Göncz Árpád köztársasági elnök újévi köszöntője

1990. december 31.

MTI

Honfitársaim,

Alig néhány perce, hogy elbúcsúztattuk a magunk mögött hagyott sorsfordító évet, most hadd kívánjak én, innét, hazánk minden polgárának, s hazánk határain túl minden magyarnak az újesztendőre erőt, egészséget. Könnyű évet magunknak aligha kívánhatok, mert ha nem is mindenkinek, de nagyon sokunknak igencsak nehéz esztendeje ígérkezik.

Ne áltassuk magunkat: amiben eddig éltünk, s amit sokan, jó ideig, egy igazságosabb társadalom ígéretének véltek, reménytelenül összeomlott. Látszólagos létbiztonságunkért, szerény jólétünkért most kell megfizetnünk, mégpedig drágán. Visszaút nincs. Ebből a helyzetből csak előre menekülhetünk: alkalmazkodnunk kell a világ - sokunk által annyira és oly régóta áhított - gazdasági rendjéhez, hogy jelenlegi gondjainkon mielőbb felülkerekedjünk.

A tavalyi év jócskán hozott számunkra meglepetést: kiderült, hogy nem elég jogszabályokból, törvényekből, parlamentarizmusból felhúznunk a demokrácia intézmény-falait, attól az épület még nem válik lakályossá. Ha azt kívánjuk, hogy meghitt és lakható legyen, be is kell rendeznünk, az pedig gazdasági kérdés. De ameddig idáig eljutunk - márpedig biztos, hogy eljutunk -, meg kell tanulnunk békességben együtt élni ebben a szegényes hajlékban is. Ez rajtunk áll: ehhez mástól - kívülről - hiába várunk segítséget. De valljuk be, ugyancsak sokan megtanultuk már ennek a művészetét. Hadifogságban, táborban, börtönben, társbérletben.

Sült galambot senkitől nem várhatunk. A kormánytól is csak egyvalamit: világosan vessen számot a helyzettel, szabja meg a tennivalók sorrendjét, tárja az ország gondolkodó, s mint több ízben bebizonyította, felnőtt és felelős népe elé, hogy miért és mekkora áldozatot kell vállalnia tulajdon jövője érdekében. S kinek mekkorát. Mert ha az ország a jövőjéért lemond a tisztes szegénység egyenlőségéről, azt joggal kívánja, hogy elviselhetetlen teher senkire ne háruljon, s az átmenet árát ki-ki a teherbírása arányában, igazságosan fizesse.

Mert a nép nem statisztikai adat, a nemzet megmaradása nemcsak szellem, de betevő falat kérdése is. Sok mindenről le kell majd mondanunk, sok olyasmiről, amit pótolnunk évekbe telik. De emberekről lemondanunk nem szabad, s ez nem csupán szociálpolitika, hanem mindenekelőtt tudatos és minden politikai döntést átható értékválasztás kérdése. A nyugattól csak egyet várhatunk: döbbenjen rá végre, hogy önmagán segít, ha Kelet-Közép-Európa keserves jelenén könnyít. Amit mi tettünk az egységes Európa létrejötte érdekében, azt önmagunkért is tettük; amit ők tesznek Európa valóságos egysége érdekében, azt ők sem csak értünk teszik, hanem önmagukért is, hiszen nem csak a politikai, hanem a gazdasági nyomor is fertőz.

De legtöbbet önmagunktól várhatunk és kell is elvárnunk: társadalmi méretű együttérzést és Együttműködést. Háborút, ostromot, forradalmat, árvizet és földindulást, sőt szegénységet is csak társadalmi együttérzés, kölcsönös segítőszándék segít átvészelni. A társadalmat ilyenkor a módosabbak önként vállalt lemondása, a szorosra fűzött családok, a jó szomszédság, a sok-sok kisközösség, az egymást el nem engedő kezek sokasága tartja össze. Ez természetes érdekvédelmi szövetség a munkahelyen és lakóhelyen, ez válik utóbb - egy szinttel feljebb - minden politikai és szakmai érdekvédelem iskolájává, műhelyévé, kemény magjává. Nézzék el, hogy nem mondom el mindazt, amit manapság mondani illik - nem beszélek a múlt bűneiről, a hibákról, amiket elkövettünk - igenis mi, mindannyian, még ha a bűnökben, hibákban nem is egyaránt osztozunk, hiszen féltünkben magunk is eltűrtük, tudomásul vettük ami történt, mert emberek vagyunk, esendők, a történelmet nem mi csináljuk, hanem a történelem formál mibennünket, s mert a történelem jégverése ellen nem kötöttünk biztosítást.

Azt hiszem, ami volt, az végérvényesen elmúlt, legfeljebb a csökevénye él már mindannyiunkban, a gondolkozásunkban, a cselekedeteinkben, s ideje már, hogy végre előre tekintsünk, s magunk vállaljuk a sorsunkért a felelősséget. S kérem, ne higgyék, hogy ha nehéz évet ígérek, borúlátó vagyok: derűs csak az lehet, aki számot vet a valósággal. Hadd mondjam meg: én már átéltem ebben az országban két csodát, negyvenötben és ötvenhatban. Ismerem az országot, tudom, hogy a türelmetlenség színe alatt most is tettvágy feszül, mint akkor, ráadásul most nem romokból kell az országot felépítenünk, s nem világhatalmakkal állunk szemben, csak a magunk szegénységének és igényeinek feszítő ellentétével, amit ha könnyen nem is, de föl lehet oldani.

Igen: 1991 embert próbáló és emberséget próbáló, társadalomkovácsoló esztendő lesz, történelemformáló esztendő - s hiszem, hogy nem közös szégyenünk, hanem mindannyiunk közös büszkesége. Ehhez adjon az Isten mindannyiunknak erőt, egészséget, türelmet és bölcsességet.

Tovább az oldalra

Göncz Árpád (1922 - 2015) a XX. századi magyar demokratikus mozgalmak kiemelkedő szereplője.

Fiatalemberként, frissen végzett jogászként részese a nyilasok elleni fegyveres ellenállásnak, 1945-től a kisgazda pártban kezdi politikai tevékenységét. A párt betiltása után fizikai munkásként dolgozik. Az 1956-os forradalom után a Bibó-per másodrendű vádlottjaként életfogytiglani börtönre ítélik. 1963-ban amnesztiával szabadul. Fordítóként kezd új pályát, az angol-amerikai irodalom egyik legnevesebb fordítójaként válik ismertté. Ezt követően indul saját írói munkássága. A Magyar Írók Szövetségében 1981-től a műfordítói szakosztály elnöke, majd 1989-től 90-ig a szövetség elnöke.

A demokratikus ellenzék tevékenységében kezdetektől részt vesz 1990-ben a szabad választások után a Magyar Köztársaság első elnöke (1990-1995, 1995-2000).

Közvetlen személyisége, rendkívüli nyitottsága, megalkuvás nélküli, kikezdhetetlen erkölcsi tartása, feleségével, Göntér Zsuzsannával közös, mély szociális érzékenysége állnak máig töretlen népszerűsége mögött.