Göncz Árpád

Író és/vagy politikus

História 2003/10

A köztársasági elnöki székben, 1990-2000

Webster nagyszótára, amelyben minden tudni érdemes fogalom pontos értelmezése megtalálható, így definiálja a politika szót: "politikai ügyek vitele vagy az azokban való részvétel, gyakran hivatásként". A "politikai ügyek" értelmét kissé szűkítve, ez az államélet gyakorlati vezetését vagy az államélet gyakorlati vezetésében való részvételt jelenti. Mégpedig - nemritkán - hivatásos alapon.

Az "irodalom" szó jelentése ugyanott: "szerzői hivatás írásművek, főként képzelt prózai, verses stb. művek létrehozására".

A két fogalom definíciójából tehát egyértelműen kiderül, hogy a közfelfogás (és az évezredes gyakorlat) mindkettő művelését hivatásnak, mégpedig egymástól eltérő hivatásnak tekinti. Igaz, egyik nem zárja ki a másikat: mindkettő veleszületett tehetséget és számos - elsajátítható - ismeretet feltételez. Az egyikhez és a másikhoz szükséges tehetség és ismeretanyag természetesen nem azonos, de jókora átfedést mutat. Fantázia, beleélő képesség, emberismeret, kifejezőkészség és - hogy az erényként hasznosítható hibákról is beszéljünk - az önérvényesítés vágya és némi hiúság mindkettőhöz nélkülözhetetlen. S ha az irodalomhoz, teszem azt közgazdasági, a politikához irodalomtörténeti és esztétikai ismeretek nem kellenek is, a társadalmi és történelmi összefüggések fölismerése az írói és a politikai munka sikerének egyaránt előfeltétele.

Az írás és a politikai cselekvés belső indítéka egyaránt az önkifejezés vágya, és mind az írást, mind a politikai cselekvést az emberi kapcsolatok ismeretére, széles körű tapasztalatokra támaszkodó empátia és intuíció vezérli. Mindkét munkában az ösztönösség dominál, a tudat csak teszteli - megerősíti vagy érvényteleníti - azokat a döntéseket, amelyekkel az író vagy a politikus az őt képzeletében vagy a valóságban körülvevő embereknek és tágabb környezetének sorsát befolyásolni kívánja. Sikerrel vagy sikertelenül. Ha az író döntése a mű belső arányait, igazságát sérti, a műve válik hiteltelenné, ha a politikus döntése a társadalom, a gazdaság, a történelem mozgásirányának szegül ellene, a politikája veszti hitelét. S bizonyítja, hogy az író - vagy politikus - nem mestere a hivatásának, hanem kontár és dilettáns.

Az író és a politikus hibás döntése persze nem azonos súlyú: egy rossz írást senki sem köteles elolvasni, egy rossz politikai döntést talán milliók sínylenek meg.

Amit eddig leírtam, azt hiszem, megejtően egyszerű, feltehetőleg helytálló, módfelett, sőt túlzottan is elegáns. S talán még az is hitelesíti, hogy önnön tapasztalatomból ismerem a gyakorló író és gyakorló politikus életét: tíz éven át egy kis kelet-közép-európai ország, a Magyar Köztársaság elnöke lévén, egy valóságos állam viharos tengeren bukdácsoló hajóját igyekeztem tőlem telhetőleg révbe vezetni.

A kérdés azonban, hogy író és politikus, író vagy politikus valaki, ennél sokkal, de sokkal bonyolultabb. Nemcsak belső adottságaitól függ, hanem az életterétől, annak a térségnek szubkultúrájától, hagyományvilágától, ahol a szóban forgó író és/vagy politikus a világot meglátta, s amelynek társadalmi valósága a két hivatás közt választásra kényszerítette. Ha a mi térségünkben, Kelet-Közép-Európában több az író-politikus, mint teszem azt Nyugat-Európában, az aligha véletlen, aligha a csodák egybeesése, s még kevésbé a politikai zsenialitással megáldott kelet-közép-európai írók átlagon felüli sokaságának jele. A jelenség gyökerét inkább a térség társadalmi viszonyaiban, elsősorban polgárosultságának hiányában kell keresnünk.

Magyarországon évszázadok óta az irodalom (azon belül is a költészet) a nemzeti önkifejezés eszköze, mint Ausztriában, mondjuk, a zene, Csehországban, Lengyelországban javarészt a dráma.

A leglényegesebb kérdéseket, amelyekkel az ország szembekerült, legalább két és fél évszázadra visszamenőleg, többnyire nem az osztályhelyzetükből következően "hivatásos" politikusok, hanem a viszonylag függetlennek tekinthető értelmiség tagjai, az írók fogalmazták meg, s az ő szavuknak nagyobb volt a hitele, mint a politikusokénak. Olykor az életükkel hitelesítették, vagy a halálukkal fizettek érte. Ez áll a szovjet megszállás alatti Magyarországra is: a tiltás és tűrés határán kiéheztetett író szava, ha hiteles volt, olykor a hajszálcsövesség révén messzebbre hatolt, mint akár egy-egy nagy példányszámban megjelent, agyonreklámozott, tehát eleve gyanús mű mondanivalója. Kifejezetten szépirodalomról beszélek: a szamizdat - Magyarországon - csak kisrészt és kivételesen volt irodalmi jellegű - szépirodalmi mű esetében a szamizdat kiadás nem jelentett rangot, s ha politikai értékét tekintve nem is, esztétikai tekintetben inkább gyanút keltett, mint bizalmat.

Magam sem tudnám megmondani, hogy amikor engem, az angol nyelvű irodalom fordítójaként s nem elsősorban regény- vagy drámaíróként, a demokratikus ellenzék régi, de országosan csak szűk körben ismert munkatársát, az Írószövetség elnökévé választottak, ebben a választásban mi játszotta a főszerepet: az írásaim-e, vagy 1956-os szerepem, börtönviselt politikai múltam, politikai személyiségem? Ebben a helyzetben ért, hogy a rendszerváltás legfontosabb szabadgondolkodó politikai csoportja, a Szabad Demokraták Szövetsége engem jelölt köztársasági elnökké, s jelölését az első szabad választáson győztes Magyar Demokrata Fórum utóbb szintén elfogadta.

Ha ezek után azt kérdik tőlem, hogy író vagyok-e vagy politikus, én azt felelem, hogy író és politikus. Aki író voltát végső soron politikai tevékenysége következtében szerzett élményeinek és börtönbüntetésének köszönheti, elnökségét pedig csak végső soron író voltának. Írásaitól elválaszthatatlanok politikai élményei, elnökségétől elválaszthatatlan író volta.

Magyarország alkotmánya az elnöknek édeskevés hatalmat ád: a politikai hatalom a parlament és a parlament által választott miniszterelnök kezében összpontosul - a köztársasági elnök politikai súlyát a személyisége határozza meg. Lévén, hogy tiszte pártok fölötti, tekintélye elsősorban nem a mögötte álló politikai erők vagy párt függvénye, hanem a személyiségéé. Ami a külvilág számára elsősorban a szavaiban mutatkozik meg. Amíg él, kommunikál: az élő sejt a szomszéd sejtekkel, a méh a táncával, az ember szavakkal.

Aszó, jellegénél fogva még akkor is illékony, ha megörökítették, s ily módon eszmeileg időtálló és fogható. De hatalommá is válhat, hiszen hatalom minden eszköz, ami tudatformáló, ami tettre sarkall, s ily módon mind a kimondója, mind a hallgatója sorsára befolyással lehet.

A szó tehát egyszerre veszélyes és életet adó; s köt össze mással, választ el tőle, tehet erőssé vagy erőtlenné. Emberi alkotás, és éppen mert emberi, emberellenessé is válhat.

Korunkban a szavak iszonyatos inflációjának vagyunk tanúi: a szavak rengetegében élünk és épp a szavak határtalan száma szűkíti össze az életterünket. A szavak rengetegében tehát elérkezett számunkra a szavak megfékezésének, nemesítésének ideje. Érdemes elgondolkodni rajta, hogy mi az, ami az emberi szót valóban emberivé teszi. Mindenekelőtt talán az, hogy célja közlés, és nem a mögötte lévő tudattartalom elhomályosítása. Hogy valakitől valaki felé tart, még akkor is, ha nem talál pontosan célba. Ha szövegkörnyezete olyan, hogy a szó értelmét nem semmisíti meg, s ha annak szándéka világosan felismerhető.

De eljuthat-e a szóban foglalt üzenet a másik emberhez, amikor a bizonytalanságok tengerén kell áthajóznia, mire egy másik emberhez megérkezik? Márpedig mind az írónak, mind a politikusnak az a célja, hogy a szava célba találjon, megértést és cselekvést szüljön.

Karddal csak embert lehet lekaszabolni, a szóval az igazságot meg is lehet ölni, vagy - jó értelemben - megvédeni. És az igazsággal együtt mindazt, amit vagy akit az igazság erővel tölt el, vagy éppen erőtlenné tesz. Az igazságot pedig, ezt az illékony fogalmat, amelyet meghatározni szinte senki sem tud, de mégis mindenki tudja, hogy mi az, én létező valaminek tekintem, olyasvalaminek, ami az írónak és a politikusnak egyaránt eszköze, vagy még inkább célja. Kivált, ha tettre váltható.

Az író szavának mindenekelőtt kifejezőnek kell lennie. Az általa vallott igazság kifejezőjének, amely értelemszerűen nem szól mindenkihez, hanem kizárólag az olvasóihoz, akik eleve érdeklődéssel közelednek a művéhez, s ha nem találják meg benne azt, amit kerestek, legrosszabb esetben leteszik és az író másik művét már nem is veszik a kezükbe. Az író szavának kockázata tehát - jóllehet az író számára létkérdés, hogy eljusson olvasóihoz - végül is magánügy. Az író és az olvasó közös magánügye.

A politikus szava azonban nem magánügy. Hiszen nagy valószínűséggel közügyeket eldöntő gondolatfolyamatot indít meg. Cselekvés, elutasítás forrása egyaránt lehet. Átalakul közüggyé. A művész és olvasója magánügyéből.

Hadd tegyek itt egy kis politikai kitérőt: amint mondottam, a magyar köztársasági elnök hatásköre ugyancsak behatárolt. Vele ellentétben a végrehajtó hatalom részesei közvetve bár, de gyakorlatilag hatékonyan fejezik ki a kívánalmaikat (most nem a parlamenti vitákra gondolok), mert pontosan megfogalmazott törvények, rendelkezések, intézkedések révén befolyásolják egy-egy körülhatárolható közösség életének alakulását. Szavaik hatása tehát, jóllehet népszerűségüket is befolyásolja, eredményét tekintve független a megformálásuktól.

Köztársasági elnökként, mindenekelőtt a hatáskörömet gyakorlatban meghatározó első évek tapasztalatai után, világosan láttam, hogy egyetlen egyértelmű eszközöm van önmagam és törekvéseim közvetítésére. A szavak eszköze. Hamar felismertem, hogy szerencsés ember vagyok. Mert műfordítóként, drámaíróként már korábban megismertem a szó hatóerejét.

Nyilvánvaló, hogy egy művészileg megformált szöveg, a műfaja - elbeszélő próza, dráma, vers - követelményeihez alkalmazkodik, az pedig főleg a hajszálpontos kifejező erőt követeli meg.

A politikusnak viszont, aki a szavait eszköznek használja, azok igazságtartalmáról kell egyértelműen meggyőznie a hallgatóit. Akik, hála a televíziónak, rádiónak, sajtónak, a szavait mindenképpen eljuttatják az ország valamennyi lakójához, vagy ha nem is valamennyihez, legalább azokhoz, akiknek a sorsát a politikus működése (tudtukkal) valami módon érintheti.

Az író és a politikus felelőssége tehát nem azonos. Az író szava ugyanis eleve az önkéntes érdeklődőkhöz, a politikus szava - elvileg - mindenkihez szól. Ebből következik, hogy tökéletesen közérthetőnek kell lennie és morálisan kikezdhetetlennek: a politikai hazugság életveszélyes, arra nézve is, aki kimondta, arra nézve is, aki meghallgatja. (Engedjenek meg egy vallomást! Soha nem írta helyettem más a beszédeimet, sőt, magam bíráltam el azt is, hogy elmondandónak érzem-e, amit gondolok, vagy sem. )

Kétségtelen, hogy a politikai célú szövegnek - bármiről szóljon is - mások az ismérvei, mint egy művészien megformált szövegnek. Mindenekelőtt az, hogy nem tűri sem a kétértelműséget, sem a formai játékokat, sem az idegen, nem közérthető szavak használatát. Én még azt is hozzátenném, hogy a hosszú mondatok luxusát sem. Mert a politikai szöveg természetes igénye, hogy az olvasó figyelmét mindvégig és minden sorában a mondandójára irányítsa, s azt egyértelműen és érthetően fejezze ki. Úgy, hogy az iskolázatlan ember és az egyetemet végzett szakember egyaránt megértse. A politikai szöveg írója tehát nem beszélhet kiválasztottakhoz, nem "művészkedhet".

Mindezek tudatában tán azt mondhatom, hogy bennem, a politikusban, értelemszerűen két író él. Az első, aki az író voltában "kitalált" (megélt) mondanivalót "művészileg" igyekszik megformálni, a második, aki a bennünket körülvevő köznapok, az élő valóság valamely szeletét teljesen egyértelműen, formailag lemeztelenítve törekszik megfogalmazni. Olykor külföldi államfők, olykor politikus kollégák, de javarészt általa teljesen megválaszthatatlan olvasóközönség, tehát a klasszikus "mindenki" számára. Mégpedig félreérthetetlenül.

Mindkét írói "eljárásmódot" ismerem: a szépíróét, aki a könyveit megvásárló és a mondandóját feltehetőleg pontosan követni képes olvasó vagy színházi néző számára ír, tehát megengedheti magának a művészi "kétértelműséget", sőt többértelműséget is, de a politikus íróét is, aki ezzel a kiváltsággal nem élhet, mert a szavainak "aranyfedezete" nem művészi, hanem egyértelműen morális természetű.

Ez a két író-lét a művészi felelősséggel és a könyörtelen igazmondás felelősségével küszködő író ellentéte, életem egyik nagy kalandja volt. A kalandhoz még az is hozzátartozik, hogy tőlem, a politikus írótól a közvélemény jelentékeny része eleve megtagadta a szépírói szerepet: kezdetben kifejezetten elutasította a jogomat, hogy szépíróként is a közönség elé álljak.

A fenti, tárgyilagosnak szánt eszmefuttatás végén kérem, hogy adják meg számomra a szubjektivitás luxusát is. Azt, hogy föltegyem - ez alkalommal önmagamnak - a kérdést: abban a fura elegyben, aki a Göncz Árpád nevet viseli és tíz éven át a Magyar Köztársaság elnöke volt, de egyben szakmabéli író is, melyik a valóságos Göncz Árpád?

Az-e, aki nagyon is tudatosan úgy igyekezett megfogalmazni mindenkori mondanivalóját, hogy azzal egyértelműen az általa vallott köznapi igazságot mondja ki, mégpedig abban a hitben, hogy az másokból állásfoglalást, cselekvést vált ki? Vagy szavait művészi módon formálni kívánó szépíró-e?

Én úgy érzem, a kettőt nehezen tudnám egymástól elválasztani. Nevezett személy ugyanis "szépíró" voltát végső soron korábbi politikai működése következtében szerzett élményeinek, börtönben töltött idejének köszönheti. Köztársasági elnök voltát viszont jórészt épp "szépíró" voltának.

Magyarország a többi kelet-közép-európai országgal együtt nehéz korszakot élt és él át, amelynek nehéz volta csak másodsorban politikai. A kor gyilkos töltetét az ország lakosságának többségére kiterjedő gazdasági gondok és az azokból következő társadalmi problémák szülték és szülik. Ezek ellen pedig a köztársasági elnök szinte tehetetlen. Úgy éreztem, Magyarország lakosságának többsége mégis megbízott bennem és a szavamban, talán azért, mert úgy érezte: magam is egy vagyok sokuk közül. Úgy, mert sokat próbált életemnek hála, tudta, hogy a bőrömön érzem a gondját. Amit meg is tudok fogalmazni. Tőlem telhetően érthetően és emberi nyelven. Meg kell vallanom, "elnöki" lelkiállapotom mindvégig skizofrén volt. Szorongva éreztem a tehetetlenségemet a fölém tornyosuló erőkkel szemben. Szorongva éreztem a "kiválasztott ember" felelősségét, azét, aki kiválasztottsága ellenére nyitva tartja a szemét. És figyel - mindenekelőtt önmagára és mindarra, ami körülveszi.

Arra a könyörtelen ellentétre, ami az ő elnöki tiszte adta szabadsága és az abból fakadó szigorú kötöttségek között fönnáll. És ismeri a hatalomvágy, az előjogok kísértését, de az e fölött aratott győzelem örömét is.

Be kell vallanom: elnökségem tíz éve alatt is mindvégig azzal a szándékkal gyűjtöttem az élményeket, hogy egyszer majd megírom.

Szatírának?

S élveztem, ha megmerítkezhettem egy jó, semmire nem kötelező intellektuális beszélgetés langyos vizében. Boldog voltam, ha egy-egy kurta politikai pengeváltásban megéreztem a fölényemet.

És szomorú, ha azt vettem észre, hogy néha már a legbensőbb önmagamat is "játszani" kényszerülök.

Mindvégig féltem, hogy fél tőlem valaki.

Annak viszont örültem, ha szerettek.

De utáltam, ha hiúságon voltam kénytelen rajtakapni magam: tehát ki nem állhattam, ha szépeket mondtak. Rólam és nekem.

Igaz: azt is utáltam, ha rosszat.

Egyszóval, ha akartam, sem tudtam más lenni, mint önmagam.

Író-e?

Politikus-e?

Végső soron teljesen mindegy. Mert sem a saját ítéletem önmagamról, sem az utókoré nem azon múlik.

http://www.historia.hu/archivum/2003/0310goncz.htm

Tovább az oldalra
Göncz 100