Göncz Árpád
A kovász-ember

„Sós Juci hallatlan emberi melegsége, ennek a körnek a szélessége és színessége, ’56 egyik nagy emberi nyeresége számomra.”

Van ember, aki sosem hal meg.

Számunkra nem – mert képtelenek vagyunk nemlétét tudomásul venni.  Megyünk az utcán, s ott látjuk magunk előtt. Már-már utána erednénk, hogy megszólítsuk, megérintsük a vállát, de megtorpant a valóság: hiszen nem él, elveszítettük, öt éve, tíz éve… mikor is? Tegnap?

Én Sós Juliával vagyok így. A legváratlanabb pillanatokban fedezem fel valaki előttem járó sietős lépteiben, könyvet féltőn magához szorító mozdulatában, fésűvel türelmetlenül végigszántott rövid, barna hajának egy-egy rakoncátlan fürtjében. Aztán a jelenés – mert az: jelenés – tovalibben: sietősen, mint a láng. Csak a sajgás marad a nyomán: már nincs.

Későn ismertem meg: ötvenhatban. Barátságunk – hatévi kényszerszünet után – hatvanháromban folytatódott, s tartott az ő számára a haláláig, az én számomra mindmáig.

Ismertem, szerettem otthonát, hozzátartozóit, barátait. Tagja voltam annak az érzelmi „szabadkőművességnek”, amelynek tagjai ki tudja miről, talán az ő keze nyomáról azon nyomban felismerték egymást. Sőt, nemcsak fölismerték, de jobbára ma, hosszú évekkel az ő halála után is fölismerik, s hajlandók elfogadni, segíteni egymást, bárhonnét jöttek, s bárhova érkeztek is. S ezt az azóta jócskán megtizedelt kort az ő személyiségének sugárzása tartotta és tartja össze.

De vajon mi is volt e személyiség titka?

Külső jegyeit – a környezetéből adódókat – könnyű meghatározni. A művelt, igényes, anyagilag megalapozott polgári létet, a család légkörében az európaiság és magyarságélmény egyensúlyát, a szilárd erkölcsi értékrendet, amely az alkotómunka megbecsülésére, végiggondolt, eszmeileg tisztázott és kifelé is vállalt társadalmi felelősségtudatra, szolgálatvállalásra, türelemre, nyitottságra épül. Ezzel a háttérrel könnyen válhat valakiből alkotó ember, kereső ember.

Befogadó ember.

De ahhoz, hogy kovász-ember legyen, sugárzó ember, mint ő, ennyi még kevés.

Annak már belül rejlenek a feltételei: a kivételes érzékenység és kivételesen gazdag érzelmi élet. Mindenekelőtt emberekre nyitott érzékenység, ami – ha olyan túláradó s előítéletekkel nem korlátozott szeretettel párosul, mint az övé – ösztönös biztonsággal érzékeli a már talán meg sem fogalmazott belső szükségletet, azt, hogy épp akkor vigaszt igényel vagy támaszt, néma megértést, vagy jó tanácsot, indíttatást vagy megálljt, hogy tettre kell-e ösztökélni vagy tenni kell helyette, adni kell neki vagy elfogadni tőle. Ám, hogy ez az érzékenység szakadatlanul és megbízhatóan működjék, kimeríthetetlen erő és szeretettartalékokból kell táplálkoznia. Mely éppen attól kimeríthetetlen, hogy minél többen és minél többet merítenek belőle, annál jobban gyarapszik.

Takarékoskodni nemhogy nem szabad, de nem is lehet vele.

Nem is takarékoskodott soha: tanítványainak, barátainak két kézzel osztogatta – önmagát. Hiteles önmagát. Hiszen ha nem osztogatott volna, képtelen lett volna annyifelé s oly sokfelől jött embert összetartani, akik – hála személyisége varázsának – sokféleségük ellenére, nemhogy elviselték, de szerették is egymást. Ő volt a közös nevező. És azt hiszem, sokunk számára ma is mérték.

Igaz: a sokféleség egyvalamire nem terjedt ki – értéktelen ember egy sem akadt a környezetében: az emberi értéket szinte csalhatatlanul fölismerte. Az meg már jóindulatából es nyitottságából következett, hogy a más értéket hajlandó volt néha túltaksálni is. Bocsánatos bűn – az emberi természetet eredendően jóra hajlandónak ítélő pedagógus –, többnyire jóra is vezérlő bűne.

Ismétlem, mikor megismertem, magam sem voltam már gyerek, sőt, mai szemmel ítélve, már kialakult ember. Tanítani engem a szó szoros értelmében nem tanított – inkább ítéleteink, értékrendünk egyezése hozott közel egymáshoz. Tanár voltának hatását csak tanítványain, tanítványainak róla őrzött képein tudom lemérni. A mi barátságunk felnőttbarátság volt – érett éveim talán legidőtállóbb és legmélyebb „új” barátsága. Emberpróbáló időben kötöttük, talán ezért lett ilyenné. Nem volt kirekesztő és kizárólagos, s úgy érzem, attól, hogy mindkettőnkéből másnak is jutott, nem vált sekélyebbé. De alighogy megismertük egymást, alkalma nyílt helytállnia értem s a családomért, s velem együtt még sokakért vállalt magától értetődő természetességgel veszélyt, majd hosszú évekig áldozatot.

Tárgyalásomon az akasztófa árnyékában – úgy tanúskodott mellettem, hogy szinte éreztem a szíve dobbanását. Ha tehette volna, minden vádat átvállal tőlem (meg is próbálta), rettegtem, hogy ott ne fogják. Kifelé mentében táskáját magához szorítva, előrenyújtott kézzel, szinte vakon indult el, nem az ajtó, hanem énfelém. Azt adta, ami ott es akkor felbecsülhetetlenül sokat ért: együttérzést és magányt oldó szeretetet. A képzelhető leggonoszabb és legridegebb környezetben. Pedig tudnia kellett, és tudta is, hogy a szabadságával fizethet ezért.

Élete viszonylag rövid szakaszának voltam közvetlen tanúja, a többit csak gyümölcséről es hallomásból ismerem. De azt hiszem, így is joggal mondhatom, hogy élete pályája eszmeileg mindvégig következetes volt, töretlen és nyílegyenes. Mert szándéka szerint mindvégig az embert szolgálta, s mindig a gyöngébbet, a rászorulót. S mindig közösségben a közösséget. Élete pályája hol közeledett, hol eltávolodott, hol teljesen elszakadt a politikai hatalom gyakorlatának irányvonalától – mint találkozásunk idején – az életvitelének következetességét igazolja.

Láng volt, a világ hidegében enyhet adó láng: melegét ma is magamban viselem: adósa vagyok magam is, mint mindenki, akit melege megérintett. S mint legtöbbjük, magam is tudom, hogyha őrá már nem lehet, a közösségre kell élete melegét visszasugároznunk.

Ez életünk tartozása.

Budapest, 1986. április 20.

Kéri Piroska: Sugárkoszorú
Sós Júlia és köre - Dokumentumok, emlékezések, levelek
Budapest, Pufi Press, 2003.

Sós Aladár és Sós Júlia emléktábla-avatása a Keleti Károly u. 29.-ben 1993-ban (Kéri Piroska, Kéri György, Göncz Árpádné, Göncz Árpád, Demszky Gábor, Koch Sándor)

Tovább az oldalra

Göncz Árpád (1922 - 2015) a XX. századi magyar demokratikus mozgalmak kiemelkedő szereplője.

Fiatalemberként, frissen végzett jogászként részese a nyilasok elleni fegyveres ellenállásnak, 1945-től a kisgazda pártban kezdi politikai tevékenységét. A párt betiltása után fizikai munkásként dolgozik. Az 1956-os forradalom után a Bibó-per másodrendű vádlottjaként életfogytiglani börtönre ítélik. 1963-ban amnesztiával szabadul. Fordítóként kezd új pályát, az angol-amerikai irodalom egyik legnevesebb fordítójaként válik ismertté. Ezt követően indul saját írói munkássága. A Magyar Írók Szövetségében 1981-től a műfordítói szakosztály elnöke, majd 1989-től 90-ig a szövetség elnöke.

A demokratikus ellenzék tevékenységében kezdetektől részt vesz 1990-ben a szabad választások után a Magyar Köztársaság első elnöke (1990-1995, 1995-2000).

Közvetlen személyisége, rendkívüli nyitottsága, megalkuvás nélküli, kikezdhetetlen erkölcsi tartása, feleségével, Göntér Zsuzsannával közös, mély szociális érzékenysége állnak máig töretlen népszerűsége mögött.