásom előtt úgy két héttel pedig már erősen követtek, követtek buszon, villamoson, még gyalog is. Csak biciklivel nem tudtak követni. Mikor mentem fel a Gül Baba utcán, a piros Skoda, amelyik követni szokott, elment, és amikor felérkeztünk az utca tetejére, ott volt egy csókolódzó szerelmespár egy farkaskutyával, nyilván nyomkövető kutya volt, és az jött utánam, mikor mentem Bibó Pistához. És Pistáék utcájának a végében már megint ott állt a piros Skoda. De jött utánam motorkerékpár is, jöttek gyerekek tejeskannával.

A szerepem - körülbelül az év végén - gyakorlatilag befejeződött. Ami azután volt, az már olyan, mint a kettévágott giliszta. Bejártam a vállalathoz, de a helyzetem ellehetetlenült, a csoportom nem az enyém volt már. Voltam is, meg nem is...

Engem Szabó Miklós buktatott le. Ő akkor együtt lakott Jónás Palival és Kiss Sándorral Bécsben vagy Strasburgban. Úgyhogy tőlük tudott arról, hogy megkapták kéziratot, amit készültek kiadni, nyilván azt is tudta, hogy tőlem kapták meg, mint ahogy azt is, hogy Kiss Sándorék semmire sem vállalkoztak anélkül, hogy fel ne hatalmaztam volna erre őket. Tökéletesen tájékozott volt tehát. Arról eltérnek a vélemények, hogy a Szabó Miklós miért jött vissza. Jónás Pali szerint akkor még nem volt besúgó, hanem hazajött, mert beteg volt a barátnője, és elkapták. Van, aki azt állítja, hogy már kint is besúgó volt, Szabó Miklós meg azt56 , hogy őt profi hírszerzőként küldték ki. Se pró, se kontra nincs bizonyíték semmire, csak arra, hogy rólam kipakolt.

Amikor kihallgattak, s már azt hittem, hogy túl vagyok a nehezén, a vallatóm sátáni röhejjel közölte, hogy most olyasmiről fogunk beszélgetni, amit eddig még nem említettem. Abban a pillanatban éreztem, hogy a nyakamon a hurok, mert figyelmeztetett, hogy vigyázzak, mert most már minden gramm számít. Végül azt mondták, hogy kétszer kéne felkötni engem a lábamnál fogva.

1957 májusának végén tartóztattak le, éjszaka a lakásomon, ugyanaznap, amikor Bibó Pistát is. Mellettem ült a kisfiam, amikor jöttek, és házkutatást tartottak. Bevittek a Gyorskocsi utcába, ahol először azt kérdezték, mit hoztam el Sós Jucitól egy kofferban. Fegyvert? Abban bizony csak női alsónemű volt, mondtam, a barátnője melltartója meg bugyogója. Elhitték.

Aztán megtudtam, hogy a gyanúsítási csomagban az áll, hogy a népköztársaság államrendjének megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésének alapos gyanújával, aláírás: Biszku Béla. Ettől megijedtem. Amíg a kofferos ügy tartott, magánzárkában voltam, de ekkor összeraktak egy szakérettségis műegyetemi hallgatóval, aki Marian Pistának volt valami társa, s akivel nagyon nem volt kellemes együtt lenni. Az volt a benyomásom róla, hogy nem annyira jelentett rám, mint inkább rosszakat mondott rólam. Szépen felépítette az ideológiáját a magamfajta polgári lények alacsonyabb rendűségéről. Karácsonyra nem adták oda neki a gyereke fényképét, azt mondta, persze, mert őt ki fogják engedni, nekem meg azért adták ide, mert engem úgyis felkötnek. Egyébként kijöttünk egymással, de nem tudtam emberileg kilazulni.

A vizsgálómat Csiki őrnagynak hívták, rajta kívül még Bibó Pista vizsgálóbírójával volt dolgom, egy Könczöl57 nevű századossal. Ez a Csiki hihetetlen hiú ember volt, és nagyon primitív. A legelső összetűzésünk úgy játszódott le, hogy azt mondta, mindent javíthatok a kézzel írt jegyzőkönyvben. Minden helyesírási hibáját kijavítottam, s mindhez odaírtam: javította Göncz. Láttam, hogy egyre vörösebb lesz. Elkezdett üvölteni, hogy kikéri magának, hogy belejavítsak az írásába. Elmondott minden rohadt értelmiséginek. Aztán, amikor eljutottunk odáig, hogy megfenyegetett, vannak más eszközök is, mondtam, nosza, kezdjük el. Azt mondta, hogyisne, maga nagyon jól bírná. Ezzel le volt lőve a más eszköz.

Alapjában véve megvoltunk. Ami szinte elviselhetetlen volt, a Gyorskocsi utcában alattunk folytak a kivégzések, az udvarban. Olyankor egyfolytában járt a teherautó motorja, és kitettek két-három rádiót az ablakokba. Üvöltették a gramofont vagy rádiót, s mindig a Pancsoló kislány ment. A múltkor valakinek megemlítettem, hogy bennem ez a dal a kivégzések hangulatát kelti. Igen, erre szokták akasztani az embereket, mondtam mosolyogva, amire teljesen kikészült. A vizsgálati szakasz úgy 14 vagy 16 hónapig tartott, már nem emlékszem pontosan. Hosszú idő volt. A tárgyalás júliusban lehetett, Nagy Imréék után, engem még fölvittek tanúskodni Méreiék58, Kardos Laciék59 perében. A mi ügyünk teljesen párhuzamosan ment a Kardoséval, mert az emigrációba kijuttatott könyv révén érintkezett. Hosszú ideig arról is szó volt, hogy összecsapják a kettőt. Végül Kardos is ugyanazzal a tétellel ugyanannyit kapott, mint én. És mint Pista. Ez alatt a 15-16 hónap alatt időnként kaphattam levelet a feleségemtől, amiben se számot, se nevet nem volt szabad írni. Visszadobták a levelet, ha túl sok név szerepelt benne, hiába magyarázta Zsuzsa, hogy egyedül a gyerekek vannak négyen. Egyszer ügyesen behozott négy könyvet, a Háború és békét, a Karenina Annát, a Józsefet és a Varázshegyet, ez tizenkét kötetet tett ki. A vizsgálómat majd megütötte a guta. Kockacukrot rendszeresen kaptam, mert kijelentette, nem szeret fáradt emberrel dolgozni, és kivágott egy marék kockacukrot az asztalra, hogy egyem meg. Zsuzsa egyszer három narancsot is becsempészett, máskor meg sötétkék zsebkendőre sötétkék tintával írt levelet. Engedélyt kért, hogy beadhasson nekem egy példamondatos nyelvkönyvet, amiben aláhúzta azokat a mondatokat, amelyekből összeolvastam egy levelet. Ilyenkor nagyon büszke voltam a feleségemre, hogy ilyen ügyes. Nagyon szoros volt köztünk a lelki kapcsolat. Beszélő csak az ítéletet követő második hónapban volt, 16 és fél hónap után.

Bibó IstvánA tárgyalás60 hat napig tartott, előttem Pistát hallgatták ki egy-két napig, azon nem voltam ott. A perünkben Szabó Miklós volt ellenem a fő tanú, aki állandóan leszegett fejjel tanúskodott. A vád "a Magyar Népköztársaság államrendjének megdöntésére külhatalommal történő szövetkezésnek minősített hűtlenség" volt. Két halálos tétellel, gyorsított eljárással, abban a tudatban, hogy ha meghozzák az ítéletet, végrehajtják két óra múlva, mindez hallatlan magasfeszültséggel járt. Az egésznek a hangulatára emlékszem, az ügyvédek magatartására, Pistáéra és Regéczy Laciéra. Elmondhatom, hogy a miénk abszolút tiszta per volt, senki nem bántott senkit.

Akkor láttam, hogy kötélre megy a játék, mikor megvolt előtte az elmeorvosi vizsgálat. A szakértőnek megmondtam, aláírom, hogy épeszű vagyok, nem érdemes az egészet végigjátszani. Amikor mentünk vissza, azt mondta az őr, nem fáj az, ha felkötik az embert, nem rosszabb az, mint egy foghúzás. A hat nap alatt naponta engedélyeztek két sárga bogyót, Eleniumot. Valeriánát este adtak, ha kértünk. Nagyon számítottam az ügyvédemre, de Major Ákos61 rögtön az első ügyvédi beszélőn támadni kezdett. Elmondott mindennek, egyfolytában hajtogatta, hogy a történelem szemétdombjára kerülünk. Az első negyedórában teljesen paff voltam, mondtam, ezt talán bízzuk a történelemre. Ezt mondta Szálasi is, felelte Major. Mire életem legnagyobb hülyeségét kérdeztem tőle: Ön védte Szálasit is? Elvörösödött, és azt mondta, én ítéltem halálra, kérem. A második beszélőmön megint ugyanebben a hangnemben kezdte, de akkor azt mondtam neki, nézze, ügyvéd úr, tegyük le a kardot, ráérünk vívni azután, most akár akarja, akár nem, egy pár hónapig szövetségesek leszünk. Egyetlenegy védelmi módszere volt, hogy akármiről volt szó, fölállt, és azt mondta, hogy erről Bibó István tehet, amivel rákényszerített, hogy fölálljak és közöljem, ez az én ügyem, erről én tehetek.

Regéczy-Nagy LászlóUgyanezt csinálta Regéczy Laci ügyvédje is, aki mindenről azt mondta, erről Göncz Árpád tehet, amire Regéczy Laci felállt, és közölte, hogy ez az ő ügye. Egyedül Pista ügyvédje, Holló Ottó62 viselkedett ügyvédként. Tulajdonképpen egy védőm volt, az ügyész, Kovács János63. Furcsa módon valami rokonszenv alakult ki köztünk. Úgy adta fel a kérdéseket, hogy tudjak védekezni, vagy pedig közölte, hogy erre nem kell válaszolni, mert magamagamat nem vagyok köteles vádolni. A tanácselnök egy Borbély64 nevezetű ocsmány alak volt, a legocsmányabb állat, ami elképzelhető. Egy kistermetű, rosszindulatú ember, aki úgy hirdette ki a halálos ítéletet, hogy a kezét dörgölte közben: vádlott, álljon fel, én magát halálra ítélem, mondta mosolyogva. Nemrég találkoztam vele a buszon. Elkezdtem nézni. A pasas először a helyét kereste, aztán fölugrott, és kiment a busz hátsó peronjára, s hátat fordított. Mikor az ügyész nem kért ránk halálos ítéletet, fölpattant, hogy, na de kérem! Mire az ügyész: megmondtam kérem, a második legsúlyosabb ítéletet. Nyilván, őt nem értesítették róla, hogy délután így döntöttek.

Magáról a tárgyalásról egyébként azok az emberi emlékek maradtak meg, amelyek szépek. Sós Juci bűbáj viselkedése tanúként, ahogy jött széttárt karral felém. Mindent magára vállalt. Olyan hihetetlen lelkesedéssel, hogy nyilvánvaló volt, egy szó sem igaz az egészből. Aztán Derzsi Sándornak, az írónak a hallatlanul bátor és kemény viselkedése. Szesztay András ijedt, de becsületes tanúskodása. Fura volt Markos tanúvallomása, tett egy írásos tanúvallomást, amelyből kiderült, hogy gyakorlatilag én csináltam a forradalmat és minden rosszat, őt is én kerestem meg. Mikor aztán lesülten, hófehér, rövid ujjú ingben ott állt a bíróság előtt, és megkérdezték, fenntartja-e a vallomását, kedvesen mosolyogva azt mondta, hogy nem, úgyhogy pillanatok alatt összeomlott az egész. Kovács Béla vallomását se szerettem, mert ugyan nem ártott nekem, csak az egésznek a hangneme volt rendkívül ingerült. A kis Antall, a kisgazdapárti Antall Józsefnek a fia, aki még fontos tanú lett volna, beteget jelentett, azért nem volt ott.

Még a Magyar Segélyt65 feszegették, amelyet a lebukottak segítésére próbáltunk Hoffmann Gertiékkel, Litván Gyuriék körével együtt szervezni. Litvánnal Hoffmann Gerti66 lakásán találkoztam először. Bibó Pista, Fekete Sándor volt még ott, amikor arról folyt a szó, hogy ki az külföldön, akire rá lehetne verni a Hungaricust. Mulatságos volt, mert Fekete folyton mondogatta, ennek rossz a stílusa, arra meg rájönnek. Látszott, szétfeszíti az indulat, hogy megírta élete főművét, és nem vállalhatja. Bent se jöttek rá mindaddig, amíg egyszer kivágta, hogy a Hungaricus pedig én vagyok, akkor megkönnyebbült. Nekünk persze nyíltan megmondta. Nem a konspiráció szabályai szerint. De mi hittünk egymásnak, szerettük egymást, és megbíztunk egymásban. Ez volt az egész korszak jellemzője. És most hozzá kell tennem, hogy én a Nagy Imré-s kommunisták iránt mindig egész különleges bizalmat és vonzalmat éreztem. Valószínűleg, mert voltak, akik szembe tudtak fordulni önmagukkal. Mint Nagy Imre.

Tárgyalás közben egy csomó embert kihallgattak rólam, volt egy-két szembesítés is. Nagyon érdekes volt látni, hogy ki értesítette a feleségemet erről, és ki nem. Amikor Zsuzsa bejött hozzám anyámmal a gyűjtőbe az első beszélőre, Törőcsik, az őr karon fogott, hogy ugye Göncz, magának életfogytiglanija van? Előttük mondtam, hogy igen, így tudta meg a feleségem.

A dokumentumokról, a jegyzőkönyvekről még annyit, hogy önmagukban, kritika nélkül használhatatlanok. Az emlékeimre, a szerepemre vonatkozólag a magam vallomásai, valamint a kiegészítő vallomások együtt tesznek ki valamit. A lényeg az, hogy ezeket a vallomásokat stíluskritikailag kell értékelni. Morális következtetéseket pedig egyes kirívó eseteken kívül végképp nem lehet levonni belőlük. Többféle magatartásforma létezett. Én például politikailag mindent vállaltam, ami a fél nyilvánosság előtt zajlott, mindaddig, amíg valakinek a megvádolásáról vagy perbe foghatásáról nem volt szó, vagy olyan terhelő lett volna rá nézve, ami büntetőjogi jelentőségű. Ami kétszer már elhangzott előttem, amiről tudtak, amiről X. Y. már beszélt, azt harmadszorra nyugodt lélekkel megerősítettem. Volt, aki körömszakadtáig tagadott, és mindent megpróbált elkonspirálni. Ez érthető, de nem politikus magatartás. Én pedig abból indultam ki, hogy politikusok vagyunk. Taktikai eltérések persze lehettek.

Bibó az utolsó szó jogán egy rendkívül magasröptű, tiszta, morális, valódi védőbeszédet mondott, amelyik eleve feltételezte, hogy a vele szemben álló fél meggyőzhető vagy jóindulatú. Én három-négy mondatot mondtam csak, azt, hogy nem érzem magam bűnösnek, mert ha a Magyar Segély ügyében magamat bűnösnek érezném, akkor el kéne ítélnem magukat, hogy a családomat támogatják. A másik, hogy vegyék figyelembe, négy gyereket szeretnék fölnevelni. Aki, mint Szilágyi Jóska is, vagy a kiskatonák közül néhányan, a bíróság pofájába vágta, hogy gyilkosok, a saját nyakába tette a kötelet.

1958. december 19-én a Gyorskocsi utcából átvittek a Kisfogházba, ahol Virág Jánossal zártak össze. Fura bogár volt. Pszichológusnak mondta magát, de a pszichológiát amolyan áruházi Mikulás szintjén művelte, szakérettségis volt. Alapjában véve egy melegszívű, jóindulatú ember, aki rettenetesen félt, és ezért mindent elkövetett, hogy kikerüljön a börtönből. Egy közeli hozzátartozóját, azt hiszem, a testvérét67 végezték ki. A Kisfogházban végig vele voltam, együtt vittek át bennünket a Lordok Házába Vácra.

Azt állítottam, hogy tudok angolul, amit nagyon jót tettem, mert meg is tanultam bent. Életem keserves kalandjai közé tartozott, hogy három vagy négy grafológiai könyvvel kezdtem, kézírással. Ahogy a grafológiai megállapításokat írtam, az egyébként teljesen öntudatlan kézmozgás tudatossá vált, kétsoronként változott tehát az írásom, és állandóan görcsben volt a kezem. A Belügyminisztériumban valamilyen grafológiai kampány lehetett akkor, tanultak kézirat-azonosítási módszereket is.

Annyit még, hogy amióta megvolt az ítéletem, egy percig nem voltam anélkül, hogy ne jelentett volna valaki rólam, de ez engem nem zavart különösebben, mert soha nem volt semmi titkolnivalóm. Úgyis tudták, hogy van-e ceruzacsikkem, tűm, cérnám, más egyebet meg mit mondhattak volna. Úgyhogy számomra egy kulturált besúgó sokkal kellemesebb volt, mint egy kulturálatlan, tisztálkodni nem szerető ember. Aztán meg saját passziójából senki se válik besúgóvá, többnyire a hurkot teszik a nyakába, vagy nagyon szabadulni akar, vagy valami hasonló. Arról pedig nem tehet a bürü, hogy leszakad a tank súlya alatt. A bürüt hiába hibáztatom. Nem volt bennem tehát a besúgókkal szemben semmiféle morális felháborodás vagy indulat.

Egészen fantasztikus volt, ahogy a Kisfogház föloszlatását 1959 májusában megéltem. Egyik napról a másikra föl kellett vennünk a ruháinkat, s az ember nem tudta, hova viszik, a Szovjetunióba-e vagy máshova, netán szabadon engedik? Teljes bizonytalanság, hihetetlenül szorongtunk. Az egyik legkedvesebb börtönemlékem mégis ehhez kötődik. Délfelé, már civilben voltunk, jött Magdi gyógyszert osztani. Valami nyugtatót kértem tőle, kinyújtottam a kezemet, és amikor Magdi beletette a tenyerembe a gyógyszert, rácsukta a kezemet, és megsimogatta. Elmondhatatlanul jólesett, ez a búcsú abban a pillanatban, a teljes szorongás idején, ezt a jelenetet soha nem fogom elfelejteni.

Átvittek bennünket Vácra, ahol bekerültünk a Lordok Házába. Az út is nagyon emlékezetes volt, mert csupa régi emberrel, ismerőssel volt tele a rabomobil. Egyszer csak megszólalt Földvári Rudi: "Ahogy így körülnézek, úgy érzem magam, mint Napóleon a szfinx előtt." "Miért?" - kérdeztük. "Mert évezredek néznek le ránk." Életfogytnál rövidebb ítéletű ember ugyanis nem volt közöttünk. Erre kitört a röhögés, így érkeztünk meg. Megérkezésünkkor rögtön elvették a könyveket, csak Haraszti Sányi bácsinak sikerült megmenteni német könyveit azzal, hogy azokat keletnémetül írták.

A Lordok Házából kerültem a vegyi üzembe. Ez bizalmi helynek számított, a külföldről szerzett színezékeket, tehát festékanyagokat analizáltuk rutinmódszerekkel. Mindig ugyanazokat a vizsgálatokat kellett elvégezni, elég primitív analitikai-vegyészeti munkát, betanított munkás szinten. Mondjam azt, hogy ipari kémkedés vagy felderítés volt, mindenesetre olyan tömegmunka, amelyet másutt nyilván nem tudtak elvégeztetni. Aztán dolgoztam a kabátragasztó üzemben is egy rövid ideig, ami nem volt valami kellemes, mert nekünk kellett vigyáznunk, hogy az elkészített esőkabátokat az őrség ne lophassa szét. Egy darabig dolgoztam kövezőként is a váci Duna-part árvédelmi munkáin, ugyanott raktam téglát, szenet. Időben már nem tudom pontosan, melyiket mikor. Valószínű, hogy még a Lordok Házából végeztük mindezt, mert ugyanazokkal az emberekkel voltam együtt. Annyi bizonyos, hogy a fordítóirodába a vegyi üzemből kerültem, és itt egy rendkívül kellemes zárkában fiatalokkal voltam együtt, Papp Józsival, Mécs Imivel, Hegedűs Lacikával. Voltunk tizenketten, valamennyien 56-osok. Rabovszky Laci műegyetemista volt, építészmérnök hallgató, békéscsabai, aki a békéscsabai ügyben került be, Hegedűs Laci Radó Gyurinak a bűntársa, ahogy Mécs Imi is. Mihala Feri a miskolci egyetemnek volt az adjunktusa, egy egészen páratlan felkészültségű gyakorlati mérnök. Soha nem felejtem el azt a beszélgetést, amelyet egy fél éjszakán át hallgattunk. Papp Józsi, parasztgyerek, sötétbarna, református, debreceni és fizikus, a Mécs Imi, akkor még szőke, katolikus, kövérkés, polgári származék. Mindkettő párját ritkító tehetségű, Mihala pedig műszaki zseni. Ezek hárman tapogatták egymást, hogy ki mit tud. Nem hinném, hogy az atom-leszerelési tárgyalások sokkal színvonalasabbak lennének! Mindenesetre mi, akik ebből a beszélgetéstől csak a kötőszavakat értettük, ámulva hallgattuk őket.

De még azelőtt, hogy a Lordok Házába vittek volna, először betettek bennünket egy közös zárkába, minket, Kisfogházból érkezőket. Az volt a legfantasztikusabb zárka minden időkből. Ott volt Bibó, Donáth, Varga, Fazekas Gyuri, Váradi Gyuszi, Zólomy Laci, Kovács Pista, besúgónak meg Herczeg Bandi, Visnyei. Mindkettő kívülről jött vissza. Herczeg FBI-os volt, egy rendkívül kellemes, jó modorú, művelt, angolul kitűnően beszélő, szórakoztató ember, egyébként kígyótermészet. Visnyei Gehlen-szervezetes68, a határon túlról hozták át, egy borzasztóan ijedt, visszaszorított ember, egyébként profi kém, aki mindenkitől messze húzódott, nehogy kénytelen legyen róla jelenteni, nyilván a nyakán volt a hurok. Egyébként csupa jó barát volt ott, nagyon szerettük egymást. Emlékszem, Bibó Pista egyszer elhatározta, hogy fel fog mosni. Egy rettenetes, lyukacsos, dimbes-dombos ócska betonpadló volt, nem volt kicsiség felmosni. Pista nekifogott, vödörrel, jellemző alaposságával és két balkezével. Mi a felső ágyon ültünk, lógattuk a lábunkat, és néztük Pistát. Egyszer csak leszólt Fazekas, Pista, nem áll ez jól neked, add ide, hadd csináljam meg én! Erre Pista azt mondja: bocsáss meg, kérlek, 250 éves protestáns lelkiismeretem nem engedi. Fazekas meg: na ne, és az én 2000 éves zsidó lelkiismeretem, az smafu? Szóval ezt a két zárkát, ezt és a másikat a fiatalokkal, nagyon szerettem.

Az 1960. április 4-i amnesztia előtt már úgy háromnegyed évig hívogatták fel az embereket, hogy hova fognak menni, mi van a családjukkal, hol fognak dolgozni, és terjedt a hír, hogy őszre haza fogunk menni. Az őrség is folyton célozgatott. Mikor engem hívtak fel, Kovács Bélát emlegették, hogy a maga gazdája, az bezzeg beállt, nekünk dolgozik, ilyenekkel próbáltak etetni bennünket. Közülünk mégis nagyon kevesen mentek haza. Egyéni amnesztiával Donáth, Déry Tibor, Háy Gyula, azt hiszem, Váradi tábornok, s persze azért mások is, bár nem tudom, hogy egyéni amnesztiával-e. Érdekes volt Déry hazamenetele, aki egyébként a legnépszerűtlenebb emberek egyike volt a börtönben. Ehhez tudni kell, a váci börtönben - amely jó kilencven-kilencvenöt százalékáig melós börtön volt, tele fiatal vagányokkal - a fegyelem már hallatlanul fellazult, az őrökkel együtt szurkoltunk a győri ETO-nak. Déryt, amikor áthozták a márianosztrai börtönből, hihetetlen tisztelet és elismerés fogadta. Azzal rontotta el a dolgát, hogy nem tegezte vissza az embereket, akik tegezték és Tibor bácsizták őt (a neveltetéséből következően nyilván furcsa volt számára a tegeződés), viszont rögtön kijárta magának, hogy vaságyat kapjon ott, ahol a többiek négyesével feküdtek a földön, szalmazsákokon. Szóval kihúzta magát a börtönközösségből.

Mindenesetre az elkeseredett hangulatban, hogy szinte senki nem részesült amnesztiában, Déry kiszabadulása is hozzájárult valamelyest a hamarosan kirobbanó sztrájkhoz69 . Az őr kíséretében körbejáró egészségügyiek vitték a sztrájk hírét mindenfelé. Valahol már elkezdődhetett, az asztalos üzemben vagy a gombüzemben, nem tudom, de arra emlékszem, hogy minket a folyosóról zavartak vissza, ahol mentek az üzembe az emberek, kétoldalt két géppuska, a munkát megtagadták, és a parancs ellenére visszafordultak a géppuskák között. Hátborzongató kép volt. És rendkívüli helyzet, hiszen egyébként az őrnek a zárkába sem volt szabad fegyverrel belépnie. Utána mindenütt lezárták a zárkákat.

Bibó Pistával voltam akkor egy zárkában, azt mondták nekünk, hogy ti ketten ne vegyetek részt ebben, mert rátok fogják verni az egészet. Erre nem lehetett mást mondani, mint hogy természetesen részt veszünk benne. De meg kell vallanom, hogy nem örültem neki. A dolognak ugyanis volt egy bizonyos antiszemita stichje is. Az őrség azt mondta, hogy maguk itt maradnak, a fejes zsidók meg hazamehetnek. Az egész gyorsan lefutott, hatvannyolc fiút levittek Doberdóra, köztük a kis Ráczot, ezt a nagyon keménykötésű fiút, aki még ott is több mint hat napig éhségsztrájkolt.

Amikor megszűnt az éhségsztrájk, olyan szelek fújtak, hogy nem lesz megtorlás. Talán egy hét után szórták szét a börtönt. Ha jól emlékszem, minket - úgy harminc embert - vittek el először Márianosztrára. Kiürítettek egy emeletet számunkra, s minden két zárka között kihagytak egy üreset. Valami hihetetlen gyűlölet fogadott bennünket, a háziak - többnyire elítélt csendőrök - úgy fogadtak, hogy megjöttek a vörösök, az őrség pedig azzal, hogy megjöttek a gyilkosok. Rémes hely volt, az összes börtön közül Márianosztra volt a legrosszabb, messze a legrosszabb. Maga a szikrázó gyűlölet. Egyre-másra mentek a fegyelmi büntetések, be volt meszelve az ablak. A papok karácsonyra kapott kalácsából kiszedték a mazsolát, nehogy misebort csináljanak belőle. Bibó Pistával, Mészáros Gabi bácsival, a tatai kórház szülész főorvosával, Kertész Dezső katonaorvossal, Horváth János vadászrepülő ezredparancsnokkal (aki nagyon keményen és bátran viselkedett) voltam itt többek között együtt.

Egyszer átvittek Márianosztráról a katonaira, a Fő utcába, ahol egy összeesküvési pert készítettek elő, mint kiderült, amelyiknek dezignált vádlottjai Rabovszky Laci és talán a kis Rácz Józsika meg két munkástanácsos, Nagy Elek és Rácz Sanyi lehettek. Amikor átvittek, óriási szerencsémre véletlenül betettek egy nagy közös zárkába, holott külön kellett volna tartaniuk. Itt összekerültem egy ávós századossal, aki abszolút jól tájékozott ember volt, és pár napja valami csúnya baleset okozása miatt került be. Egy nap alatt mindent megtudtam tőle, mi van kint, milyen a politikai helyzet, megtudtam, hogy Kádár készül Amerikába a magyar ügy tárgyalására az Egyesült Nemzetekbe. Tudta, ki vagyok, ismerte az ügyemet. Másnap reggel aztán nagy zajjal átzavartak engem másodmagammal egy külön zárkába, egy kisfiúval, akivel jöttünk.

A Fő utcáról úgy egy hónap után megint visszakerültem a Gyűjtőbe, ahol egy darabig még zárkán voltam. Azután, 1961 elejétől tovább dolgoztam a váci fordítóirodán, s ott dolgoztam az utolsó napig. "Sitiprinc" lettem, aminek volt egy egészen sajátos jellege, az, hogy bármennyire kívánkozott is haza az ember, állandóan a frász lelte, hogy ha jön egy amnesztia, azt a tizenkét könyvet már soha nem fogja tudni elolvasni. Mi ott hozzájutottunk a Timeshoz, a Népszabadsághoz nem. 62-ben, a kubai válság idején olyan mértékben voltunk tájékozottak, hogy amikor kijöttem, két évig jobban ismertem a helyzetet a kintieknél. Nyolc órát dolgoztunk, a másik nyolc órában meg kétségbeesetten olvastunk.

Az egy hétig elhúzódó amnesztia iszonyatosan megviselte az idegeinket, volt, aki bele is halt, egy putnoki ügyvédet például, amint kiment, rögtön elvitt az infarktus. A kilencedik nap már teljesen nyilvánvaló volt, hogy ott maradunk. Az egészet nem bírtuk volna végig, ha Péter, Földes Péter nem viselkedik olyan hihetetlenül pompásan, ha nem tartja mindvégig az emberekben a lelket. Nem lehetett vele két mondatot váltani anélkül, hogy ne nevessen az ember. Kardos Laci például nagyon-nagyon rossz lelkiállapotban csinálta végig a börtönt. A börtön fura hely, az viseli el könnyen, aki valahol az introverzió és az extroverzió határán van, az tudja átvészelni, aki kibírja, hogy behúzódik a felső ágy sarkába, és csöndben marad. Ugyanakkor kell hozzá a kapcsolatteremtési képesség is, ennyiben extrovertált, mert különben elmagányosodik odabent az ember. Mérei Feri, a legtisztább értelmiségi képlet - aki megírta a börtön álmoskönyvét - talán meg is tudná indokolni, amit én pszichológiai ismeretek nélkül nem. Érdekes, hogy Mérei szellemi fölénye, abszolút szabad szelleme valahogy taszította azokat az embereket, akik a nyolc általános szintjén sem voltak. A magunkfajtával tökéletesen tudott konverzálni és kommunikálni. Fekete Sándor sem volt népszerű. Neki megvoltak a maga kommunikációs csatornái a börtön felső vezetésével, de ez arra szolgált, hogy közvetítsen. Olvasásszociológiai felmérését már említettem, de döbbenetes olvasottságára, áttekintő, rendszerező képességére vall, hogy fejből összeállította a magyar történelem szépirodalmi jegyzékét.

Az 1963-as nagy amnesztia a magyarországi politikai foglyok túlnyomó többsége számára meghozta a szabadulást. Azt hiszem, én voltam a veszett fejsze nyele. Bibót ki kellett engedni, mert a világsajtó rá volt kihegyezve. Határozottan úgy emlékszem, hogy Regéczy-Nagy Lacit is, meg engem is a május 1-jei klauzula alapján tartottak bent (ez azokra vonatkozik, akik 1957. május 1-jén még szervezkedtek). Mindenesetre megindult egy mentőakció, amelyben Veres Pétertől Kodály Zoltánig mindenki benne volt, sőt, amikor kint jártam Amerikában, hallottam, hogy az amerikai emigráció is nagy súllyal, ami nekem nagyon jólesett, mert itt azok, akik Pista kijövetelét erősen szorgalmazták, Németh László, Illyés stb., a mi létünkről már nem vettek tudomást.

Néhány kiskatona, akit meghatározhatatlan számú gyilkosságért hoztak be, vagy volt valami felfüggesztett ítélete annak idején, benn maradt - lehettek vagy százan-kétszázan. Velük leültették a tíz-tizenöt évet, 72-ben szabadultak...

Én három hónappal később jöttem ki. Akkor már összecsaptak bennünket a köztörvényesekkel, ami elviselhetetlenné tette a légkört. Egyszerre ránk zúdítottak nem tudom, hány száz kis csirkefogót, többszörös visszaesőt, szóval a legalja söpredéket. Mi, akik hozzászoktunk ahhoz, hogy ha egy rabtárs kér valamit, az ember gondolkodás nélkül teljesíti, hirtelen megtapasztaltuk, hogy a gombos ingtől a ceruzáig két nap alatt kiforgattak bennünket mindenünkből, egyszerű kunyerálással. Szinte levetkőztettek. Úgy loptak, hogy a harmadik nap, amikor dolgozni mentünk, utasítás jött, hogy az elmenőknek be kell zárni a zárkát, és napközben is zárva kell tartani. Mindennapos lett a hazugság, a besúgás, a rágalmazás, az ételért való tolakodás, tehát a legalja és a legszemetebb tülekedés folyt. Csak a fordítóirodában maradhattunk valami szellemi elkülönülésben.

Egyéni kérelemmel szabadultam. Az Elnöki Tanácsnál adta be a feleségem, én nem kértem kegyelmet. Én egy panaszt adtam be, arról, hogy a döntésük helytelen, kegyelmet nem voltam hajlandó kérni. Hogy Zsuzsa mit adott be pontosan, nem tudom. Hosszú huzavona után az Elnöki Tanácstól végre megkapta a választ, hogy kijövök, de nem tudta pontosan, mikor. A mérnökcsoport-vezetőnk, Deme Kálmán, egy polgári alkalmazott telefonálta meg Iminek, ő szólt Zsuzsának, és a feleségem várt a börtön előtt. Taxiba ültünk, s ha jól emlékszem, egyenesen a Bors utcába mentünk anyámékhoz. Virággal. Aztán otthon szólt az Eroica, és ki volt téve négy tiszta jeles bizonyítvány, a gyerekeimnek a bizonyítványa.

Talán furcsa, de én a magam börtönidejét egészében véve hasznosnak minősítem. Először is az emberi kapcsolatok miatt, mert a politikai pályafutásom 48-ban megszakadt, és 56-ig egyáltalán nem volt. Azok a kapcsolatok, amelyek a forradalom két hetében alakultak, elég felületesek. A lecsukásomig már keletkezett néhány meleg barátság, amelyek azután úgy elmélyültek, hogy számomra ma is ezek jelentik a lét értelmét. Akikről úgy érzem, mindent megtennének értem, és én is mindent értük. A másik meg, hogy megtanultam bent egy szakmát, amiből azóta is élek. Mert én a fordításból indultam el az irodalom felé, és magamat, ha írónak merem ma nevezni, annak köszönhetem, hogy a fordításaim révén nem a magyar olvasó, hanem ismeretlen amerikai írók bőrére tanultam meg írni. A harmadik pedig, hogy így utólag nézve az a hat év, ami akkor hallatlanul hosszúnak tetszett, mert nem történt semmi, innen nézve nagyon rövidnek tűnik. Az azóta eltelt idő, amely az életemet alapjaiban változtatta meg, a belső értelmével hihetetlen rövidnek érződik most, és hallatlanul hosszú, ha a belső tartalmát nézem.

Nem érzek gyűlöletet. Még azok iránt sem, akik iránt illenék. Az inkább veszélyeztet engem, hogy a mindent megértés léha szelleme uralkodik el rajtam. Kérdés tehát, hogy mennyire vagyok még alkalmas politikusnak, és mennyire nem. Ha valamire alkalmas vagyok, azt hiszem, arra, hogy közvetítsek. Még valami tette könnyűvé a benti létet, a teljesen egyértelmű helyzet. Voltunk mi, és voltak ők. Az egyik csíkosat viselt, a másik szürkét. Mi azt a világot hoztuk be a börtönbe magunkban, és hoztuk aztán ki, amikor úgy éreztük, győztesek vagyunk. Még valami, amíg bent voltam, a társadalom tartotta el névtelenül a családomat. Valaki becsöngetett például, és ott hagyott egy borítékban névtelenül kétezer forintot, a gyerekek különóráiért senki nem fogadott el pénzt. Hogy mikor a gyerek iskolába ment, kézen fogva vezette a tanító néni stb.

Göncz Árpádné Zsuzsa négy gyermekévelAmikor bementem a börtönbe, a legkisebb gyerekem egyéves volt, a szabadulásomkor hét, a legnagyobb már tizenhat. Kisgyerekek voltak, a feleségemnek kellett őket eltartani. Dolgozott munkásként, először gép mellett, aztán, hogy a dereka kikészült, a harisnyacsomagolóban, utána egy Sikk nevű szövetkezetben volt adminisztrátor, kis fizetéssel és egy ocsmány vezetés mellett, rosszindulatú, ocsmány vezetés mellett. A társadalom segítsége nélkül nem tudott volna létezni.

Mind a négy gyerekem egyetemet végzett. Kettő orvos közülük, pszichiáterek, rendkívül színes egyéniségek, nyilván a szakmájukból következően is, ketten mérnökök, az egyik vízépítő, a másik kerttervező mérnök. Ők igen empatikus természetűek és rendkívül megbízhatók.

Göncz Árpád az 1950-es években Kingával és BencévelAz első három hónap, főleg az első hetek gyönyörű arany ragyogásban teltek. Már majdnem mindenki kint volt, a baráti körünk teljes egészében, tehát az én kijövetelem valamilyen módon közüggyé vált. Már aznap este, mikor kijöttem, ott voltak nálam Járdányi Paliék. Ő volt a legelső, aki jelentkezett. Attól kezdve heteken keresztül mindennap éjjel 2-ig, fél 3-ig beszélgettünk. Elsősorban és mindenekelőtt a börtönből kijött baráti kör tagjai kerestek fel bennünket, és valami hihetetlenül, elmondhatatlanul szép és meleg heteket éltünk át együtt. Tulajdonképpen senkit sem én kerestem meg, mindenki engem keresett. Azt hiszem, a második nap már Donáth Feri is jelentkezett, Mécs Imiék rögtön, Hegedűs Lacika szintén, szóval valami egész valószínűtlennek tűnt körülöttem minden. Tobzódtam a színekben. Tátott szájjal bámultam az autóbuszokat, villamosokat. Megbámultam minden nőt, csodálom, hogy nem pofoztak fel. Új volt, hogy ki vannak festve, hogy hegyes a cipőjük, hogy szépek, fiatalok, hogy színes ruhában járnak.

Göncz Árpád gyermekei: Kinga és Bence

Másnap jelentkeztem, de aztán nem kellett. Mivel egyéni kegyelemmel jöttem ki, nem volt rendőri felügyeletem. Teljesen szabadon mozogtam. Azt hiszem, a harmadik nap lementünk Zsuzsával a Balatonra, ahol egy barátunk villájában voltunk, másnap összetalálkoztunk emberekkel, akikkel elmentünk vitorlázni. Mulatságos volt, mert kiderült, hogy a vitorláskirándulás egy nagyon szépen megszervezett besúgóakció volt, mert az emberem azon melegében meg akarta hallgatni a benti élményeimet. Nálam voltak a Gáli Jóskának a versei, amelyeket elkért tőlem a felesége, és soha életemben nem kaptam vissza őket. Közvetlenül az eset előtt beúsztunk a Balatonba, és kétszáz méterre voltunk, amikor megállt a parton egy fekete autó, és négy pasi odarohant a fa tövében lévő ruháinkhoz, és elkezdett vadul turkálni benne. Először azt hittem, az alsónadrágomat akarják elvinni, máris indultunk kifelé, de mire kiértünk, a négy ember rohanvást távozott.

Göncz Árpád gyermekei: Bence és Panni

A feleségemnek volt annyi tartaléka, hogy megéljünk, jó két hónapra, aztán meg jelentkezett Polinszky Karcsi (még az egyetemről ismertük egymást), és felajánlotta, hogy menjek el fordítónak a Nehézipari Kutató Intézetbe. A másik, aki segített, Erdős Péter volt, akit én nem ismertem, de Széll Jenő közvetítésével színházi sokszorosított szövegeket kellett javítani, korrigálni, amit elég tisztességesen fizettek. Félix Pali segített még, az ő lapjába is lehetett fordítani, Tudományszervezési Tájékoztató vagy mi volt a címe. Az OFFI-ba70 egy rabtárs segített bejutni, az volt a tulajdonképpeni megélhetésem alapja jó darabig. Szakfordítóként dolgoztam. Az Európánál az első fordításomat Széll Jenő segítségével kaptam meg Hankiss Elemértől. Egy Huxley-novella jelent meg először, a második Golding Spire-je, A torony volt, az indított el engem az írói és fordítói pályán. Tegyem hozzá, hogy bent a börtönben fordítottam le Galsworthynek az Indian Summerjét a Forsythe Sagából, amit Litván Gyuri hozott ki a feleségemnek a házassági évfordulónkra ajándékul. Ezt adtam be az Európához próbafordításnak.

Bibó közvetítésével megkérdeztem Erdei Ferencet, tud-e segíteni, aki huszonnégy óra alatt elintézte, hogy visszavegyenek a Talajjavító Vállalathoz fizikai állományba. Talajvédelmi tervezőnek mentem vissza, de művezetői státusban. Először kivitelezőként dolgoztam Sásdon, elég hosszú ideig. Akkor beindítottak egy új tervezési módszert, hogy a helyszínen kell mindent előkészíteni.

65-ben én is kaptam egy rendőri figyelmeztetést, amikor az utcán véletlenül találkoztam Tóth István barátommal, aki mint magyar közösségi ember börtönben is ült emiatt meg 1956 miatt, és megittunk egy feketét. Ez akkor tájt volt, amikor Guba Dezsőt kiutasították Budapestről, Vásárhelyi Mikit pedig elbocsátották. Akkor még Sásdon dolgoztam, másodmagammal, számukra ellenőrizhetetlen körülmények közt, mert mindenfelé jártam az országban, és heteket töltöttem egy-egy gazdaságban. Egy nap táviratot kaptam Budapestről, hogy jöjjek fel azonnal. Közölték velem, hogy ezentúl kiszállásra csak az igazgató, a főmérnök, a párttitkár vagy a személyzetis kíséretében mehetek. Bementem a Fő utcába, és megkérdeztem, hogy rendőri felügyelet alatt vagyok-e? Mondták: dehogy! Eszerint oda utazhatok, ahova akarok? Hogyne. Hajlandók nekem erről írást adni? Kaptam egy papírt, amiben az volt, hogy nincs ellenem eljárás folyamatban. Odaadtam a vállalatnak, kivettem a szabadságomat két hétre, befejeztem a munkámat a szabadságom terhére, és akkortól ott ülhettem egy nagyon kedves, szimpatikus besúgóval szemben, és vakarhattam a tökömet, mert talajvédelmet nemigen lehet csinálni Pesten. Igaz, ezt senki nem is kívánta tőlem. Kértem, mondjanak fel, mire rémülten néztek rám. A közvetlen főnököm, egy volt műszaki egyetemi tanár, Vinczének hívták, végül hosszú rábeszélés után vállalta a felelősséget, hogy felmondjon nekem. Ami nem volt mindegy, mert ha én mondok fel, minden jogomat elveszítem. Kapott is egy fegyelmit érte. De akkor már megjelent a Golding-regény, A torony, ma is a legjobban sikerült munkáim egyikének érzem, tökéletesen időzítve, mert hála Vígh Icának egy héten belül felvettek az Irodalmi Alapba. Így történt, hogy áteveztem az irodalomra, s azóta a magyar talajok nélkülem romlanak, vagy nélkülem javulnak meg.

És attól a perctől kezdve én a mai napig nem maradtam munka nélkül. A kezdeti időkben Hankiss Elemér egyengette aggályos gonddal és nagyon szimpatikusan az utamat. A másik, aki sokat segített az Európánál, Szekeres Gyuri volt. Bár Domokos Jánosnak is köszönhetően teljesen idilli volt a kapcsolatom az Európával mindaddig, amíg a Szíjgyártó egyszer nem adott egy olyan munkát, amelyikről nem tudtam, hogy Réz Ádám már végzi. Mindenesetre a szerkesztő utóbb kultúrbotrányt emlegetett. Ez volt az utolsó alkalom, amikor még megpróbáltak engem a pályáról kibillenteni. Aki a dolgot kiagyalta, magyar közösségi ember volt, aki végrehajtotta, zsidó. Mára eljutottam a szakmában odáig, hogy ha odakenek valamit a papírra, az is jó, ha mégsem teszem, az azért van, mert saját magamnak tartozom vele, mert csak így van értelme a fordítói munkának.

Volt néhány ember, aki segítő szándékkal nyújtotta felém a kezét, olyan, akit nemcsak nagy írónak tartok, de minőségi embernek is, mint Székely Magda, Nemes Nagy Ágnes, Gergely Ági. S volt néhány szerkesztő is, aki nélkül soha nem lettem volna az, ami. A kezemet vezetni Borbás Mari tanított meg, Márványi Judit mindig az első olvasóm volt, akinek mélységesen bízom a véleményében, ahogy Székely Magdáéban is. Ők valamennyien hittek bennem, megmondták az igazat, azt is, ha valami rossz volt, tehát számíthattam rájuk.

A szépirodalom mindig izgatott. A műfordítás pár éve meghozta hozzá azt a stiláris eszközt, amelyikkel a saját élményeimet és gondolataimat meg tudtam fogalmazni. Az első művet, a Rácsokat 68-ban írtam, a szerkesztőim szerették ugyan, de a lelkemre kötötték, hogy tartsam a fiókomban. Nem is jelent meg, csak tíz év múlva, 78-ban, 74-ben megelőzte a Sarusok. A Rácsok dráma, a Sarusok kisregény. Az utóbbiról öt vagy hat év késéssel jelent meg egy nagy kritika - Ablonczy László a szerzője -, amelyik leírja, hogy mai mondanivalója van. Nem kényeztetett el a kritika. Ez valahogy úgy néz ki, hogy engem szeretnek, mint 56-ost, mint embert is szeretnek az irodalmon belül, de hogy jön ahhoz egy hulla, amelyik a meszesgödörből mászott ki, hogy oszlásnak indulva szülessen írónak. Mert egyetemi társa sem voltam senkinek, népi sem vagyok, urbánus sem vagyok, haverja sem vagyok senkinek, egy kritikusnak sincsen haszna abból, ha rólam jót ír.

A Sarusok második kiadása egy kötetben jelent meg a Rácsokkal és a Magyar Médeával. Azután következett a lengyel kiadása a Sarusoknak, majd a keletnémet kiadása, és a Médeát azóta is játsszák Jugoszláviában, Romániában, Kelet-Németországban.

Közben 68-ban fölvettek az Írószövetségbe. A műfordítói szakosztálynak voltam a vezetőségi tagja mindaddig, amíg nagy többséggel beválasztottak a választmányba, s akkor választottak meg a műfordítói szakosztály elnökének is. Máig az vagyok.

1979-ig, mikor az Írószövetségtől kaptam egy tizennégy napos utat Lengyelországba, a diákkori utakat leszámítva, sehol nem jártam az égvilágon. Az a lengyelországi út gyönyörű volt, amíg élek, szerelmes leszek Varsóba, a közös régmúlt és közelmúlt emlékeivel hihetetlenül közel állt hozzám. Ezután kétszer voltam Szlovákiában, 82-ben pedig kaptam egy meghívást a washingtoni Amerikai-Magyar Kulturális Egyesülettől, amelyiknek a vezetője Hám Tibor, ifjúkori jó barátom, a Teleki Pál Munkaközösség egyik vezetője. Ők szerveztek meg egy előadókörutat hat egyetemen és különböző városokban úgy, hogy az előadásokkal 12 államot jártunk be összesen. Szlovákia után, Nyugat-Európa átugrásával az Egyesült Államok, hát ez elég fura. Ezt követte két évre rá a Soros-ösztöndíj, amelyikkel öt hónapot voltam kint. Én onnan más emberként jöttem haza, hihetetlenül sokat jelentett nekem. Az az öt hónap fölszabadított. Aztán volt még egy komoly utunk, lent voltunk a fiaméknál Algériában két hétig, és megjártuk az afrikai Szaharát, úgyhogy a családunkban mindenki röhög rajta, hogy nem ismerjük Közép-Európát, Nyugat-Európát, nem jártunk Görögországban, Olaszországban, de megjártuk az Egyesült Államokat és Afrikát.

Amit a politikában máig megtanultam: a demokrácia nem jóakarat, nem homlokcsók, nem idill kérdése, hanem intézményrendszeré. És pontosan körülhatárolt hatásköröké, ahol az érdekcsoportok szabad küzdelméből az erősebb érdekcsoport kerül ki, de bármi kisebbségi vélemény mindig jogosult azért, mert holnap többségi véleménnyé válhat. A demokrácia alapkövetelményét, tehát a pluralizmust, a demokratikus intézményrendszert, az emberi energiák fölszabadítását szolgáló szabad vállalkozást és a független személyiség és független gazdasági egység számának a szaporítását ugyanúgy, ahogy már Teleki munkaközösségi koromban, ma is követelménynek érzem. Magamat az ellenzékhez sorolom, de nem érzem kötelezőnek, hogy mindenben negatív véleményem legyen. Függetlennek érzem magam csoportoktól, de nem érzem magam függetlennek a lelkiismeretemtől.

A Bibó-könyv71 szerkesztésében magától értetődőnek tartottam, hogy benne legyek, és teljesen magától értetődően bontakozott ki a szerepem is azon belül. Egyeztetni kellett a népiek meg az urbánusok között, s Donáth Feri meg én egyeztettünk. Úgy érzem, az, hogy kívül álltam a csoportokon, hogy mindkét csoporttal jók a személyi kapcsolataim, meg az 56-os szerepem is engem jellegzetesen predesztinál arra, hogy, ha szükség van rá, egyeztessek. Egyébként a sehol nem állásból következik, hogy amíg nincsen baj, addig mind a kettő homlokon csókol, ha baj van, az egyik seggbe, a másik meg farba rúg. Ezzel számolni kell. Örök életemben vágytam rá, hogy tartozzam valahova, mégsem tudtam soha rászánni magam, hogy valahova teljesen tartozzam, mert - lehet, hogy ellentmondásos - a személyek megválogatásában morális princípiumaim vannak, amit néha fontosabbnak tartok, mint a politikai hitvallást. Mert olyan emberekkel érdemes lefeküdni egy árokba, akik, ha fejlövést kapok, kivisznek, ahogy én is kiviszem őket.

Mint Vásárhelyi Miklós, én is örök újrakezdő vagyok. Ennek valószínűleg az a titka, hogy az ember a jövőben él. Valahogy makacsul felejtem a múltat. Roppant erősen cenzúrázódnak bennem a múlt tényei, tehát sokkal inkább hangulatok maradnak meg, állandóan a jövőbe nézek. Azon kívül makacsul optimista lévén, mindig azt hiszem, hogy valahol át tudok törni. És lehet, hogy ez már nem teljesen szubjektív dolog, de az az érzésem, hogy van valami mondanivalóm, és átéltem egy s mást, amit generalizálva el lehet mondani, tehát nem az én élményeimet, hanem annak folyamatát vagy tapasztalatát.

Az ember attól függően tekinti az életét sikeresnek vagy sikertelennek, hogy milyen kályhától indul el. Én el tudom mondani, hogy az életem a csődök, bukások és mellékutak sorozata volt. És el tudom mondani, hogy különféle kanyarok után oda kötött ki, ahova szerettem volna, s hogy életem végére azt csinálom, amit akarok, szabadon. Ha visszatekintek, nem kell szemen köpnöm magam, egy soromat vagy mondatomat sem kell visszavonnom. Ma, hatvanhárom évesen, úgy érzem, hogy ha holnapután feldobom a talpam, nem hagyok itt semmit úgy, hogy ne csináltam volna meg. Négy gyerekemet felneveltem, a feleségemmel tisztességes és szép házaséletet élünk. Megírtam a mondanivalómnak legalább egy részét, valami talán hatott és átjött belőle. Én mostantól kezdve úgy érzem, minden esztendő, amit kapok, ajándék. Nincs önmagammal konfliktusom. A világgal van konfliktusom, a közérzetem nekem éppúgy nem jó, mint másnak, de úgy érzem, hogy a hátralévő időben is megengedhetem magamnak, hogy a jövőben éljek, és ne a múltban. S ha lesz valamikor öt perc, politikai öt perc Magyarországon, amikor egy formálódó időszakban szükség lesz olyan emberre, aki kommunistával és népivel egyaránt szót tud érteni, és akinek a lapja tiszta, ha kellek, én ott leszek, ha nem kellek, akkor nem.

1 A Rákosi-rendszerben bevezetett és a hatvanas évek elejéig fenntartott származási megkülönböztetés, amely a merev keretszámokra hivatkozva csaknem lehetetlenné tette, hogy az "egyéb származású" vagy "osztályidegen" fiatalok bekerülhessenek az állami oktatási intézményekbe.

2 (1498-1562) nádor, budai várkapitány, a "fekete bég".

3 Az I. világháború hadműveleteinek lezárulását követően egyrészt a megszálló antant csapatok elől, majd a trianoni békeszerződésben Magyarországtól elcsatolt területekről 1918 és 1924 között négyszázezernél több fő menekült a trianoni Magyarország területére. A menekültek évekig laktak a pályaudvarokon vagonokban, s a korabeli közbeszédben "vagonlakókként" emlegették őket. A jelenséget 1924-re sikerült felszámolni.

4 Maria Montessori (1870-1952) olasz orvosnő, reformpedagógus, filozófus és filantróp. Ő fejlesztette ki a nevével fémjelzett kísérleti pedagógiát az óvodákban és az iskolákban, melynek lényege a tanítás nyitottsága, szabadsága, az, hogy maximálisan beépítik a tanítási folyamatba a gyerekek személyiségét. Jelszava: "Segíts, hogy én tudjam megcsinálni!"

5 Az Est Lapokat (helyesen Az Est Lapkiadó Részvénytársaságot) Miklós Andor (1880-1933) alapította 1910-ben, a tulajdonos nem Márkus volt, ahogyan Göncz Árpád említi, hanem ő.

6 1863-ban Budapesten alapított mezőgazdasági bank.

7 Jelentése: visszafizetés: a heti és havi béreseknek juttatott évi részesedés.

8 Utalás Németh László Kisebbségben című, 1939-es tanulmányának ismert tételére, a "mélymagyar"-"hígmagyar" ellentétpárra.

9 Szabó Zoltán (1912-1984) író, szociográfus 1936-ban, a Cserépfalvinál megjelent faluszociográfiája.

10 Író (1879-1945), a népi irányzat egyik megalapítója. A negyvenes évek elején, lakásán és kávéházakban rendszeresen előadásokat tartott, amelyeken kizárólag ő szerepelt.

11 orvos, kisgazda politikus (1914-1990). 1943-ban megalapította a Teleki Pál Munkaközösséget. 1945 után a Független Kisgazdapárt tagjaként képviselő, majd a politikai bizottság főtitkára. Az ún. összeesküvési perben letartóztatták, de a Népbíróság felmentette. 1948-ban Nyugatra menekült. Részt vett a Magyar Nemzeti Bizottmány munkájában. 1966-ban megalapította az Amerikai Magyar Kultúrközpontot. 1984-ben Washingtonban elindította a "Jelenkori magyar történelmi dokumentumok" című könyvsorozatot.

12 Jogász, fővárosi köztisztviselő, képviselő, politikus. (1916-?) A Teleki Pál Munkaközösség egyik alapítója. Részt vett az ellenállási mozgalomban. A Kisgazdapárt tagja, 1945-ben nemzetgyűlési képviselővé választották. Az 1947-es Magyar Közösség elleni per áldozata, börtönbüntetéséből 1954-ben szabadult. 1956-ban Svájcba emigrált, jogi pályán helyezkedett el.

13 Bajcsy-Zsilinszky Endre a Botanikus Kertben, dr. Szabó Zoltán egyetemi tanár özvegyének lakásán talált menedéket. 1944. november 23-án hajnalban itt fogták el a nyilas Számonkérő Szék emberei.

14 Építészmérnök. (1923-) Saláta Kálmán cserkésztársa volt, s amikor az a "közösségi per" elől külföldre készült menekülni, pesti rejtőzködésében kiemelkedő szerepet játszott. Az Amerikai Egyesült Államokba emigrált, Greenwichben, a New York melletti Connecticutban dolgozott. Magyar kutatók számára Korányi-ösztöndíjat alapított.

15 Györffy-kollégium: 1940-1948 között működő, elsősorban paraszt származású fiatalok egyetemi oktatását felkaroló szervezet és mozgalom, amelyből a népi kollégiumok kinőttek. Névadója Györffy István (1884-1939) etnográfus, egyetemi tanár.

16 Császár Lajos és József. A Teve utcai ellenállási csoport tagjaiként kerültek a nyilasok kezére és végezték ki őket.

17 A háború idején az angyalföldi Teve utca 32. szám alatti tanoncotthonban működött egy ellenállási csoport.

18 Jeszcze Polska nie znigela (=Lengyelország még nem veszett el): a lengyel himnusz első sora.

19 A Táncsics Mihály zászlóalj: az egyetemi KISKA-ból jött létre. A KISKA-alakulat (a Kisegítő Karhatalom rövidítése) egy 1944-ben alakult félkatonai szervezet, amely üldözötteket és ellenállókat is mentett, és részt vett a fegyveres ellenállásban.

20 Monostori (Machinák) János. A karancslejtősi fegyveres bányászellenállás harci kiképzője volt. 1944. december 3-án magyar csendőrök kivégezték.

21 Irodalomtörténész (1925-1985), a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtörténeti Intézetének kutatója. Részt vett a fegyveres ellenállási mozgalomban. 1964-től az MSZMP KB kulturális, tudományos és közoktatási osztályán dolgozott, 1977-től haláláig kulturális miniszterhelyettes volt.

22 Tánctörténész, esztéta. (1926-) A Muharay Elemér (1901-1960) ének-és táncegyüttes köré szerveződő ellenállási csoport tagja.

23 Grafikus, szobrász, bélyegtervező, főiskolai tanár. (1927-) 1946-ban keramikus mesterlevelet szerzett, utána az iparművészeti főiskolán tanult. Számos könyv illusztrátora. Részt vett a fegyveres ellenállásban.

24 Kun páter katolikus pap, 1944-ben tömeggyilkosságot követettel, háborús bűnösként kivégezték.

25 A kommunista párt megbízásából, politikai célokból más pártokba beépült személyek.

26 Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Testülete (1935-1946).

27 Jogász, kisgazda politikus. (1917-1958) Fiatalon a Teleki Pál Munkaközösség tagja. A háborúban részt vett a fegyveres ellenállásban, s közben belépett a Független Kisgazdapártba, amelynek egyik vezetője, majd országgyűlési képviselő lett. 1946 őszén köztársaság ellenes összesküvés vádjával letartóztatták, a FKgP kizárta a pártból. Nyugatra szökött, az USA-ban telepedett le. A Washingtoni menekültügyi iroda főnöke, az Amerika Hangja munkatársa volt.

28 1945-48 között a Kisgazdapárt ifjúsági szervezete.

29 Gáspár Ervin (1912-1977) kisgazda politikus, újságíró, országgyűlési képviselő, a "Fórum" nevű irodalmi, társadalomtudományi, kritikai folyóirat szerkesztője (1946-1950 között).

30 A Kisgazdapártnak az MKP-val szimpatizáló és részben együttműködő, főleg értelmiségiekből álló csoportja. Névadója Ortutay Gyula.

31 Gombos Gyula (1913-2000) író, újságíró, irodalomtörténész. A német megszállás után részt vett az ellenállási mozgalomban. 1947-ben koholt vádakkal mint a Magyar Közösség tagját letartóztatták, 1948-ban Svájcba távozott, 1950-ben az USA-ba költözött. A Szabad Európa Rádió munkatársa volt. Az emigrációban számos könyve jelent meg.

32 Gyulai László (1914-1973) tanár, gyógypedagógus. 1943-ban csatlakozott a Magyar Közösséghez. 1945-ben belépett a Kisgazdapártba, a propagandaosztályt vezette, nemzetgyűlési képviselővé választották. 1947 januárjában a Magyar Közösség elleni perben letartóztatták, öt évre ítélték. 1954-ben szabadult, 1960-ban rehabilitálták.

33 A megszállási statútum alapján a megszálló hatalom letartóztathatja az ellene tevékenységet folytató személyt.

34 Város az Ural északnyugati részén, a harmincas években kényszermunkatábor, majd a német hadifoglyok munkatábora is a második világháború után.

35 Hám Tibor öccse, kisgazdapárti politikus.

36 Erdélyi író, politikus, publicista. (1909-1983) 1944-től az erdélyi Magyar Népi Szövetség elnöke volt. 1949-ben koholt vádak alapján letartóztatták, börtönbüntetése alatt súlyos pszichikai sérelmeket szenvedett. 1964-ben engedték szabadon, 1968-ban rehabilitálták, a közéletbe nem tért vissza.

37 Mária Kongregáció: a Jezsuita Rend által 1563-ban alapított katolikus hitbuzgalmi egyesület, amely elsősorban a fiatalok vallási, erkölcsi alapokon nyugvó nevelését, a hitélet erősítését, a Mária-kultusz ápolását tekintette céljának.

38 Újságíró. A II. világháborúban munkaszolgálatos. (1918-1986) 1945-ben belépett az MKP-ba, a katonapolitikai osztály, majd az ÁVH vizsgáló tisztje. A Magyar Közösség elleni per koncepciójának egyik kidolgozója és kivitelezője volt. Koncepciós perben 1951-ben hét és fél évi börtönre ítélték, 1954-ben rehabilitálták. 1956-tól a határon túli katonai hírszerzésben dolgozott, 1961-től haláláig a Magvető Kiadó igazgatója volt.

39 Földi Lajos (1909-1987) vezérkari százados, vezérőrnagy. Földi Ilona bátyja. 1941-1944-ben a Honvédelmi Minisztériumban beosztott tiszt. 1945 februárjában belépett az MKP-be, 1945 áprilisától a Honvédelmi Minisztériumban a Pálffy György vezette Katonapolitikai Osztály tisztje, majd főcsoportvezetője lett. 1948-ban Pálffy parancsára letartóztatták, de csak 1952-ben állították bíróság elé. Halálra ítélték, de nem végezték ki, 1953 szeptemberében szabadult, 1964-ben rehabilitálták.

40 Orsolyiták, Szent Orsolya-rend. Merici Szent Angéla alapította a 16. században, később az egész világon elterjedt. Célja a fiatal leányokkal való foglalkozás, nevelésük, alapítójuk szándéka szerint mindig alkalmazkodott a kor igényeihez. Jelmondatuk: "Serviam" - Szolgálok.

41 Agrármérnök, talajvédelmi szakember (1924-1985), a németellenes ellenállási mozgalom résztvevője.

42 Settlement munka: egyetemes, átfogó szociális gondozás, amelynek célja az egyént a környezetével, a múltjával és jövőjével együtt egy közösség tagjaként elfogadtatni, ennek érdekében a szociális kérdéseket a társadalmon, a helyi közösségeken belül kezelni és kezeltetni.

43 Újságíró, kritikus, műfordító (1914-1987).

44 Jogász (1923-1998), a "Független Ifjúság" vezetője, Recsken raboskodott.

45 Michnay Gyula (1922-) 1951. május 20-án szökött meg Recskről hét társával együtt. Egyedül őt nem tudták elfogni, sikerült átjutnia a magyar-osztrák határon, jelentkezett a bécsi hatóságoknál, és emlékezetből leírta mintegy öt-hatszáz rabtársa nevét. A Szabad Európa Rádió nem vállalta, az Amerika Hangja azonban beolvasta a névsort.

46 Országos Mezőgazdasági Minőségvizsgáló Intézet.

47 Sós Júlia (Kéri Józsefné, 1923-1968) Sós Aladár lánya. "Sós Juci" életét nevelt lánya, Kéri Piroska írta meg Sugárkoszorú. Sós Júlia és köre. Dokumentumok, emlékezések, levelek címen Budapest, Pufi Pressz, 2003.

48 A rendszerváltás utáni első miniszterelnök, a kisgazdapárti Antall József fia.

49 Sós Aladár (1887-1975) építész, társadalomtudós, publicista, a Galilei Kör alapító tagja, a Magyar Radikális Párt képviselője, az utolsó budapesti szabadkőműves páholy vezetője. Irodalmi tanulmányokat is írt.

50 1956. október 17-én a Petőfi Kör vitát rendezett Pap Gábor Kertmagyarország c. cikkéről a Közgazdaságtudományi Egyetemen. A vitát Fekete Ferenc agrárközgazdász, a PK vezetőségi tagja vezette.

51 Menon, Kumara Pladmanabha Sivasankava indiai nagykövet Moszkvában, 1956. december 2-7. között Nehru indiai miniszterelnök különmegbízottja Budapesten, aki a Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom kibontakozási javaslatát továbbította a szovjet kormányhoz.

52 Rahman (Mohammad Ataur Rahman) India ideiglenes ügyvivője 1956-1959 között. Emlékirata: Magyarország 1956-1959. Egy indiai diplomata emlékei. Budapest, Hamvas Intézet, 2006. (Arc és álarc).

53 Ügyvéd, újságíró (1910-?). 1938-tól a nyilas párt aktivistája. 1945 után a Népbíróságok Országos Tanácsa 6 évi börtönre ítélte. Az Államvédelmi Hatóság 1954-ben Bajza Sándor fedőnéven ügynöknek szervezte be, de a feladatok alól kivonta magát, emiatt nem is foglalkoztatták. Az újabb beszervezési kísérletek elől Nyugatra emigrált.

54 Nagy Imre: A magyar nép védelmében! Forradalmi Tanács kiadása, 1957. A kötetben nincs feltüntetve a kiadás helye. Új, bővített és javított kiadása Magyar Füzetek, Párizs, 1984.

55 Kultúrattasé az angol követségen 1956-ban.

56 Szabó Miklós visszaemlékezései: Csendes háború (Berecz János előszavával), Zrínyi Kiadó, Bp. 1984.

57 Könczöl István százados, Bibó István vizsgálótisztje 1957-ben.

58 Mérei-per: 1959. április 1-jén Mérei Ferencet tízévi, Fekete Sándort kilencévi, Litván Györgyöt hatévi, Hegedűs B. Andrást kétévi, Széll Jenőt ötévi börtönre ítélik.

59 Kardos László-per: 1958. augusztus 9-én Kardos Lászlót életfogytiglani, Márkus Istvánt tízévi, Herpai Sándort nyolcévi, Kemény Istvánt négyévi és Józsa Pétert ötévi börtönre ítélik.

60 Bibó István és társai ellen 1958. augusztus 2-án hozta meg a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa az ítéletet: Bibó Istvánt és Göncz Árpádot életfogytiglanra, Regéczy-Nagy Lászlót 15 évre ítélték.

61 Major Ákos (1908-1987) jogász, Major Tamás színész bátyja, Göncz Árpád ügyvédje 1958-ban. 1933-ban hadbírói vizsgát tett. 1944 nyarától részt vett az ellenállási mozgalomban. 1946-48-ban a Népbíróságok Országos Tanácsa elnöke. 1953-ban elmozdították bírói tisztségéből, művelődési házban dolgozott, később ügyvédi tevékenységet folytatott. Népbíráskodás - forradalmi törvényesség. Egy népbíró emlékezései címmel 1988-ban megírta emlékiratait.

62 Holló Ottó Bibó István védőügyvédje 1958-ban.

63 Kovács János ügyész Göncz Árpád perében 1958-ban.

64 Tanácsvezető bíró Göncz Árpád perében, 1958-ban.

65 A forradalom után letartóztatottak hozzátartozói javára folytatott illegális pénzgyűjtő akció.

66 Hoffmann Gertrud (1928-1999) biológia-lélektan szakos tanár, pszichológus. A családgondozói munkakör átgondolása és leírása tőle származik. 1959-ben a Mérei-per mellékperében négy és fél éves börtönbüntetésre ítélték, 1961-ben szabadult. 1990-ben rehabilitálták.

67 A sógorát, Mansfeld Pétert.

68 Gehlen-szervezet: a Német Szövetségi Köztársaság egykori központi kémszervezete - a megszervező Gehlen volt hitlerista tábornok nevéről.

69 Váci éhségsztrájk: részletesebben ld. Kertész Dezső-Litván György: Váci börtönsztrájk 1960. Visszaemlékezések és dokumentumok. In Évkönyv IV. 1995. Budapest, 1956-os Intézet, 1995. 163-232. o.

70 Országos Fordító és Fordításhitelesítő Iroda.

71 Bibó-emlékkönyv: 1-2. köt. Név nélküli szerkesztői előszó. Bp. 1981. Gépelt kéziratos szamizdat kiadvány. - Nyilvános kiadása: Bibó emlékkönyv. Előszó: Réz Pál. 1-2. köt. Bp.-Bern, Századvég-Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, 1991.

Folytatás a következő oldalon.

Tovább az oldalra

Göncz Árpád (1922 - 2015) a XX. századi magyar demokratikus mozgalmak kiemelkedő szereplője.

Fiatalemberként, frissen végzett jogászként részese a nyilasok elleni fegyveres ellenállásnak, 1945-től a kisgazda pártban kezdi politikai tevékenységét. A párt betiltása után fizikai munkásként dolgozik. Az 1956-os forradalom után a Bibó-per másodrendű vádlottjaként életfogytiglani börtönre ítélik. 1963-ban amnesztiával szabadul. Fordítóként kezd új pályát, az angol-amerikai irodalom egyik legnevesebb fordítójaként válik ismertté. Ezt követően indul saját írói munkássága. A Magyar Írók Szövetségében 1981-től a műfordítói szakosztály elnöke, majd 1989-től 90-ig a szövetség elnöke.

A demokratikus ellenzék tevékenységében kezdetektől részt vesz 1990-ben a szabad választások után a Magyar Köztársaság első elnöke (1990-1995, 1995-2000).

Közvetlen személyisége, rendkívüli nyitottsága, megalkuvás nélküli, kikezdhetetlen erkölcsi tartása, feleségével, Göntér Zsuzsannával közös, mély szociális érzékenysége állnak máig töretlen népszerűsége mögött.